Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Pént. Dec. 15 2017, 15:25

Csüt. Dec. 14 2017, 19:24

Szer. Dec. 13 2017, 14:03

Vendég
Vas. Dec. 10 2017, 22:58

Vendég
Pént. Dec. 08 2017, 18:00

Pént. Dec. 08 2017, 00:27

Hétf. Dec. 04 2017, 13:37

Szomb. Dec. 02 2017, 22:13


Share | 
 

 K I N G S

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ I b u r n cities to the g r o u n d
⌲ Hozzászólások :
28
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 14.

TémanyitásTárgy: K I N G S   Szomb. Ápr. 08 2017, 18:52


Lüssza & Eris



Never get chained, heaven need a sinner.



Hádész egy baromarcú idióta, ha azt gondolta, hogy majd ölbe tett kézzel várok arra, hogy meghitt, családi látogatást tegyenek Lüsszával a halandók földjén, New Yorkban, ahol most én is tanyázok, és majd elkávézgatunk, és filozófiai mélységekbe torkolló társalgásba merülünk az élet nagy dolgairól.
Egyébiránt pedig, ha netalán tán mégis így gondolta, már egészen sok idő telt el azóta, hogy láttam Lüsszát, és már igazán hiányzik, annak ellenére is, hogy hogyan váltunk el egykoron, szóval éppen itt az ideje annak, hogy valaki látogatást tegyen a másiknál. És, olybá tűnik, hogy a Halálfej nem vevő megtisztelő és felemelő társaságomra – legalábbis, csak és kizárólag ezért nem találkozhatta velük személyesen már egy ideje. Sértésnek is vehetném. Oh, és Hádész biztosan nagyon-nagyon nem szeretné, ha megsértődnék, mert egészen gyalázatos dolgokat tudok tenni, ha sértettnek érzem magamat.
Ugyanakkor a bosszúságon túl, ami egyelőre a felszín mélyén fortyog csak, és, amit – talán ok nélkül – Hádész irányába táplálok, jelen pillanatban; van itt... valami. Egészen. Más. Valami, ami nem hagy nyugodni. Valami, ami belülről rág, és kapar szüntelen. (I’m sure it’s not the Alien.) Úgy érzem, mintha az óceán hömpölyögne a mellkasomban. Nyughatatlanul. A bordáimnak, a gerincemnek, a mellkasomnak préselődve, megmagyarázhatatlan oknál fogva, mintha belülről feszítene.
Attól tartok, ha nem teszek ellene valamit, ez az érzés-, vagy érzések elegye alkotta, sós víz, majd szétmarja az acélt, melyet én emeltem, és lyukat üt majd a kőszívemen.
Azt pedig nem hagyhatom.
Különben is... mint azt már korábban is említettem, nem az a fajta nő isten vagyok, aki ölbe tett kézzel vár, valamiféle földön túli csodára, vagy égi jelre.
- Ms. Volkova! – alig szállok ki a fekete Mercedesből, amikor Irina emberfelettinek tetsző erővel vágja ki a Moszkva ajtaját. Mi ez, ha nem egy égi jel? Just kiddin’.
A szemeimet forgatom.
- Irina – biccentek röviden, mintegy üdvözlés gyanánt a nőnek, hogy lássa, hogy mégis kivel van dolga. Mert én, ugyebár, vele ellentétben, egy kibaszott úrinő vagyok.
- Szergejevics fegyverrel fenyegetőzik. Ki akarja nyírni Popolovot – magyarázza a nő, teljes nyugalommal. Már volt ideje hozzászokni mindahhoz, ami a vörös csillaggal ékített, külsőleg cseppet sem impozáns kocsmában zajlik, nap, mint nap, minden éjszaka, reggel, délben és este, de úgy látszik, még nem tud szó nélkül elmenni a dolgok mellett. A Moszkva nem kevésbé katartikus és katasztrofális hely, mint, amilyen személy a tulajdonosa. A káosz pedig szabadon áramlik a kocsma körül-, és odabent egyaránt.
Vállat vonok, és halkan, röviden nevetek.
- És? Gyanítom, így vagy úgy, elrendeződik minden, Irina – dorombolom, immár a bejárat felé indulva. – Ha más nem, valaki meghal ma este. Nem a világ vége, Lubov – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. Nemigen hat meg a dolog. Ha vér fog folyni, az arra alkalmas kutyák, mint, amilyen például a kedves-, nem is oly’ régóta módfelett alázatos-, ugyanakkor újonnan, magához méltó módon töketlen Aleksei. Egy hulla a Hudsonben... senkinek sem fog feltűnni. Senkit sem fog érdekelni.
- Értettem, Asszonyom – bólint a fiatal nő.
- Nem akadhatsz ki ilyen faszságokon. Nem vagyok az anyád, a főnököd vagyok. Nem bújhatsz a szoknyám mögé – benyitok. – Ha az anyád lennék, már nem lenne lányom – azt pedig Irinára bízom, hogy ezt mégis mire véli.
A Moszkvában pedig valóban áll a bál, ahogyan azt Irina is kifejtette nagy vonalakban. Mint egy elbaszott, Harcosok Klubja jelenet: a főleg férfiakból álló tömeg, egyetlen, izzó gócpontba tömörültek a pókerasztalok egyikénél. Szergejevics céklavörös fejjel-, dühödt ábrázattal óbégat, fegyvert lóbálva. Popolov magyarázkodik, de süket fülekre lel.
Kaján jókedvre derülök.
A bárpulthoz megyek, hogy az egyik fiókból fegyvert vegyek elő, a forgó tárban egyetlen golyót hagyok, és úgy közelítem meg a tomboló tömeget, ahol a húsmassza kettéválik előttem, és minél közelebb érek a duóhoz, annál nagyobb lesz az áldásos csend. Mire a közvetlenül a két férfi között állok, addigra már csak a két ruszki heves lélegzetvételeit lehet hallani, és cipőm sarkának elhaló visszhangját.
- Szergejevics, volna szívesmeg akkor is, ha nem. Kezemet felé nyújtom, hogy átadja nekem a fegyverét. Értetlenül néz rám egy pillanatra, de képtelen állni a tekintetemet, helyette odaadja a pisztolyt. Nem köszönöm meg, helyette ennek is kiürítem a tárját – kivéve persze azt az egy lövedéket. Visszaadom neki, majd Popolovnak adom az enyémet. – Intézzék el, önökhöz méltó módon – nekem ugyanis halaszthatatlan dolgom van, de ezt nem fogom az orrukra kötni. Azt meg pláne nem, hogy éppen Lüsszát óhajtom meglátogatni az alvilágban. – Jó szórakozást! – magukra hagyom a vendégeimet, hogy vígan orosz rulettezhessenek, míg kedvük életük tart. C’mon, it’s fun!
Csak a Moszkván kívül csavarodok árnyakba, és sötét, szikrázó káosz alkotta, ónix füstbe.
Odalent pedig... mélyet szippantok az alvilág régről ismerős, kénköves levegőjébe. A tüdőm különböző, nem e világi füsttel és párával telik meg. Kietlen síkság, egekbe nyúló, sötét szikla ormok, a Szüx és a holt, elkárhozott lelkek kínkeserves sírása, zokogása, ordítása, sikolya és siralma kísér végig utamon, melynek egyelőre nem látom a végét, és, amelyet átláthatatlan, testetlen, megfoghatatlan, megszelídíthetetlen füstté lényegülve teszek meg.
Hol vagy? Merre vagy?
Egy méltatlan, megalázó, vérlázító, bicskanyitogató, vért kívánó helyen – egészen konkrétan egy ketrecben – találok rá a nővéremre, az Alvilág egyik bugyrában, hét lakat alá zárva.
Éppen előtte öltök testet.
Makacs hallgatásba süppedek, és nézem, ahogyan Lüssza a rácsoknak feszül. Ajkam szegletében kétes, gyalázatos mosoly játszadozik.
Mi lenne, ha úgy tennék, mintha nem történt volna semmi? Elvégre... Lüssza, az én Lüsszám, az én CSODÁLATOS testvérem azt a tartaroszi férget választotta. Helyettem. A családja helyett. Hádészt választotta helyettem.
Egy szívdobbanásnyi időre megfordul a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel itt hagyom. Hagyom, hogy továbbra is itt rohadjon. Magának kereste a bajt. Hagyta, hogy Hádész rondán átverje, és kihasználja, és rabláncra kösse, mint egy kutyát. Csakhogy.
Az én testvérem nem kutya.
Az én testvérem egy fenséges ragadozó.

Lüssza nem ezt érdemli. Ha mégis, nem teheti ezt vele az a faszarcú Halálfej.
Nem hagyhatom itt. Nem engedhetem. Nem.
De persze... azt sem felejthetem el, hogy milyen kibaszott botrány lenne abból, ha ez kiderülne, ha ezt a szüleink megtudnák. Oh, Hádész csúnyán ráfázna, mert mind tudjuk, hogy nemigen éri meg ujjat húzni Daddyvel és Mommyval. Persze, mondhatja azt is, hogy kitaláltam az egészet, hiszen valószínűleg egyedül én tudok róla, hogy hogyan bánik Lüsszával.
Nem. Lüssza nem maradhat itt. És tőlem sem Nüx sem Kratosz nem fog tudni erről az egészről.
Hádész tudni fog róla. Tudni fogja, hogy milyen mérhetetlenül dühös vagyok, azt viszont még ő sem tudja-, fogalma sincs róla, hogy mire vagyok képes a családomért.
Lüsszáért.
- Gyere, hazamegyünk – ragadozómosoly feszül arcomra, és gondolatom múló szikrájával szabadítom ki a testvéremet magánzárkájából, melynek feltörhetetlen, megtörhetetlen rácsaiból nem marad egyéb, csak hamu és pernye.
Jobbomat Lüssza felé nyújtom.
- A világra ráfér némi... tébolyult viszály, Sis – sötét mosollyal az arcomon, fenyegetően villannak brandy színű íriszeim.
That’s gonna be fun!


Words: 1 090 ▲ Music: Raise Hell ▲ Note: Sis ♥
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
❖ as lost as Alice, as mad as the Hatter
⌲ Hozzászólások :
18
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 02.

TémanyitásTárgy: Re: K I N G S   Szer. Ápr. 12 2017, 22:36

♥ ♥ ♥

Fáj, ugye? Az érzés, ahogy szétszakad a szíved… Mondd csak, Lüssza, megérte? Milyen érzés volt az, amikor elárult? Olyan volt… Olyan volt, akár egy csók! Mégis marva szánt végig egy keserű könnycsepp az arcomon. A szám mosolyog, miközben a szívem megszakad, és ezernyi apró szilánkra hullik. Felpillantok, egyik kezem a ketrec rácsán pihen, míg a másik kezem az ég felé nyúlik. Mintha csak el tudnám érni… ott illan el a szabadság. Egyik pillanatról a másikra hagyott magamra. Búcsút intek hát neki. Ég veled, és vissza se gyere többé soha!
Milyen érzés? Milyen érzés az, amikor nem vagy elég? Elég szép, elég okos, elég életrevaló, és elég jó… annak, akit a világon a legjobban szeretsz! Az érzés, amikor BÁRMIT megtennél érte, és még így sem vagy elég. Látod húgi, mindent feladtál érte, és most semmid sincs… Milyen érzés ez? Mint egy tréfa. A természet gusztustalan tréfája… Zakatoló, dühöngő fájdalom, mely belülről rágja ki magát, és élve emészt fel – mérgező, húsevő virág. Elárasztott az illatával, elbódította az elmémet – aztán a gyötrelem bűzös mocsarába taszított, miközben még mindig őt szomjaztam. Aztán szomjan is haltam, de még mindig élek. Vagy már meghaltam? Ez a Mennyország? Áhítattal dörgölöm arcomat a rács éleinek, érzem amint a megkárosodott anyag felszántja a bőröm felszínét, majd karmazsinvörös vércsepp vegyül a könnyeim közé. Nevetni kezdek. Élesen. Fájdalmasan.
Mania mindeközben lustán piheg a ketrec kellős közepén, szétterülve, s ezzel mintegy elfoglalva majdnem az összes szabad teret. Velem együtt nevet. De az ő nevetése az enyémmel ellentétben cukormázként cuppan a hallójáratomba; édes őrülettől részegülten nevetgél. Mert tudja, hogy végül neki lett igaza.
Elég volt már, Lüssza? Tudod, hogy sosem lehetsz az övé… Legalábbis nem olyan formában, ahogyan te vágysz rá. Elvégre mije is voltál te neki? Ágyasa, kiskutyája, játékszere? Hirtelen pattan fel a földről, majd közelebb lép hozzám. Kígyóként tekeredik körém, és eláraszt az ő tébolyának émelyítően gejl illatával. Válaszul elfordulok tőle, és gyerekesen tapasztom a kezeimet a fülemre. Nem akarom hallani, amiket beszél. Nem, nem, nem. Te valójában nem is létezel. Csak az én kitalációm vagy. Az én agyszüleményem! Nem vagy valódi! Ez pedig feldühíti Őt. Szavaim mintha egy időzített bombát szabadítottak volna a világra – illetve ez esetben a személyre szabott kis ketrecembe.
Dühödten villannak a szemei, majd pedig letépi a kezeimet a fülemről, hogy az arcomat maga felé fordíthassa.
Oh, hát ha nem vagyok valódi, akkor mondd meg, mégis miért vagyok itt? HAA?! Ha nem is létezem igazából… Miért vagyok akkor itt, Lüssza?! Nem tudom! Nem tudom…
De ÉN tudom…! Szükséged van rám, ezért vagyok itt; és most megteszem azt, amit már réges-régen meg kellett volna tennem. Felnyitom végre a szemedet, hogy láss! Mélyen az íriszeimbe ássa a tekintetét, mielőtt folytatná. Az a férfi sosem szeretett téged. Más mit kapott tőle? Gránátalmát. Gyűrűt. Házasságot. Szerelmet? Gyermeket. Elismerést. És te? Te mit kaptál tőle…? Könnybe lábadnak a szemeim, ahogy a gonosz ikertestvérem a karjait kitárva vonul körbe a kalitkánkban. … egy ketrecet. Te mindössze csak egy ketrecet kaptál tőle, pedig ezerszer többet adtál neki, mint az összes szajhája és a hűtlen felesége együttvéve. Add fel, Lüssza, sosem fog egyenlő félként tekinteni rád. Sosem leszel az asszonya. Elvégre… még csak arra sem tartott méltónak, hogy gyermeket szülhess neki, pedig te mindennél jobban vágytál rá, nem igaz? Most meg már úgyis is késő… Bestiális vigyorra rándulnak ajkai. Hogy érted ezt? Végül ez a bestiális vigyor teljesen az arcára torzul, ahogy durván megragadja a tarkómat, majd a fülembe súgja. Te is érzed, nem? Magadon. A változást. Hogy mit tettél magaddal… A Sztüx vize. A Sztüx vize volt. Hádész nem adott neked gyermeket, és most már te sem fogsz gyermeket adni… senkinek sem… HaHAhaaHA! A képembe röhög, majd nemes egyszerűséggel faképnél hagy. Úgyhogy a kérdés már csak az, drága Lüsszám, hogy mikor lesz már végre elég?!
Feneketlen őrület és színtiszta téboly elegye szippant magába, örvényként ragad el, és én védtelen vagyok – szinte meztelennek érzem magamat. Meztelennek. Üresnek. És semmisnek. Mintha megfosztottak volna valamitől… Valamitől, ami nem kevesebbet, mint az életet jelentette nekem. Jól mondta… Semmim sincs. Semmim sem maradt. Csak ő. És az őrület. HA-HA-HA!
- Csak… tűnj el… TŰNJ EL! – fejelem le teljes erőből a ketrecemet. – TŰNJ EL! TŰNJ EL… TŰNJ EL…! – Minden egyes szavam egy újabb rácsfejeléssel egyenlő. Mintha ki tudnám verni őt az elmémből… Talán ha elég erősen ütöm, akkor végre távozik, vagy kiszakad (!) onnan. Onnan, a tudatom mélyéről, ahol voltaképpen ott sem kellene lennie!
Felszakadt homlokkal, felszakadt arccal és felszakadt szájjal rogyok végül össze, talán még a fogamat is kitörtem. Haha, kitudja! Elvégre ebben az őrületes világban bármi, de bármi megtörténhet!
Órák telnek el így; magzatpózba kuporodva ringatom magamat, a saját véremben fekszem, az arcom, akár egy tökéletes festmény – melyet már eltorzított a fájdalom. Én, a szánalmas kis figura. Én, a gyökértelen. A másik nő. Aki sosem kellett senkinek. A szüleink is magunkra hagytak minket. És az egész család… Mióta is rohadunk már ebben a ketrecben? Azonban az itt töltött idő alatt megtanultam, hogy nincsenek válaszok. Egyáltalán nincsenek. Csak vagyok én, a gyökértelen, szánalmas kis figura. Én. (…) Az elmém kaotikus massza elegye, a lelkem torz tükörkép, a szívem… szilánkosra törött gejles cukormáz. És lám, így élt az őrület e föld kerekén.
Csak én vagyok neked, Lüssza… Csak én vagyok neked… Monoton kattog az elmémben a hang. A gonosz ikertestvérem hangja.
Igaza van. Maniának mindig igaza van! És most is… mindvégig igaza volt. Bohócot csináltam magamból egy férfi kedvéért, akinek túl sok voltam. Vagy éppenséggel túl kevés…! Feláldoztam magamat érte; odadobtam a tekintélyemet, a hírnevemet, a testemet, a lelkemet és a szívemet (!) kínáltam neki. Nem kérte. Sosem kért belőle. Mindössze csak évezredekig tartott, mire végre rájöttem. Ugye elég már, Lüssza? Igen, elég volt.
Látom Őt. A testvéremet. A másikat.
(…) aki gomolygó füstfelhőből születik, majd szurokfekete lidércként libben a színem elé. Huh?
- Te igazi vagy? – Szemeim kikerekedve pásztázzák a mogyorószín íriszeket, miközben egy keserédes könnycsepp mar végig az arcom felszínén. A pupilláim a duplájára tágultak, s úgy tátom el a számat, mintha csak valami finomságot várnék a nyelvem hegyére. Ennek örömére végig is nyalintok egyet a kalitkám rácsán.  – Vagy csupán látomás? – Visítva röhögök fel, de a nevetésemben nincs semmi vidámság; már csak a fájdalmas, gyötrő téboly és elmebaj érződik ki kérges, reszelős hangomból. Nem tudom eldönteni, hogy az, amit látok tényleg valóságos, vagy csupán ő is az elmém szüleménye.
De a rácsok egyik pillanatról a másikra eltűnnek. Mintha soha nem is léteztek volna… Felszabadít engem! Az én csodálatos és utánozhatatlan, a LEGIMÁDOTTABB testvérem, nővérem, büszkeségem – elfeslett szívem egyetlen mozgatórugója, a fény a sötétségben. Pedig ő maga a sötétség, szokták mondani. De nekem… a legékesebb csillag a kopár horizonton (és azon túl!), amely megvilágítja az eget.
Lélegzetvisszafojtva ugrok a nyakába – az sem érdekel, ha ez nem a valóság –, lehunyt szemekkel szívom magamba az illatát. Azt a jellegzetes Erisz-illatot, amit már oly’ régóta nem érezhettem… Mert idelent nincsenek illatok, csak szagok – dögvész és halál, égett hús és odakozmált lelkek visszataszító elegye.
Vér és könnyáztatta arcomat a nyakába fúrom, és a kezem, mely egészen idáig a ketrec rozsdás rácsaira fonódott, most a nővérem köré tekeredik – úgy kapaszkodok belé, olyan veszett hévvel, mintha attól tartanék, hogy ha egy pillanatra is eleresztem, akkor talán világgá szalad… Nem akarom, hogy elhagyjon! Nem akarom soha többé, hogy elhagyjon! Csak azt sajnálom, hogy ennyi ideig tartott mire rádöbbentem, hogy az én igazi helyem a nővérem oldalán van.
Kisgyermek módjára csüngök a karján; egyetlen pillanatra sem szándékozom elengedni, most hogy végre ismét egymásra találtunk. Illetve ő talált én rám… Megmentett. Pedig meg sem érdemeltem… Elkövettem valamit annak idején. Választottam. Nem őt. Megbántam-e? Minden egyes lélegzetvételemmel bánom… De vajon megbánhatunk-e olyasvalamit, amire igazából a szívünk kényszerített minket? És vajon hogyan vezekelhetnék egy olyan bűnért, amiért egész egyszerűen nem jár megbocsátás?
- Gyerünk… csináljuk! – vigyorgok rá az összes megrongálódott és vértől csatakos fogammal. De a szemeim… a szemeim úgy csillognak, hogy szinte le sem tudnám tagadni azt, ami nyilvánvaló: oh, ismét élek!

♥ ♥ ♥
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ I b u r n cities to the g r o u n d
⌲ Hozzászólások :
28
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 14.

TémanyitásTárgy: Re: K I N G S   Pént. Ápr. 28 2017, 21:01


Lüssza & Eris



Never get chained, heaven need a sinner.



Gyűlölöm ezt a helyet. Tiszta szívből megvetem az Alvilágot. Többször is voltam már itt, soha nem maradtam tovább, mint ameddig muszáj volt. Nem azért, mert kényes vagyok, mert minden elmondható rólam, csak éppen ez a jelző nem illik rám, hiszen már annyi mocskos dolgot elkövettem, hosszú életem során, hogy számon sem tudom tartani. Loptam, csaltam, hazudtam, kínoztam, gyötörtem, kísértettem, hajszoltam, levadásztam, megöltem. Gyilkoltam. Városokat, királyságokat, birodalmakat döntöttem meg, tettem a földdel egyenlővé. Mindent felégettem magam körül.
Régen, még Hádész előtt, Lüssza is partner volt mindebben a sok, gyalázatos mókában tettben. Együtt tettünk tönkre dolgokat, helyeket és embereket. És élveztük, oh, rettentően élveztük minden egyes momentumát! Mint két, éhes ragadozó, vállat, vállnak vetve. Bajtársak, cinkostársak. Barátok. Testvérek. Társak. Ketten alkottunk egy, szörnyű, katartikus, tébolyult, sötét elegyet.
És, én naiv, azt gondoltam, hogy ez örökké fog tartani, hogy mindez, ami nekünk van, ami a miénk, az így is marad, az idők végezetéig. Azt hittem, hogy senki és semmi sem választhat el bennünket egymástól. Aztán jött az a baromarcú. Hádész. Az az istenség, akibe Lüssza beleszeretett – úgy tűnt, hogy végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Nem tudom, hogy végül ki fordult el a másiktól: Lüssza tőlem, Hádész miatt, vagy én tőle, Hádész miatt. Úgy tűnt, hogy jobban szereti az alvilági istent, mint engem, és ez roppantul felbosszantott és feldühített, ugyanakkor elszomorított, és mérhetetlenül fájt. Habár ezt be nem vallottam volna senkinek sem. Csak a dühömet mutattam ki. A fájdalmat soha. Lüsszának sem mondtam el, hogy valójában sokkal több mindent érzek annál, amit mutatok. Talán minden másképpen alakult volna, ha nem így teszek, ha teljesen őszinte vagyok a nővéremmel.
Ugyanakkor... a sok gonoszság ellenére, ami a kőszívemben, a lelkemben, az egész testemben és lényemben munkálkodik – ami engem alkot, ami a mozgatórugóm -, valahol úgy éreztem, hogy nincs jogom megfosztani őt a jövő lehetséges ígéreteitől. A szerelemtől, a viszonzott szerelemtől.
Akkoriban nem volt senkim, nem maradt senkim. Egyedül folytattam azt, amit Lüsszával elkezdtünk, és ördögien jó vagyok benne, a mai napig. Nem kerestem Lüsszát, mert ő sem keresett engem, tehát nyilvánvaló tényként kezeltem, hogy sokkal jobban érzi magát ott, ahol van, azzal, akivel van.
Nem is tudom, hogy miféle elgondolásból jöttem én Tartaroszba...? Igazság szerint nem is gondoltam át, mert alapvetően egy-egy hirtelen jött impulzus hatására cselekszem. Ez az érzés is csak valamiféle természetfeletti, ösztönszerű cselekedet volt.
Arra persze én sem számítottam, hogy ez a ketrec fog rám várni majd itt, a rácsok mögé zárt-, száműzött testvéremmel.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt nyilvánvalóvá válik, hogy Lüssza nem véletlenül került oda be. Bezárták. Azt is egyértelmű és világos, hogy ki. Hádész.
Értelemszerűen ezzel kapcsolatban lesz vele egy bájos beszélgetésem, és garantálom, hogy nem fogja szárazon megúszni az a félkegyelmű istenség, hogy ilyesmit követett el Lüssza ellen, a családom egy tagja ellen.
A kérdésre adott replikám jobbra biccentett fej, és magasra szökő, bal szemöldök. Sötét, kétes mosollyal figyelem a kalitkában vergődő nőt, épp úgy, ahogyan az előbb figyeltem, ahogy a földön fekszik, összegömbölyödve, megtörve, darabokban. Azt latolgatom, hogy itt hagyom. A lehetséges következményekre gondolok. A családomra, amint egy testként, egy lélekként mozdulnánk, illannánk, berobbannánk az Alvilágba, és letaszítanánk Hádészt a képzelt trónusáról. Hádész nem egyéb, csupán egy hamis bálvány, egy korona nélküli király, a semmi ura – a szememben egy alantas féreg, se több, se kevesebb. Nem is értem, hogy Lüssza mit lát ebben az élősködőben.
Nem tudom figyelmen kívül hagyni ezt a nevetést. Fájdalmas mosoly, sivító hang tör fel a nő tüdejéből, a fájdalom, az évszázadok mocska azonban az arcán van. A mosoly hamis, a nevetés sem valódi. Hová tűnt hát az én Lüsszám? Ott van vajon, a zúzódások, a horzsolások, a vér festette, porcelán maszk alatt? Vagy... végleg elvesztettem őt, amikor elengedtem őt, hogy Hádésszal tartson?
Mit tettél, Erisz?
Mittettélmittettélmittettél?

Aztán...
Váratlan módon, kivételesen, egyszer, ezer év távlatában, a szív nyer az ésszel folytatott harca során.
- Még szép, hogy igazi vagyok! – rikkantok, röviden és karcosan nevetve. Egy látomás ugyanis aligha volna képes ilyesmire: egyetlen, múló gondolatom nyomán szűnik meg létezni a testvérem kalickája, amiben már ki tudja, mióta vergődik. Az igazság az, hogy képtelen lennék itt hagyni őt. Egy perccel sem maradhat itt tovább. Nem. A-a. No way, baby.
Amikor a nyakamba ugrik, minden múltbeli dühöm, haragom és sérelmem ellenére, magamhoz ölelem. Lehunyom a szememet. Szőke hajába hajtom arcomat, vállán pihen a fejem. Talán percek telnek el így. Talán órák. Itt máshogy folyik az idő homokja, mint a halandók világában. De nem érdekel, mióta jöttem el a Moszkvából, és mióta ölelem az én Lüsszámat, mert most itt van. Szabad.
Nem engedem el akkor sem a kezét, amikor elválunk az ölelésből, és nem kell kétszer mondania, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a szutykos, patkány fészket – azonnal elillanok, és mindketten a sajátos, szurokfekete felhőmbe csavarodva tűnünk el, hogy a következő lélegzetvételünket már New York levegőjéből vegyük.
Magas, téglaházak alkotta labirintus egy apró szeglete ez, a belváros szeglete, e világi Tartarosz; a bűn és az emberi szenny melegágya. A New Yorki alvilág egy apró pontja. Ez nem az autóktól és a buszoktól hangos, üveg-, és fémtornyok birodalma. Ez a sötétség, a rémségek cirkusza. Pár utcányira innen most is trágár módon ordítoznak a halandók, a másik irányból pedig hangos zene, ritmikus moraja szánt végig a házak között, neonszínű visszhangokat festve a házfalakra.
- Gyere – intek fejemmel a Moszkva felé -, igyunk meg valamit – és már meg is indulok a porosnak tetsző, romkocsma felé. Már régóta zárva van, így elő kell vennem a kulcsaimat, hogy bejussunk. Már előre feszül ajkaimon a kaján mosoly, mert tudom, hogy meg fogja lepni Lüsszát, hogy odabent az art deco uralkodik, nem pedig az a sok szenny, ami idekint elönti az utcákat és, aminek posványában szinte gázolni lehet csupán.
- Hopsz – nézek körbe, miután felkapcsoltam a lámpákat, immár a Moszkvában. Egy asztal, és pár szék felborult. Illetve, egészen pontosan, gyanítom, hogy felborították őket. Szergejevics vagy Popolov, vagy mindketten, esetleg közrejátszott a tömeg is, mely köréjük gyűlt, mint a legyek a szar köré. A hajópadlón vértócsa, a hulla sehol. Good job, guys! – Bocs, a felfordulás miatt. Banzáj volt, amikor eljöttem – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, miközben a pultra ülök, és a túl felére fordulok ültemben, hogy a szekrényről levehessek egy üveggel, a tucatnyi, minőségi szesz közül. – Mit szeretnél inni? – kérdezem Lüsszát, vállam fölött hátra pillantva a nőre, egyik kezemben már ott pihen egy üveg vodka.
Ha választott, a kezébe nyomom az üveget. Bitch please. Hagyjuk a finomkodást a poharakkal, kérem szépen! Leülök az egyik magas, karcsú bárszékre, Lüssza mellé, és, miközben lecsavarom az üvegről a kupakot, a testvéremet fixírozom. Végigmérem. Tetőtől talpig. Újra, és újra, és újra. Egyrészt azért, mert nem egészen így emlékszem rá, és egyszerűen fáj őt így látnom, másrészt-, és főleg azért nézem őt ennyire, mert nem akarok lemaradni egyetlen mozdulatáról, egyetlen lélegzetvételéről, egyetlen szempillantásáról sem.
- Örülök, hogy velem jöttél – csak most tudatosul bennem, hogy akár ott is maradhatott volna Tartaroszban, Hádésszal. Eddig bele sem gondoltam, hogy mi lett volna, ha nem kér a segítségemből, ha nem kér a szabadságból – ha nem kér belőlem.


Words: 1 149 ▲ Music:  Raise Hell ▲ Note: Sis ♥
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: K I N G S   

Vissza az elejére Go down
 
K I N G S
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: New York :: Belváros-
Ugrás: