Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Hétf. Nov. 20 2017, 19:22

Hétf. Nov. 20 2017, 19:16

Hétf. Nov. 20 2017, 18:39

Vas. Nov. 19 2017, 20:42

Vas. Nov. 19 2017, 14:52

Szomb. Nov. 18 2017, 20:36

Csüt. Nov. 16 2017, 15:37

Szer. Nov. 15 2017, 23:53

Szer. Nov. 15 2017, 20:31


Share | 
 

 be a freak like me, too

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: be a freak like me, too   Hétf. Márc. 06 2017, 00:15


Meg akartam látogatni Hádészt, de Shenzi azt mondta, hogy ne tegyem. Vagy Mania mondta? Nem is tudom, azt hiszem, talán mindketten mondták. Szokatlan módon egyetértenek abban, hogy nem kéne visszamennem egy olyan alakhoz, aki éveken át fogva tartott a „pincéjében”, mint valami nem kívánatos háziállatot. Pedig annyira kíváncsi vagyok a képére! Vajon értesült már róla, hogy nem vagyok odalent, a kis személyre szabott kalickámban? Eltűntem. Felszívódtam. Megszűntem létezni. Vagy valami olyasmi… Voltaképpen nem is volna most szabad itt lennem. Amióta történt az incidens, a nővéremék hét lakat alatt őriznek. Ha-ha. Hízelgő, mi? A végén még elhiszem, hogy fontos vagyok – nem mintha éveken keresztül feltűnt volna bárkinek is, hogy eltűntem. De most féltenek. Mert mi van akkor, ha az Alvilág Ura fogja magát és feljön a holtak birodalmából értem? Mondtam nekik, hogy nincs mitől tartaniuk: ő nem törődik velem. Másfelől meg nagykislány vagyok, meg tudom magamat védeni tőle. Ja, persze. Shhh! Most én beszélek…! Tehát nem volna szabad itt lennem a… hol is vagyok pontosan? Héra rabolt el. Régen szeretett tőlem szívességeket kérni; a téboly egy igazán erőteljes fegyver, tudniillik. De miután Hádész oldalára álltam, nem igazán keresett többé. Egészen mostanáig…
- … te szoktad hallani, amit a kövek beszélnek hozzád? – eltátott szájjal tapasztom a fülemet a sziklafalnak. Hallgatom, amit suttognak nekem. Hol vagyunk, hol vagyunk, Mania? Az Etna szívében. Vagy talán még annál is beljebb! – Olyan szép hangjuk van, meg kéne hallgatnod őket! – Mi tagadás, én magam is szívesebben hallgatom a sziklák szavát, mintsem Héra örökkévalóságig tartó szövegelését. A szívességről, amit kér tőlem. Már megint a féltékenység… Már megint Zeusz legújabb nője… Jaj, annyiraaa nagyooon unalmaaas!
Megpaskolom a sziklafalat, majd kitárt karokkal szambázok Héra színe elé, a fejemet ide-oda billentgetve a mondandóm közben. – Blablabla… blah! – És ez minden, MINDEN, amit felfogtam abból, amit mondott. A lényeg az, hogy nincs lényeg. Természetesen szívesen segítek neki, még az is meglehet, hogy különösebb indok nélkül. Mert az őrület jó dolog és én szívesen megosztom ám mindenkivel. Bőkezűen adományozok tébolyt annak a szerencsétlennek, aki Hérának, az istenek anyjának keresztbe tett. Vagy mégsem.
- Te is hallod ezt? – fordul felém a gonosz ikertestvérem – Mania –, vagy inkább én fordulok Héra felé? Ha-ha. Mondjuk úgy, hogy közvetítem azt, amit a nővérem kérdez. Te is érzed ezt? (…)
Van itt még valaki. Vad, féktelen fenevad. Az Őrület. De ezt a fajtát nem én hoztam ide. Ő itt van már… régóta… És testet is öltött… valakiben. Ki lehet az? Meg kell találnom! Hisz’ nem maradhat egyedül, olyan kis védtelen!
Hérát faképnél hagyva indulok meg arra, amerre az ösztöneim vezetnek. Nem szólok egy szót sem, nem kérek engedélyt, de még csak nem is kérdezek semmit. Mintha a külvilág megszűnne számomra létezni, vakon és töretlenül, szinte megszállottan vágtatok előre, míg el nem érek egy… ketrechez. Egy ketrechez, ami egy sziklafalban lett kialakítva. És érzem, érzem, ahogy a szívem valósággal megszakad, amint meglátom a ketrec mélyén lapuló lelket életre kelni az árnyak között. Megmoccan – és én egyszerre mozdulok vele. Az ujjaimat a rácsok köré fonom. Gyere elő, tőlem nem kell félned! Ugyan nem látom még őt, de érzem… intenzíven érzem, hogy mi zajlik most abban a zavaros lelkében. Káosz. Érzem a gyűlöletet a szíve mélyén. És érzem, ahogy a téboly immár teljesen – végérvényesen és visszafordíthatatlanul – az elméjébe rágta magát. A téboly, amely ezúttal nem tőlem ered…
- Ki tette ezt veled?
Oh, tudom, nagyon is tudom, hogy ki tette! Hiszen ez a személy is itt van most velünk…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Hétf. Márc. 06 2017, 22:25


to Lüssza

Megvilágosodtam. Megvilágosodtam, ahogy ültem a sötétben. Nem rossz, mi? Szinte látom magam előtt, ahogy kinyílik a rács és… szabad leszek. Mert szabad leszek. Oh, Zeusz, minden második apátlan ember atyja… engem nem tarthatsz itt. Nem! Tudom mennyire imádja játszani a nagyfiút a kis… szemétdobján. De én tudom, hogy mi ő, látom, hogy mi is valójában. Elkövetett egy hibát. Könyörület. Azt hiszik a legjobb büntetés az, ami örökké tart. Az örökké nem létezik. Ami megszületett, meg kell halnia. Az örökké túlzottan is… sok idő, még egy istennek is. Oh, de én gondoskodni fogok róla, hogy ne unhassa halálra magát! Jól fogunk szórakozni, vagyis hát ÉN jól fogok szórakozni.
Lassan, ámulva emelem fel a fejemet a ketrec padlójáról, mikor meghallom a lépteket. Léptek… az a dallamos kopogás a sziklás talajon! Arcomra izgatott mosoly kúszott, ahogy egyre beljebb jött az idegen, egészen, amíg a ketrec rácsai megálljt nem parancsoltak neki. Lassan emelkedtem fel ültömből, hirtelen mozdulat nélkül közelítettem meg, mintha csak attól félnék, hogy elszalad. Vagy inkább elillan. A rácsokhoz érve közelebb hajolok és a tekintetem az övébe fúrtam. Éreztem, ahogy mosolyra görbül a szám.
-Áh, társaság? - nyaltam meg a szám. - Végre beleegyeztek, hogy kicsit szórakozhassak? – tudtam én, hogy ha elég hangosan kiabálok, előbb-utóbb valaki meghallja. – Mit? – kérdeztem vissza kissé értetlenkedve, majd beugrott. – A vágások? Oh, az egy nagyon … nagyon érdekes történet! – az egyik legérdekesebb történetem, mióta be vagyok ide zárva. Elég ingerszegény egy környezet ez. Elég szegényes képzelőerőről tanúskodik az én … otthonom. – Szívesen elmesélem, de kérnék cserébe valamit. – suttogtam közelebb hajolva. – Apróság. Idefele jövet nem találtál véletlen egy… kulcsfélét? Zárhoz valót. – böktem a fejemmel a ketrec zárjára. Emlékszem milyen sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nem lehet elégszer megrúgni, hogy betörjön. Oh, a régi szép idők! Minden zárat egy kulcs nyit, feltételezem ennek is van egy valahol. Valahol, valakinél. Kell az a kulcs. Majdnem annyira, mint a társaság.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Kedd Márc. 07 2017, 23:02


Van abban valami magasztos… valami groteszk módon szép, amikor két őrült összetalálkozik. Illetve amikor az Őrület az Őrülettel találkozik. Kevés olyat ismerik, aki olyan, mint én, vagy olyat, aki úgy igazán hasonlít rám. Belőlem nincs még egy. Leszámítva persze a gonosz ikertestvéremet, ha-ha. Tehát belőlünk (!) nincs még egy. Én teremtem az őrületet. Mi több, a szülőanyja vagyok a tébolynak. De hogy magától találjon rám valaki, aki a jelenlétem nélkül vált olyanná, mint én? Mondhatjuk, hogy ez valami egészen különleges…? Vagy valami különlegesnek a kezdete!
Ki vagy te? Honnan jöttél? Merre tartasz? Megannyi kérdés fogan meg az elmémben, ahogy először megpillantom a szörnyetegnek vélt alakot. Mások csak a szörnyeteget látják benne. De én valami sokkal, SOKKAL többet! Merre tartasz? Merre tartana… Hisz’ be van zárva, rácsok közé, lakattal, melynek rég eldobták a képzeletbeli kulcsát. Ismerős, huh? Mintha csak önmagamat látnám, az alteregómat, a lelkemben sínylődő torz tükörképemet – férfi kiadásban. Őőőrületes, mi? Ugyanakkor mégis durcásan húzom fel az orromat a nyugtalanító gondolattól; mégis hogy volt szíve Hérának ennyi esztendőn át titkolni Őt előlem?! Miközben annyi szívességet kért tőlem még a kezdetek kezdetén, és most – hogy a történelem megismételje önmagát. Hah!
Szinte észre sem veszem azonnal a szája szegletében éktelenkedő sebhelyeket. Szegény, árva lélek. Más talán megijedne a látványától. Más talán visszahúzódna most, hogy meglátta a szörnyeteg valódi arcát. De az a más nem én vagyok. Én, mintha csak most pillantottam volna meg a világ leggyönyörűbb csodáját, úgy fúrom az arcomat közelebb az övéhez – a rácsokon keresztül, persze. Minél jobban taszítana mást ez a helyzet, a látvány, vagy éppenséggel a ketrec másik oldalán lévő személy, engem annál inkább vonz. Az vonz, ami másokat taszít. Mert én bennük látom a szépet, a szépben pedig a visszataszítót. Héra sem szép. A lelke rothadt. Rothadtabb talán, mint az enyém, pedig az ám nagy szó!
A rácsokhoz törleszkedve figyelem a rémet, szavai szertelen kuncogásra késztetnek. Aberrált, beteges vihogás gurgulázik elő a tüdőm mélyéről, mielőtt dorombolva megszólalnék.
- Nekem is vannak sebhelyeim. – Begyűjtöttem párat a Hádész mellett töltött időszak folyamán. – Én megmutatom az enyémet, ha te is megmutatod a tiédet. Ismered ezt a játékot? – Élesen szakad elő belőlem a kacaj, ahogy ismét felnevetek. Majd lábujjhegyre állva még közelebb préselem magamat a kalitka rácsaihoz. – Oh, annyira jól fogunk szórakozni mi ketten! – És a tébolyult kacaj egyszeriben csak eszelős vigyorrá szelídül, ahogy az őrület szikrája megcsillan a szemeimben eme észveszejtő gondolattól. – Mondd csak, akarsz velem tartani? – Jóban. Rosszban. Őrületben. Nem mintha Héra elengedné… Nem mintha ez visszatartana engem bármiben is…
Kulcsfélét? Nem, nem igazán láttam errefelé kulcsot, ami passzolna az ő ketrecének a zárjához. De ez a zár nem is kulccsal nyílik, hanem varázslattal! Héra vérével. – Ami azt illeti, lehet, hogy láttam errefelé egy kulcsot… Egy nagyon különleges kulcsot! – pillantok rá amolyan cinkos nézéssel, ahogyan csak a bűntársak szoktak egymásra nézni. Azután élveteg vigyorra húzódnak az ajkaim. Ugye te is arra gondolsz, amire én?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Csüt. Márc. 09 2017, 15:36


to Lüssza

Emlékszem, mit mondott egyszer egy öregember nekem. Úgy gondolta, hogy a mi kis világunkat egészen apró dolgok kötik össze. Egy mosoly, egy … rosszkor elejtett szó. Azt mondta, hogy ezek mind befolyásolják a holnap alakulását. Így vesz részt végül mindenki abban, hogy miként alakul majd a holnap. Szép gondolat. De csak gondolat. Ezek szerint… egy olyan apróság, mint mondjuk… egy pillangó felszállása, a világ másik végén hurikánt okozna. Szeretné az ember azt hinni, hogy számít, de az igazság az, hogy feláldozhatók. Mind egy nagy terv részei! Próbálják irányítani a kis világukat, szánalmas! De én majd megmutatom nekik… ráébresztem őket, hogy milyen hiába való is minden próbálkozásuk a kontrollért. Nincs kontroll. Csak a holnap van, az pedig… bizonytalan marad.
Így éltem minden napot ebben a ketrecben, és így történt végül az, hogy ez a bizonyos… akárki, most ide tévedt. Véletlen, vagy szánt szándékkal, mit számít az? A dolgok csak úgy megtörténnek!
-Miért rejtegetted őket? Azok tesznek azzá, aki vagy! – bizony. Erre itt jöttem rá, mikor felvágtam a szám. Amit mások látnak, ez vagyok én! Na persze, kitudja, ha olyan helyen vannak… valahol megértem, hogy rejtegeti őket. Végül is, hagyni kell a képzelőerőnek is valamit, nemde?
A kérdését hallva hümmögve húztam el a szám, mintha olyan sokat kéne tanakodnom azon, hogy mennyire akarom elhagyni ezt a gödröt, amibe eltemettek. – Miért is ne? Nem tegnap volt, hogy kirándultam egy kicsit. – vontam meg a vállam mosolyogva, majd, amint eszembe jutott a jelen helyzetem, színpadiasan tártam szét a kezemet, a fejem csóválva,. – De mint láthatod… kis nehézségbe ütköztem. – amíg ugyanis zárva a cellám, nem nagyon tudok sehova sem menni. – Ha segítesz áthidalni …tudod,  jó tett helyébe jót várj! – a legkevésbé sem, de egész szavahihető személy vagyok, amennyiben az szeretnék lenni. Hiszen minden csak döntés kérdése, nem igaz?
- Akkor… miért nem hozod ide? Hmm? Elég csak egy kicsi is! Nem leszek hálátlan, meglátod! – vagy de. Még nem döntöttem el. Minden bizonnyal attól függ, hogy meddig kell még itt rohadnom. Az elmúlt… kitudja mennyi időben könnyű volt, mert nem sejlett fel a szabadulás reményének csalfa fénye. De most igen, és szinte megvakít a fénye! – Ő az enyém. – célzok itt a jó anyámra. Felteszem, rajta keresztül talált ide. Sőt, felteszem ő maga is itt van valahol. Jól elzártak, biztos náluk van a kulcs. Vagy… talán ők maguk a kulcs. Igen, ez jobban illik hozzájuk. – De talán hajlandó vagyok … közösködni, ha kijutok innen.  vontam meg a vállamat. Ha nem akarja, hát nem akarja, minél több jut nekem, annál jobb! – Szeretnél a barátom lenni? – súgtam halkan, az ujjaimat a rácsok köré fonva. Csak engedjen ki. Hadd… folytathassam, amit elkezdtem!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Hétf. Márc. 13 2017, 01:23


Ajkaim élveteg mosolyra húzódnak a kérdése hallatán.
- Nem rejtegetem őket… Csak éppenséggel nem mutatom meg mindenkinek. Csakis az arra érdemesek láthatják! Elvégre… ezek különlegesek sebhelyek egy különleges személytől – bólogatok nagy hévvel, miközben a márványszerű arcom finoman nekiütődik a rozsdás rácsoknak. A sebhelyeim valóban különlegesek. Na, már miért is? A drága testvérkém természetesen most is gúnyt űz belőlem, meg az érzéseimből, amiket próbálok elrejteni – előle, és az egész világ elől. Előttem nincsenek titkaid, Lüssza. Úgysem tudsz nekem hazudni. Másnak talán… Ha a szüleim tudnák, hogy mit művelt velem… Tudom, hogy nem hagynák megtorlatlanul. De én… én nem is tudom… Nem akarom, hogy közbeavatkozzanak. Nem akarom, hogy bántsák ŐtÉs mondd csak, testvérkém, mitől is olyan különlegesek a sebeink? Azért, mert ez az egyetlen, ami maradt belőle. Semmi mást nem hagyott maga után, csak a sebhelyeket… Egyedül ezek emlékeztetnek arra a fájdalomra…! Fájdalom, mi? Csak felejtsd el, ennyi az egész! Felejteni… nem könnyű…
Kuncogva figyelem a kalitkában rekedt játszópajtit. A vonásait fürkészem. A szavait hallgatom. A mozdulatait tanulmányozom. Ő annyira más, mint a többi isten… Más, mint akiket eddig ismerek. Nincs már benne semmi emberi. Talán soha nem is volt. És az igazság az, hogy éppen ez tetszik benne annyira! Mert pontosan olyan őrült, mint én, ha-ha. Márpedig az őrület igencsak magányos tud lenni, ha nincs kivel megosszuk. Bizony, bizony. Erről a gonosz ikernővérem tudna ám mesélni! – Igazán tetszik az ajánlatod… de! – fonódnak az ujjaim még erőteljesebben a rácsai köré. – Ha segítek, akkor én nem várok el cserébe semmit. – Az én szabályaim máshogy működnek, mint a már megszokott és jól ismert szabályok. Különben is, ha kiszabadítom, azt is félig magamért teszem, nem igaz? Mert annyira nagyon magányos vagyok ebben a fenemód őrületben, haa!
- Oh, nem kell nekem idehozni! – éles, hiénaszerű vihogás szakad ki a tüdőm mélyéről. – Idetalál az magától is… – Kíváncsi lennék, hogy hol marad már? Az előbb még itt volt, nem messze… Ennyire azért nem hagytam le, vagy mégis? Ha-ha. Kitudja már! – Csak várj mééég… – suttogom a rácsokra, közvetlenül az arca előtt, nagyon-nagyon halkan, alig hallhatóan. –… egy icipicit, kérlek! – Mintha csak csitítgatni próbálnám, úgy veszem a mutatóujjamat az ajkaim elé. Csitt-csitt, kispajtásom, most anyuci beszél!
Barát, barát… Miféle barát?
Bárcsak tudnám, hogy azt vajon eszik-e vagy isszák.
- Tudod, nincsen valami sok barátom… – vallom be félszegen, egy pillanat erejéig lesütött szemekkel. Ekkor jelenik meg az ikertestvérem, majd szúrós szemmel az idegenre néz. Mi nem barátok leszünk. Habár csak én láthatom s hallhatom mindezt… Valamiért ő mások számára láthatatlan… Őrülten jó, mi?
És végül a színre érkezik Héra is, akár egy sötét árnyék, úgy közelít meg hátulról, persze mivel a gonosz ikremnek hátul is van szeme, így még idejében tud figyelmeztetni a közelgő veszélyre (?). Hirtelen fordulok meg – gondosan ügyelve arra, hogy a hátam a rácsokkal érintkezhessen közben.
- Azt hiszem, meggondoltam magam. Mégis kérnék valamit a segítségemért cserébe! – Ki sem kell mondanom, látom, hogy már tudja, mit akarok. Azonban az igazság az, hogy eszem ágában sincs segíteni neki. Csak elveszem azt, amit akarok. Ahogyan azt mindig is tennem kellett volna…
Bestiálisan villannak meg a szemeim, ahogy csípőből mozdulok. Lépteim vérmesek és vehemensek. Megindulok; a kezemben a Hádésztól lopott kapott pengékkel, amelyeket az alvilág tüzében kovácsoltak. Így amolyan isteni varázserővel vannak felruházva; akárkit megsebeznek. És valóban. Akárkit.
Belemártom a pengét Héra nyakába – ezzel egyidejűleg karmazsinvörös vér fröccsen az arcomba. Aberrált, beteges nevetés kezdi el rázni a porcikáimat eme derűs látványtól, míg az ajkam szegletébe egy gyalázatos vigyor feszül.
És most mit akarsz tenni? Kiszabadítod? Tudod, hogy csak kihasznál, ugye?
- Tudom… tudom… – indulok meg a véres pengével a szörnyeteg ketrecéhez. – De nem érdekel! – Így hát kiszabadítom. Kiszabadítom a szörnyet. Vérrel. És varázslattal.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Kedd Márc. 14 2017, 00:04


to Lüssza

Sebhelyek. Azt mondják, az első a legmélyebb. Az első különleges. Emlékszik rá az ember, nem csak úgy elvétve, hanem IGAZÁN emlékszik rá. Én is. Az első a mellkasomon van. Megpróbáltam magam leszúrni. Nem sikerült, kiderült, hogy sokkal komplikáltabb a dolog, mint azt elsőre gondolná az ember. Ez volt az első kis lökés, ez indított el.
-Nagyon… fontos lehetsz neki. – hiszen, attól különleges a sebhely, hogy különleges valaki okozta, a különleges valakit pedig mi teszi? Na mi? – Hol van? Csak nem… elhagyott? – hangom tükrözte az arcomra kiülő ámulatot. Miféle dolog ez? Csak úgy… elhagyni valakit. Szabad ilyet tenni? – Ne aggódj, a sebhelyeket azért hagyta, hogy emlékezz rá! – vagy nem. De ez nem az én dolgom, kissé szűkös itt a hely, hogy mások sebeivel is foglalkozzam. Az enyémek sem férnek el itt rendesen, szinte már nyomorgok, a földön kell aludnom… habár, relatív, mit hívunk földnek egy hegy alatt.
-Semmit? – kérdeztem őszintén meglepve, és hunyorogva figyeltem a vonásait, hátha így többet látok belőlük. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. – Kezdelek megkedvelni, kedves idegen! – húztam végül mosolyra a szám. Kedves idegen… még csak a nevét sem tudom, pedig könnyen lehet, hogy ő a kiutam innen. Habár, mit a számít a név, igaz? Néhány betű csak, ami igazán lényeges, azt az ember arcáról kell leolvasni, mikor kiejtjük a nevet.
-Hát, éppen… nincs jobb dolgom. – vontam meg a vállam, ahogy felnéztem a rácsok mentén. Na igen, most épp nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindenféle kis túrákat tegyek hirtelen ötletektől vezérelvén.
Hát…most már van egy! – tártam szét a kezem, mintha csak ölelésre invitálnám. Azonban ez lehetetlen a köztünk feszülő rácsok miatt. Micsoda szégyen… mintha vadállat lennék, úgy zártak ide be. Épp csak nem mutogattak, mint nagy büszkeségüket, a legyőzött szörnyeteg, aki az idők végezetéig raboskodik majd itt. Az idők végezetéig azonban nagyon hosszú idő, hogy ilyen komolyan beszélhessünk róla.
Nagyra nyílnak a szemeim, mikor Héra a hajlékom előterébe lép. Az előterébe, ahova én csak egyszer léptem. Mikor ide hoztak. Olyan… egyáltalán nem ilyennek képzeltem el. Az a fránya idő… végül minden változik. Ő azonban, mintha egy napot sem öregedett volna. De más a haja. Levágatta volna? Rég nem haladok a divattal.
Némán, de mégis gyermeki izgalommal figyelem az előttem kibontakozó eseményeket. Az ajkamba harapva, feszült, várakozással teli pillantással figyelem a kést tartó női alakot. Így nézhetnek az emberek az isteneikre. Így, ahogy én, amennyire én akarok szabadulni innen! Eleinte még elkalandozik a pillantásom a nyakát szorongató Hérára, ahogy azonban közeledik a cellám vérbe mártott kulcsa, csak arra tudok figyelni. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Kattan a zár, én pedig úgy hajolok közelebb a rácshoz, mint, ahogy a fuldokló kapaszkodik a víz felszínére. A fejemmel lassan, óvatosan nyomom előre a ketrec ajtaját, majd először a jobb, végül a bal lábammal lépem át a küszöböt. A régi küszöböm. Megrázom magam, ahogy tudatosul bennem, ahogy valójában tudatosul, hogy… szabad vagyok.
-Milyen tágas… -  lehunyom a szemeim, miközben beszélek. Elképzelem a világot. Amilyen lehet, mióta utoljára láttam. Hát, nincs magasan a léc. – Ami a segítséget illeti…   pillantottam a kiszabadítóm mögé, vérző anyámra. - … nem az ő vérét akarom. – csóváltam meg a fejem. Nem. Mások vérét. Amit miatta ontok ki. Amit érte ontok ki. Kapni fog tőlem különös sebhelyeket, bizony ám! De az elsőt a szívén akarom ejteni. Egy seb, amit csak ő lát, amit csak ő érez, ami nem gyógyul, sőt, újra és újra feltépi majd, akaratlanul. Szép dolog a szeretet… még szebb, ha van is mit kezdeni vele!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Szer. Márc. 15 2017, 23:57


Senki se mondta, hogy könnyű lesz. A másik nőnek lenni. Én vagyok a közhely. Az, akit nem szeretünk. Senki se mondta, hogy majd engem fog választani… helyette. Persze reménykedtem benne, töretlenül és rendíthetetlenül reménykedtem, hogy ha elég időt töltök mellette, akkor majd rájön ő maga is, hogy én vagyok a hozzá illő nő, és nem pedig Perszephoné. A felesége. Nem tehet róla, hogy gyűlölöm, igazából nem is az ő hibája, hogy Hádész önkényesen ragadta el s taszította az alvilág posványába – én magamtól választottam ezt, Perszephoné-nak azonban nem volt választása. Mégis őt gyűlölöm érte és nem Hádészt, mert mindennél jobban vágytam arra, amit végül ő kapott meg, és nem én. Én, a másik nő. Én, a közhely. Hah, és még csak NEM IS ÉRTÉKELTE mindezt! Én meghalnék érte, hogy megízlelhessem az örök kárhozatot az ő oldalán. De nekem nem adatott meg ilyesfajta kegy; nekem csupán a Sztüx rothadó vize járt, hogy márványszerűvé torzítsa az arcomat. Igazából nem bánom, hogy így alakult… Ez a legnagyobb seb, amit tőle kaptam, és még ha akarnám, sem tudnám elrejteni. De nem akarom. Büszkén mutogatom a világnak, lássa minden isten és halandó, hogy mit tettem érte! Míg Perszephoné születési előjogán kapta meg mindazt, ami az övé – még ha nem is vágyott rá igazán –, én viszont magamtól lettem azzá, aki most vagyok. Vagy legalábbis egy része; a megtört, elfakult, elhasznált és megkárosodott része önmagamnak. A vicc az, hogy a legjobb tudomásom szerint a nő, akit olyannyira gyűlölök sem maradt a férje mellett. Úgy tűnik mindketten egyszerre hagytuk el őt. Vagyis majdnem; ő megelőzött engem, és míg én Hádész börtönében raboskodtam, új életet kezdett. És hiába próbálom szinte erőszakkal, dühödten megérteni az okát, hogy miért… Miért hagyta el Őt, amikor mindent megkapott tőle, amit én nem? Hogy merészelt hátat fordítani annak az életnek, amely láthatatlan arannyal van körbevonva, és amit én sosem kaptam meg, hiába dobtam oda érte mindent?! (…) Önmagamat is beleértve.
- Nem. Én hagytam el őt… miután bedugott egy pontosan ugyanilyen ketrecbe, mint a tiéd – köpöm a szavakat megvetően magam elé, miközben durcásan a semmibe révedek. Hádész arcát látom magam előtt, mintha csak felé intézném a szavaimat. Talán nem is amiatt akarom kiszabadítani ezt a rémet, mert annyira nagyon hasonlít rám, vagy, mert az őrület összeköt bennünket. Talán egészen egyszerűen csak önmagam eltorzult tükörképét látom a szemeiben megcsillanni. Talán csak ő is egy olyan magányos mélabús lélek, akit nem ért meg a világ. És talán éppen ugyanúgy szükségünk van egymásra. Miért lenne szükséged egy ilyen kriplire, amikor itt vagyok neked én, húgi? Hát igen. Mania sosem volt az a barátkozós típus… Meglehet, hogy ezért nincsenek is barátaim… egyáltalán!
Éppen ezért a sebhelyes arcú férfi szavai hallatán akaratlanul is bestiális, ragadozóvigyorra feszülnek ajkaim. Most már van egy… Mantrázom magamban minduntalan ezt a bűvös mondatot. Milyen vicces, hogy valaki úgy lesz a barátom, hogy még csak a nevemet sem tudja. És ez fordítva is igaz… Hát mi lehetne egy barátságnak szebb kezdete ennél, haa?
És mint egy valamirevaló barát, úgy én is eleget teszek a bajtársi kötelezettségemnek; kiszabadítom szegény láncokba vert rabot a fogságából. Mert ha én nem teszem, akkor ki fogja…? Ki teszi meg ezt, ha nem én? Az én feladatom. Az én kötelességem. Elvégre összeköt minket… az Őrület… Mint valami megfoghatatlan, nem evilági, szellemi síkon létező entitás. Ő most már hozzám tartozik, valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan, és leginkább GROTESZK módon. Oh, ez bizony oltári jó móka lesz!
Lélegzetvisszafojtva, nyughatatlanul verdeső szívvel nézem végig a magasztos pillanatot, ahogy a szörnyeteg elhagyja kalitkáját. És felém lép. Felemelkedek – önön gyarlóságomból hogy közelebb léphessek hozzá én is, a pengével a kezemben. Héra eközben még mindig magatehetetlenül fetreng a földön. Vérszegény teljesítmény egy mindenható istenhez képest; bár az is meglehet, hogy csak sokkot kapott szerencsétlen! HA-HA!
- Gyere ide…! – dorombolok neki élvetegen, szemérmetlenül nagy elánnal az arcomon, miközben az ujjaim is úgy mozdulnak meg, mintha csalogatni akarnám magamhoz. Így is van.
És amint a közvetlen közelembe ér, áhítattal érintem meg azt a sebhelyet az arcán. Mi több, valósággal dédelgetni kezdem, míg a gonosz ikertestvérem gúnyosan néz rám. Mi van? Én nem félek tőle. Elvégre mi jó barátok vagyunk! Nem félsz, hogy megharap? Oh, én szeretem, ha harapnak! De ha én harapok azt még jobban…!
- Gyere csak… – csillogó tekintettel, és amolyan kislányos lelkesedéssel húzom végig egyik ujjamat a véres pengén. De csak egy pillanat az egész; s immár hogy az én ujjaim is a karmazsinszínű nedvtől ragadnak, még közelebb húzódok hozzá. Lábujjhegyen ágaskodva kezdem meg az alkotói munkálatokat, amennyiben hagyja, és nem húzódik el tőlem. Mert fenomenális ötletem támadt, mégpedig, hogy kiszínezem a mosolyát. Azt az árva kis hegecskét mindkét szája szegletében. Vérrel ékesítem. A saját álnok anyja vérével. Őőőrülten jó, mi?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Csüt. Márc. 16 2017, 21:10


to Lüssza

Ki gondolta volna, hogy pont ma látogatnak meg. Van-e valami értelme? Jelentése… miért pont ma? Mitől más ez a nap, mint az előző kitudja mennyi. Talán itt a büntetés vége? Úgy gondolják, hogy megtanultam a leckét és amint kijövök innen békés és boldog életet élek, amíg élek? Nem, nem. Nem ezt tanultam. De tanultam valamit. Mégpedig egy igen egyszerű dolgot. A Földön minden élő teremtmény egyedül hal meg. Mindenki egyedül szenved. Nem számít, hogy mit tesznek, kikkel osztják meg a fájdalmukat, csak ők élik meg. Néhány vágás, szúrás… ez semmi. az igazi fájdalom az, ami nem múlik, ami újra és újra felszínre tör. Ez pedig nem a test fájdalma.
-Hát szabad így bánni egy hölggyel? – csóváltam meg a fejem, választ is adva a saját kérdésemre. Ugyanakkor… miért is ne lehetne? A ketrec a fenevadaknak van, a… szörnyetegnek. Kíváncsi lennék, hogy ő mit követett el, amiért fogságra ítélték őt. – Akárki is ez a rejtélyes alak, biztosra veszem, hogy nagyot hibázott, mikor ketrecbe zárt. – bólogattam együtt érzőn. Azt mondta, különleges sebhelyek egy különleges valakitől… ha nem csal a sejtésem, ez a valaki férfi. Ha pedig férfi, mi más miatt zárta volna be, ha nem egy… nő miatt? Nő szenved nő miatt… régebben a férfinek fájt miattuk a feje.
Hosszú idő után először látom viszont az anyámat, erre egy pengét szúrnak a nyakába. Kezdem úgy érezni, hogy megbánt már engem nagyon régóta, de ha mégsem, biztosan elkezdte ebben a pillanatban. Azonban bármennyire is fáj és ugyanakkor élvezet nézni, ahogy ott fetreng, sokkal inkább leköti a figyelmem a szabadulásom egyre közelgő pillanata. Átjár az a kellemes bizsergés, ami olyan régen tört már rám, szinte idejét se tudom, hogy mikor voltam utoljára ilyen… feldobott! Boldog vagyok, igen, szinte repdesek, ahogy kattan a zár, én pedig végre magam mögött hagyhatom a rácsokat, amik a börtönömet jelentették.
Furcsa mód kedvem támad odalépni hozzá, ahogy hívogat. Talán, csak mert most szinte mindenre kapható vagyok, így a szabadulásom után. Vagy talán a hála? Hála… furcsa egy érzés ez, akárminek is hívják ezt  a valamit, ami feszít idebent a mellkasomban. Kissé furcsállva pillantok le rá, mikor az ujjai a sebhelyekre csúsznak, de végül is… kit álltatok! Jó érzés. Jó tudni, hogy értékelik az igyekezetem, a mögöttes jelentést a … mosolyt! Hát még mikor hozzá is ad az én kis művemhez. Megvártam, amíg az utolsó kis simításokat is elvégezte.
-Ez … - nyújtottam el ezt az egy szót, miközben mélyen a szemébe nézve figyeltem magamat a pupillájában. -  … tetszik! Kiemeli a mosolyom! – örvendeztem, ahogy a fejem forgatva néztem meg minden oldalról a munkáját. – Anyám, anyám, anyám… - pillantottam le Hérára, odasétálva hozzá. – Ne félj, nem haragszom! Nézz rám! – húztam széles vigyorra a szám. – De … ezt nem hagyhatom annyiban. Ennyi jár nekem, egy kis szórakozás. Egy ujjal sem fogok hozzád érni…  - csóváltam meg lassan a fejem.   - … de ezernyi sebből fogsz vérezni. Akkor majd megértesz engem! Mosolyt kanyarintok majd arcodra! – húztam végig az ujjam az arcán, mosolyt rajzolva rá. A vérével. Így most kicsit még hasonlítunk is. – Kéne valami ruha. – fordultam vissza a megmentőmhöz, majd a fejemhez kaptam. – Micsoda modorom van! Régen Tüphón-nak hívtak, de… az régen volt. Ez egy új nap, új... esély. Hívj, ahogy szeretnél. –vigyorogtam rá. Ráadásul, végre megtudhatom a nevét. Már, ha elárulja. Azok csak betűk… még nem jelentenek semmit. Még. Csak, ha már tudom is.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Hétf. Márc. 20 2017, 22:08


A sebhelyek, a hegek, a vágások… mindnek története van. A test valamilyen különös, szemmel látható elváltozása mindig hordoz magával egy-egy könnyed gyermekmesét. Mint például az én bőröm újszerű, természetellenes színe. Na de mi van azokkal a sebhelyekkel, amelyeket nem vesz ám észre akárki? Azért mert nem láthatóak a bőr felszínén, vagy éppenséggel a húsba égve. Nincsenek ott, ugyanis a valódi sebhely, heg és sérülés… a szemnek láthatatlan. Ott van mélyen legbelül, a lélek sötét bugyraiban. És ezeket csakis olyasvalakik láthatják, akik már megéltek hasonló fájdalmat – olyasfélét, amely alapjaiban változtatja meg az embert istent. Velősen, zsigeri szinten. Ezt látom én benne. És talán ő is pont ugyanezt látja énbennem. A szemeimben. A mosolyomban. Az ő mosolyában! Én tudom, hogy nem véletlen az, hogy mi ketten találkoztunk.
Serényen bólogatni kezdek. Bizony, nagyot hibázott. A lehető legnagyobbat. De nem az a bűne, hogy ketrecbe zárt, akár egy űzött vadat. Ugyan…! Akkor hibázott, amikor kimentett engem a Sztüx vizéből. A férfi, akinek túl sok voltam… Vagy éppenséggel túl kevés.
- És te… miért vagy itt? – De ne aggódj, úgyis mindjárt kiszabadulsz. Úgyhogy igazából nem is számít, hogy mit követett el a múltban, amiért így száműzték a világ színéről. Nem élhetett sem az emberek, sem pedig az istenek között. Itt kellett élnie… egyes egyedül. Szegény, szegény árva lélek. És mégis mosolyog! Micsoda különleges egy árva lélek…! Nem mindennapi kispajtásra tettem szert; jó ötlet volt Hérával tartanom – még ha ő nem is pont emiatt hozott ide.
Én nem vagyok rossz. Tényleg nem. De azért nagyon tetszik, ahogy az a penge ott díszeleg az istenek anyjának nyakában. Ha-ha. Frenetikus! Tényleg nem vagyok rossz. Mania a rosszabbik. Csakhogy ő ezúttal nem csinált semmit… Én tettem… mindezt… magamért, magunkért (!) tettem. Az meg, hogy ezért bántanom kellett a nőt, aki tudta, hogy hol vagyok éveken keresztül, mégsem csinált semmit – csupán a szükséges rossz. Szegény újdonsült kisbarátommal sokkal, sokkal rosszabbat tett. Így hát egyértelmű, hogy nem az én tisztem dönteni Héra sorsa felől, na meg amúgy sem vagyok az a fajta… ítélkezős típus. Arra ott van Nemeszisz. Vajon nekem milyen sorsot szánna a kishúgom, ha tudná, hogy milyen nagyon áthágtam a szabályokat, hovatovább a törvényeinket is, amelyeket a tulajdon szüleink hoztak érvénybe?! Oh, biztosan repesnének a büszkeségtől! Anyu és apu pici szörnyecskéje. És most nekem is lett egy…
Saját kezűleg formálom meg a személyes kis szörnyetegemet; akit a világ könyörtelenül eltaszított magától – mi több, még a saját anyja is! –, én mégis leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy magamhoz édesgessem. Hiszen ő olyan, mint én! És mától hozzám tartozik…!
Őrült ötlettől vezérelve formálom őt még inkább a saját képemre, ahogy vérrel ékesítem a mosolyát. Illetve azokat a vágásokat az arcán. Aztán a saját elkenődött félmosolyomat is kidíszítem Héra karmazsinszínben pompázó vérével. Olyan ez, mint egy 14 karátos marquise gyémánt, HAA! De itt még nem állok meg… Nem, nem, nem… A téboly lomhán, szinte fájdalmas lassúsággal bódítja el az elmét, s a tudatot. Bestiális ragadozómosoly feszül a képemre. Mert én már tudom, hogy mi jön ezután… Önfeledten húzok még egy csíkot az arcom másik felére is, a szám szegletébe – lássa a világ is, hogy mennyire mérhetetlenül boldog vagyok! Ki legyek ma? Bohóc. És ki legyen ő? Bohóc.
- DE MÉG MENNYIRE! – helyeselek elégedetten, kaján vigyorral a vérrel kimázolt szám szélén. – És tudod mi a jó a szabadságban? Az, hogy elmehetünk… bárhova… bármikor…! Mondd csak, mikor jártál utoljára az emberek világában? – Biztosan kiéhezett már egy kis… játékra. Hihihi.
Hagyom, hadd beszélgessen el egy kicsit az anyukájával, elvégre már régen látták egymást. Héra arckifejezése azonban felbecsülhetetlen; nyilván nem erre számított, amikor reggel felkelt, hogy majd a fiacskájával fogok távozni innen. Bocsika. Ja, mégse.
- Oooh, nagyon örvendek! – Tüphón. Nem is illik hozzá ez a név. Én jobbat találok ki neki… Valami méltóbbat. Valami igazán hozzáillőt… – Hmmm. Mit szólnál a Cyrus-hoz? Különleges név egy különleges személynek! – vigyorát vigyorral viszonzom. – Egyébként szólíts csak Lüsszának. Mindenki így szokott hívni.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Szer. Márc. 22 2017, 19:26


to Lüssza

Tévhit, hogy az idő segít. Nem, nem segít. Éheztet. Mindegy, hogy mi miatt, de minél több idő telik el, annál inkább gyűlik a harag, a gyűlölet, ami mást talán felemésztene, de az okos ember pontosan tudja, hogy mit kell kezdjen ezekkel. Szabadjára engedni. Dühöngeni, a gyűlöltet kivetíteni másokra… fogni a kis világukat és apró darabokra tépni, hogy lássák, milyen aprók is ők valójában. Nem megoldás az elfojtás, és egyenesen elutasítom az önmarcangolást! Egyesek úgy hívják bűntudat… mit tudnak ők róla? Miért érzik magukat rosszul, hm? Teszik, amit akarnak, később talán nem ezt akarják? Az emberek képmutatók, ha úgy tartja kedvük, könnyen maguk ellen cselekednek.
-Megakartam ölni Zeusz-t. – vallottam be a bűnöm, ami miatt úgy döntöttek, hogy ide zárnak. – Mintha nem próbálták volna még mások…  - horkantottam fel fejcsóválva. Zeusz nem egy különösebben szimpatikus pofa, ami azt illeti elég … arrogáns egy fickó. Nem valami könnyen kedvelhető, szinte fogadni mernék rá, hogy a tulajdon testvérei sincsenek odáig érte. – Mintha nem próbálnám meg újra. – vontam meg a vállam. Fogalmam sincsen, hogy milyen megfontolás vezette a drága jó Zeuszt, de igen nagy hibát követett el, az én nagy szerencsémre. Ha azt hitte az idő meggyőz, hát tévedett. Jobban megakarom ölni, mint eddig bármikor.
Furcsa, de elragadó érzés volt a tudat, hogy szabad vagyok. Habár, még mindig nem hagytam el lényegében a börtönöm, most először szabadnak éreztem magam benne. Talán, mégiscsak ez volt a sírom, és, mint minden hatásvadász történetben, én is ebből születek újjá. Bizonyos értelemben. Nem lettem új ember, ugyanaz vagyok, többnyire. De sokkal többet mosolygok, és ezt az adottságom nem fogom csak úgy… megtartani magamnak. Nem, megosztom a világgal! Rávezetem őket, hogy mennyire tévúton jártak, visszavezetem őket a helyes útra. Megkapják a szabadságukat. Zeusz nem szereti ezt a szót. Ő uralkodni szeret. Kicsit megbökdösöm, és meg sem kell keresnem, ő kajtat majd utánam!
-Mióta is vagyok itt? – kérdéssel felelek a kérdésére, de végül csak tanácstalanul megrántom a vállam. Kitudja? Én aztán nem számoltam. A napok… nem igazán érdekelnek, kortalan vagyok, úgy döntöttem a fogságom első néhány napjában, hogy felesleges számolnom a napokat. Az önmarcangolás lett volna, az pedig egy nagyon kártékony dolog. – Az emberek világa… mindig is jobban szerettem ott lenni. – na nem mintha máshol lehettem volna. Ki kér az istenekből, a világukból? Szabályokkal bástyázzák körbe magukat, úgy élnek, mint a királyok, elvárják, hogy hajlongjanak előttük. Én nem várom el. Egyszerű flótás vagyok, nem szeretem, ha valakinek háta könnyen hajlik.
Cyrus…  -  ízlelgettem a nevet. Tüphón… ez egy régi név. Régen jelentett valamit. A Cyrus új név, és az új neveket mindig meg kell tölteni jelentéssel. Igen, kell nekem egy új név, és a Cyrus igencsak tetszetős. – Tetszik! Új név, új lehetőségek! – aki ismert is, mostanra elfelejtett engem. Ez kissé fáj, de eszükbe fogom juttatni, vagyis … nem. Megfogják tanulni, hogy ki vagyok. Nem kell emlékezniük, elég ha most figyelnek, mert kénytelen lesznek. Olyan magasra fognak csapni a lángok, hogy ők is megérzik majd. – Milyen impozáns név! Lüssza… te választottad? – megkérdezhetném, hogy ki is ő, de… az ilyen dolgokra felesleges szavakat pazarolni, előbb-utóbb kiderülnek, én pedig odáig vagyok a meglepetésekért! – Nem is tudom, mivel kezdjem. Mit mondasz, Lüssza? Mi az, amit feltétlenül látnom kell! Ez egy különleges nap, ünnepelni kell! Ajándékot érdemlek…   gondolkodtam hangosan. Valami szépet, valami… különlegest. Anyám nem gondolt erre, biztosan őt is úgy meglepte ez az egész, mint engem! Micsoda nap…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Csüt. Márc. 30 2017, 23:14


Alattomos kígyó módjára tekerednek ujjaim a rácsok köré, ahogyan minden figyelmemet odaajándékozom neki, s végül bestiális mosolyra rándulnak ajkaim a válasza hallatán. Zeusz, Zeusz, Zeusz. Már rég le kellett volna taszítani a trónjáról. Ideje, hogy végre valaki más uralkodjon helyette… Még szép! Az ott Hádész helye; legalábbis ezt gondoltam nem is olyan régen. És hogy most mit gondolok? Ah, lássuk csak… Vér, agyvelő, észveszejtő kacaj és téboly. Mire vágysz most mindennél jobban? Káoszra. Hádész megadná. Nekem. Nekünk. És minden olyan istennek, akit elnyomtak ezen végeláthatatlannak tűnő évezredek folyamán. És mire vágysz még? Bosszúra. Édes, véres bosszúra… És látom, oooh, a szemeiben látom, hogy bizony mind a ketten ugyanarra vágyunk!
- Fincsin hangzik! – vihogok, amint az arcom a ketrec éleinek feszül, aztán… aztán valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam: szerzek egy barátot kiszabadítom. A kalitka rácsai többé már nem tarthatják vissza, sem Zeusz, sem pedig Héra… Szabaddá tettem ezt a különleges vadállatot, aki hamarosan uralni fogja a világot! Haha. Én fogok segíteni benne! Mert habár mindeddig elképzelhetetlennek tűnt – még csak a gondolat is! –, de lehet, hogy nemesebb céllal születtem én erre a világra, mintsem hogy az alvilág urát szolgáljam az idők végezetéig. Elvégre… egyedülálló vagyok. És egyszerre születtem a tébollyal. Istennő vagy, hát viselkedj is úgy! – hasít bele az elmémbe egy gonosz kis hang. Az elvetemült ikertestvérem hangja. Néha ezek a hangok egészen okosat mondanak, vagyis hát az ikertestvérem, aki valamilyen érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon a világ számára láthatatlan.
- Nem, a szüleim adták nekem… – A világ legjobb szülei. Kétségkívül az enyémek. De még a világ legjobb szülei sem érthetik azt, ami az én katartikus elmém mélyén zajlik. Olyan ez, mint egy csillapíthatatlan láz, amit egyedül csakis én érzek. Vagy egy nyelv, amit rajtam kívül más nem beszél… Ők nem értenek. A testvéreim sem értenek. Szeretnek engem, de nem értenek meg… egyikük sem ért. Mintha nem is ugyanabban a világban élnénk – a világ, ahol ők a legcsodálatosabb szülök, valójában nem is létezik. Vagy legalábbis nem az én világom az. Mert én egy elkülönült világban élek. Ahol csak ketten vagyunk; Mania meg én. És senki sem ért minket… Ezzel a tébolyult lázzal születtünk erre a világra, amely azóta se csillapodott, és egy olyan nyelven tanultunk meg beszélni – amely ősi, és mások számára érthetetlen. Ezért olyan magányos érzés ez. Még az istenek között is kitaszított vagyok… Hádésznak sem kellettem. Talán nem véletlen, hogy végül eltaszított magától ő is. És most? Sosem hibáztattam Hérát azokért a döntéseiért, amiket önös céllal teremtett. Őrjítsem meg Zeusz szeretőit. Küldjek veszett dühöt és féktelenséget a törvényen kívül született kölykeire. Vagy nemes egyszerűséggel szabadítsam rájuk Mania dühét. Valamiért sosem kérdőjeleztem meg ezeket az eszement döntéseit, és meglehet, hogy azért, mert valahol a lelkem mélyén nagyon is megértettem őt. Nehéz úgy szeretni valakit, hogy az közben semmibe vesz minket, és a hűséget, amelyet ígért még a kezdetek kezdetén. Sosem haragudtam rá, sosem ítéltem el, mindig segítettem neki… De most (!), most mindennél jobban haragszom rá…! Haragszom, amiért eltitkolta – mi több, elrejtette! –, előlem az egyetlen olyan lényt a világon, aki megért engem. (…) Ezért mostantól fogva nem jár neki más, csak a gyűlölet… a színtiszta gyűlölet…
- Hmm, lássuk csak… Áh, támadt egy zseniális ötletem! Gondolj egy helyre, aztán számolj el háromig… Addig majd én is gondolok egy helyre, aztán kiderül, hogy melyikünk gondolt JOBBAN a helyére! – Bár nem vagyok benne biztos, hogy játszott-e már ilyen játékot valaha. Vagy, hogy egyáltalán játszott bármiféle játékot is… sanyarú élete során. Úgyhogy éppen itt az ideje, hogy kipróbáljuk, ugye? – Tehát… egy… kettő… – A következő pillanatban pedig szinte már Cyrus nyakában csüngök lábujjhegyre állva, könyökhajlatommal a nyakát átkarolva, miközben a szabad kezemmel Hérának integetek – szépen, serényen, egy pofátlanul széles és szégyentelen mosoly kíséretében. – … három!
Texas. Egy névtelen kis suttyó város. Valahol a senki földjén.
… tökéletes helyszín, nemde? Itt mindent belep a homok és a nyomorúság bűze. A helyi fegyverkereskedés elé teleportáltam magunkat, közvetlenül a bejárat elé.
- Maradj szorosan mögöttem – suttogom a fülébe – elvégre igencsak a lelkemre venném, ha már a legelején eltűnne mellőlem –, majd belépek az ajtón. De ahogy az én meztelen talpaim az üzlet padlóját érintik, úgy roskad magába minden jelenlévő a helyiségben, immáron teljes öntudatlanságba száműzve, a mocskos földön kuporogva és magzatpózban motyogva valamit. Megőrültek. Ezek már nem sokat fognak foglalkozni velünk. Viszont jópofa játékszer lehet még belőlük…!
- Táddá! Üdvözöllek az emberek őőőrületes világában! – tárom szét a karjaimat, majd szertelen lelkesedésem közepette  elkezdek cigánykerekeket vetni a pult irányába. Ott végül lefékezek; ám mindössze csak azért, hogy aztán felpattanhassak rá. Macskákat megszégyenítő lustasággal terülök el az üvegezett asztalon, miközben az egyik kezemmel kihalászok egy pisztolyt a pultból.
- Láttál már ilyet? Tudod, hogy ez micsoda? – csillannak fel a szemeim, amint egy félig ülő-félig fekvő pozícióba tornázom magam, kezemben a csodás kis játékszerrel. Majd úgy döntök, hogy tartok neki egy kisebb bemutatót; rászegezem valamelyik elborult elméjű jelenlévőre a fegyver csövét, aztán meghúzom a ravaszt. Így esett végül, hogy az egyik játékszer szépen kinyírta a másikat. Háháháá.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Szomb. Ápr. 01 2017, 15:24


to Lüssza

Oh, annál sokkal jobban hangzik! Amíg itt raboskodtam, bőven volt időm, hogy átgondoljam a dolgokat. Azonban nem terveztem. A tervek olyan… emberiek. Változnak, elromlanak. Márpedig, amíg én idebent vendégeskedtem, a dolgok csak egyre változtak és változtak, meg sem várva engem! A tervek nem többek, mint … káprázatok, egy jól előadott hazugság, hogy senki ne pánikoljon! Ha azt hiszik, hogy van terv, azt hiszik biztonságban is vannak. De megmondjam én, hogy mire van szükségük? Káoszra. Piszkálni kell a közrendet, megbotránkoztatni őket, és pillanatok alatt megvadul mindenki! A káosz igazságos, de nem fogadják el, mert nem lehet megtervezni! Ez olyan szép benne!
-A szüleid… jó lehet. – nekem nincsenek szüleim. Csak egy, de Ő… nos, neki nem voltam elég jó. Darabokra téptem volna a kis világukat, hogy lássa, az vagyok, sokkal inkább, mint bármelyik kölykük! Én kaptam az árnyékukat, abban nevelkedtem és végül feléjük nőttem! De senki nem szereti, ha az árnyéka a nyomában jár, főleg, ha az az árnyék magasabb, mint ő.
-Egy helyre? Egy helyre… -  kérdeztem vissza, és válaszoltam meg végül magam. Jó sok hely van, én pedig olyan kevés helyen voltam…. szinte, csak ezt az egy helyet ismerem. De ide nem akarom többet jönni. Ő minden bizonnyal több helyet tud, több jó helyet, úgyhogy… kicsit csalok. Nem gondolok semmire, hogy biztosan ő gondoljon jobban a helyére! Még mielőtt azonban eltűnnék, kissé csalódva pillantok le anyámra. Az én drága jó anyámra... biztosan nem erre számított, mikor ma felkelt. Ez ám a … meglepetés!
Azt hiszem te gondoltál rá jobban. – mondtam ki a nyilvánvalót, ahogy körül néztem. Jóleső érzés volt érezni a forró homokat a lábam alatt. Fájt, de … kellemes fájdalom volt ez, olyan fájdalom, ami azt mondja: kiszabadultál, pajtás!
Úgy tettem, ahogy kért. Szorosan mögötte maradtam. A szó szoros értelmében. Habár tetszett a hely, attól még… idegen egy hely volt ez. Kissé ironikus, hogy az egyetlen hely, amit igazán ismerek, egyben az általam leginkább gyűlölt hely az egész világon. Hacsak azóta nem lett nagyobb a világ, mert abban az esetben biztos akad néhány új versenyző. Úgy éreztem magam, mint kisgyermek az édességboltban. Akartam, mindent, most, azonnal.
Kíváncsian néztem körbe, amint átléptem a küszöböt. A hely tele volt mindenféle… akármivel. Fémnek néztek ki. Bizony fémnek, de nem olyannak, amilyet én ismerek. Ki hitte volna, hogy az emberek tudnak fejlődni. A nagybetűs kiírást pedig eltéveszteni sem lehetne: fegyverek. Fegyverek… ezekkel kissé bonyolult leszúrni bárkit is.
A kérdését hallva csak ráztam a fejemet és ahogy eldörrent a fegyver, kissé összerándultam. Jó nagyot szólt! Ugyanakkor a pillanatnyi döbbenet elmúlta után csodálkozó tekintettel mentem közelebb a fickóhoz. Ahhoz, ami maradt belőle.
-Akarok egyet. Nem, kettőt. Az összeset. – derültem mosolyra, ahogy körbe néztem a sok-sok fegyveren körülöttem. Biztos ez az új Olümposz. Sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb elköltöznek arról az istenverte hegyről. Őket ismerve azonban, valószínűleg egy másik istenverte hegyen kötöttek ki. Valamiért nagyon szeretnek magas helyekről lenézni. – Most én! – dörzsöltem össze a tenyerem, majd találomra választottam egy pofás kis fegyvert az egyik vitrinből. Kulcsot nem találtam hozzá, úgyhogy az egyik földön fetrengő szerencsétlent felsegítettem, majd a fejét megragadva betörtem vele az üveget, ami elválasztott attól a szépségtől. – Szép nagy darab! – mondtam, ahogy jobban szemügyre vettem a kezemben lévő fegyvert, majd, amint kicsodálkoztam magam, egy másik emberre szegeztem a fegyvert, és ahogy Lüssza is csinálta, meghúztam a ravaszt. A fegyver ugyan elsült, de abban a pillanatban én magam is hátra repültem jó pár métert.
Nevetésben törtem ki, ahogy feltápászkodtam, és közelebb kúsztam a fickóhoz, akire a fegyver csövét irányítottam. Kíváncsian hajoltam közelebb hozzá, és széles vigyorra húztam a szám, mikor a testet felemelve a fickó fején átnézve Lüsszára pillantottam. -  Ezt nevezem! – adtam jelét elismerésemnek, mikor földre ejtettem a testet. – Poszeidón pedig egy villával hadonászik… -  az öreg lókötőt már régen sem értettem, hogy miért azt a roppant praktikátlan eszközt használja, na de most… egy ilyennel az ő darabjait szedhetném fel a villájával. – Na és … ez istenek ellen is ilyen mókás? – pillantottam fel a földről Lüsszára. Nem, nem. Zeuszt ismerve, ha ezek egy kicsit is veszélyesek lennének rá, nem is léteznének. Feszült egy fickó, a legparanoiásabb alak, akivel valaha is találkoztam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Vas. Jún. 25 2017, 23:58


Néha, amikor éppen eszemnél vagyok – vagy legalábbis kevésbé érzem a tébolyult lázat az ereimben pulzálni –, ilyenkor Mania mélyen szunnyad. Vagy talán csak a tökéletes alkalomra vár, hogy kitörhessen, KIROBBANHASSON… belőlem. A végtagjaimból, a lelkem mélyéről, a szívemből, a lényemből… Bár fáj belátnom, de a gonosz ikertestvérem sokkal okosabb és életrevalóbb, mint én. Azonban olykor, amikor a téboly pihenni tér, és egy másodpercre úgy látom a világot, ahogy mindenki más – rájövök, hogy az, amit az én szememmel látni vélek, nem teljesen valós. Merthogy Mania valójában csak az én elmémben létezik. Néha rádöbbenek erre. Aztán a feneketlen őrület mindig meggyőz ennek az ellenkezőjéről. De ha megkérdeznék valakit, hogy vajon ők is látják-e, akkor a végén még azt hinnék, hogy őrült vagyok…! Haha.
Amikor végre elhagyjuk az újdonsült pajtásom eddigi lakóhelyét, akaratlanul is a sajátoméra gondolok. Az alvilágra, amit magam mögött hagytam – és arra, hogy igazából mennyire hiányzik. Az átkozott lelkek sikolyai és az égett hús szaga… a forróság, az őskáosz. Akarom, hogy ő is lássa ezt a gyönyörűséget. El akarom vinni őt Tartaroszba, Sztüx folyójához. Meg akarom neki mutatni, hogy hol születtem. (…) Tudom, hogy ő megértené. Nem is érzek mást jelenleg, minthogy egyedül ő ért meg engem ezen a világon. Pedig nem is ismer. Nem, tényleg nem ismerjük egymást, de (!) úgy tartják, hogy az egyik szörnyeteg felismeri a másikat. Ki hitte volna? (…) hogy ő őrülete majd passzolni fog az enyémhez.
Torz, aberrált, bestiális vigyorra húzódnak az ajkaim, miközben ehhez egy hasonló jellegű, amolyan cinkostárs-nézés párosul. Emlékszem, amikor én fogtam a kezemben először ilyesfajta fegyvert. Nem mintha egy istennek szüksége volna ilyesmire… de attól még milyen jó móka! Egy sörétestől szétrobbant fej mindig is mosolyt csalt az arcomra; akárcsak most is – hátraszegett fejjel nevetek fel, érzéssel, tiszta szívemből. Oh, ha tudnád, drága barátom, hogy az igazi mulatság még csak most kezdődik el! Lepattanok az üvegpultról, és méltóságteljesen, ugyanakkor lágyan ringó csípővel felé lépdelek.
- Akár… lehetne… – Keselyűket megszégyenítő köröket kezdek el írni körülötte, testemmel hozzádörgölőzve, mint egy éhes macska, aki éppen körbeudvarolja a gazdáját némi vacsora reményében. – Tudom, hogy Zeuszt akarod… Én segíthetek benne… Én megadhatom Neked, amire vágysz… – Hádész révén vannak kapcsolataim, még ha most éppen nem is vagyok az alvilági istenségnek a szíve csücske. A hasznára válnék, ha máshogy nem is, de a felülmúlhatatlan társaságommal és a lehengerlő személyiségemmel biztosan. – Lehetnék a segéded…
Világéletemben valakinek a csatlósa voltam, vagy legalábbis én így emlékszem vissza rá. Persze az én elmém sokszor hazudik nekem, és torzítja a valóságot – Mania viszont emlékszik azokra az időkre, mikor még… nem függtünk senki mástól. De a téboly nagyon magányos tud lenni egy idő után, és az újdonsült barátom jó szövetségesnek tűnik. Mi ketten hasonlítunk. Nem, mi ketten ugyanolyanok vagyunk! Hát nem őrületes? És íme, a magasztos pillanat, amikor két meggyötört lélek, akit a világ kitaszított, most végre egymásra talál a káosz és téboly mezsgyéjén. Káosz? Téboly? Ugyan, még korántsem… Ez még csak az előszele. Fuvallat. A vihar előtti csend. Mert minden, MINDEN, csak ezután fog elkezdődni…!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Kedd Jún. 27 2017, 13:12


to Lüssza

Ezt tette velem Zeusz. Elzárt, távol a világtól, olyan mélyre ásott, hogy senki ne találhasson meg, még … véletlenül se. Olyan ő, mint minden isten. Szereti azt hinni, hogy ő a legerősebb, hogy … neki van a legnagyobb villáma, hogy uralkodik az istenek között. De van egy régi történet, egy elfeledett mese, aminek átírták a sorait. A bukásáról szól, miként megpörkölik a saját fegyverével, tulajdonvérével töltve meg gyermekei kehelyét. Az istenek születnek, élnek, s meghalnak. Bizony, ugyanúgy véreznek, mint az ember, csak nem szeretik belátni, szeretik titkolni, hogy milyen sebezhetők is isteni valójukban. Mi tud megölni egy istent? Szerény véleményem szerint … egy másik isten.
Már az én időmben is hittek az emberek. Hitték, hogy a fejük felett ott élnek az istenek, hogy olyanok, mint ők csak … mégsem. Zeusz szerette ezt hinni. Azt mondta, az embert az istenek képére formálták. Ha ez valóban így van, mitől ilyen … tökéletlenek? Erre csak egy logikus magyarázat van. Engem hívtak gonosznak, de elfelejtik, hogy … a drágalátos isteneik teremtették ezt a világot, szerintük. Ha pedig így van, a gonoszságra … Rám, csak egyetlen magyarázatuk lehet: az istenek nem léteznek. Nem úgy, mint hiszik! Gyerekek csak, akikre nem figyeltek oda a szüleik. Micsoda … képmutató egy banda!
-Lehetne? Nem … lehet. – a felismerés mosolyt csalt az arcomra, ahogy róla a kezemben tartott fegyverre pillantottam. – Attól, hogy sima a víz … még lehet benne krokodil. – mondta a bölcs, akinek egyszer már leharapták a karját. A legszebb dolgok egyszerűek, nem is gondol rá az ember, hogy … az egyszerűt válassza, ha valami nagyot akar.
Hunyorogva figyelem, ahogy köröz körülöttem, és lassan nyalom végig a szám, mikor az ominózus szavak elhagyják a száját. Zeusz … amire vágyom … segéd … tetszetős szavak. Azonban mielőtt bármit is mondanék, csak enyhén oldalra döntöm a fejem, mintha csak … a csapdát keresném. De nem keresem, nem a csapdát. Eddig abban voltam, miféle vad keresné a szabadulás után újra a rácsokat? – Nem … nem leszel a segédem … -  csóváltam meg lassan a fejemet, és közelebb lépdeltem hozzá. Mégis … mit képzel? – Te leszel az én … -  egész közel hajoltam hozzá, majd egy pillanatra elkaptam a fejem, ahogy a megfelelő szót kutattam. - … kompániám! – vigyorogtam rá. Mennyivel szebb szó, nem igaz? Mennyivel … több mindent sugall! – Egyelőre … kis klub a mienk. De minden adott az agresszív terjeszkedésre! Minden királynak … és királynőnek … - pillantottam rá. Nehogy azt mondja, hogy faragatlan vagyok. - … kellenek parasztok. – a parasztok fontosak. Meghalnak, ha kell, élnek, ha kell, és egyetlen szavuk sincs ez ellen.
-Na és te … hogyan adhatod meg azt, ami nekem kell? Hm? – kíváncsi tekintetem az övébe fúrtam, ahogy belemásztam az arcába. Amire vágyom … hát ilyen egyszerűn volna?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Kedd Jún. 27 2017, 22:48


Ugye tudod, szörnyszülött, hogy egyedül csak én értelek meg téged? A világ odakint… nem fog, hidd el, már próbáltam. A világ nem érti az olyan korcs természetű teremtményeket, mint amilyenek mi vagyunk. Persze ki mondta, hogy egy torz lélek nem lehet magasztos? (…) hogy az őrület és a káosz nem lehet gyönyörű? Ők ezt nem értik. Mania is ezért született meg, velem együtt – mi egyszerre születtünk a tébollyal. A világ akkor megváltozott, de érteni sosem értett, csak gyűlölt és kitaszított minket. És nem tudják ők, a bolondok, hogy valójában látom a tekintetükben a szánalmat és a megvetést… hogy más vagyok. Látom, ahogyan rám néznek. Még ők, a szüleim és a testvéreim is. Sosem értettük meg egymást; a világ és én. Más célok vezéreltek – lehetetlen, és értelmetlen célok. Legalábbis az ő szemükben. Aztán egy nap találkoztam valakivel, aki mellett azt hittem, hogy más lehetek. Az ő oldalán azt hittem, hogy a motivációim végre hasznosak és célszerűek lesznek, s méltóvá válhatok az istennői címemre. De tévedtem. Soha életemben nem voltam annyira haszontalan, mint az alatt a számtalan évezred alatt, amelyet az Alvilágban töltöttem Hádész ölebeként. Ez idő alatt a világ elfeledte a tébolyt. Elfeledett… engem… Most már senki vagyok. Semmivé lettem. És mindenki, akit szeretek… ezt végignézte, és mégsem tett ellene semmit. Becsaptak engem. Láttam rajtuk, láttam, ahogy rám néztek. A kriplire, a gyökértelenre, aki két személyiséggel született. Eljátszottam a bolondot, mintha nem érezném rajtuk, hogy engem egészen más mércével mérnek… Eljátszottam, mintha egyáltalán nem is érdekelne… hiszen bolond vagyok, és az ilyen flepniseket miért is érdekelne bármi is? A kriplikkel bármit meg lehet tenni; eszük sincs, érzésünk sincs. Pedig ez nem igaz. Mi csak… egészen egyszerűen máshogy működünk. De attól még működünk! Néha elhiszem, hogy mindez csak Mania gonoszkodása, az ő gondolatai; hogy valójában egyenlő vagyok a testvéreimmel, és ugyanúgy tisztelnek engem is. Néha viszont… képtelen vagyok elfordulni a valóságtól. Egyedül az őrület és a káosz az őszinte – amikor lehullik az álarc, és mindenki pontosan azt az arcát mutatja, amellyel megszületett.
Éhes fenevadként körözök körülötte, voltaképpen magam sem tudom, hogy miért. Talán csak… mert jól esik. S ehhez méltó ragadozómosoly feszül a szám szélére. Azért akartad kiszabadítani, hogy szabad legyen, vagy igazából azért, hogy Te kevésbé legyél egyedül? (…) Az ő szerencsétlensége az én szerencsém, és fordítva. Az, hogy mi ketten egy ilyen különös véletlen folytán egymásra találtunk… több mint szerencse! Ez a sors. Ennek így kellett lennie. (…) így végre értelmet nyer az is, hogy én miért voltam bebörtönözve az alvilág urának ketrecébe éveken át. Hisz’ honnan is tudhatnám, hogy milyen űzött vadnak lenni, ha én magam soha nem ízlelem meg a rabság kesernyés ízét?
Szavai valami furcsa, zsigerből jövő, eufórikus érzést keltenek bennem. Már-már szinte életidegen, annyira mámorító! Nem éreztem ilyet… Hádész hazug szavai óta. Ő ugyanezt ígérte nekem még a kezdetek kezdetén. Ám neki sosem ajánlottam fel a segítő kezemet, önszántamból nem – ő erőszakkal elvette azt! Cyrusnak magamtól nyújtom a kezemet, de ő mást ajánl helyette… valami sokkal, sokkal többet annál. Szinte már el is feledtem, hogy létezik ilyen… hogy egyenrangú lehetek… a másikkal. Szemeim élvetegen villannak rá, cinkosul, mégis lágyan és illanón. Mindkettőnk nevét elfeledték már, de együtt fogunk ismét bevonulni a világ történelmébe, ahogy visszatérünk… Mi, a meg nem értettek. A kitaszítottak. A kriplik.
- És tudom is, hogy hol lelhetünk rájuk… – Minden sikátorban. Minden megkeseredett szívben. Az üressé vált emberi porhüvelyekben. Ott, ahol az értelem már nem létezik, és az elme sírva könyörög az enyhet adó téboly után.
Csak akkor hagyom abba az eszement és hiábavaló köreimet, amikor Cyrus az arcomba hajol. Tágra nyílt pupillákkal figyelem őt, valósággal iszom a szavait, miközben az ajkam elégedett vigyorra rándul, majd válasz helyett csak vicsorítok egyet – s a levegőbe harapok, a fogaim a semmit tépik, majd közvetlenül az arca előtt csattannak. Felvihogok végül. Játszunk, nem? Itt minden csupán egy játék; egy halálosan komoly játék!
- Örömmel töltene el, ha Zeusz arca végre fájdalomba torzulna, nem igaz? Én… ismerem a gyenge pontjait… – Elég időt szolgáltam Hádész oldalán ahhoz, hogy tisztában legyek a főisten gyengeségeivel, és Hérának is éppen eleget segítettem ahhoz, hogy az övéivel is tisztában legyek. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem hülye. Csak sokan ott hibáznak, hogy összekeverik a kettőt. – … Héráét is ismerem. Hát nem erre vágysz? … hogy végre szenvedjenek ők is?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
freak dog
⌲ Hozzászólások :
20
⌲ Tartózkodási hely :
in time and space
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   Pént. Jún. 30 2017, 14:18


to Lüssza

Én nem vagyok őrült. Hogy is lennék? Őrültség lenne azt mondani, hogy őrült vagyok. Az őrült nem is tudja, hogy őrült igaz? De én tudom, hogy nem vagyok az! Akármit is gondoljanak rólam az istenek, már emlékeznek rá, milyen … fenemód izgalmas kis csatákat vívtunk, olyan vagyok, mint ők. Ők pedig olyanok, mint én. Aki egy kicsit más, megbélyegzik, ha éppen szükség van rá, akkor hízelegnek, elhitetik, hogy fontos vagy, pedig … amint a viharfelhők tovább úsznak, ugyanolyan flepnisnek nézik majd, mint … engem. Ilyenek az emberek, és az istenek sem különbek. Szeretik a nagyfiút játszani, de ezzel csak kompenzálnak. Ugyan már … Mr. Villámszórót megette az apja, nemcsoda, hogy olyan lett, amilyen lett.
-A parasztokban az a jó, hogy lépten-nyomon a lábunk alatt vannak! De ez még kevés! – emeltem fel a mutatóujjamat, nyomatékosítván a szavaim. – Ezek a jóvágású himpellérek…   -tártam szét a kezem, a földön elterülő emberekre mutogatva. - … Te miattad váltak földön csúszóvá, igaz? – szó szerint azzá váltak. Már amelyikük képes még csúszni. Az sem olyan könnyű ám! – Az kell nekünk, hogy a kis fejükben teljes legyen a zűrzavar! A zűrzavarban csak egy hang kell, ha eleget hallunk valamit … hiszünk is neki! – egyszerűen szólva, nekünk motivált parasztokra van szükségünk. Olyan parasztokat akarok, akik megteszik, amit mondok, anélkül, hogy bármelyik ujjukat le kelljen vágnom, vagy épp fiúkat-lányukat meg kelljen ölnöm.
-Nyugalom, tigris! – vigyorogtam rá, miután megköszörülte előttem a fogait. – A vadászszezon még csak most kezdődik! – és ez egy rendkívüli időszak lesz, az emberek szeretnek minél nagyobb vadakat elejteni, na de mi lehetne nagyobb vad, mint egy … isten? Ideje, hogy őket is kitömjék, tudják csak meg milyen érzés, ha … kihalófélben vannak.
-Az arca nem érdekel… annyira. – vontam meg a vállam. – A szívét akarom. A haláltusáját! Összehozni a családot, egy utolsó … vacsorára! – ahogy azt már oly sokszor meg is álmodtam. Én majd mosolyt kanyarintok arra a fránya képükre, ami valamiért soha nem képes örülni semminek sem. – Mielőtt eldalolod mindezt nekem … -  a pult alól előkaptam egy igencsak méretes táskát, és rendkívül hozzáértő mozdulatokkal söpörtem be a fegyvereket a táskában.  - … a végén még ellopná ezeket valaki. – azt nem engedhetem, tőlem pedig nem tudják ellopni, így … biztosítom a fegyvereket. Micsoda mintapolgári tett. - … szóval, kelleni fog valami … alkalomhoz illőbb! – mutattam magamon végig. Egy szakadt gönc, amit a rabságom alatt hordtam. Mégsem ölhetem meg ebben Zeuszt!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: be a freak like me, too   

Vissza az elejére Go down
 
be a freak like me, too
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Európa :: Európa más részei-
Ugrás: