Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Kedd Szept. 19 2017, 18:02

Kedd Szept. 19 2017, 14:30

Kedd Szept. 19 2017, 14:21

Kedd Szept. 19 2017, 14:11

Hétf. Szept. 18 2017, 22:02

Vas. Szept. 17 2017, 20:30

Vas. Szept. 17 2017, 20:10

Vas. Szept. 17 2017, 19:39


Share | 
 

 Gods in the House of Books

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Gods in the House of Books   Vas. Márc. 05 2017, 22:15


to Athena

Türelmetlenül dobolok a lábammal a könyveken, a teremben lévő óriási órával szemezve. Minek ekkora óra? A Holdról is látni, hogy éppen mennyi az idő New York-ban. A kicsi óra is mutatja az idő. Sőt, azt még hordani is lehet. Ezt maximum egy daruval. Most, hogy belegondolok… egész jól mutatna a falon. Úgy is kéne pár bútor abba az üres szobába. Ezzel az órával letudnék jó néhány polcot is.
Nevetségesen egyszerű dolgom volt. Fogtam egy vadászpuskát, besétáltam, lelőttem néhány őrt, ejtettem jó néhány túszt, eltorlaszoltam a könyvtár bejáratát, majd a túszaim egy hatalmas rakásba gyűjtötték az összes itt fellelhető könyvet, amin épp ülök. Azaz…amin éppen a szék van, amin ülök. Azt mondják a könyvtár a művészetek háza, nem igaz? Rémlik, hogy valaminek a háza. A könyveké, most, hogy így jobban belegondolok. Akárhogy is, én most éppen ennek a háznak a királya vagyok. Nem rossz, ahhoz képest, hogy nem is olyan rég szabadultam. Szegény Lüssza... biztos élvezné ezt. Sebaj, majd kárpótolom valahogy. Ott van például a Szabadság-szobor...
-Méghogy minden tudás fellelhető itt… - horkantottam fel, egy újabb könyvet hajítva el, amiben egy darab utalást sem találtam szerénységemre. – Találtatok már valamit? – szóltam le a trónomról a túszokhoz, akik éppen a könyveket nyálazták át mohón. - Tudjátok, hogy megy ez. Amint jönnek titeket megmenteni, nekem el kell kezdenem embereket lelőni. Ilyenkor nem árt néhány piros pont. – akinek pedig a legtöbb piros pontja van, az kap először sörétet. Akinek ugyanis piros pontja van, az cselekvő. A cselekvő pedig, ahogy a neve is sugallja, cselekszik. Nekem olyan túsz kell, aki csendben, magába roskadva várja, hogy végezzek vele. A piros pont gyűjtés amolyan… szelektálás. Na meg kíváncsi vagyok, miféléket örökítettek meg az utókor számára rólam.
-Kezdem azt hinni, hogy nem vesznek komolyan, Butcher. – szóltam unottan az egyik őrtől elvett rádióba. Azt mondták tárgyaljunk. Tárgyaltam.  – Hol van a könyvtárak védelmezője? Legalább…  -felpillantottam az órára. – … tíz perc telt el, mióta elmondtam mit kérek. Megegyeztünk, Butcher! – hogy a férfit valóban így hívták-e, rejtély volt a számomra. De sokkal inkább volt kedvem vele úgy beszélni, hogy én nevezhettem el. – Ha úgy hallaná, hogy lelőttem valakit, azért van, mert… lelőttem valakit! – továbbra is nyomva tartottam a gombot a rádión, miközben céloztam a puskával. Nem valami könnyű ám egy kézzel célozni, úgyhogy a hozzám legközelebbi nőre céloztam. Bumm! – Ez aztán nagyot szólt! – nevettem fel, ahogy felugrottam a székemre, hogy jobban lássam mi lett a nővel. Ahol egy volt, ott most kettő van. – Hát ez nem néz ki valami jól. Nem hinném, hogy felgyógyul szegény ebből. Van itt egy lapát? – pillantottam fel kérdőn a többi túszra, mire azok csak a vállukat vonogatták. Már, aki méltóztatott megvonni a vállát. – Lapátoljátok fel valamivel! – adtak ki az utasítást, mire néhány pillanat múlva két fickó reagált is. Meg van a következő kettő. – Na most… -  emeltem ismét a számhoz a rádiót. – Ebből kiderült, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki betartja a szavát. Butcher, ne akarjon megint átverni! A kérésem változatlan. Athénét akarom. Most! – engedtem le a kezem, meg sem várva mit mond a jó öreg Butcher. Megint elkezdene hadoválni valami szabályrendszerről. Szabályrendszer… na persze.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szer. Márc. 08 2017, 20:44


Cryus & Kate



Feel the fury closing in.



Nem hiszem, hogy New Yorkban akár egyetlen nap is normális, hétköznapi vagy egyszerű és monoton volna. Egy ekkora városban – 789 km² területű -, ennyi emberrel – mintegy nyolc és félmillió lakost számláló -, mint ez, soha, semmi sem egyszerű és köznapi. Szinte a bőrömön érzem a szikrákat, amelyek az acél és üveg városból pulzálva robban miriádnyi irányba.
Határozottan nem szeretem ezt a várost. Sőt, kifejezetten távol áll tőlem mindaz, amit a Nagy Alma sugároz magából, és, amit képvisel. Na, nem, mintha London sokban különbözne, de London... az merőben más. Hiába a sokemeletes, szikrázó felhőkarcolók, melyek karcsún nyúlnak az ólomszínű ég felé, Londonnak – és, úgy nagyjából egész Angliának – múltja és történelme van. Még itt-ott, a nyüzsgő, belvárosi gócpontokban is érezni lehet a történelem leheletét.
Éppen a rendőrség egyik laborjából tartok visszafelé a központba. A fekete Volvo úgy gurul végig az utcákon és az utakon, mint az álom. Ha valamit, a modern kor vívmányai közül, akkor a vezetést imádom. Persze, a halandók előrukkoltak más, zseniális, műszaki és elektronikai csodákkal, melyekkel szintén élek magam is: mobiltelefon, laptop, rádió, lemezjátszó; hogy csak néhányat említsek, és ne menjünk bele mindabba a technikába, amit a nyomozások során használnak a laborokban és a hullaházakban.
Ezek közé tartozik az a rádió is, amit azért használnak a rendőrök és a nyomozók – a rend hű őrei, a törvény hű kutyái, mi, én -, hogy kapcsolatban legyenek akkor is, ha e nem kis kiterjedésű város két végében vannak. Mint most. Feszült figyelemmel hallgatom az egyik munkatársam – egy járőr, vagy diszpécser – hangját, mely nyugtalanul cseng a vonal túl felén.
- Lövöldözés a Fifth Avenue-n. A támadónál fegyver van, túszokat ejtett. Talán egy kódnyelvet használ, Athénével hajlandó beszélni – a vér a fülemben zúg, a szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében, akár egy láncokra vert rabmadár. Athéné. Már olyan régen neveztek így... azt sem tudom, hogy álmomban szólítottak-e így, avagy valóban emlékszem az ominózus pillanatra. Tény és való, hogy mióta eljöttem az Olümposzról, soha, senki sem nevezett így. Egészen mostanáig. A gyomrom öklömnyire szorul, és, mintegy ezer tűszúrásként ér.
AthénéAthénéAthéné.
Miértmiértmiért?

Nem fordulok azonnal az Ötödik Sugárút irányába, mert önző módon azon gondolkodom, hogy nem megyek a könyvtárba, nem az én dolgom. Én többé már nem Athéné vagyok. Én Katherine Kavanagh vagyok, egy brit nyomozó, akit ide helyeztek át ideiglenesen. Semmi közöm az esethez. Nem az én hatásköröm. Én csak egy egyszerű nyomozó-, profilozó vagyok, se több, se kevesebb. Csak egy nő a tömegből. Nem az én feladatom, hogy megmentsem azokat az embereket, akiket túszul ejtett az illető, aki nagyon is tudatában van annak, hogy itt vagyok a városban, és, hogy én vagyok én.
- Figyelem, minden egységnek! Eldördült egy lövés a Fifth Avenue-n lévő könyvtárban! – nagy levegőt veszek, és belülről az alsó ajkamba harapok, oly’ annyira, hogy vér serken a húsból.
- Bassza meg! – sziszegek magam elé, és a könyvtár felé veszem az irányt. A míves, fenséges épület előtt állok meg, még a kordonok külső oldalán.
- Kavanagh főnyomozó asszony...? – kérdő tekintettel néz rám Ramírez, mire első körben, köszönés képpen röviden és erélyesen biccentek.
Újra megszólal a rádió, ezúttal a férfié. Ő a kapcsolattartó. Összerezzen, amikor meghallja az eldördülő lövést.
- Szedje össze magát, Ramírez – hideg közönnyel szólok a férfihez. – Mennyien vannak bent? – kérdezem.
- Húsz-harminc fő biztosan – újabb bólintás a részemről.
- Bemegyek. Adjon egy golyóálló mellényt – nem, mintha szükségem lenne rá, de fent kell tartanom a halandó mivoltom álcáját, és ez csak és kizárólag így lehetséges. Ostoba és hasztalan köröket kell futnom, még, mielőtt érdemben cselekedhetnék. – Profilozó vagyok – magyarázom, amikor meglátom az újabb kérdő tekintetet, amit Ramírez szegez rám. – Ha szóval tartom, akár meg is tudhatunk róla valami hasznosat. Talán már körözik is. Egyáltalán tudott bárki is személyleírást adni róla? – kérdezem, de a válasz mellékes, nem is hagyom szóhoz jutni a rendőrt. – Megpróbálok tárgyalni vele, amíg ide nem ér valaki, aki kifejezetten erre szakosodott – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Jelen pillanatban – nézek körül, és állapítom meg a tényt – nem én vagyok az egyetlen-, de én vagyok a legjobb esélyük. Ő pedig csak egy őrült. Most pedig ne töketlenkedjen, hanem adjon inkább egy mellényt – nem tartott sokáig meggyőzni a fiatal járőrt, újabb öt perc elteltével pedig már az én kezemben van Ramírez rádiója, amit a számhoz emelek, és egy gomb megnyomása után beszélni kezdek, immár kissé elvonulva a tömegtől. – Itt Kavanagh főnyomozó, uram – felfordul a gyomrom tőle, hogy így nevezem a férfit, aki az imént ölt meg egy embert, mintha az csak egy leölésre szánt disznó lett volna. – Úgy hírlik, beszélni kíván Athénével. Nos... – egy szívdobbanásnyi időre elhallgatok. – Itt vagyok. Én vagyok Athéné.


Words: 751 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Csüt. Márc. 09 2017, 16:10


to Athena
Fura a világ, mi? Idejövök, fegyverrel hadonászok, túszokat ejtek, és mégsem figyelnek oda rám eléggé. Ha ennyit fáradtam mindezzel, miért hiszik azt, hogy itt megállok? Hmmm? Nem olyan nehéz ám valakibe golyót repíteni. Hát még egy vadászpuskával. Ha tudom, hogy ennyi kell, már előbb lelőttem volna a nőt. Legközelebb így kezdek. Bumm és már is komolyan vesznek! Ez a gond a világgal! Nem veszik elég komolyan az embert. Istent. Mindegy, egyre megy most. Akárhogy is, így már Butcher kapkodni fogja magát, hogy megkapjam, amit akarok. Cserébe ő is megkapja, amit akar. Csak utánam, természetesen. Rossz fiú volt, én vagyok a … büntetés.
Úgy pattanok fel a székemből, mintha tűre ültem volna, mikor újra megszólal a rádió. De ezúttal nem Butcher irritálóan tehetetlen hangját hallom. Nem, ezúttal egy női hang az...
-Uram? – kérdezek vissza nevetve. – Nézzenek oda, végre valaki tudja, hogy kell bánni a túszejtővel! Butcher barátunk elleshetne magától pár dolgot. Köztünk legyen szólva… kissé inkompetens a fickó. – nem is kicsit, és nem is köztünk szólva.
-Hát… nincs olyan hangja. – húztam el a szám, majd szórakozottan megvontam a vállam. – De, ha maga az, jöjjön be! De csak maga! El ne veszítsék az emberei a fejüket, főnyomozó, mert… könnyen elveszthetik az emberek idebent is! – ha érti, mire gondolok. Biztos érti. Persze Butcher… miatta le kellett valakit lőnöm. – Hozzon fegyvert! – szóltam bele a rádióba egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd lenéztem a túszokra. – Csak annyira nyissátok ki, hogy betudjon jönni! Te, fánkimádó barátom, gyere ide! – intettem közelebb a ”kissé” túlsúlyos fickót. Golyófogónak tökéletes lesz, ha mégiscsak hősködni szeretne a hölgyemény. – Főnyomozó…   szinte dalolva szóltam a rádióba. – Kérem, térjen be szerény hajlékába! – hiszen az övé, csak éppen… most az enyém. De az övé lehet, amint végeztem itt. Nekem nem kellenek könyvek. Nekem benzin kell és golyó. Na meg dinamit!
A szám nyaldosva figyeltem, ahogy belép a terembe. Persze, a túszok egyből el is torlaszolják az ajtót, amint csatlakozott hozzánk a főnyomozó. Úgy látszik a kis… lőgyakorlatom meggyőzte őket is arról, hogy sokkal jobb velem jó kapcsolatot ápolni.
-Megmondom őszintén… nem erre számítottam. – húztam el a szám, ahogy végig mértem tetőtől talpig. – Barnának képzeltem. Na meg… fiatalabbnak. – nem is tudom miért. Ő a … bölcsesség istennője, nem? A bölcs ember első kritériuma pedig a kor, igaz? – Még szerencse, hogy tetszenek a szőkék! – nevettem rá, ahogy közelebb léptem hozzá és lassan, óvatosan kezdtem el körözni körülötte. – Mi tartott ennyi ideig? Nem gyúlt ki a vészjelző a fejében, hogy… veszélyben a könyvei? – kérdeztem, miközben közelebb hajolva megszagolom, csak úgy… diszkréten. – Főnyomozó… csak nem attól fél, hogy lelövöm? – böktem a golyóálló mellényére. – Nem, nem, nem! Akkor nem fáradnék ennyit! – ráztam veszetten a fejemet. – De maga… biztos nagyon szeretné használni a fegyverét, igaz? Lelőne csak úgy… hidegvérrel? – a rendőrök nem ölnek általában. Csak… bilincselnek. Na de, ő egy isten, az, hogy milyen szabályok vonatkoznak rá itt lent…ő dönti el. – Mielőtt azonban mégis lelőne, az utolsó szó jogán, hadd szóljak! – emeltem fel a mutató ujjam mosolyogva, majd hátat fordítva neki, de a szemem sarkából figyelve rá, szóltam a túszokhoz. – Hölgyeim és Uraim! Biztosan feltűnt önöknek, hogy néhányan a teremben kabátban vannak, az egészen jó idő ellenére. Nos, megkérném őket, hogy vegyék ezt le. Óvatosan! – pillantottam a terem végében ülő négy alakra. Két férfi, egy nő és egy kislány. Amint lekerült róluk a kabát, a főnyomozó is láthatta a robbanószerkezetet, amit rájuk erősítettem. – Saját gyártmány. – húztam ki magam büszkén. – Szóval… fordultam vissza a vendégemhez. – Ha lelő, attól tartok tovább csappan a népesség. Nem szeretne leülni? – mutattam a könyvtár közepén lévő asztalra, ahol egy túsz már ki is húzta neki a széket. Micsoda úriember!
Ha helyet foglalt, én mellette felültem az asztalra, kezemben továbbra is a vadászpuskával, de nem fogom rá. A végén még fenyegetve érezné magát. Micsoda vendéglátó lennék! – Tudja, Butcher-ben nem bíztam. Ami magát illeti… mondjon valamit, amit csak is Athéné tudhat! – vontam fel a szemöldököm, majd kíváncsian pillantottam rá, várva a válaszát. – Jól gondolja meg, mit mond! A rossz választ is díjazom. – egy tússzal, persze. Van még pár, amíg nem csökken drasztikusan a számuk, miért is ne használhatnám őket céltáblának?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szomb. Márc. 11 2017, 21:37


Cryus & Kate



Feel the fury closing in.



Pompa és fényűzés. Dicsőség és hírnév. Ez jutott osztályrészül nekem. Ez voltam én. Zeusz saját lánya, az anyátlan Pallasz Athéné. A villámok urának kedvenc gyermeke. A büszkesége. Az egyik csodája a sok közül. Templomokat emeltek a tiszteletemre, az oltáraim előtt térdepeltek, és imádkoztak hozzám, könyörögtek nekem. És én ott voltam, mindig ott voltam, mindenkinek ott voltam. Csak adtam, és adtam, és adtam – ők pedig elvettek tőlem mindent; elvettek, és elvettek, és elvettek. Addig adtam, míg nem maradt már semmim sem, amit felajánlhattam volna az embereknek, az isteneknek, a félisteneknek és a héroszoknak. A világ meglopott engem. A bölcs Pallasz Athéné ostoba módon viselkedett évszázadokon-, évezredeken keresztül.
Azt gondoltam, hogy a világ jobb lehet, hogy jobbá tehetem a világot azzal, hogy minden természet adta erőmmel azon vagyok, hogy az arra érdemeseket irányítsam, támogassam és segítsem. Azt gondoltam, hogy majd az embereim, a katonáim, a patronáltjaim elhozzák a fényes dicsőséget az egész világnak, amit ígértek. De az emberek – és nem kevésbé az istenek, és a félvéreik – csak galibát okoznak.
Nem szívesen beszélek a ronda bukásomról. Mióta elhagytam az Olümposzt, nem is igazán tartom a kapcsolatot más istennel. E nélkül is tudom, hogy nevetségesnek tartják a cselekedetemet, és a megtett lépésemet. Bizonyára az atyám sem büszke rám, de bevallom és elismerem, hogy jogosan nem az. Én sem volnék büszke magamra a helyében.
De így döntöttem – megmásíthatatlanul és megváltoztathatatlanul.
Így lehetek most itt. A legjobbkor a legrosszabb helyen.
Szavaira nem reagálok. Tény és való, hogy Ramírez nem kezelte jól-, de még csak megfelelően sem a kialakult helyzetet, amiért később számolni fogunk. Ettől függetlenül persze nem fogom lejáratni holmi őrült előtt, inkább megtartom magamnak a véleményemet a rendőrről.
- Talán nem ilyen hangot képzelt el Athénéhez? Esetleg... másra emlékszik? – kérdezem, és szavaim karcosan kúsznak be a rádió mikrofonjába. – Rendben – bólintok, bár a férfi ezt nem látja. A fegyver miatt pedig nyilvánvalóan nem kell aggódnia.
- Egyedül megyek be – lépek oda Ramírezhez, metsző pillantásomat tekintetébe vájva -, ha valaki utánam jön, az a flepnis újabb embereket fog megölni. Ki tudja, hányakat, ha lehetősége van rá, az összes túszt. Mindenki marad szépen a seggén, idekint. Remélem, világos voltam – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, majd megindulok a könyvtár felé, hogy aztán belépjek az ódon épületbe.
Minden csendes. És ez nem az a fajta csend, mely a könyvtárakra oly’ annyira jellemző volna. Ez idegtépő, rettenetes és vérfagyasztó csend. Csak cipőm éles koppanásai vernek visszhangot a falakról. Karjaim kinyújtva, kezemben éles fegyver. Opálos lélektükreimmel a kihalt folyosókat pásztázom, miközben megállíthatatlanul és rendíthetetlenül haladok a könyvtár gócpontjába, a könyvekkel roskadásig telt polcok Kánaánjába.
Belépve a túszejtő férfire szegezem a fegyvert. Illetve... egészen pontosan az előtte álló túszra.
- Sajnálom, ha csalódást okoztam önnek – dorombolom, de hangomból nem véletlenül nem vehető ki a megbánás apró szikrája sem. – Engedje el – nyugodtan és kimérten szólítom fel, annak ellenére is, hogy hallom: nincs kiút. Üdv, Dante Poklában, Kat! Ezt akartad, nem igaz?
Le sem veszem róla opálos lélektükreimet, miközben közeledik felém, közben végigmérem. A lépteit figyelem, hogy milyen gőgösen halad felém. Minden porcikájából süt a hazug nemesség. Ettől nem kevésbé lesz pökhendi módon önhitt. Az arca a legérdekesebb és egyben a legelszomorítóbb. Nem a vágások és a hegek miatt. Inkább amiatt, amit az étcsokoládé színű lélektükrökben vélek felfedezni – illetve, annak hiánya miatt. Cseppnyi megbánás, semmi jóindulat. Csak a végeláthatatlan, fekete, mélységes sötétség. Mint egy feketelyuk – ha hagynám, talán magába is szippantana. Aztán szem elől vesztem, amikor nem követem tovább pillantásommal körözését. Mint egy ragadozó, egy keselyű. Gyanítom, szívesen felhasítaná a bőrömet, és kizsigerelne, felzabálna.
Nem húzódok el tőle, amikor közel hajol hozzám.
- Már nem érdekelnek a... könyveim – sem semmi egyéb, ami az előző-, a korábbi életemhez vezethető vissza. Többé már nem vagyok Athéné. – Csak a formaságok kedvéért – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Ha úgy érzi, hogy e miatt némi előnyben részesülök önnel szemben, ami nyilvánvalóan nem volna igazságos, akkor leveszem. Persze, nem várhatom el öntől ugyan ezt az igazságosságot, nem igaz? Ha így volna, akkor minden bizonnyal nem torlaszoltatta volna el az ajtót, vagy nem használt volna egy ártatlan embert élő pajzsnak. Én nem félek semmitől sem. Ön mitől fél? – szemérmetlenül és hezitálás nélkül kérdezek vissza, és komolyan érdekel a válasza – szakmailag, természetesen.
Kérdése nem lep meg. Az sokkal inkább, hogy nem most először, hanem időről-időre eltűnődök rajta, és arra jutok, hogy ezt kellene tennem. De ez az egyszerű megoldás volna – nem a helyes. Ez a férfi, itt, előttem is megérdemelné. Talán meg is tenném, ha még az az istennő volnék, aki egykoron voltam. A szabályok és a törvények azonban rám is vonatkoznak. Nem méltatom tehát válaszra, helyette állom a pillantását, rezzenéstelen tekintettel, sziklaszilárdan.
A szempilláim rebbennek, és a mutatott irány felé nézek, a robbanószereket vizsgálom messziről, de egy tapodtat sem mozdulok.
- Mit ártottak ezek az emberek önnek? – és, bár rettegek a következményektől, és a nem is olyan távolinak tetsző jövőtől, a hangom acélos és hideg. – Engedje őket menni. Hiszen itt vagyok én – mutatok rá a nyilvánvaló tényre.
A szék felé megyek, de nem ülök le rá, helyette a háttámla mögé lépek, és onnan nézem a férfi vonásait és mimikáit. Le sem veszem róla opálos, átható, vesébe látó pillantásomat.
- A híres-hírhedt pajzsombaamit ugyebár Medusza feje ékít – Hephaisztosz búcsúzóul üzenetet vésett: Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango – lélegzetvételnyi szünetet tartok. – Mondja, mire kíváncsi, mit akar tudni? – futólag pillantok a bombákkal felszerelt emberekre. – De előbb engedje szabadon őket – erélyesen bökök állammal feléjük.


Words: 891 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Vas. Márc. 12 2017, 18:46


to Athena

Idiótákkal vagyok körülvéve! Gyakran támadnak ehhez hasonló gondolataim. Minden bizonnyal a rádióban megszólaló, magát Athénének keresztelő hölgyeménynek is. A világ már csak ilyen. Őrült. Nem az ember teszi azzá, a világ teszi az embert azzá. Bizony! És az olyan egyszerű fickók, mint szerény személyem, megmutatják ezt a világnak! Megmutatom nekik, hogy milyen szánalmasak. Azt hiszik irányítanak. Azt hiszik irányítanak bármit is. Olyanok, mint halak a vízben. Úsznak az árral! De erre a döglött halak is képesek.
-Tudja, hogy van ez, főnyomozó! Ha nagyon vágyunk valamire, nem érezzük igazán magunkénak, hiába kapjuk meg! – esetemben azonban ez nem igaz. Én mindössze csak emberemlékezet óta egy hegy alá voltam zárva, alig van olyan hang, amire emlékszem. Ezért is olyan jó itt. Csendes… olyan zajos volt minden, miután kiszabadultam!
Érdeklődve dugom ki a fejem a nagydarab fickó mögül, mikor megszólít a főnyomozó asszony. Értetlenül csóválom meg a fejemet.
-Engedjem…el? – ismételtem meg a szavait, továbbra is értetlenül állva a kérése előtt. – Miféle túszejtő lennék, ha csak úgy elengedném? – kiléptem a férfi mögül közben és intettem neki, hogy sorozzon vissza a többiek közé. Most a nagyfiúk és.. lányok beszélnek. – De, ha már úgy is idejött… lecserélhetem. – vontam meg a vállam közelebb érve a nőhöz. Elvégre, vonzóbb, mint a fánkon edződött barátunk, igaz? Nem mintha az olyan nehéz lenne, mellesleg.
-Nem? – kérdeztem meghökkenve és kissé csalódottan. – Pedig felakartam gyújtani őket. Hiába hoztam annyi benzint. Hacsak… -  mosolyra húzódott a szám, ahogy egy új ötlet körvonalazódott ki a fejemben. Azonban gyorsan le is töri a jó kedvemet a szavaival. Még, hogy én, igazságtalan lennék? ÉN? – Nem fél semmitől… tudja, mi nagyon jól fogunk szórakozni! – bólogattam elégedetten. Majd én bebizonyítom neki, hogy igen is van, amitől ő is fél. Nincs is szükségem másra hozzá, csak néhány emberre, egy kis benzire na meg… gyufára. Habár, ahelyett egy vadászpuska is megteszi. – Én egyszerű vagyok. Félek, mint mindenki. A bohócoktól… - vigyorogva döntöttem oldalra a fejemet, ahogy ezt kimondtam.
-Bizony, itt van. – bólogattam egyetértőn. – De az alku szerint, ha eljön, nem lövök le senkit. Szó sem volt semmiféle elengedésről. Kérdezze csak Butcher-t! – világosan fogalmaztam. Tudom, mit mondtam. Éppen ezért nem is akarok lelőni senkit sem. Oh, ez az a része a dolognak, amit úgy imádok! Annyi… gyönyörű módja van annak, hogy megszabadítsam a lelküket a testüktől. A test lényegében egy… cella. Bezárva benne pedig ott a lélek. Én vagyok a megmentő!
A bizonyítékát hallva néhány pillanatra elmerengek. Őszinte leszek. Soha az életben nem láttam azt a pajzsot, így halvány fogalmam sincsen arról, hogy mi van belevésve. De mivel egy nagyvárosi főnyomozó aligha beszél a sajátján kívül más nyelvet, ráadásul egy holt nyelvet, így elfogadom a válaszát. Tanult rendőr… viccnek is rossz.
Felsóhajtok, mikor már legalább századjára kér meg, hogy engedjek el valakit. – Nem szeretek fenyegetőzni… - fenéket nem.-   … de, ha még egyszer megkér, hogy engedjek el valakit, maga miatt eggyel kevesebb tússzal tudom csak zsarolni. Hm? – pillantottam rá kíváncsian, várva egy apró kis jelet, mutatva, hogy megértette, amit mondtam neki. A kommunikáció fontos. – Tehát, térjünk is rá az igazán fontos dolgokra! – merthogy a túszok és a szabadon engedésük nem éppen valami lényeges kérdés. Annyi mindent kérdezhetne, mégis folyton elakar engedni valakit. – Ez egy … amolyan kísérlet. Azt szeretném, ha szenvedne, főnyomozó. – semmi személyes. De Zeuszt sajnos nem lehet csak úgy megtalálni. Neki kell megtalálnia engem. Bízok benne, ha elég ideig sanyargatom az ő kis kedvencét, előbb-utóbb megkeres végre. – Látja őket? – mutattam a túszokra, akik meredten figyeltek minket. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy csak öntől függ, szabadon engedem-e őket? Cserébe annyi a dolga, hogy… játsszon velem! Játssza a játékomat! Elég egyszerű, igaz? – a beleegyezését meg sem várva ellépek tőle és megállok a földön ülő túszok csoportja előtt. A gondolataimba merengek, ahogyan végig nézek rajtuk, majd széles mosollyal az arcomon fordulok vissza Athéné-hez. – Szóval… játsszunk?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szer. Márc. 15 2017, 17:22


Cryus & Kate



Feel the fury closing in.



Többé már nem tudom, hogy ki vagyok én. Nem találom a helyemet az emberek, a halandók között, épp úgy, ahogyan nem találtam a helyemet többé az istenek között sem. Lázadó lettem – és ebből kifolyólag kitaszított. Már nem tudom, hogy milyen ember vagyok: a bölcs, az igazságos, a bátor, az empatikus, vagy az ostoba, az őrült, a felelőtlen, az önző. Talán egyik sem, talán mindegyik. Az elfajzott istennő.
Néha az emberek arcát nézem, de, mintha az egész jelenetet, ezt az elnyújtott, veszedelmes pillanatot lassítva, és a víz alól nézném, egy burokból. Fogalmuk sincs, hogy mi történik. Nem ezért jöttek ide, a könyvtárba – az ÉN könyvtáramba – ma. Ez is csak egynek indult, az átlagos napok közül.
És rémálom lett a vége.
Gyalázatos, értelmetlen, erőszakos vérontás.
- Igen – bólintok erélyesen -, engedje el. Őt is, és mindenki mást – nem hiszem, hogy túl bonyolult dolgot kérnék, ahogy azt sem, hogy nem vagyok egyértelmű és világos. Tiszta-, nyílt lapokkal játszom. – Tökös lenne – felelem egyszerűen, és egy lélegzetvételnyi szünetet tartok. – Hiszen most... velük takarózik. Őket használja fel – rezzenéstelen, vasszigorba fagyott vonásokkal közlöm a rideg valóságot, miközben nem eresztem pillantását, opálos lélektükreimet az övéibe vájom, és hanyag eleganciával megvonom szép ívű vállamat.
- Nem érdekel – felelem. – Nem érdekelnek a könyveim – megingatom a fejemet, és csupán futólag pillantok végig az itt lévő kötetek gerincén. Írnak újakat, lesznek új példányok, tucatjával, ha nem ezresével, vagy milliószor ennyi, mint itt és most. Ezek csak könyvek – azok, ott, az áldozatok emberek. Élő, lélegző, hús, vér emberek. De vajon többet érnek-e, mint a könyvek?
Az a férfi, ott, lehet, hogy a velejéig romlott faszfej. Lehet, hogy csak a látszat kedvéért jött a könyvtárba – egy magáról sokat képzelő fehérgalléros. Aki valójában veri a nejét és a gyerekeit. Vagy megcsalja a feleségét.
Az a nő, ott, lehet, hogy egy elitista picsa. Meglehet, hogy lelkileg terrorizálja az alkalmazottait, és csak azért van együtt a férjével, mert az gazdag, és mindent megad neki.
Nos, igen... lehet, hogy nem érdemlik a jót, vagy a jobbat, a szebbet, de az életet épp úgy megérdemelnék ebben az esetben is, mint bárki más. Mert mindenki megérdemli az életét, és annak minden sava-borsát.
- Kötve hiszem – ingatom meg a fejemet. – Nem azért vagyok itt, hogy önt szórakoztassam a patetikus kis játékait űzve – karcos hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz. Véget akarok vetni ennek az egésznek. Kezd elegem lenni ebből az egészből, és kezdem elveszteni a jóindulatomat, és azt az óceánnyi türelmet, amivel apám, a nagyhatalmú, fenséges Zeusz megáldott engem a teremtésem pillanatában. Mert mindennek van határa, és ebben az esetben kifejezetten nem azért húztam meg egy vonalat, hogy átlépjem azt, mint amúgy szoktam.
A bohócok ártalmatlan, cirkuszi majmok. Nem vágynak egyébre, csak a figyelemre, amiért cserébe mindent, mindent elkövetnek. Mint a hisztis gyerekek: ha nem kapják meg az őket megilletőnek vélt figyelmet, kiharcolják a nevetséges produkciójukkal. Nagy hűhó, semmiért, nem igaz? Még szerencse, hogy valaki figyel erre a férfire. Én. Mert én minden megtisztelő figyelmemet a férfinek szentelem, csak és kizárólag neki.
- Most viszont én vagyok itt, és velem kell tárgyalnia és alkut kötnie, nem pedig Ramírez rendőrtiszttel – felelem blazírt képpel, nyugodt hangon.
A saját magamról – illetve, egészen pontosan a pajzsomról - kijelentett állítás igaz. ’Az élőket hívogatom. A holtakat siratom. A villámokat megtöröm.’ – ezt jelenti a pajzsba vésett szöveg. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért pont ezt választotta Héphaisztosz. Talán a háborúkra gondolt, amikben részt vettem és a halandókra, a héroszokra, a félistenekre és az istenekre, akiket patronáltam. És az ő csúfos kudarcaikra, a halálukra, mely egyben minden egyes alkalommal az én kudarcom, az én bukásom, az én szégyenem is volt. A villámokat megtöröm – eléggé nyilvánvaló utalás a saját lázadásomra, a saját árulásomra, melyet nem, hogy az olümposzi istenek ellen-, de kifejezetten a saját apám, a saját teremtőm ellen követtem el. A távozásom valószínűleg megtört valamit Zeuszban, ha mást nem, az irányomba táplált bizalmát biztosan.
- Mert mással nem tud zsarolni, mással nem tud fölém kerekedni – bólintok, egyik szép ívű szemöldökömet felvonva. Aztán figyelek. Összevont szemöldökkel megingatom a fejemet. – Nocsak... ez igazán érdekfeszítő. Mivel kísérletezik? És miért szeretné, ha szenvednék? – gyanítom, keresztbe tettem már korábban a flepnisnek. Ha nem is közvetlenül, akkor minden bizonnyal közvetetten, és ő ezt a szívére vette.
Nem játszadozni jöttem, de úgy kell tennem, mintha mégis csak így volna. Felfordul ettől az egésztől a gyomrom. Pontosan e miatt jöttem el az Olümposzról: meguntam az ostoba játszadozást, amit az istenek űznek odafent – és immár, a legtöbben, ha nem mindannyian, már idelent-, a Földön is. Ha nem ártatlan emberekről volna szó, nem mennék bele, nem állnék bele ebbe az ostoba, gyermekded játszadozásba.
- Na, jó. Mondja... mit akar játszani velem?


Words: 762 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Csüt. Márc. 16 2017, 18:30


to Athena

A vérrontás soha nem értelmetlen. Az értelem ott van minden apró kis kavics mögött. Az ember azt hihetné, hogy mindezt csak úgy csinálom, mert… flepnis vagyok. Flepnis. Milyen ostoba szó? Egyfolytában alábecsülnek. Igaz, addig van könnyű dolgom, de jól esne egy kis… szakmai elismerés.
-Nem találtam a telefonszámát, kedves! – vontam meg a vállam mosolyogva. Kicsit hazudtam, nem is kerestem. – Felhasználom őket… nem, nem mondanám. – húztam el a szám, ahogy megráztam a fejem. – De elértem, hogy idejöjjön, igaz? Most elérem, hogy maradjon is! – mondtam fülig érő szájjal. Felhasználni őket… nem is tudja, mennyire eltalálta! Ez a hely olyan… szürke. Ráférne egy kis dekoráció.
-Nem csoda, elég unalmasak. Szokott egyáltalán olvasni? – pillantottam rá, és meglepően őszintének éreztem a kérdésem. Érdekel, hogy a tudás istene vajon szentel-e időt annak, hogy tudjon is valamit. Habár, tekintve, hogy rendőr, a válasz valószínűleg az, hogy nem. Nem mondom, hogy minden rendőr ostoba, csak… a többség. A gondolkodásuk túl egyenes, szabályos, nem elég részletekbe menő.
A szavait hallva csalódottan sóhajtok fel. Miért nem akar senki szórakozni? Elhozom ide, az unalom házába a jó kedvet és az izgalmat, de senki, senki nem értékeli! Tervek… minden tervek szerint megy! Nyugodtak, azt akarják, hogy minden előre meglegyen írva! Ezek összeesküvők… de én fogom a kis tervüket és ellenük fordítom. Hogy miért? Roppant egyszerű. Azt akarom, hogy felcsigázzam a jó öreg Zeusz-t, hogy a figyelme felém irányuljon. Ehhez kell is káosz. Kicsit bolygatnom kell a közrendet.
-Ramírez…  ismételtem meg a férfi nevét. Nem tetszett. – Oh, azt hiszem félreértett főnyomozó! Nem azért hívtam ide, hogy tárgyaljunk. – csóváltam meg a fejem. Nem… nem tárgyalok már. Vagyis fogok, valahogy távoznom is kell majd innen. Azonban, ő nem azért van itt, hogy a túszokról beszéljünk. Nem, nem. A tárgyalásban volt egy követelésem, amit meg is kaptam. Szó sem volt arról, hogy miért kérem azt, amit kérek. Butcher elfelejtette megkérdezni.
A szavait hallva teátrális nevetésben török ki, majd néhány másodperc múlva, mikor már nem rázkódom a hirtelen jókedvtől, komolyabbra veszem a figurát.
-Nem kerekedek én senki felé! – húztam össze a szemöldököm, ahogy megcsóváltam a fejem. – Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel? Miért akarnék ilyet? – festettem az arcomra a töprengő kifejezésem, helyette is. – Nem, a helyzet az, főnyomozó, hogy … ön az üzenet. – és nagyon remélem, hogy jó odafent a térerő, mert nem szeretnék sokat várni Zeusz-ra. Addig fogom bolygatni a kis világát, a leszármazottjait, amíg el nem fogadja a meghívásomat vacsorára. – Tudja, az apja… elvett tőlem mindent. Itt az ideje, hogy ezt viszonozzam! Magácska…   böktem felé az ujjammal. - … a kezdet. Ez nem személyes! Csak kíváncsi vagyok, vajon… meddig tart felkelteni a figyelmét. – hány embert kell megölnöm, mennyi ivadékát kell ilyen-olyan módszerekkel bántanom, hogy végre odafigyeljen rám. Remélem, hogy egy még kevés. Imádom ezt.
-Először is, fáradjon a trónjára! – mutattam színpadiasan a hatalmas könyvhalmazra, aminek a legtetején ott volt a szék. Megvártam, amíg felér és csak utána folytattam. – Legyen egy kis izgalma a dolognak! A szórakozás magában kevés már, hogy ösztönözze az embert! De tudja, hogy mi inspirál a leginkább? A félelem és a tehetetlenség. – a tehetetlenség dühöt szül. A düh pedig… általában rossz döntéseket. – De maga nem fél! Ezért kénytelen vagyok más módszereket alkalmazni… -  dörzsöltem az állam, úgy tűnhet, mintha nagyon törném a fejem. – Te ott! Gyere ide! – intettem az egyik túsznak, aki kissé lassan reagálva, de végül eleget tett a kérésemnek. – Foglalj helyet! – mutattam a székre, amit nem olyan régen Athénének is felajánlottam. – Maradj ülve! Nem akarlak ide szögezni.  csóváltam meg a fejem, majd megpaskoltam az arcát és ismét a túszokra néztem, hogy találomra kiválaszthassam az egyiküket. Egy nőt hívtam most ki magamhoz és ültettem le egy másik székbe, de a terem másik végébe. – Öntzöd meg őket! De alaposan ám! – pillantottam a kövér fickóra, akit még pajzsként használtam, mikor betévedt ide a nyomozó. Ő nem lenne jó alany a mostani kis kísérlethez. Túl sok … minden van rajta. Amint a benzines kannával megöntözte a két delikvenst, intettem, hogy menjen vissza a helyére és pont a két átvitt értelemben székhez szögezett ember közé álltam.
-Maguk, rendőrök, szabályokból építenek falat, azt remélve, hogy ez majd megvédi magukat! De ez a világ nem így működik, ma pedig, ön, nyomozónő, megszegi az egyik legfontosabb szabályt! – konferáltam fel izgatottan a történéseket, majd egy kis hatásszünetet tartva folytattam. – Döntsön, kinek drágább az élete! A jól fésült úriemberé a bal sarokban, vagy…  - mutattam a másik oldalra. – … a kissé alulöltözött hölggyé ott! – szét tártam a kezemet, ahogy felnéztem a főnyomozóra. – A gyilkosság is, csak egy döntés! – mosolyogtam Athénére, majd felemeltem a puskát és egy-egy jól irányzott lövéssel lángra is gyújtottam a székek előtt lévő benzines tócsát.
Túl gyorsan ér el a székekhez a tűz, hogy mindkettőt megtudja menteni. Ha nem siet, az egyiket is alig tudja, az égési sérülés pedig nem játék! Vagyis… de, most az. Akárhogy is, kíváncsian figyelem őt fent, hogy melyiküket válassza. Hosszú még a nap, én pedig az ő vérét is szeretném látni még.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szomb. Ápr. 01 2017, 18:53


Cryus & Kate



Feel the fury closing in.



Bár türelmesnek és nyugodtnak tűnök, momentán egyik jelző sem illik rám. Kezd egyre jobban felbosszantani ez a félkegyelmű, ugyanakkor nyugtalanít is a tény, hogy mostanra mennyi ember haláláért felelős, és azt is eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy még többek, és többek vére fog a kezén száradni. Persze, csak akkor, ha nem megyek bele az ostoba, gyermekded játékaiba. Hogy egészen őszinte legyek, egyáltalán nincs kedvem ehhez a patetikus színjátékhoz, de megteszem, belemegyek, olyan emberekért teszek ilyesmit, akik még csak azt sem tudják, hogy ki vagyok – sem halandó-, sem pedig isteni mivoltomban.
- Igen, és úgy érte el, hogy ide jöjjek, hogy felhasználta ezeketa szerencsétleneket – ezt akarom mondani, de e jelzőt finomítom – az embereket – fejemmel röviden biccentek a túszok irányába. Míg beszél, azon tűnődöm, hogy vajon mit tenne akkor, ha nemes egyszerűséggel... eltűnnék innen, elillannék, mintha csak itt sem lettem volna soha? Mitévő lenne, ha nem az ő szabályai szerint játszanám a játékát? Mi lenne, ha hagynám meghalni ezeket az embereket? – teszem fel magamban a leglényegesebb kérdést. Mert ez a leglényegesebb. Ezek az emberek, itt, nem érdemlik meg a halált. Legalábbis, én nem tudhatom, hogy megérdemlik-e, és nem is nekem kell a döntőbírónak lennem e kérdésben.
- Igen, szoktam – a kérdést szinte bántónak érzem, személyem ellen irányulónak, de hamar-, egy szívdobbanásnyi idő alatt túllépek ezen, hiszen tudom, hogy pontosan az a célja a férfinek, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Ő is a káosz egyik katonája, a rend, a törvények, a szabályok ellen lázadó, rebellis senkiházi. Ugyanakkor egy veszélyes alak, aki imád játszadozni, és irányítani a helyzetet, hiába lubickol olyan nagy élvezettel a káoszban, és hiába próbálja elhitetni a világgal, hogy úszik az árral, amit elindított előzőleg. Nem... nem. Ő irányítani akar. Talán korábban nem hagytak neki elég mozgásteret.
Dühös vagyok erre a férfire, és dühös vagyok a helyzetre is, amit generált, de nem kevésbé vagyok dühös Ramírezre, amiért az a zöldfülű nem hajszálpontosan adta át az információkat, és a túszejtő követeléseit. Persze, hazudhat is ez a flepnis, kinézem belőle, képes lenne rá, szemrebbenés nélkül hazudni nekem, vagy bárki másnak.
- Én viszont azért jöttem, hogy tárgyaljak – közlöm ridegen és tényszerűen. Eléggé makacs vagyok, és nem szívesen engedném hosszú pórázra ezt a veszett ebet, mert csak galibát és katasztrófát okozna. Szeretném megfékezni, éppen csak azt nem tudom egyelőre, hogy mégis hogyan kellene megfognom. Ugyanis ő ismer engem. Tudja, hogy ki vagyok valójában, hogy ki voltam valaha. Ismeri a történeteket rólam, ismeri az isteni életemet, és, ki tudja, talán az azt követő életem bizonyos szakaszaival és részleteivel is tisztában van. Nyilvánvaló, hogy a férfi valamiféle misztikus teremtmény, de, hogy isten-e, avagy egy kisebb, gyengébb, halandóbb entitás, azt nem tudom megmondani. Nem tudom, hogy ki ő valójában.
Réssé szűkített szemekkel, összevont szemöldökkel figyelek a férfi szavaira.
- Nézze – hangom élesen hasít a könyvtár poros, antik csendjébe -, nyilván oka van annak, hogy ide akart hívni valamilyen úton-módon. Önnek nem ezek az emberek kellenek. Önnek én kellek. Most mondta: én vagyok az üzenet. Nem ők. Hanem énaz őrültet tényszerű, logikus lépésre terelni? Lehetetlennek tűnhet. Talán az is. De az a célom, hogy valahogyan kijuttassam innen ezeket az embereket, mert nem tehetnek erről az egészről. – Itt vagyok. Megmondtam, belemegyek a kis játékába – de résen leszek.
Mindketten bolondok vagyunk. Ez biztos. Ő, meglehet, hogy teljes egészében, a születésétől fogva. És én? Én is az vagyok, hogy ezt teszem, olyan emberekért, akiket nem is ismerek – ismeretlen, de ártatlan emberek. Furcsa lehet ez a kijelentés, mert manapság már senki sem ártatlan igazán. Ők is követtek el apróbb-cseprőbb, kisebb-nagyobb bűnöket, de nem feltétlenül-, nem biztos, hogy megérdemlik a halált. Legalábbis nem ettől a törvényen kívüli, önös érdekek alapján ítélő és bíráló, igazságtalan hóhértól.
- Nem akarom elszomorítani, de kötve hiszem, hogy az apámat érdekelné, hogy mi történik velem – Zeusszal megszakadt a kapcsolatom, egészen pontosan akkor, amikor elszigetelődtem, elhatárolódtam, hovatovább egyenesen megszöktem az Olümposzról. Az istenek nem szeretik az áruló isteneket, az olyanokat, akik hátat fordítanak a ragyogó pompájuknak, magának az Olümposznak, és az eszméknek, amiket képviselnek – amiket egykoron én is képviseltem. Az ő szemükben én nem vagyok egyéb, csak egy elfajzott lázadó, egy elkorcsosodott kívülálló.
Az ő szemükben nem kevésbé vagyok őrült, vagy flepnis, mint az én szememben a férfi.
Lévén azt ígértem neki, hogy az ő szabályai szerint fogok játszani és cselekedni, ezért a számomra emelt piedesztálra megyek, és helyet foglalok. Úgy ülök a trónuson, mintha éppen a szobromat faragnák. Rezzenéstelen tekintettel figyelem az eseményeket, és hallgatom a férfit, és nézem a halandókat, akik épp úgy, mint én, követik a férfi utasításait.
- Elég legyen! – rivallok a kövér férfire, de süket fülekre lelek. Jobban fél a túszejtőjétől, mint tőlem - és éppen ezért jobban is tiszteli őt, mint engem. – Hagyja abba! – a szék karfáját szorítom.
A szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében.
Mire várnak? Fussanak! – tekintetem a két túsz között ingázik. Miért nem próbálnak elmenekülni?
Talán – legalábbis, erre következtetek -, a férfi ereje nagyobb, mint hittem, és ő tartja ott őket.
Akárhogyan is legyen, sem a férfi, sem a nő nem állnak fel a székből, és nem futnak el. Helyette a nő sikít, a férfi pedig ordít. Szinte könyörögnek nekem, hogy mentsem meg őket.
Gondolkodás nélkül, ösztönszerűen illanok el a trónusról. Már nagyon régen nem csináltam ezt. El is felejtettem, hogy milyen földöntúli, mámorító érzés a téren és az időn kívüli lélekké, gondolatfoszlánnyá lényegülni. Szikrázó, cikázó, apró villámokba, és király kék, majdhogynem fekete, viharos füstfelhőbe csavarodok az egyik pillanatban, hogy a következőben már a nő mellett álljak, és erővel rántsam ki a székből.
Mire a férfi felé kapom tekintetemet, az már ordít, ahogy sercegve izzik fel a bőre, a pórusaiból mintegy lávaként tör fel a tűz, és egyszeriben, nagyon hirtelen, ugyanakkor cseppet sem váratlanul, teljes testében lobban lángra.
Az égő bőr, hús és haj szaga terjeng a levegőben, a fájdalmas ordításával, zokogásával keveredve, undorító, pokoli elegyet alkotva.
Újra illanok.
A tűzbe nyúlok érte, de egyszerűen... nem tudom kihúzni a lángok alkotta börtönéből. A székben ragadt. Megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul megmenthetetlen.
Az arcomba ordít.
- Sajnálom – suttogom magam elé, de abban sem vagyok biztos, hogy a férfi meghallotta a szavamat.
Elővéve a fegyveremet a homlokára célzok.
Rideg megfontoltsággal és eltökéltséggel húzom meg a ravaszt.

Sikítás, zokogás, sóhajok és rosszalló, megdöbbent, bíráló morajlás fut végig a többi túsz alkotta, kisebb tömegen.
- Elég volt – karcos hangon intézem szavaimat a férfinek, még háttal állva neki. – Megértette? Elég volt! – rivallok rá, immár nem csak felé fordulva, de egészen közel illanva hozzá. Balom hideg, acélos ujjait a nyakára fonom, jobbomban a pisztolyom, melynek csövét a homlokának nyomom. – Mit képzel, ki maga, hogy Damoklész kardját lóbálja az emberek fölött, hm? Engedje el őket – valósággal ráparancsolok a férfire, sötét, feketelyukakhoz hasonló íriszeibe vájva opálos lélektükreimet.


Words: 1 096 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szomb. Ápr. 01 2017, 20:58


to Athena

A szavait hallva csalódottan horgasztom le a fejem, majd egy pillanat múlva nagyot sóhajtva emelem újra rá a tekintetem. Nem szólalok meg, csak nézek rá, közben a szám szélét nyaldosva. Túl komoly. Sok ilyet láttam már. Az ilyenek szeretik a rendet, a … fegyelmet! Én azonban egyikért sem vagyok oda, én a szabadság híve vagyok! Mint igaz hívő, kötelességemnek érzem, hogy levágjam a béklyóit!
-Ezek az … emberek, nem eszközök. Nem, ám! – csóváltam meg a fejem grimaszolva. – Hősök! Ők segítenek bebizonyítani, hogy milyen törékenyek is maguk odabent! – böktem a mellkasa felé. A szőrös szíve felé. – Maga túl komoly, ez a baja! Én majd ellazítom, egy percig se aggódjon! – mosolyogtam rá. Bennem megbízhat! Én nem vagyok olyan, mint a kis barátai. Én nem szővök terveket, nem áskálódom én csak… fogom a pillanatot, jó erősen megragadom és magamhoz húzom! Nem engedem, átélem! A pillanatok csak úgy futnak, telnek és telnek, miért baj, ha néhányat igazán megélünk?
-De nem érdeklik a könyvei. Mondja csak… hogy olvass, ha hidegen hagyják a könyvei? – hajoltam kissé közelebb és értetlenül ráncoltam a szemöldököm. Biztos ő is érzi, hogy kissé… ellent mond magának. Nem igazán azt kaptam, amire számítottam. Olyan… savanyú. Meg kell egy picit piszkálni, kapargatni a felszínt, hogy lássuk mi csillog ott a bőre alatt!
- Maga aztán apja lánya! – nevettem fel, hallva a makacskodását. Oh, igen, a drága jó atyja, a villámokkal zsonglőrködő… ritka makacs egy ember, úgy látszik a lánya ebben rá ütött. Kicsit emlékeztet rá. Utálom őt. – Tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni… -  ismételgetem morgolódva. – Ez egy könyvtár! Itt nem fog tárgyalni. Sajnálom. Tényleg, őszintén! – nem, a legkevésbé sem. Nem makacs, de értetlen is. Hányszor adjam még a tudtára, hogy nem kívánok vele tárgyalni. Ha tárgyalni szeretnék, ott van nekem Butcher, ő még egy atombombát is hozott volna nekem, cserébe a túszokért.
-Tipikus rendőr! – fújtam mérgesen. – Tönkreteszi a partit! Csak nemrég jöttem, maga pedig már is elrontaná az egészet! Ez az egész, ön miatt van, főnyomozó! Ezek az emberek…-   mutattam körbe a túszokon. - … azért vannak itt, mert maga nem volt! Most, hogy itt van, elengedhetném őket… de maga szörnyen makacs. Meg. Kell. Tanulnia, elengedni a kis szabályait! – a kis szabályai miatt kardoskodik ennyire a túszok szabadsága miatt. Mintha most nem lennének azok. Ők mindenféle adóval verik láncra őket, én pedig már egyenesen a sátán vagyok, ha néhány bombát kötözök rájuk? Én legalább egyenes vagyok.
-Ezt könnyen kideríthetjük. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Ő volt az egyik kis kedvence. A jó Athéné… nem tűnik nekem olyan jónak. Zeusz pedig akárhol is legyen, azt szeretném, ha érezné, mindazt, ami itt most történik. Elevenítse fel az apa-lánya kapcsolatot, és sütkérezzen abban, ami miatta történik itt most!
A tenyeremet dörzsölve figyelem az eseményeket. Érdekes tény, érdemes megjegyezni: egy fejhez szorított puskára inkább hallgatnak az emberek, mint egy rendőrre. Nem mintha ez nem lenne evidens… a sok törvényszolga igencsak képmutató egy alak, aligha van ezzel másként maga, a jog és a törvényesség istene, a trónján helyet foglaló Athéné is!
Nevetni kezdek, mikor meglátom eltűnni a trónjáról. Izgatott ujjongásban török ki, hangosan tapsolok, miközben figyelem az eseményeket. Talán kissé hazudtam a fickónak, mikor azt mondtam, hogy nem akarom odaszögezni. Mondanám, hogy meglep, de… sejtettem, hogy a nőt fogja választani. A nők összetartanak mindenben, nemde bár? Oh, micsoda közhelyek házává vált egy a pofás kis könyvrakás!
Meg sem próbálok ellenkezni, mikor megragad és pisztolyt szorít a homlokomhoz. Sőt, úgy vigyorgok, mint talán még soha. Nevetek, valóssággal reszketek a nevetéstől, miközben a nő felettébb komoly tekintetével próbálok dűlőre jutni.
-Húúú, de zabos valaki! – nem tudtam megálljt parancsolni az izmaimnak, ez az igazi, egyetlen jelen annak, hogy miféle szívből jövő jókedv ez! – Csak fel ne robbanjunk itt mérgünkben! – vigyorogtam nevetve, a mögötte lévő túszokra pillantva. Jobban mondva azokra, akiknek szó szerint ketyeg az órájuk. – Erőltessen magára egy kis… komolyságot! – mostanra sikerült abba hagynom a nevetést, csak vigyorogtam, de szép lassan rendeződtek a vonásaim. – Miért nem lő? Mi tartja vissza, hm? – az, hogy túlélném? Az ne tartsa vissza! – Most gyilkolt… rákapott, mi? Jó érzés az istent játszani, de… maga ezt úgy is tudja, nem? Athéné a megtestült igazságosság… mit szólnának, ha most látnák? Hogy hidegvérrel gyilkol, hogy…fegyverrel fenyegetőzik! Hát nem az ész a valódi fegyver? – kocogtattam meg a halántékomat. – Látja, látja, csak egy valaki bujkál itt … maga. A fegyvere mögött. – suttogtam a szavakat halkan. – Nézzen maga mögé! Ha azt akarta, hogy féljenek… sikerült! Talán még önként maradnának is…- vontam meg a vállamat. A kis magánakciója nem keltett valami nagy sikert a közönség soraiban! – Miféle őrzők azok, akik magukat sem képesek megvédeni? – tettem fel hangosan a kérdést, hogy a túszok is hallhassanak. – Akik gyilkost kiáltanak, majd … hidegvérrel ölnek, mert … így ítélik helyesnek! – mondtam, továbbra is a túszoknak, majd a füléhez hajoltam, nem zavartatva magam a pisztoly csöve miatt és halkan suttogtam. – Tetszett a kis… mutatványa. Nekem is van még néhány meglepetésem! – vigyorogtam, ahogy visszahúzódtam, majd ellöktem magam az asztaltól. A pisztolyt továbbra is rám szegezheti, ha attól jobban érzi magát. – A főnyomozó megölt önök közül egyet, hogy… megmentsen egy másikat. – mutatok a megmentett hölgyre. – Egyébként, gratulálok! ¬– tapsoltam meg az életben maradt delikvenst. – A döntését alapul véve… a férfiak helyében nem bíznám rá az életem! – a kezemmel falat formáltam a szám elé, mintha így elkerülhetném, hogy Athéné hallja a szavaim. Micsoda butaság ez tőlem, hiszen hallania kell!
-Tudja, már éppen megfordult a fejemben, hogy tárgyalok magával… erre fejbe lövi a túszomat! – hol tanult ő illemet? Az első szabály: el a kezekkel a túszejtő túszairól! – Hajlandó vagyok azonban elnézni ezt a… sajnálatos botlását, amennyiben… bizonyítja, hogy együttműködik! Elvégre, szeretnénk, ha ezek a jóra való emberek… - pillantottam ki a túszok felé. – … épségben hazajutnának. Úgyhogy. Lője le, akit megmentett! - böktem a fejemmel a szóban forgó nőre, aki a történtek miatt fellépő sokktól még csak mozdulni sem volt képes azóta, hogy megmentették. – De nem vagyunk állatok! Jogában áll megvédeni magát! – léptem a nőhöz, kezébe nyomva a puskám és mögé lépve segítettem neki beállítani a célt. Athénét. – Most mentette meg…-  suttogtam a nő fülébe. - … de most magán a sor! Élet az életért! – tisztában vagyok vele, hogy amennyiben lelövi őt, nem halna bele. Csak fájna neki. – Ne várakoztasson, főnyomozó! – figyelmeztettem, továbbra is a nő mögött állva. – Itt az esély, hogy kiengeszteljen! A helyében élnék vele…   Butcher elkövette azt a hibát, hogy azt hitte viccelek. Mi tagadás, vicces egy pacák vagyok, de… na nem ennyire.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Vas. Ápr. 09 2017, 18:15


Cyrus & Kate



Feel the fury closing in.



Figyelem ezt a közjátékot, amit előad; a csalódott arcot, a lehajtott fejet, a teátrális sóhajt. Kissé jobbra biccentem a fejemet. Aztán, amikor végre újra rám néz, állom a pillantását. Rezzenéstelenül. Mozdulatlanul. Szempillantás nélkül. A szemeibe nézek, és keresek valamit. Válaszokat, az egyébként fel nem tett kérdéseimre. Érzelmeket és gondolatokat.
De, amit a lélektükrökben látok – saját, fakó tükörképemen kívül -, az nem más, mint az embertelenség, a kegyetlenség feneketlen, örvénylő feketelyuka. Mindent elnyelő, sötét örvény.
Nem hagyom, hogy magába szippantson.
Csak figyelek.
A szemeibe nézek.
És magamat látom.
- Hősök – ismétlem meg a szavát. Nem felejtettem ám el, hogy tulajdonképpen mi vagyok. És éppen azon vagyok, hogy ezeket az úgynevezett hősöket patronáljam – még akkor is, ha csak hamis héroszokról beszélünk, akiket egy félkegyelmű emelt képzeletbeli piedesztálra. Írhatnék akár egy tanulmányt is, saját magamról. Mert tudom, hogy mi vagyok, emlékszem az apám arcára, emlékszem a pajzsomra és a vértemre. Emlékszem a dárdámra, a kardomra, a sisakomra. Emlékszem a pompás Olümposzra, és az isteneire. Tudom, hogy mi vagyok. Azt is tudom, hogy kinek kellene lennem. De nem tudom, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy ki ez az ember, hogy ki ez a nő, aki visszanéz rám a férfi szurokfekete íriszeiből. Valahol... ki tudja, hogy hol; elvesztem. Elvesztettem azt az istennőt, aki valaha én voltam. Elvesztettem mindent, mindent, ami meghatározott engem, ami formába öntött, ami megkötött, ami összetartott; ami alkotott.
Most nem vagyok egyéb, csupán mocskos, vas és arany alkotta, fém.
Hát, létezik ennél nagyobb átok?
- Nem szeretném, ha megölné őket, ha megölne bárkit is. Nem miattuk vagyunk itt – mutatok rá a tényre, miszerint neki csak és kizárólag én kellek. Ezek az emberek azért vannak itt, mert valahogyan ide kellett csalnia engem, és mi lehetett volna kézenfekvőbb annál, semmint, hogy egy nyílt casus bellit küld nekem. És ezeknek az embereknek itt véget kellene érnie a történetben betöltött szerepük. Szabadnak kellene lenniük. El kellene őket engednie. – Oh, én nem aggódok – ingatom meg a fejemet, és áldom ezt a mocskos planétát, amiért ilyen remekül megtanított engem hazudni. Zeusz biztosan nem nézné jó szemmel, hogy az igazságosnak titulált lánya ilyen alantas szokást vett fel az elmúlt évszázadok során.
- Ha el akarná pusztítani ezeket a könyveket, a történetek, a tudományok, a tények, a mesék, a mítoszok még nem tűnnének el. Csak a szavak, és a papír, amikre vetették őket. Szeretem a könyveket – ismétlem meg önnönmagamat, miközben továbbra sem húzódok el tőle, amikor ő közel hajol hozzám. – De ezek csak könyvek. A szavak és a sorok mögött bujkáló csoda teszi őket értékessé, nem a papír és a tinta – fogalmam sincs arról, hogy mindebből mit fog fel a férfi, éppen ezért nem is értem, miért tépem a számat.
Zeuszra gondolok. Arra gondolok, hogy mennyire büszke volt rám. Hogy mennyire szeretem. Hogy mennyire szeretett engem. Most, minden bizonnyal, gyűlöl-, és megvet engem. Nem keresett, miután eljöttem az Olümposzról, nem adott egyetlen jelet sem. Mintha csak... megszűnt volna létezni. Holott, valójában, én szűntem meg létezni.
Az istenek nem imádkoznak. Ugyan, mégis kihez imádkoznának?
De én, én imádkoztam.
Imádkoztam az apámhoz, a londoni lakásom fürdőszobájának márvány járólapjain ereszkedtem térdre, és imádkoztam. Könyörögtem neki, hogy bocsásson meg nekem. Válaszokért imádkoztam.
Zeusz persze nem felelt.
Sem ott, akkor, Londonban, az éjszaka derekán, sem az után, máskor, bárhol is voltam a világban.
Talán már meg is feledkezett rólam.
Így tehát, könnyen meglehet, hogy a félkegyelmű túszejtő magánakciója teljes mértékben felesleges és hasztalan. Zeusz nem fog figyelni rá, és azért nem, mert az üzenet nem elég figyelemfelkeltő. Nem elég erős. Csupán...
Szélbe kiáltott szavak és tettek.
Se több, se kevesebb.
- Akkor engedje el őket! – nem érdekel, ha a szavába vágok, ha vele egyszerre beszélek, ha a visszhangja vagyok, ha a hangunk keveredik. – Itt vagyok, bassza meg, engedje el ezeket az embereket – megingatom a fejemet, és szívdobbanásnyi szünetet tartok. Aztán becsmérlőn és halkan, röviden nevetek az arcába. – Ön tényleg gyáva. Talán... talán tőlem fél, hm? Ezért nem szeretne kettesben maradni velem? – oka, nos, az van rá. Ugyanis egyre inkább kezd feldühíteni és felbosszantani.
A férfi menthetetlen. A lángnyelvek közé nyúlok, és mivel a tűz perzseli és égeti alabástromfehér bőrömet, biztos, hogy nem e világi tűzről van szó. Éppen ezért sikerült csak a nőt megmentenem. Hiába szorítom a férfi ruháját, marok a húsába, minden természet adta, isteni erőmből; nem moccan. Csak ordít. Csak kiabál. Csak zokog. De a könnyei abban a minutumban elillannak, amikor leperegnének szemeiből. A túszejtő isten ezúttal nem hazudott: csak és kizárólag egy embert menthetek meg. És én választottam. És nem ezt a férfit mentettem meg. Ösztönszerűen és a zsigereimben érzem, hogy bármit tennék, bármivel is próbálkoznék, veszett fejsze nyele.
Összeszorítom a fogaimat és megfeszítem az állkapcsomat, ahogy kiveszem kezeimet a tűzből.
A férfi homlokára célzok. Egy illanásnyi időre lehunyom a szemeimet. Nem számolok el háromig. Nem várok. Nem hezitálok.
Csak lövök.
És a fegyver forró csöve máris egy másik homloknak feszül.
- Az vagyok. Rettenetesen dühös vagyok magára – nem kiabálok. Karcos hangom halkan szövi át a könyvtár csendjét. A robbanásra tett megjegyzésére szorításom mind erősebbé válik nyakán. Mindketten tudjuk, hogy a férfinek nem volt sem más-, de még csak jobb esélye sem ennél. Vagy én vetek véget a látható és hallható szenvedéseinek, vagy hagyom, hogy az elpusztíthatatlan, elolthatatlan tűz szipolyozza ki belőle az életet – percekkel később, kínok-kínjai között.
A döntésem – a látszat ellenére – nem volt könnyű. De ez volt a helyes döntés.
Kérdéseit eleresztem a fülem mellett, de nem kapom el a pillantásomat. Állhatatosan és kérlelhetetlenül, makacs módon nézek a szemeibe.
- Már régen nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam – sziszegem a férfi képébe. Nem vitatkozok, és nem szabadkozok. Nem mosom a kezeimet. Nem magyarázkodok.
Gyilkos vagy, Athéné.
Nem nézek a túszokra.
Hagyom, hogy a férfi eltávolodjon tőlem, de a fegyvert rá szegezem. Nem, mintha ezzel árthatnék neki. Vagy a mellette álló nőnek ártani akarnék. Mert nem akarok. És nem fogok.
Megingatom a fejemet.
- Ön csak egy infantilis férfi – hangom nyugodt, annak ellenére is, hogy a szívem kalapál a mellkasomban. – Figyelmet akar. Azt akarja, hogy figyeljenek önre. Azt akarja, hogy végre valaki észrevegye és a figyelem középpontjába kerüljön, hogy különleges bánásmódban részesüljönmindezt miért? Mert valaha nyilvánvalóan nem kapta meg mindezt. És most – mindent akar. Egyszerre. Mohón. Kapzsin. Kell lennie valakinek, aki figyel rá. És olybá tűnik, hogy nem elég nagy, nem elég erős, nem elég lenyűgöző ahhoz, hogy Zeusz figyeljen rá. Így hát... nyomot akar hagyni. A világon – vagy legalábbis a városon mindenképpen. Rajtam. Nyomot akar hagyni, hogy Zeusz maga kezdjen el iránta érdeklődni és ne neki kelljen harcolnia a figyelemért, mint egy cirkuszi majomnak a porondon. – De ez csak színjáték. Az egész. Csak azért, hogy a rivaldafényben nagyobbnak tűnjön az árnyéka. De, tudja mit? Soha nem fog felnőni az árnyékához, egyszerűen... gyengeségéből és gyávaságából adódóan képtelen rá – ingatom meg a fejemet, felvonva egyik szép ívű szemöldökömet.
Figyelem, ahogy a nő kezébe adja a fegyvert. Én pedig leveszem a mellényt. Nem vagyunk állatok – visszhangzik a koponyámban a férfi hangja.
Ujjam a ravaszra feszül. A fegyver csöve a reszkető nőre szegeződik.
Aztán lövök. A nő sikítva húzza meg a ravaszt, abban a pillanatban, amikor eldördül a lövésem.
Az ő lövedéke a hasamba fúródik.
Az enyém? Az enyém a férfi füle mellett süvített el, majd a szemközti falba fúródott. Pontosan oda, ahová végül céloztam. Oda, ahol senki sem került az útjába. Ha azt gondolta ez a faszarcú, hogy lelövöm a nőt, vagy bárki mást, akkor nagyon nagyot tévedett velem kapcsolatban. És egyszerűen ostoba, ha ilyen nevetséges ötlet megfordult a fejében.
A tömeg felzúg. Úgy reagál, ahogyan az a tömegtől elvárt. Megkapták, amit akartak: sikolyt, két lövést és némi vért.
A vérem skarlát virágként bontja szirmait a fehér blúzom anyagán.


Words: 1 257 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Kedd Ápr. 11 2017, 20:06


to Athena

Teljes közönnyel, grimaszolva nézem a hölgyeményt. Aki néz engem. Azt hinné, hogy zavarba hozhat? Nem, nem… engem aztán nem! Hunyorítani kezdek, mintha csak keresném a kis… rést azon a zord álarcon, amit hord. Ő valószínűleg arcnak hívja. De kevesen tudják, hogy az arc olyan, mint az… érme feldobás. Hol ezt, hol azt mutatja. Nem lehet előre megmondani, nem ám!
-Hősök. – bólintok, kissé elnyújtva ezt az egy szót. Biztosra akarok menni, hogy hallotta. Szörnyű egy akusztikája van ennek az épületnek. – De hol az ő hősük? Hm? – pillantok rá sokatmondón, majd megrántom a vállam. Biztos szabadságot vett ki. Vagy… vagy, esetleg, beállt rendőrnek és úgy döntött, hogy éli az egyszerű, unalmas, szabályokkal teli életét. Ugyan már, ő nem tenne ilyet… vagy mégis? Apuci nem lehet valami büszke az ő kis szeme fényére.
-Nem szeretné…? – elképedtem és aggodalmasan simítottam végig az arcomon. – Hát miért nem ezzel kezdte! Hisz, ha nem szeretné…  -  nem bírtam, mosolyra görbült a szám, de végül csak megráztam a fejem. Itt komoly dolgokról van szó!  - … tetszik nekem. – na persze, nem úgy… ne áltassa magát. Nem az esetem. Ezt azonban hangosan inkább nem mondom ki. Korai még összetörni azt a szőrös szívét. – Na és… miért ne öljem meg őket? Nézzen csak rájuk… -  kezemmel a túszok felé mutattam.  - … olyan ártatlannak tűnnek? – na persze, egy bomba biztos könnyen keltheti ezt a látszatot, de… a lényeg az, hogy ezek a mintapolgárok pont olyan állatok, mint mindannyian. Miért szenvedjenek kevesebbet,  mint más állatok? Miért ne … tegyek a túlnépesedés ellen? Szívemen viselem az emberiség sorsát!
-Elpusztítani? Micsoda szörnyetegnek néz maga engem? – eltűntetni minden tudást… akkor ostobákkal lennék körülvéve! Nincs rosszabb annál. Nem szeretem az ostobákat. Csak a megvezethetőket. – De ezek ugyebár úgy változnak, mint a szél… ha nincs bizonyítható alapjuk. – vontam meg a vállam. Ezek a mesék… hol ez mondja, hol az, hol ilyen, hol pedig olyan. A tudás változik, formálja az ember, ha pedig nincs meg az alapja, megteremti magának.
-Nem érvel valami jól, főnyomozó! – csóváltam meg a fejem lassan, szomorúan mosolyogva. Mégis, olyan vidáman. Mit nem tesz, ha az ember mindig mosolyog! Kipróbálhatná, ő olyan, mint egy szobor, mindig ugyanúgy néz. Szörnyen unalmas lehet. Az, hogy itt van, nem épp a legjobb érv amellett, hogy ne öljem meg ezeket az embereket. Romokban az oktatási rendszer, elég gyatra lehet ez a rendőr akadémia.
-Az én játékomat kell játssza, ha megakarja őket menteni! – nyaltam meg a szám, meg sem próbálva leplezni, hogy milyen jól érzem magam. Dühös… remek. A dühös embert szeretem, egész egyszerű oka van ennek. Olyanok, mint egy… bomba. Nem az a bonyolult fajta, hanem az egyszerű, klasszikus. Egy kis szikra és… bumm! Nem tudni mikor robban, de tudni, hogy robban. Én csak… előkészítem a dolgokat és hagyom, hogy felrobbantsa őket! Szó szerint.
A szavait hallva kissé oldalra döntöm a fejem, és bár nem finomkodik, nem adom jelét annak, hogy ellenemre lenne a dolog. Fojtogathat, ütlegelhet, de… ugyanott tart, ahol most is. Nincs semmije ellenem, minden ereje, minden próbálkozása… nem ér semmit! Ő tudja, én tudom. És tudjuk, hogy tudjuk.
-Hazugságon kaptam, főnyomozó…  - lassan húzódott mosolyra a szám, minden szónál, egyre inkább. Még, hogy nem érdekli őt… érdekli. Csak nem tudja, hogy érdekli. Ha tudja is, nem akarja, hogy tudja, ezért nem is tudja. Bonyolult egy dolog ez, mégis… elég könnyű ráérezni. – Gondolom… nem szereti a tükröket. – nevettem fel, már amennyire feltudtam a szorításában. Ne is próbálja azt mondani, hogy könnyű szívvel néz tükörbe. Ugyan! Az ember nem hazudtolhatja meg magát. De én… nos, én elérhetem, hogy ne is kelljen. Kicsit kiugrasztom a bőréből.
Csak hallgatom, milyen szép kis képet fest rólam a kis fejében. Infantilis…nem emlékszem, hogy valaha is hívtak volna így. Pedig sokat csúfoltak régen, a gyerekek… olyan gonoszok. A felnőttek is, de a gyerekek… ők aztán igazi szörnyetegek. Nem akartak velem játszani, csúfoltak, becsaptak, kinevettek engem… én pedig csak hazaakartam menni. Haza, de hova? Őt biztos szerették a gyerekek. Hogyne szerették volna… de már egyikünket se szeretnek.
-Valóban… szeretném, ha figyelnének rám. – mutogattam az ég felé. Igen, Zeusz, hozzád beszélek! – De nem kell a különleges bánásmód. Én csak… igazságot akarok! Ha valakinek, hát magának ezt meg kéne értenie! – ráztam a kinyújtott mutatóujjam, ahogy rá mutattam. – Még csak ismerkedünk… de maga már is mindent tudni akar rólam. Hízelgő, de… ne akarjon mindent az első randin. – micsoda otrombaság kielemezni valakit olyan apróságok alapján, mint egy túszejtés, bombák és egy-két halott. Ezeket nevezné ő támpontnak? Ez lenne a … biztos profilom? Nem hinném!
Egy dolog meglep, egy másik nem. Az nem lep meg, hogy nem lövi le a nőt. Az viszont igen, hogy lőtt. Homlokráncolva fordulok meg és nézem a falba fúródott golyót, majd visszafordulok a főnyomozó felé.
-Hm. – húzom el a szám, majd elveszem a nő kezéből a fegyvert. Reszket, mintha csak most húzták volna ki a fagyos óceánból. – Nincs sok barátja, igaz? – pillantottam a főnyomozóra, majd a nő tarkójára céloztam. – Mindent nekem kell csinálni… -  és bumm! A nő a földre bukik, én pedig fejcsóválva lépek át a testén, egyenesen a főnyomozó felé. – Maga rosszabbul csinálja ezt, mint Butcher! – mosolyogtam, a puskát lóbálva a kezemben. Butcher miatt csak egy ember halt meg. A főnyomozó miatt immár kettő. – Pedig próbálok érthetően fogalmazni… hogy könnyen megértse! Kezdem azt hinni, hogy direkt szabotál engem, főnyomozó… - ráztam meg a fejem, a szám nyalva. A végén még kiderül, hogy direkt nem akar velem együttműködni… nem valami okos dolog az. Én nagylelkűen a megbocsátásom ajánlottam ő pedig… szó szerint mellé lőtt vele.
-Ideadná a … telefonját? – nyújtottam a kezemet érte. Ha nemet mond, hát… biztos van egy segítőkész túsz, aki ölne néhány pirospontért! – Remek…pompás! Ez ám a felbontás! – vigyorogtam a telefont babrálva, majd a túszokhoz ugrottam és az egyik, rendőrpólót viselő túszt kezdtem el venni. Biztos valami… ajándékboltban vette ezt a rémes pólót. – Hogy hívnak? – egyszerű kérdés, de csak dadogva tud rá válaszolni. Frank…. vagy talán Tom? – Miért vetted ezt fel? Talán rendőr vagy… ? – micsoda flepnis egy alak. Talán ő valamiféle… beöltözős alak. Hallottam róluk, de … remélem, ha így van, magán tartja a ruháit. – Gyere, segíthetsz egy igazi rendőrnek! – megragadtam a kezét és úgy húztam fel, majd nemes egyszerűséggel a főnyomozó mellé löktem őt. Most már kettőjüket veszi a kamera. – Mosolyogjanak! Benne lesznek a tévében! – ez nem olyan biztos, de… manapság mindenfélét lejátszanak, csak be kell küldenem. – Itt az ideje, hogy… valóban fenntartsa a rendet nyomozó! Hadd lássák a nézők, hogy a rendőrség miként dolgozik! – felültem az asztalra és onnan vettem őket tovább. – Úgy mondom, hogy… mindenki megértse. Ha nem hal meg … Tom… -  igen, nem Frank… azt hiszem. -   … úgy két percen belül, akkor megfogom nyomni ezt a gombot. – a zsebemből előhúztam egy házilag összetákolt kis detonátort. – Gyorsan bezárna az az iskola… vagy kórház? – döntöttem oldalra a fejem, de végül csak megrántottam a vállam. Döntsék el ők, hogy melyikben hisznek jobban. – Főnyomozó… szolgáljon és védjen! – vigyorogtam rá és felemeltem a telefont, hogy jól tudjak venni vele mindent. – Csak ügyesen!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Kedd Május 09 2017, 20:57


Cyrus & Kate



Feel the fury closing in.



Kérlelhetetlenül állom a férfi pillantását, hovatovább sötét tekintetébe vájom opálos lélektükreimet, és nem eresztem. Számtalan ilyen alakkal találkoztam, mint, amilyen ő is. Nem vagyok pszichológus, de gyanítom, mindenféle komplexussal rendelkezik, máskülönben nem vágyna ennyire a figyelemre, és nem akarna egyedüli és korlátlan uralkodója lenni az eseményeknek. Közte-, és a többi flepnis között a különbség azonban az, hogy ez a félkegyelmű, ez az őrült tudja, hogy ki vagyok. Egészen pontosan és konkrétan tudja, hogy ki vagyok – illetve, egészen pontosan azt, hogy ki voltam, e földi lét előtt -, hogy ki az apám, hogy honnan érkeztem, hogy valójában sokkal öregebb vagyok annál, mint amennyinek tűnök, és, hogy nem földi entitás vagyok. Tudja, hogy miféle istenség vagyok. A konklúzió: ő is olyan, mint én. Vagy félisten. Vagy valamiféle szörnyszülött korcs.
Kérdésére megingatom a fejemet.
- Nem tudom – felelem, bár azt viszont jól tudom, hogy a kérdés költői volt, a válasz pedig az, hogy itt áll, a túszok koszorújában, a túszejtővel szemben. Csak éppen még sincs itt. Elveszett valahol a hosszú úton, ami neki adatott. Egyszerűen... eltűnt. Megszűnt létezni.
Sokszor töprengek rajta, hogy én választottam-e ezt az utat, vagy a Sors akarta így és éppen ezért az út választott engem...? Persze, tudom, hogy én voltam az, aki szelíd erőszakkal fellázadt az apja-, és a jól bevett rendszer ellen, és megbontotta az istenek tizenkettes szövetségét, vagy körét – úgy nevezi, ahogy akarja. De azt is tudom, hogy a Moirák a Sors irányítói. Azt viszont nem tudom, hogy miért pont így fonták a sorsom fonalát.
Biztosan csak egy fricska lehet, homokszem a gépezetben, egy hiba a rendszerben, egy groteszk, grandiózus tréfa.
- Nem szeretném – most rajtam a sor, hogy önnönmagamat ismételjem, rezzenéstelen pillákkal, határozottan kiejtve e szavakat.
Nemszeretnémnemszeretnémnemszeretném.
Azt persze nem várhatja el, hogy könyörögjek neki, mert nem fogok. Nem szeretném, ha bántaná ezeket az embereket. Azt akarom, hogy engedje el őket. Nem akarom, hogy bajuk essen. Nem akarom, hogy meghaljanak.
Értem én, hogy neki ezzel az egész, patetikus játszadozással célja van, és a saját fejében, a saját világában van egy reálisnak is nevezhető oka mindennek. Értem, hogy Zeusz figyelmét akarja. Értem, hogy ehhez engem akar felhasználni. De azt nem értem, hogy ehhez miért van szüksége ezeknek az embereknek a vérére és az életére. Az ilyesmit, az ok nélkül történő vérontást, a kegyetlenséget, az indokolatlan gyilkosságot soha nem tudtam, és nem is akartam elfogadni. Kifejezetten személyesnek éreztem az ilyesmit, hiszen apám, a hatalmas Zeusz, az istenek istene mindig is úgy nevezett engem, hogy én vagyok az igazság bajnoka. Az ő lovagja voltam. És ebben az egész helyzetben semmi igazságos sincs. Ellenben azért kezelem ilyen higgadtan és nyugodtan, hidegvérrel, mert már olyan régóta élek az emberek között a Földön, hogy hozzászoktam ehhez: az ok nélküli vérontáshoz, a kegyetlenséghez, az indokolatlan gyilkossághoz. Az ember csak bajt okoz, és az istenek egy része sem különb – vessen csak egy pillantást erre a flepnis alakra, itt, előttem.
- Azért mert Zeuszt nem érdeklik ezek a halandók – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, miközben végignézek a bombákkal felszerelt embereken. És ez nem hazugság, ismerem Zeuszt, ezek az emberek nem jelentenek neki semmit; csupán apró porszemek, mulandó lények. Nyilvánvalóan azt sem garantálhatom a férfinek, hogy az majd érdekelni fogja az apámat, hogy én élek-e, vagy meghalok... de ezt csakis úgy tudhatjuk meg – mindketten, a túszejtő és én is -, ha nem a halandókkal fenyeget engem, hanem velem üzen a Mindenek Urának.
Egyébiránt nem érne meglepetésként, ha a főisten a kisujját sem mozdítaná értem, lévén már régen felégettem magam mögött mindent, ami az előző életemhez láncolt volna, és béklyókba vert volna – így a kapcsolatot is megszakítottam apámmal, főistenemmel, teremtőmmel.
- Nemes lélekre vall, hogy a könyveket megkíméli – hangom szarkasztikusan cseng a hatalmas belmagasságú könyvtárban, és élesen verődik vissza a falakról, az imádott könyvek gerincét simogatva.
Újra feltesszük, az elmúlt percekben sokadszorra ugyanazt a lemezt. Ha az az istennő lennék, akinek teremtettek és, akinek lennem kellene, nem érdekelnének ezek a halandók. A saját, arany trónusomon ülve, premier plánból nézném végig a halálukat. Nem az én hatáskörömbe tartoznának, nem lennék felelős sem az életükért, sem a halálukért. Egyszerűen hagynám, hogy megtörténjen, hogy ez a vérszomjas, figyelemre-, és halálra éhes bestia végezzen velük, a maga módján. De nem az vagyok. És felelősnek érzem magamat miattuk. Pedig nem kellene így lennie, és nem kellene így éreznem. Nem kellene ostoba, gyermekded játszmákat űznöm ezzel az alakkal, miközben olyan, mintha valójában elbeszélnénk egymás mellett. Elhatározom magamat, hogy nem fogom az ő játékát játszani, főleg nem az ő szabályai szerint. Ennek ellenére azt mondom, hogy ezt fogom tenni, és így fogok tenni.
- Nem hazudok – ebben legalábbis nem. Tényleg nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az istenek az Olümposzon, ahogyan az sem érdekel, hogy mit gondolnak rólam a halandók. Ennek ellenére mégsem én akarok a gyilkos, a mészáros szerepében pózolni. A lángokba borult, menthetetlen férfit sem akartam megölni, mégis, lényegében én váltam a gyilkosává, én lőttem le, és nem a férfi által generált tűz végzett vele végül.
És ezért dühös vagyok. Dühös vagyok a kialakult helyzetre, dühös vagyok a férfire, aki ezért az egészért felelős, és dühös vagyok magamra. Nem szabadott volna belefolynom ebbe az ügybe, de valahol, a kopár lelkem legmélyén még mindig ott él az az istennő, aki valaha én voltam. Még mindig erősen pulzálva munkálkodik, és a nagyobb jóról, az igazságosságról, a békéről álmodik. És foggal-körömmel ragaszkodik a saját ideáihoz, a saját értékrendjéhez, ahhoz, hogy megteremtse azt az álombéli világot, ahol nincs helye az igazságtalanságnak. De tudom, hogy hiába áltatom magamat; ilyen világ soha nem létezett, és soha nem is fog. És ezt valahol az istennő-, Athéné is tudja, csak éppen képtelen elfogadni, és bármit megtenne azért, hogy a világot a saját képére formálja. Ez is egyfajta önzőség, nem igaz? Még akkor is, ha a nagyobb jó érdekében szeretném ezt titkon, a kőszívem legrejtettebb zugában.
- És mi az igazság? – kérdezem. – Miért akarja, hogy Zeusz felfigyeljen önre? – kérdezem, és valóban érdekel, hogy miért olyan fontos ez neki, hogy mindezt elköveti – gyáva féreg módjára, ahelyett, hogy maga keresné fel az apámat, és szemtől szemben, egyenesen, mindenféle köntörfalazás és üzengetés nélkül a tudtára adja, hogy mit akar.
- Ne csinálja – fenyegetően sziszegve felszólítom, és ezzel egyidejűleg figyelmeztetem a férfit, hogy ne lőjön. – Engedje el – újabb erélyes felszólítás, de persze a szavam mit sem ér. A nő szemeibe nézek, akinek még sikítani sincs ideje, éppen csak ajkai nyílnak el egymástól, és szép arcára fagy a félelem, a nyaka átlőve, tátongó, sötét lyuk feszül a torkán.
- Mi értelme lett volna, hogy megmentem, és aztán esetleg megölöm? – kérdezem, immár nem a nő hulláját nézve, hanem a férfi sötét, üres lélektükreibe fúrva pillantásomat, és a válasza roppant módon érdekel.
Amikor elkéri a telefonomat, nem adom oda neki. A túszok jönnek érte, amikor int nekik. Az egyik férfi nem hagyja ki, hogy alaposan végigtapogasson, miközben a telefont keresi; szemérmetlenül simít végig a combjaimon, a fenekemen, a derekamon, a mellkasomon, a melleimen, a nyakamba, a hajamba szagol. Aztán, amikor megtalálja a mobilt, ami nyilvánvalóan az egyik, övemre erősített tokban volt, szem előtt, jól látható helyen, a túszejtőnek adja. A férfi meg nemigen talál majd benne semmi személyeset, ha esetleg bele szeretne mászni az életembe – se fotókat, se kétes üzeneteket, lévén pont arra használom a mobilt, amire való: telefonálásra.
Aztán figyelem az eseményeket – közben az adóvevőm érzékenységét felemelem, hogy Ramírez és a többi rendőr, és a terrorelhárítás emberei esetleg tenni tudjanak valamit, bár erősen kétlem -, ahogyan kiválaszt találomra egy férfit, és mellém állítja, ahogy a telefon kamerája vesz, a férfi önelégült, gőgös vigyorát.
- Mi a garancia rá, hogy az a bomba létezik, és, ha így is van, nem nyomja meg a detonátor gombját, ha megteszem, amit kér? – kérdezem, elvégre két percbe eléggé sok minden belefér, ha úgy vesszük. – Már, persze, ha szolgálok és védek – mert, bizony, erre sincs garancia, legalábbis nem ebben a formában.
- Kérem, ne... – esdekel a férfi, én pedig rá sem bírok nézni, képtelen vagyok a szemébe nézni, annak fényében, hogy meglehet, hogy a következő percek egyikében le fogom lőni őt.
- Öljön meg engem helyettük – mély hallgatás után szólok kisvártatva a férfihez; talán egy egész percem sem maradt. – Méltányos üzlet, nem igaz?


Words: 1 341 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Pént. Május 12 2017, 13:56


to Athena

Nem tudja. Nem … tudja. Ha szereztem volna egy-két reflektort, most a fények ott táncolnának alatta. De nincs reflektorom, a drága nyomozónő pedig úgy tűnik, hogy nem lát többet magába, mint ami. Ez felettébb kellemetlen. Hogy mutassam meg így, hogy milyen … szánalmas? Hogy? Ha neki nem lehet ártani, hát… muszáj mindenki másnak, igaz? Ez diktálja a józan ész! A hősök nem érik meg a holnapot, soha. Ez köztudott tény, mindenki, aki hős szeretne lenni, csak későn jön rá arra, hogy a hősökből mártírok lesznek. A mártírokat pedig a magamhoz hasonló egyszerű fickók élve égetik el. Boszorkányégetés! Rég vágytam már egyre.
-Tudja, nyomozónő … sokkal egyszerűbben mennének a dolgok, ha azt szeretné, amit én szeretnék. Ez a folytonos ellentmondás … szórakoztató, de felesleges. – na persze, velem lehet egyezkedni, ezt már korábban is mondtam neki. Sőt, lehetőséget is adtam neki, de ő mit tett? Csalt! Én pedig észrevettem. A csalást büntetni kell, biztos ő is így gondolja, hiszen nem hordana jelvényt, ha nem így lenne. Sőt, az igazság istenének is nehéz lenne hívni. Vajon valami belső késztetést érez, hogy igazságot szolgáltasson, vagy egyszerűen csak ilyen? Mindig is érdekelt, hogy Zeusz szeme fénye valójában mi is? Mert egy valaminek most biztos nem tűnik. Istennek.
-Szívtelen egy flótás. – csóváltam meg a fejemet szomorúan. – Na de maga … - mutattam rá, ahogy közelebb mentem. - … magát érdeklik ők, igaz? Zeuszt pedig a kicsi lánya … miféle szégyen volna neki, ha elbukna az ő … mesterműve! – kis költői túlzás, de költői helyzetekben megengedett, nemde bár? Annyira büszke volt rá mindig is, olyan sokat kivételezett vele… ideje fogni az igazság bajnokát és lerántani a mocsokba. Hadd piszkolja össze a kezét, hadd fürödjön vérben, amivel ő tölti majd meg a kis kádját. Ha mégsem … nos, ezért vagyok, segítek, ahol tudok. Még, hogy nincsenek már igazi lovagok.
-A hideg időkre tökéletesek lesznek. – vontam meg a vállam mosolyogva. Könyvek… ő a könyvmoly, nem én! Ő betűket lát a papíron, tudást, én azonban csak egy könnyen éghető valamit látok. Szerek mindent, ami könnyen ég. Nem is értem, miért nem gyújtotta még senki sem fel ezt a kócerájt? Remek kis tábortüzet lehetne rakni belőle.
-Szeretnék mosolyt kanyarintani az arcára! – vigyorogtam, színpadiasan széttárva a kezeim. Az öreg villámhányóval meg van a mi kis saját történetünk. Nem mesélt rólam a lányának, ami kissé felháborító. Nem csak bezárt engem, de még az emlékemet is megpróbálta eltemetni. Azonban elfelejtette, hogy eltemetni csak a holtakat lehet. Az élők … nos, értelemszerűen élnek. Azt hinné az ember, hogy valaki, akit úgy utálnak, mint Zeuszt, tudja, hogy a halott ellenség az egyetlen jó ellenség.
-Fenébe! A fejét akartam. – ráztam meg mérgelődve a fejemet, majd a lábammal megböktem a lelőtt nő testét. Még él. Alig, de él. – Milyen gyakran takarítanak itt? – pillantottam kíváncsian a túszok irányába. Remélem hamar jönnek, mert az odaszáradt vért nem valami könnyű feltakarítani. A márványpadlón pedig különösképp ízléstelen, ha egy hatalmas vértócsa díszeleg. Ez egy könyvtár, az istenért!
-Akkor nem én ölöm meg. – vontam meg a vállam szórakozottan. – Hogy akar engem megállítani, ha nem akarja bepiszkítani a kezét? – felmutattam a tenyereimet. Vegyen példát rólam! Talán elkezdek filozofálni valamiféle becsületkódexről, mikor megölök valakit? Nem! – A végén még tényleg elhiszem, hogy Ön az erkölcs bajnoka! – erkölcs … az ostobák alkalmazzák. Mindig útjában valami jónak. Ezek csak hangzatos dogmák, tetszenek az embernek, mikor hallgatja őket, na de mikor alkalmazni is kéne …. valamiért megáll a tudomány!
-Van egy rajongója! – vigyorodtam el, mikor megláttam, ahogy a férfi kissé több időt tölt a telefon keresésével, mint én azt szeretném. Végül csak megtalálja és odaadja azt nekem, mire övön alulra célzok és elsütöm a fegyvert. – Szabad így bánni egy vendéggel? – pillantottam a földön vergődő férfira. Valószínűleg a gerincét is eltaláltam.  – Az ember manapság a túszaiban sem bízhat meg … - csóváltam meg a fejem, majd a telefonjával kezdtem foglalkozni. – Nincs benne semmi, ami tetszene neked, pajtás! - nevettem rá a nemrég töketlenné avanzsált fickóra.
Azt hittem mostanra világossá vált, hogy … én tartom a szavam! – már, ha szeretné tartani a szavam. De, ha így van, akkor aztán nagyon tudom. Meg kell bíznia bennem a nyomozónak. Vagy kockáztat… végül is, az oktatási rendszer egy csőd, nem igaz? Robbanásszerű reformokra van szükség, tőlem megkapják! A kórházak meg … ott amúgy is hullajelöltek vannak, nem?
-Tikk-takk, tikk-takk… -  daloltam, majd egy pillanatra abbahagytam, mikor elhangzott az ominózus kérdés. – Nem akarja megölni? Nos… jó. Nem kell megölnie. – bólintottam, majd a túszok csoportja felé néztem. – Az a bátor, vállalkozó szellemű illető, aki átvállalja a feladatot,  megszabadítván Tom barátunkat a fejétől, megmenekül! – futólag pillantottam csak Athénére, de nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. – Ki akar elmenni a gyerkőcért az iskolába? A mamáért a kórházba? – nem mindenki, de öt-hat ember egyből mozgolódni kezdett. – Nyomozónő … szolgáljon és VÉDJEN! – mosolyogtam rá, majd ismét felemeltem a telefont, hogy jól felvehessek vele mindent. – Egy perc van hátra! Emlékezzenek, uraim! Fej egyenlő szabadság! – micsoda móka! Nem mondhatja, hogy nem vagyok roppantmód nagylelkű. Nem akarta megölni, hát … nem is kell megölnie. Az most mások dolga. Az ő feladata, hogy … a kis Tom élve megússza a következő egy percet. Vagy félre is állhat, ha azt diktálja a lelkiismerete. Tenni vagy nem tenni … ezt itt a nagy kérdés.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Hétf. Jún. 12 2017, 19:13


Cyrus & Kate



Feel the fury closing in.



Nem szabadott volna idejönnöm. Nem, mert az már rossz előjel volt, hogy valaki azon a néven keres, amivel születtem, ami már valójában nem is az enyém. Tulajdonképpen nem kellene itt lennem. De itt vagyok. És ennek is nyilvánvaló oka van, mégpedig egészen konkrétan az, hogy hiába tagadom meg saját magamat, én attól még az vagyok, az az istennő, aki nem akarok lenni. Azzal, hogy most mégis idejöttem, amikor egy félkegyelmű bohóc a nevemen szólított, jelent valamit.
Azt, hogy teljesen és visszafordíthatatlanul megbolondultam.
Az utolsó éveim az Olümposzon olyanok voltak, mintha lassan ölő, gyötrelmesen kínzó méreg csordogálna az ereimben, mely egyre jobban és még jobban leépít, lerombol, összeaszal, belülről rohaszt. Úgy éreztem magamat, mint egy kis kavics, egy amúgy tökéletes gyémántban, vagy igazgyöngyben. Olyan apró kavics, ami értéktelenné teszi a nemes drágakövet. Talán még látható is. És nagyon, nagyon bántja az ember szemét. És, ha nem is látható, a beavatott tudja, hogy ott van. Látja. Érzi. Tudja, hogy valami baj van.
Nem vagyok egyéb, csak egy hajszálrepedés azon a tökéletes kristálypalotán.
- Biztosan állíthatom, hogy azt szeretném, amit ön – felelem neki. – Azt akarom, hogy Zeusz figyeljen önre. De, ahogyan azt már korábban, többször is említettem, az olümposzi főisten nem fog ezekre a halandókra figyelni. Nem hatja meg, hogy a vérük patakokban folyik a márványonegek! Talán még élvezi is! – gondolom, de nem mondom ki. Mert mind tudjuk, hogy az istenek mennyire szeretnek játszadozni a halandókkal, és, hogy mennyire nem számítanak nekik. Csak mulandó porszemek, amiket az idő vasfoga bedarál. Egyiket, a másik után. – Ez csak engem érdekel – mutatok rá a nyilvánvaló tényre. Ha nem így lenne, akkor nem is lennék itt. Utolsó szavára ajkam szeglete groteszk, keserédes mosolyra rándul, és még egy halk és nagyon rövid, nevetéshez hasonló búgást is hallatok. Mestermű. – Az volnék? – teszem fel a költői kérdést, amire mindketten tudjuk a választ: nem vagyok az. Talán valaha, régen, amikor még úgy-, és azt tettem, amiért teremtettek, akkor még az voltam. Amíg az az istennő voltam, akivé formált az apám. Akinek lennem kellett. Ez a nő többé már nem az a nő. Csak árnyéka önmagának, mint egy megfakult, elkopott kép: a színek és a fények már csak alig pislákolnak, matt rétegbe burkolózott az alak, és a testét mindenfelé, mindenféle karcolások – hegek – éktelenítik. De egyvalami biztos: e sérülések, mély, bőven vérző sebek ellenére még most is két lábbal, szilárdan, rendíthetetlenül állok a földön – és nem az Olümposzon; ott már nincs helyem, nincs okom a visszatérésre, a maradásra.
- Cöh – csettintek nyelvemmel, és a szemeimet forgatom, amikor a könyvekről-, és azok felgyújtásáról beszél. Persze, ez most sokad rangú dolog, nem is ez a legfontosabb, és meg sem állítanám, ha esetleg éppen itt és éppen most fel akarná gyújtani a könyvtár köteteit. Én az emberek miatt vagyok itt, engem az ő haláluk, az ő lelkük fog kísérteni innentől kezdve, meglehet, hogy minden egyes elkövetkezendő éjszakán – nem a könyvek.
- Azzal igazán boldoggá tenne, ha elengedné az embereket – újfent csak ismételni tudom önnönmagamat, és abban bízok, hogy lassan, de biztosan, még mielőtt még túl sokak vére tapadna a szentélyem alabástrom köveihez, így dönt: elengedi a halandókat, és cserébe olyan üzenetet küldhet a közreműködésemmel Zeusznak, amire nagyobb valószínűséggel felfigyel, mint erre a patetikus színjátékra.
Keresem a férfi arcát az emlékeim között, hogy nevet tudjak hozzá társítani, de nem emlékszem rá. Nem tudom, hogy ki ez a férfi, pedig köze van az Olümposzhoz, az istenekhez, az apámhoz... úgy tűnik, valaki nagyon alapos munkát végzett azzal kapcsolatban, hogy teljesen kitörölje a történeteinkből-, a történelmünkből. Minden bizonnyal rám is ez a sors vár, éppen csak idő kérdése. Az istenek majd fogják a vaskos könyveket, a feljegyzéseket, és egyszerűen áthúzzák a nevemet. Kiégetnek az írásokból. Az antik vázákat, a palotáimat, a templomaimat, a szobraimat mind lerombolják, ilyen-olyan természeti csapásnak álcázva. És az emberek nem fognak rám emlékezni, hamarosan el fognak felejteni. Az is meglehet, hogy, ha mindez bekövetkezik, végleg megszűnök létezni, és nem marad belőlem egyéb, csak... illékony, nem e világi, láthatatlan, fizikai-kémiai vizsgálatokkal kimutathatatlan anyag.
A meglőtt nő nem halt meg azonnal, látható jelei van annak, hogy még él. Éppen csak, de él.
Letérdelek mellé, a fejét az ölembe veszem, és megfogom a kezét. A kósza, véres tincseket kisimítom a szép arcból. Az életét nem adhatom vissza, de nem kell egyedül meghalnia. Közben a férfi beszél a túszokhoz, és beszél hozzám, de én csak a nőre figyelek. Nem mondok neki semmit sem. Csak hagyom, hogy a halál az én karjaimból ragadja el. Szinte látni lehet, ahogy a test és a lélek elválnak egymástól, és ugyanebben a pillanatban a nő szeméből kihuny a fény, és matt zöld szemei már csak az én arcomba néznek, de nem látnak engem többé.
Lecsukom a szemhéjait, és óvatosan leteszem a fejét a márványra, elengedem, és csak akkor emelkedek fel.
- Úgy, hogy nem ezeknek az embereknek a vére fog a kezemre tapadni, hanem az öné – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet.
Szótlanul és vasszigorba fagyott arccal várom, hogy a férfi befejezze a szemérmetlen motozást. Egyedül a szememben villanhat az undor és a harag fenyegető elegye. De nem bántom. Pedig abszolút megérdemelné ez a faszfej, hogy seggbe rúgjam, vagy behúzzak neki, vagy mindkettőt, ebben a sorrendben. De nem teszem.
Persze... én nem akartam lelőni, és azt sem akartam, hogy a férfi lelője.
Aztán az események egy teljesen más utat vesznek: a túszejtő szavait hallva páran mocorogni kezdenek a tömegben, és kisvártatva, a férfi hipnotikus, agymosó beszédét hallva egy nő ki is válik a húsmasszából. Valószínűleg egy anya, vagy egy aggódó hozzátartozó. Máskülönben nem feltétlenül vetemedne ilyesmire.
- Nem kell ezt tennie – dorombolom, hogy hallja a nő, de rám sem néz. Szóval elé állok. Ő-, és Tom közé. Hogy tisztán lásson. – Lőjön le engem a férfi helyett – csak futó pillantással nézek a túszejtőre. – Tom megmenekül, de valakit mégis fejbe lőnek, nem igaz? – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. Azért vagyok ennyire biztos magamban, mert tudom, hogy a pisztolyban lévő golyó engem nem tud megölni, maximum legyengít.
Aztán a fegyver el is dörren, a testembe pedig fájdalom szökik, és kíméletlenül rágja át magát a bőrön, a húson, a szöveteken, az izmokon – talán még csonton is -, mint egy féreg.


Words: 1 013 ▲ Music: Madness ▲ Note: Storm in the quiet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   Szer. Jún. 14 2017, 19:06


to Athena

Idejött, mert ide kellett jönnie. Ugyan, bármilyen erősen is szeretné tagadni, hogy ki ő, bármilyen … sebzettnek is gondolja magát, attól még nem lesz más. Ő az igazság, a tudás … nem nézhette ölbe tett kézzel, ahogy őt szólongatva egyesével ölöm meg a túszaimat. Nem tehette, mert az az nem ő volna! Ez a baj az istenekkel. Azt hiszik, hogy mindent tudnak, holott, saját magukat sem ismerik. Lemondani az emberekről? Ugyan, képtelenek lennének rá, hiába tudják, miféle szánalmas, undorító egy betegség is az emberiség. Ők tehetnek róla, Zeusz a saját képére alkotta meg őket, nem igaz? Tehát mit jelent ez? Pontosan!
-Nem… nem, nem! – csóváltam meg a fejemet. Nem akarjuk ugyanazt. – Ők maga miatt vannak itt. Maga van itt Zeusz miatt, nyomozó! – villantottam felé az ellenállhatatlan mosolyaim egyikét. Emberből annyi van, mint égen a csillag, mit számít, ha megölök néhányat? Vagy inkább mindet. A lányából – mármint, ebből a lányából – azonban csak egy van. – Ne aggódjon emiatt! Amint itt végeztünk … nem érdeklik majd! – böktem a fejemmel a túszok felé. – Tudja, az elveik, a szabályaik … rossz vicc! Amint baj van, megfeledkeznek róluk. Pont annyira jók, amennyire a világ azt engedi. Felnyitom a szemeit, nyomozó! Megmutatom, hogy ez a… ”civilizált népség” felfalja saját magát, amint nem áll jól a szénájuk. – tekintsen rá úgy, mint egyfajta… társadalmi kísérletre. Miben más ez, mint mikor emberekkel kísérleteznek? Nevezhetnek szörnyek, de az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Nem vagyok én szörnyeteg, csak … ismerem őket! – Majd én azzá teszem! – hajoltam hozzá közelebb, vigyorogva. Oh, igen, majd én megtanítom őt mosolyogni! Meglátja, hogy igazam van, meglátja, hogy … felesleges törni magát azért, hogy ezeket az embereket megmentse. Egymás hátán fognak taposni, hogy egy nappal tovább élhessenek, mint a másik. Mi értelme megmenteni őket, ha nem tesznek semmi hasznosat? Egyesek könyörtelen módon visszaélnek azzal, hogy élnek.
-Szeretem a tüzet. Meg a benzint, meg a puskaport ...  szereti a tűzijátékot? – miféle ostoba kérdés ez, szinte már szégyellem, hogy megszólaltam. Ki ne szeretné a tűzijátékot? Csak imádni lehet. Nagyot szól, látványos, darabokra robbantja az embert, ha túl közel van… imádnivaló.
-Ne siessen úgy előre! Tudja, nem volt olyan könnyű befogni őket. Ráadásul úgy kapálóztak, mikor rájuk adtam azt a mellényt … oda lenne a fáradságos munkám! – direkt kértem, hogy maradjanak nyugton, amíg feladom rájuk a bombasztikus ajándékom, de hallgattak rám? Nem! Mintha nem lenne semmi elég jó. - Ne aggódjon. Kijutnak. Talán több darabban is, mint bejöttek. – hangosan felnevettem, ahogy ezt végig mondtam. Biztos ő is érti a viccet, csak … karót nyelt, mint az összes többi isten. Nem értékelik a jó humort.
-Mondja neki, hogy nem lesz semmi baj! – suttogva beszéltem, de úgy, hogy a nő is hallja, akit a nyomozónő éppen halálba készül ringatni. – Csak egy kis … karcolás. Mintha egy medvével töltötte volna az éjszakát! – tehát, egyáltalán nem vészes. Minek fogni egy haldokló kezét és … hitegetni azzal, hogy nem lesz semmi baj? Ő is tudja, hogy meg fog halni. Az előbb lőttem fejbe, ha ez nem ébresztette rá arra, hogy meg fog halni, akkor bizony semmi nem fogja.
-Hmm … ez tetszik! – nyaltam végig a szám szélét, ahogy megemlítette a kiontott vérem. Az én kiontott vérem, az ő kezén… -Maga elakar csábítani! – vádoltam mosolyogva, miközben alaposan megmotozta őt a férfi. Micsoda egy beteges, perverz alak …
-Lője le! – utasítottam már-már mániákusan nevetve a nőt. – Aztán Tom-ot is, nehogy kihagyjuk a jóból! – az asztallapját csapkodtam, ahogy nevettem. Egyszerűen nem voltam képes megálljt parancsolni a mókának. A nevetésen azonban lassan elhalt, ahogy a fegyver elsült, a nyomozónő pedig a földre omlott. Rá volt írva arra a bamba arcára, hogy azt sem tudja mi történik.
-Na jó, ne mondják, hogy nem vagyok nagylelkű! Nyomás ki! -intettem a nőnek az ajtó felé, aki lelőtte Athénét. Közben elővettem az adóvevőt, amin Butcher-rel kommunikáltam. – Butcher! Tudtad, hogy Kavanagh nyomozó golyóálló? Ti tudtátok? – pillantottam fel a túszokra, majd leugrottam az asztalról és átkaroltam Tom-ot, aki úgy állt ott a nyomozónő felett, mint egy megszeppent kisgyerek. – Hány nő lövette le magát eddig miattad, pajtás? El ne szalaszd! – vigyorogtam rá, majd a túszok közé löktem, én pedig lehajoltam a nyomozónőhöz. – Migrén? Maga aztán egy igazi hős, nyomozónő! Nemcsak egy golyót vállalt át, de … egy olyan golyót, amit kifejezetten a magunkfajtáknak találtak ki. Ha most homályosan lát és úgy érzi, hogy forog a világ… mármint szó szerint, akkor ne aggódjon, pontosan így kell magát éreznie! – egy-két mellékhatás azért adódhat. Hallucinációk, fizikai gyengeség és a többi csupa irigylésre méltó apróság. – Oh, ne, maradjon velem! – paskoltam meg az arcát, és magam felé fordítottam a fejét. – Milyen szép szeme van … látom magam benne! – nevettem rá, majd egy kis komolyságot erőltettem magamra, és a két kezemmel fordítottam magam felé a fejét. – Képzelje csak mit tenne magával most az a perverz, ha nem mentem meg tőle … -  suttogom neki, vigyorogva. Még szerencse, hogy megszabadítottam az ”udvarlójától”. – Tudja, nyomozó …  - daloltam, miközben a golyó ütötte sebhez nyúltam, és az ujjamra ragadt vérrel egy mosolyt rajzoltam az arcára. – Csak az ön vérét látom. A kezemen … -  mosolyodtam el, ahogy végighúztam a kezem az arcán, összevérezve a bőrét. – Mit tegyek most magával? Nem lövetheti le magát az összes túsz helyett, igaz? – habár … nem, nem vagyok én szörnyeteg!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Gods in the House of Books   

Vissza az elejére Go down
 
Gods in the House of Books
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: New York :: Belváros-
Ugrás: