Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Kedd Szept. 19 2017, 18:02

Kedd Szept. 19 2017, 14:30

Kedd Szept. 19 2017, 14:21

Kedd Szept. 19 2017, 14:11

Hétf. Szept. 18 2017, 22:02

Vas. Szept. 17 2017, 20:30

Vas. Szept. 17 2017, 20:10

Vas. Szept. 17 2017, 19:39


Share | 
 

 reborn from the ashes

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ nocturnal animal
⌲ Hozzászólások :
2
⌲ Tartózkodási hely :
❖ Tartaros
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 05.

TémanyitásTárgy: reborn from the ashes   Hétf. Ápr. 03 2017, 16:04

♥ ♥ ♥

Mérgező tövisek bűze terjeng a levegőben – mely égett hússzaggal és ideglelő sikolyokkal vegyítve tölti meg az elmém minden egyes szegletét. De én már nem hallom őket. Az Alvilági atmoszféra olyan már nekem, mint másnak a madárcsicsergés. Nem hatnak meg a vérfagyasztó halálhörgések, nem hat meg a szenvedésük… Már nem érzem őket. Nem érzem ezeket… ezeket a halandó lelkeket. A sajátjaimat. Olyan régen volt már, hogy a túlvilágra kárhoztatták az enyéimet, a halandók síkján élő boszorkákat; már nem is emlékszem rájuk igazán. Eltompítottam az érzékszerveimet, ezernyi gyilkos növénnyel vontam körbe az otthonomat, tüskéi hatalmas karomként állnak ki a szurokfekete kéregből. A halál fája. Legalábbis így hívják odafent az emberek, mert ennek a fának még az illata is mérgező – ha megérinted, meghalsz. Ezzel a fájdalmasan gyönyörűséges fával mérgezem magam. Elbódítottam az elmémet, hogy ne érezzem többé őket. A sikolyaikat. A szenvedésüket. A hiányukat. S ahogy belélegzem ezt a gyilkos entitást, ahogy illanva hozzáérek a fekete kéreghez, ujjbegyeim, csakúgy, mint az a rothadttá aszott lelkem pontosan ugyanolyan szurokfekete árnyalatot ölt magára. Ezt eszem, ezt iszom, ezt érintem, ezt lélegzem – engem ugyan nem ölhet meg, de olyan tompa, fájdalom nélküli világba kerülhetek általa, hogy már lassan fogalmam sincs arról, milyen volt az igazi világ azelőtt. És a fájdalmam, ami egykoron még valóságos volt, immár nem több nekem, mint egy rossz álomnak az emléke. A lelkem velük együtt pusztult el. Akkor, ott, mikor a legutolsó boszorkányt is száműzték a világ színéről. Az utolsót az én vérvonalamból… Egyedül maradtam. És ezt a fájdalmat, eztezt a nyomort, ezt a csillapíthatatlan, éhségtől veszett gyötrelmet… senki sem értheti meg. Se isten, se ember. De ami a leginkább szánalomra méltó ebben, hogy még csak megbosszulni sem voltam képes őket. Mostanra meg már túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy bármit is tegyek. Gyűlölöm Zeuszt. Gyűlölöm, minden szívdobbanásommal gyűlölöm. De a gyűlölet önmagában még semmire sem elég… Viszont a bosszú… bosszúval sem hozhatom őket vissza! Tehát mondja meg valaki, hogy mit kéne tennem? Mit tehetnék én? Semmit, az égvilágon semmit sem tehetek már… Ezért marad a mámoros kábulat, a tompa érzékek; amikor már minden mindegy. Éppolyan halott vagyok, mint ők – a szívem sem dobban már. Kitéptem. Aztán egy doboz mélyére temettem. És körülbástyáztam, körülbástyáztam… száz és száz ugyanolyan mérgező tövissel, akárcsak az otthonomat az Alvilág mélyén.
Fásultan terülök szét a házam padlóján, a ruha rongyokban foszladozik le a testemről, míg én kitágult pupillákkal meredek a plafon felé. Az eget kémlelném. Nem tudod, hogy idelent nincsen égbolt? Hány száz éve már, hogy ebben a csapdában rekedtem? Hány száz éve már, hogy megállás nélkül ugyanazt a rémálmot álmodom, amely szüntelen játszódik le az elmémben újra és újra, nem hagyva nekem, hogy végre rám telepedjen a nyugalom, az enyhet adó? Mikor kezdődött? És mikor lesz vége…? Tudja valaki, hogy mikor volt az a magasztos pillanat, amikor Hekaté, a hatalmas és félelmet nem ismerő istennő… így elhagyta önmagát? Nem ismerem már fel azt az alakot a tükörben, aki néha visszanéz rám. Az a nő nem én vagyok. Nem tudom, hogy ki vagyok már. Senki sem tudhatja, hogy milyen érzés az, amikor a szív ezer részre szakad – mert senki sem maradt már, aki összeragasztgathatná az apró, szilánkokra tört darabkákat. A szív… a szív… a szív… nem érez már többé, csak dobog. Nem, szinte nem is dobban már, csak kéretlenül vonaglik idebent a mellkasom mélyén – egy hatalmas tátongó lyukkal a helyén.
Évek telnek el így. Évtizedek vagy évszázadok? Mit számít…! Rendületlenül dagonyázok az önsajnálat gusztustalan posványában. És csak fekszem itt, a kastélyom feneketlen mélyén, a káosz és a gyötrelem kellős közepén, megannyi szurokfekete mérgező tövissel a szívem körül. Fekete, mint az éj, fekete, mint a szén. Fekete, fekete, minden fekete.
Alig érzékelhető, leheletnyi rétegként feszül neki a valóság ennek a mámoros kábulatnak. Öntudatlan, katatón állapot – nem érez, nem lát, nem hall, nem érzékel. De valami megreped… valami az Alvilág peremén apró kis hasadék formájában szánt végig a gerincem mentén. Berágja magát a tudatomba, a gondolataim közé ékelődik, a zsigereimben érzem immár. A pillanat, a hézag, a kattanás, amely kettéválasztja Tartaroszt a földi síktól, s amely kettéválasztja az érzékeimet; az álomvilágot a valóságtól. Apró kis repedés az üvegburán – ennyi éppen elég ahhoz, hogy egy halottnak vélt, kiüresedett szív újjáéledjen. Mert még ebben az öntudatlan kábultságban is érzem azt, ahogy a szívem hosszú, hosszú évek óta ismét újra megdobban. Dürrümm. Dürrümm. Veszett hévvel, dühödten kezd el dübörögni idebent, ahogy a bordáimnak feszül – valósággal ki akar törni, mint valami fogságba ejtett vadállat. Hirtelen pattanok fel.
- Ez… ez… lehetséges? – Nem, ez nem lehet igaz. Pedig érzem, most valamiért újra érzem, hogy nem én vagyok az egyetlen. Hogy rajtam kívül maradt még egy… egy kardinális boszorkány: az utolsó az én fajtámból. Az utolsó a vérvonalamból… Aki valamilyen megmagyarázhatatlan módon mindeddig láthatatlan volt előttem, nem éreztem őt – fátyolos varázslat borult rá, ami mindeddig elrejtette előlem. De most… de most…!
Megszédülök, a mérgező növény még mindig a szervezetemben élősködve fejti ki a hatását; az érzékszerveimet roncsolja. Ámde mit sem törődve ezzel az aprócska ténnyel, és ugyancsak figyelmen kívül hagyva a rongyos ruháimat, valamint a csapzott külsőmet; villanásszerűen teleportálok oda, oda… ahol a repedést érzem a szívemen, s egyúttal eme földi sík kérgén.
- Ez nem lehet igaz…! – Mélyről jövő, fájdalmas örömkönnyek szántanak végig az arcomon – égetve, marva –, ahogy megpillantom az utolsó életben maradt boszorkányt a vérvonalamból. Kelet Úrnője. – Elektra?...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

félisten

⌲ Foglalkozás :
Egyelőre kristályszökevény
⌲ Hozzászólások :
29
⌲ Tartózkodási hely :
Etna
⌲ Csatlakoztam :
2017. Apr. 01.
⌲ Kor :
766

TémanyitásTárgy: Re: reborn from the ashes   Hétf. Ápr. 03 2017, 17:05

I will heal your wounds

and your fearless broken heart.

West & East
Üvölt a csend, csilingel a fülemben a soha ki nem mondott szavak ereje. Szaggat a tüdőm s belülről ég testem minden porcikája. Valami szorosan zár közre, mozdulni is alig tudok. Kevés a hely. Hol vagyok? Meleg van, átható forróság, amit mindenhonnan érzek. Lehet, hogy belőlem jön? Csak nem… az butaság. Sötét van… miért nem tudom kinyitni a szemeim? Mi akadályoz meg mindenben? Miért nem hallok senki mást rajtam kívül…? Kiáltani akarok, hívni őket, hogy szedjenek már ki! Igen, biztosan a nővéreim eszelték ki ezt a botrányos viccet. Mindig ez volt, én húztam a rövidebbet állandóan. (…) Volt? Miért beszélek múlt időben? De hisz ez… Mi ez? Könnyek? Tőlem? Mi ez… Szemöldökömet ráncolva próbálok rájönni arra, hogy miért sírok. Hogy miért fáj hirtelen ennyire, miért akar szétszakadni atomjaira a szívem s miért kezdett el alig érzékelhetően remegni mindenem. Lányok, szedjetek már ki! Lányok! … Lányok? Hahó… Lányok?! Nyelem a feltörekvő fájdalmat és kínt, amit a felismerés hozott magával. Ahogy múlnak a súlyos pillanatok, kúsznak fel agyamba az eltemetett emlékek. Már emlékszem… már érzem azt az elemi fájdalmat, amit mindez okoz. A testemből árad a mágia, kiszökik azon a pár hajszálnyi résen, honnan a levegő áramlást érzem, szétküldöm az emberi világ minden zegzugába… s úgy jön vissza, hogy nem találta meg őket. Tehát végül tényleg nem avatkoztak bele… Miket beszélek, nem is tudtak, hisz itt van bennem minden varázserejük! Miért… miért… miért… Gyász borítja be a szívem és a lelkem, miközben végre tudom, mi a börtönöm. Nem is igazán börtön ez, inkább óvó gondoskodás, testvéri szeretet és törődés kikristályosodott formája. Mi történhetett? Mi történt mindenkivel? Valaki... ugye van még valaki? Anya! Anya segíts! … Anya… Egyedül vagyok. Nem tudom letörölni a könnyeimet, a védő kristály megakadályoz a nagyobb mozgásban. Mágiával próbálok érzékelni, és az emlékeimet hívom segítségül. Még mindig az Etnában vagyok és melegem van… nem rég törhetett ki, biztosan magma vesz körül, vagy még nem teljesen kihűlt vulkanikus üledék. Értem… megrepeszthette a nővéreim varázslatát. Mihez kezdjek? Csak a saját erőm van, mi engedelmeskedik nekem, de valamiért gyengének érzem. Nem is, tudom hogy az. Hiszen Észak és Dél úrnője készítette ezt a kristályt, én nem tudom lebontani. Még biztosan nem. Vajon… vajon mi van odakint? Mivé lett a világ? Elpusztult minden? Vagy már el is feledtek minket? Valaki… igyekszem mozgatni a kezem, de csak annyit érek el, hogy meg tudom csavarni, fel vagy le már nem tudom húzni. Mély levegőt veszek, gondolkozz kislány, gondolkozz! Elektra. Igen, ez én vagyok. Elektra én vagyok! Ez… ez a hang… ezt én ismerem! Annyira jól ismerem… ez a legszebb hang széles e világon. A legkedvesebb, a legtörődőbb, a legerősebb és leglágyabb hang is egyben. Édesanyám hangja. Jeleznem kell valahogy, anya élek! Ne sírj… hallom, hogy szipogsz. Szemöldökömet ráncolom, erőnek erejével parancsolok minden ordító izmomnak, mozduljatok! Ez az, sikerül! Érzem, hogy sikerül. Még egy fél pillanat s a mogyorószín szemeim meglátják Őt. Ne sírj, Anya! Itt vagyok… Nagy a szám… én is sírok. Nézünk egymásra a kristályon keresztül, mindketten itatva az egereket. Baj történt… biztos vagyok benne, hisz anyám úgy néz ki, mint aki a halálán van, ami köztudottan lehetetlen. Igaz, a szíve haldokol, nem a teste. Itt ne hagyj! Fájdalom és öröm vegyül össze bennem, mert a fenséges Hecaté elhanyagolt valója mutatja nekem tökéletes tükörként, hogy az inkvizíció minden célját elérte. Átkozottak… silány utánzatai a valóságos jónak! Jók? Hah, azt sem tudják mi fán terem az. Csak nézem őt s lágyan elmosolyodom. Semmi baj, Anya… most már itt vagyok. A legkisebb leányod még itt van neked és eztán is itt lesz. Ki kell jutnom, egyre égetőbb a kérdés, no nem a magma miatt, hanem mert anyám nyakába akarok borulni és magamhoz szorítani addig, míg el nem hiszi, hogy itt vagyok. Hogy tényleg élek, hogy a nővéreim áldozata nem volt hiába való. Tökéletesnek kell lennem. Ezek után ez a minimum amit tehetek értük, mindenkiért. Anyáért… Próbálok beszélni, de a hangom… nem akar előjönni. Lehet nem is hallatszódna ki. Ajkammal egyre csak őt szólongatom, sírva mosolygok rá, s várom, hogy elhiggye, nem álmodik.
~Anya~
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ nocturnal animal
⌲ Hozzászólások :
2
⌲ Tartózkodási hely :
❖ Tartaros
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 05.

TémanyitásTárgy: Re: reborn from the ashes   Kedd Ápr. 04 2017, 01:59

♥ ♥ ♥

Az arcomat eltorzítja az öröm és a bánat elegye. Fájdalom, és mégis… földöntúli gyönyör! Arra gondolok, hogy ez nem lehet valóságos. Nem lehet igazi, hiszen emlékszem a pillanatra, amikor az utolsó boszorkányt is kivégezték ezen a sárgolyón. Felüvöltöttem. Gyötrelmes üvöltés hasította ketté az eget. Majd pedig néma csend. És most, mindezek után a szívem mégis azt mondja nekem, hogy nincs veszve minden. Mikor már minden reményem elveszett – felcsillanni látszik egy aprócska foszlány, egy szikra. Melengetve ölel maga köré, valósággal burokba zárja a szívemet, és azt súgja a fülembe; még nincs vége. Nem vagy egyedül. Nem vagyok…
Szédelegve, a könnyeimtől elhomályosult látással, zokogva (!) közelítem meg az üvegkristályba zárt testet. Az én lányom. Az enyém. A leggyönyörűbb mind közül. És érzem, ott érzem benne a többieket is! (…) mégis hogyan lehetséges ez? Kelet Úrnője a legirgalmasabb és a legzordabb – így ismerték akkoriban. Én adtam neki ezt a nevet, én ruháztam rá ezt az égtáji címet. Ő az én tökéletes másom – ugyanazon átkozott érme két oldala vagyunk mi ketten. Kelet és Nyugat.
Körbepillantok a vulkán szívében; ez a monstrum évszázadokig adott menedéket az én lányomnak. Hálásan érintem meg kezemmel a kiszáradt kérget, s amint megérintem, megérzem a varázslatot, amely védelmezte, de egyúttal fogságban is tartotta a gyermekemet. A vulkán hamarosan ki fog törni – bizonyára ez törte meg a varázslatot is; a kitörni készülő természeti erő.
Nem látom tisztán az arcát. Talán a saját könnyeimtől. Vagy attól, hogy nem teljesen vagyok még mindig a tudatomnál. De az is lehet, hogy a kristály az oka… A kristály, amely kettőnk közé áll. Megfosztja tőlem azt, ami születésem jogán engem illet – a saját lányomat. Vagy inkább az ő születése jogán? Hirtelen bevillan a kép, az a magasztos pillanat, amikor életet adtam neki. Mikor a karomban tartottam azt az aprócska testét, és emlékszem a fájdalomra is – egyik lányomnál sem éltem át akkora fájdalmat, mint a legkisebb megszületésénél. Mindig mondják, hogy azok az igazán értékes dolgok, amiért megszenved az ember; amely fájdalommal jön erre a világra. Azt értékeljük csak igazán, ami fáj: mert onnan tudjuk, hogy mennyit ér valójában. És tudom, hogy ő érte a legtöbbet. Mint ahogyan még most is ő jelenti számomra a mindent. A legértékesebb kincsem. Az örökségem…
Szurokfeketére színeződött ujjbegyeim görcsösen feszülnek meg, ahogy ökölbe szorítom a kezemet. És ahogy a kezem ökölbe szorul, úgy adja meg magát a kristályburok az erőszaknak. Meghajlik a hatalmam előtt; az erőm egy szempillantás alatt összezúzza, ezzel mintegy ezernyi apró szilánkot hagyva maga után a kráter mélyén. Én pedig veszett hévvel kapok a lányom után, hogy ne a földre zuhanjon le kínos tehetetlenségében. Elkapom árva testét, mielőtt még a világ mocska beszennyezhetné. A karomban tartom őt, éppen úgy, mint amikor a karomban tartottam életében először – örömkönnyektől küszködve, óvva, illanva. Mintha attól tartanék, hogy a legapróbb mozdulatomtól is összetörhet…
Két kezem közé fogom az arcát, majd a homlokomat az övéhez tapasztom, és így ringatom a testét.
- Most már minden rendben lesz, kislányom… Itt vagyok…! Minden rendben lesz. Shh! Ígérem… ígérem minden rendben lesz… – mantrázom minduntalan, neki és egyúttal magamnak is. Minden rendben lesz. Igen. Minden rendben lesz. Innentől fogva nem érheti többé baj. Mert… – Anya vigyáz rád


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

félisten

⌲ Foglalkozás :
Egyelőre kristályszökevény
⌲ Hozzászólások :
29
⌲ Tartózkodási hely :
Etna
⌲ Csatlakoztam :
2017. Apr. 01.
⌲ Kor :
766

TémanyitásTárgy: Re: reborn from the ashes   Kedd Ápr. 04 2017, 17:39

I will heal your wounds.

and your fearless broken heart.

West & East
Biztosan nem álmodom? Ugye nem? Azt akarom, hogy ez igaz legyen… legalább ez az egy legyen az. Legyen igaz… Akarom, hogy az legyen! Ugye tényleg itt vagy velem? Ugye tényleg Te vagy itt velem? Téged látlak, és nem valami káprázatot, ugye? Gyerünk, szólalj meg még! Mondj még valamit... szólítgass tovább. Engedd hallanom a hangod! A szívem őrültként repdes a mellkasomban, a mogyorószín szemeim pedig oly tágra vannak nyílva, hogy egészen biztosan lássam anyámat teljes valójában. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, de ha végig nézek zokogó arcán, s belenézek reszkető szívébe… azt hiszem, túl sok. Dühödt vadként akarok innen kitörni és bebújni anyám puha ölelésébe, de a testem… azt sem tudnám megmondani hol van éppen a lábam. Úgy érzem, még a hajam is fájna, ha tehetné, de ez sem akadályoz meg abban, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyjam és csak rá, csakis Őrá koncentráljak. Most és azonnal akarok tudni mindent, amiről lemaradtam, amit nem éltem át vele, mellette, amit egyedül kellett elszenvednie. Egyedül… ott kellett volna lennem vele. Most is pontosan mellette kellene lennem, kapaszkodva a ruhájának ujjába, mint régen. Emlékszel? Mindenhová követtelek. Sokszor bosszankodtál miatta, hogy egy perc nyugtod nincs tőlem. Látod-látod? Pazarlás volt azt kérni, hogy hagyjalak. Túl sokáig hagytalak… a magasztos fényed összeroppant, alig vagy árnyéka önmagadnak. Szívem beleremeg, ha belegondolok, min mehettél keresztül… félek meg tudni, nekem is fájni fog… de mindennél jobban akarok neked segíteni. Jöjjön csak, fájjon... de legalább cipelhetem veled a terhet. Én is adom a vállaimat, hogy ne nyomja oly nagy súly a tiédet. Bennem pedig ott vannak még valahol mélyen Ők is… a nővéreim, ugyanúgy gyermekeid és szeretett boszorkányaid. Ugyanúgy érzünk, ugyanazt gondoljuk, ugyanazt akarjuk. Enyhíteni a fájdalmad. Közelebb jön, még mindig sírunk mindketten, de kezdi elhinni, hogy mindez igaz, és én tényleg élek még… Nem csal az érzékelésed, Anya. Itt vagyok… Igazán. Neki csak egy röpke mozdulat, és védelmező börtönöm rögvest megadja magát az akaratának. Nekem szerintem évekbe telt volna, de legalább hónapokba, hogy megtörjem a nővéreim varázsát. Hisz a képzésem gyönyörűen elmaradt… bár ez lenne a legnagyobb gond. Megszabadultam láthatatlan láncaimtól, azonban a testem ennyi év után kissé elhagyta magát, úgy rogyok össze, mint egy rongybaba, s ha anyám nem kapott volna el, még több mindenem fájna. egyszerre önt el forróság és vacogok is közben, de már tisztán érzem őt. Az orrommal, a bőrömmel, a lelkemmel ilyen közelről. Annyira megnyugtató… Megvadult szívem kezd csendesedni, itt semmi baj nem érhet, pont mint régen. A darázs sem csíphet meg, mert fél anyám haragjától. Most is úgy érzem, mintha még gyermek volnék. Szipogok és hangosan nyelem a könnyeim, bár a többsége még így is a szemeimből ömlik patakokban. Mit tettél magaddal, Anya? Miért… miért nem vigyázott rád senki? Miért nem állítottak meg? Nekem  kellett volna… A rohadt életbe is, nekem kellett volna! A magam csendességében üvöltök fel a lelkem mélyén, s ahogy a megkínzott Hecaté lelke az enyémhez ér, akaratlanul is megmutatom neki az emlékeimet arról a napról. Túl sok inger ért, túl sok információ és fájdalom. Bocsáss meg, Anya… nem akartam, hogy lásd, amit a lányaid a legkisebbért tesznek. Ahogyan utolsó erejükkel biztonságba helyeznek. Bocsáss meg… mindenért. Amiért nem voltam itt, amiért hagytam, hogy egyedül szenvedj, amiért nem ébredtem hosszú álmomból hamarabb. A szavai hallatán már nem vagyok képes tovább elfojtani, vacogva-köhögve tör bel belőlem a zokogás, s ahogy próbálom mozgatni az elgémberedett tagjaimat…. eddig csak az ujjam vége reagál. Szoríts magadhoz Anya, mert én nem tudlak még! Igen… most már minden rendben lesz. Ezt el tudom hinni. Ezt elhiszem neked. Ha újra rám nézel, úgy mosolygok rád, mint mikor újszülött koromban először pillantottuk meg egymást. Emlékszel?
- A…..nnya….
A hangom érdes és száraz, lehet egy sivatagot is képes lennék felköhögni, ha megpróbálnám. Annyi mindent szeretnék, mondani, annyi mindent kérdezni és csak ölelni napokig… De még nem megy… azután az egy szó után köhögnöm kell, több hang nem akar kijönni a torkomból. Mint mikor először találkoztunk..
Mondd csak, Anya, emlékszel?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: reborn from the ashes   

Vissza az elejére Go down
 
reborn from the ashes
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Európa :: Európa más részei-
Ugrás: