Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Hétf. Nov. 20 2017, 19:22

Hétf. Nov. 20 2017, 19:16

Hétf. Nov. 20 2017, 18:39

Vas. Nov. 19 2017, 20:42

Vas. Nov. 19 2017, 14:52

Szomb. Nov. 18 2017, 20:36

Csüt. Nov. 16 2017, 15:37

Szer. Nov. 15 2017, 23:53

Szer. Nov. 15 2017, 20:31


Share | 
 

 D Y N A S T Y

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: D Y N A S T Y   Vas. Május 28 2017, 21:23


Alexis & Kate



Limbs lost to a dead weight stake, skull cage like a prison.



Ez is egy, az átlagos napok közül. Bár New Yorkban melyik az? Elkerülhetetlen, hogy történjen valami, egy olyan hatalmas városban, mint ez.
Hajnalban az uszodában kezdtem a napot. Az egyik hossz vége, a másik elejét jelenti, mint mindig. Addig úszok, amíg már nem érzem a karjaimat és a lábaimat, amíg úgy nem érzem, hogy a tüdőm acélból van, hogy inkább süllyedek már, mint egy kő.
Addig úszok, amíg már pokolian nem fáj minden egyes megtett mozdulat.
És valósággal jó, hogy így fáj. Emlékeztet rá, hogy valahol én is ember vagyok. Talán azért szeretem ezt érezni, azért szeretek így érezni, mert ember akarok lenni. Egy múlandó porszem a világegyetem óriási gépezetében, amelyet majd megőröl az idő vasfoga. De persze tudom, hogy ez csupán egy ábránd; soha nem leszek halandó. Valószínűleg az örökkévalóságig fogok élni – hacsak persze egy másik isten meg nem öl engem. Erre persze kevés az esély, lévén nem mozgatok sok vizet, nem veszek részt az ostoba hatalmi arcaikban, már nem is igen hallani felőlem, hacsak nem néznek engem, egyfajta hatalmas kivetítőn. Ha így is volna – ha érdekelnék bárkit is -, akkor valószínűleg jót derülnek ezen a földi, kicsit sem epikus, ugyanakkor nagyon is tragikus komédián.
Egy istenség, aki halandó akar lenni... ki hallott már ekkora ostobaságot?
Nevetséges vagy, Kate – mantrázom magamban, újra, és újra, és újra. Mintha az, hogy Kate-nek hívom, hívatom magamat, változtatna a tényen, miszerint valójában egy olümposzi istennő vagyok, Zeusz édes lánya, a kedvenc gyermeke.
Az őrsre időben érkezem, hovatovább a legtöbb rendőr, nyomozó, aktatologató, és a többiek előtt valamivel. Fekete farmer van rajtam, fekete, enyhén magas sarkú bokacsizma és fehér blúz, na, meg a fekete szövetkabátom. Jobb vállamon fekete bőrtáska, kezemben erős félig üres, fekete levest tartalmazó, fehér papírpohár.
Az irodámba megyek. Mindig ez van, mindig ezt csinálom: a hotel, a közeli uszoda és az őrs között ingázom rendíthetetlenül. Csak akkor megyek máshova, ha a nyomok egy-egy bizonyos helyszínre vezetnek. Ismerek pár bárt, meg romos kocsmát, de nem igazán találom a helyemet New Yorkban. Ez persze nem azt jelenti, hogy egykönnyen elvesztem a lábam alól a talajt. Ugyan, kérem... éppen csak arról van szó, hogy hiányzik London. Brit földön érzem magamat otthon. New York azonban határozottan nem az én világom.
A délelőtti órákban befut az egyik helyi nyomozó, a hírrel, miszerint talált valakit, aki segíthet nekünk felgöngyölíteni a gyilkossági ügyet. Szóval Bronxba megyünk, ahol egy lelakott, omladozó téglaházba térünk be, és a harmadikra megyünk. Egy nő fogad minket, aki állítólag eltöltött pár, forró éjszakát az áldozattal. Állítása szerint a férfi eleinte sokkal ritkábban kereste fel a lebujt, ahol dolgozik, aztán egyszerre szinte minden éjszaka betért, majd hirtelen tűnt el – de akkor teljesen. Másban nem tudott segíteni, fogalma sincs róla, hogy a férfi kivel lehetett kapcsolatban, pedig leginkább engem is az érdekelne, mivel nyilvánvaló, hogy valamiféle maffia nagykutya útjában állhatott, azért kellett meghalnia.
Igazság szerint a kis bronxi kiruccanásunk nem sokat ért, nem tudtunk meg sem többet, sem jobbat, mint, amit már eleve is tudtunk. Illetve... nagyon úgy tűnik, hogy én tudtam. Ennek ellenére megköszöntem a segítségét, mielőtt elváltak volna útjaink.
És jó is, hogy elváltak útjaink. Pár perccel később, itt és most, ebben a pillanatban ugyanis a levegő a tüdőmben reked. A vér valósággal megfagy az ereimben. Legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék. Megijedek. Rettegés fog el. Megbánás. Sajnálat. Fájdalom. A szívem a torkomban dobog, mégis úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban szétfeszíthetné a feszültség, és ezer, meg miriádnyi, apró, szilánkos kis darabkára törhetne szét.
Egy kamasz lánytól ijedt meg ennyire az igazságosság és bölcsesség istennője.
A saját, rég elhagyott lányától.

Akit csak egyetlen egyszer látott, amikor még csecsemő volt – soha máskor.
De tudom, hogy ő az, a zsigereimben, a csontjaimban, a pórusaimban, minden egyes kibaszott idegsejtemben érzem, hogy ez a lány, aki a folyosón jön velem szemben, rendőri kísérettel, az én lányom. Noah húga.
Az egyetlen kislányom.
Ez a nap is úgy indult, mint az átlagos napok egyike.
Az ilyen napokat a végük, vagy egy-egy meghatározó esemény teszik mássá, többé – különlegessé.
A rendőr, aki a lányomat kíséri, meg is áll mellettem. Látom, hogy mozdul a keze, tudom, hogy hozzám akar érni, a vállamra-, vagy a felkaromra akarja fektetni a tenyerét, de mégsem teszi. Meggondolta magát. Helyesen tette.
- Főnyomozó asszony...? – kérdőn, aggódón néz rám, valószínűleg holtra vált arcomat fürkészi, pásztázza pillantásával. Megingatom a fejemet, jelezvén – és hazudván -, hogy minden a legnagyobb rendben van.
De semmi sincs rendben.
Nincs, amikor rá sem tudok nézni a fiatal lányra, kerülöm a pillantását.

És grandiózus jelenet e pillanatában, a Sors fricskájaként, megszólal a rendőr diktafonja – hívja a kötelesség, nem foglalkozhat tovább a lánnyal, rám hagyja, a gondjaimra bízza.
Keresnem kellene valakit, aki haza viszi – gondolom, és elnyílnak ajkaim, melyek teljesen más szavakat formálnak:
- Hazaviszlek – jelentem ki, ellenkezést nem tűrő hangon.


Words: 780 ▲ Music: Human ▲ Note: Underneath the skin there's a human, buried deep within there's a human.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

félisten

⌲ Foglalkozás :
Túlélés
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Mögötted
⌲ Csatlakoztam :
2017. May. 21.
⌲ Kor :
18

TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   Hétf. Május 29 2017, 18:17

Dead mothers are rather fashionable these days. They lend such an attractive air of tragedy.

“The truth is you can be orphaned again and again and again. The truth is, you will be. And the secret is, this will hurt less and less each time until you can't feel a thing. Trust me on this.”
A mocskos zsaruk megfogtak, miközben egy csemegeboltból menekültünk, néhány csokoládészelet miatt. Az első gondolatom az, hogy nagyon remélem, hogy nem kell másik nevelőszülőkhöz költöznöm, mert bár utálom ezeket a nyomorultakat, de közel van New York, és ezt a másfél évet csak kibírom ezeknél az idiótáknál. Mondjuk, egy évnél többet sehol sem maradtam, szóval ez nem valószínű. Azért mondjuk, lehet türtőztettem volna magam, csak azért, hogy itt lehessek. Nagyon megtetszett a város. Megettem volna az undorító párolt zöldséget, mosogattam volna, és nem mentem volna haza részegen. A feleselést viszont nem tudom abbahagyni. Minden kicsúszik a számon, mielőtt gondolkozhatnék. Mennyi veréstől mentett volna meg, ha képes lettem volna befogni a pofám! Minden nevelőszülőnél itt kezdődtek a bajok. Rohadt új szabályok, amiknek nem volt értelme, agyatlan tradíciók, és tisztelet, amit nem adtam meg egy pár ismeretlen baromnak. Mit tiszteljek bennük? Hogy magukhoz veszek néhány szaros utcagyereket, mert képtelenek összehozni egy sajátot, hogy aztán az értelmetlen elképzelt idilli családi életüket rám erőltessék? Kösz, ebből sosem akartam kérni.
De már mindegy, úgyis kitoloncolnak, remélem ezúttal Kanadába, vagy még jobb, Európába! Ott úgyis szabadabb az élet. Még franciául is megtanulnék, csak hogy szerepelhessek egy pikáns filmben valami szívtipróval, leszakítsak egy csomó pénzt, és úgy éljek, ahogyan akarok. Ráadásul nem kéne sokat várnom a legális piálásig se.
A tiszt berángat egy cellába, majd otthagy. Nem tudom, emelnek-e vádat, a bolt tulajdonosán múlik, engem viszont muszáj volt becsukni, idevaló vagyok, egy lecsúszott alja proli. Van az úgy. A sminkem elkenődik a jobb orcámon, tudom, mert végigsimítok az arcomon, és a tenyeremen marad egy vastag, fekete csík. A ruhám olajos lett, nem is tudom hogyan, talán így vettem fel. Ledőlök a hideg, kemény, kényelmetlen ágyra, a fejem alá teszem a jobb karom, és álomba szenderülök. Már voltam rendőrségen kétszer, egyszer órákig lógtam egy hasonlóan zord cellában, szóval ismerem a járást, tudom, hogy kipihenhetem magam.
Nem tudom, mennyit aludtam, de egyszer csak egy tiszt áll felettem, és kelteget. Hamar talpra ugrom, és akarva-akaratlanul követem, hiszen kirángat egy szó nélkül. Talán már egy nap is eltelt, nem tudom, nagy itt a nyüzsgés, és minden arc egyforma. Nehezen különböztetem meg az egyenruhásokat.
Velem szembe jön egy nő, nem egyenruha van rajta, de úgy sétál, mintha minden az övé lenne itt. A tipikus egyedülálló, keseredett, de azért magát keménynek és rettenthetetlennek gondoló nő, aki valószínűleg sosem aludt még az utcán, egy hűvös padon, hóesésben, vagy sosem kellett a zsaruk elől futnia. Amint közelebb érek hozzá, mintha szellemet látott volna. Meglepett a reakciója, általában sosem ijednek meg tinédzserektől, ehhez az ilyenek túl erősek. „Sok ilyen bajba jutott hölgyet láttam már!” Kaptam meg sokszor.
Az arcomon enyhe undorodó kifejezés ül, ez úgy az egész kapitányságnak szólt. Meg se mukkanok, amíg a tiszt lepasszol Ms. Beképzelt „Enyém a kapitányság, mert én vagyok itt a főmufti” Asszonyságnak, aki még mindig úgy néz ki, mintha sokkot kapott volna. Tetszene, ha tőlem, de nem valószínű. Mikor kiböki, hogy hazavisz, legszívesebben felhorkantanék egy hangosat.
- Nekem nincs otthonom. – morgom végül, és próbálok kicsit hátrálni.
acidbrain
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   Hétf. Jún. 05 2017, 21:31


Alexis & Kate



Limbs lost to a dead weight stake, skull cage like a prison.



Igazán furcsa itt látni a lányomat, a rendőrség berkein belül. Hitegethetném magamat azzal, hogy csak meglátogatni jött valakit, de az sem nyugtatna meg, egyrészt, másrészt pedig nem áltatom magamat: a mellette sétáló, őt kísérő kétajtós szekrényről lerí, hogy éppen egy foglyot kísér ki, egyenesen az arcára van írva.
Meg egyébként is... furcsa találkozni a lányommal. Elvégre, amikor utoljára láttam, nem lehetett nagyobb egy vekni kenyérnél. A karjaimban tartottam őt, egy egészen rövid ideig, mert így akartam. Az az idő csak a miénk volt, és a legszívesebben megállítottam volna, hogy egy kicsit tovább tartson, de az ilyesmi nem állt-, és még most sem áll hatalmamban. Talán jobb is így, máskülönben meglehet, hogy nem mondok le róla, hogy meggondolom magamat, és ő is velem, mellettem nő fel, mint Noah. De persze mások voltak a körülmények, jobb is, ha ennyiben maradunk.
A lányt a saját érdekében adtam oda egy szerető családnak. Tudom, hogy jók voltak, mert magam választottam őket, és előzőleg sokáig, hosszú hónapokig figyeltem, hogy milyenek és hogyan élnek. Náluk jobbat aligha kívánhattam volna.
Ellenben most... most nagyon nem úgy tűnik, hogy az a család vigyáz rá, akit én választottam neki. Nem így nézne ki, nem lenne itt, ha ott maradhat az első családjánál, amelynek az egyetlennek kellett volna maradnia az életében, hovatovább, az igazinak (hittnek). Nem tudom, hogy mi történhetett, hogy hol romlott el ez az egész, hogy mikor és hol ütött be a krach, de szemmel láthatólag a világ a feje tetejére állt. Elvégre, ha ott lenne, ahova szántam, nem így nézne ki.
Sajnálom, amit tettem. Sajnálom, hogy Noahnak sem voltam jó anyja – de neki még ott voltam. A lányom esete, és az akkori életem egy kicsit más volt, és a helyes döntés az volt, hogy adjam őt örökbe, messze attól a várostól, ahol éppen tanyáztam. Nem hiszem-, és idáig sem hittem, hogy ez volt a legjobb döntés, de így kellett tennem.
Bátrabb is lehettem volna, de, igazság szerint, nem akartam ilyen-olyan veszélynek kitenni a lányomat, mert legyen szó emberről, vagy istenről, hátulról támadnak – egyenesen mellbe. És akkor éppen nem találtak volna fogást rajtam; csak és kizárólag az újszülöttemet, ugyebár.
Az elkenődött, fekete sminket nézem a szép, finom rajzolatú arcon, a ruhákba ívódott anyagot – alkohol, vagy olaj lehet. Rendületlenül állom dacos pillantását, és megkeményítem acélszívemet, arcom egy szívdobbanásnyi idő múlva már újra vasszigorba fagyott.
Mi történt az én drága, egyetlen lányommal?
Miért vagy most itt?
Mit tettél?
Mit tettek veled?
Hol a családod?
Bár tudnád, hogy ki vagyok!

Miriádnyi kérdés és gondolat cikázik a fejemben, éles és hangos visszhangokat vernek koponyám falairól, és e bábeli zűrzavarban már azt sem tudom, hogy mivel kellene kezdenem, hogy mit kellene mondanom, vagy talán jobb lenne-, az lenne a legjobb, legbölcsebb döntés, ha inkább nem is mondanék végül semmit sem, csak csendben elsétálnék mellette, meg a rendőrtiszt mellett, és úgy tennék, mintha semmi sem történt volna.
Igen, ez utóbbit akarom csinálni. Mert ez jól megy. Elfordulni, elszökni, soha vissza sem menni.
Zeusz szégyene...
Aztán addig-addig hezitálok, míg az akár távozásra is felhasználható, elszalasztott pillanatok egyetlen füzérré minősülnek, össze nem kapcsolódnak, és más – a rendőrtiszt – nem lépt a távozás mezejére. A lányomat meg rám hagyja.
Örülnöm kellene, nem igaz?
Akkor mégis miért nem derűt és boldogságot érzek?

- Csak van egy hely, ahol laksz – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. – Ahol alszol éjszakánkéntcsak azt ne mondd, édes lányom, hogy a vonat-, vagy a buszállomásra kell vinnem téged... – mantrázom magamban töretlenül.


Words: 566 ▲ Music: Human ▲ Note: Underneath the skin there's a human, buried deep within there's a human.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

félisten

⌲ Foglalkozás :
Túlélés
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Mögötted
⌲ Csatlakoztam :
2017. May. 21.
⌲ Kor :
18

TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   Szomb. Jún. 17 2017, 19:07

Dead mothers are rather fashionable these days. They lend such an attractive air of tragedy.

“The truth is you can be orphaned again and again and again. The truth is, you will be. And the secret is, this will hurt less and less each time until you can't feel a thing. Trust me on this.”
Miért nem mehetek gyalog haza innen? Úgy sem hiányzom senkinek, nem mindegy hogy milyen úton-módon esem be a nevelők ajtaján? Csodálkozom, hogy nem értesítették őket. Vagy csak simán teli van a tökük velem, így el se jöttek értem, és mire oda tolom a képem eléjük már ki is dobálták a francba a holmijaimat. Mintha annyi mindenem lenne. Csak a ruháimmal költözöm minden alkalommal, nagyon másom nincs, sosem tartottam meg semmi ajándékot, amit a nevelőim adtak nekem. Nincs szükségem idegenek alamizsnájára. Meg fogom magamnak keresni amire szükségem van. Nem kell, hogy sok ellenszenves idióta tartson el engem.
Ódzkodva nézek a nőre, nincs kedvem az émelyítő szagú illatosítóval ellátott szolgálati kocsijába beülni és kínos csendben utazgatni a csúcsforgalom közepén. Főleg vele. Az a nő, aki hűvősen koktat, hogyan kellene az életemet vezetnem, meg tanulnom kéne, hogy jó állasom legyen, legyek tisztességes, csak a házasság után szexeljek stb.
Nem érdekel. Se ő, se az a sok vénember, aki megfonnyadva ül a munkahelyén, arról álmodozva, milyen lenne most bekokózva tombolni, smárolni, táncolni. Felszabadultan. A felelősség béklyói nélkül. Nincsenek számlák, gyerek, házastárs. Nincsenek határidők, szabályok, féltékenység. Csak a boldogság, felszabadultság, vágy, élvezetek.
Az igazi szüleim is valami ilyesféle életet élhettek, ha lepasszoltak. Sokszor gondolkodtam róla, vajon milyen emberek lehettek, de mindig arra jutottam, hogy olyanok, mint én, ezért váltam önmagammá. Biztosan mindennap buliztak, élvezték az életet. Lehet egy mámoros éjszakán fogantam meg egy diszkó tömény húgyszagú wc fülkéjében, egy gyors, öt perces menet alkalmával. Vagy két tinédzser szerelem gyereke vagyok, akik kiszöktek egyik éjszaka a mezőre, és ott bepiálva elvették egymás szüzességét. Esetleg egy elnyomott, megkeseredett, középkorú feleség afférjából születtem, akit a férje bántalmazott, de a kollégája elhalmozta mindennel, kivéve a lehetőséggel, hogy új életet kezdjen vele. Nem volt elég pénze, vagy egyszerűen csak a nő teste érdekelte, ki tudja?
Ezekbe az életekbe nem illett bele egy hisztis, szaros kis csecsemő. Így lepasszoltak.
Nem is baj. Nem nekem való, hogy családban éljek! El se tudnám képzelni, hogy reggelente arra keljek, hogy anyám ébreszt, felöltözzem valami kis cukika pink ruhába, arcot és fogat mossak, miközben egy kisöcsivel szórakoztatjuk egymást, majd leszaladjunk a konyhába és jó kedélyűen megreggelizzük anya házi készítésű palacsintáját és hallgassuk apa kommentárját az újságban olvasott hírekről. Azt se tudom hogyan viselném, ha valami unokatestvér szülinapi zsúrjára kéne mennem, vagy a családi hálaadás keretein belül el kellene utaznom a világ másik végére, hogy egy kanapén szorongjak a horkoló nagybácsim mellett.
Nem. Én egy utcagyerek vagyok.
- Mindig máshol kecózom. - bököm ki végül. - New Yersey-ben laknak a nevelőim, de ők magasról letojták, hogy rácsok mögé kerültem, szóval ha megkérhetem, csak dobjon ki valami metróállomásnál. - a cipőm orrát nézem. Nem érdekel, milyen megvető fejet vág a nő, vagy megsajnálóan legörbíti a száját. Túl sok ilyet láttam már, hogy elegem legyen belőle. - Nem fogok vissza kerülni ide, megígérem, csak tegyen ki valahol.
Ja, mert valószínűleg új szülőkhöz kerülök e mutatványom végett, szóval New Yorktól a lehető legtávolabb száműznek majd, valami amis kolóniába. Mindegy, jót szórakozok majd rajta, ahogy megrontom a kis ártatlan fiúkat ott.
acidbrain
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
▲ Detective (DSI), profiler
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
▲ New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 15.

TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   Pént. Jún. 23 2017, 14:27


Alexis & Kate



Limbs lost to a dead weight stake, skull cage like a prison.



Nem értem. Én nem ide szántam őt. Mármint... bassza meg, én magam gondoskodtam arról, hogy olyan helyre kerüljön a lányom, ahol jó lesz neki. Tudom, hogy hova került. Ismertem azokat az embereket. Megfigyeltem őket – ami talán furcsának tűnhet, de minden okom megvolt rá. Akkoriban pont nem a rendőrségen dolgoztam, hanem pszichiáterként praktizáltam. Így találkoztam a lányom első – és máig egyetlennek és utolsónak hitt – családjával. Semmi különleges nem volt bennük. Nem voltak vallásosak, nem voltak vegetáriánusok, nem voltak fényevők, nem voltak szellemileg gyengék vagy betegek (nem ilyen jellegű apropó miatt kerestek fel engem, vagy utalta be őket hozzám valaki). Csodálatosan átlagosak voltak. Tudják, azok a kedves emberek a szomszédból. Ha el is mennek este, még éjfél előtt hazatérnek, mert másnap dolgoznak, de nem hajszolják magukat a halálba a munkával, nem munkamániások. Egy saját kis üzletük volt New York külvárosában, egy kellemes, kertvárosi közegben. Nem használtak drogokat, de még csak nem is dohányoztak, persze olykor-olykor lecsúszott egy-egy pohár bor, vacsora mellé, de semmi beteges sem volt ebben. Természetes volt. Természetesek voltak. Nem tökéletesek, de messze nem ők voltak a legrosszabb emberek, akikkel valaha találkoztam. Szerencsétleneknek valahogyan nem jött össze a gyerek, pedig már csak az örökös hiányzott volna egy tökéletes élethez. Az az utód, akit én megadhattam nekik.
Bevallom, én voltam az, aki arra sarkallta őket, hogy jelentkezzenek nevelőszülőnek, egy bizonyos céghez. És én is annál a cégnél jelentkeztem örökbeadásra. Én akartam kiválasztani a családot, és, mintha csak a véletlen grandiózus műve lett, ők is éppen ott voltak a listán. Őket választottam – pár nappal később pedig örömmel konstatáltam, hogy már csak pár hónap, és lesz egy gyermekük, egy anonimitást kérő anyától.
Micsoda szerencse, nem igaz?
Mindenkinek jó volt.
Mindenkinek, engem leszámítva.
De akkoriban... akkor az én boldogságom sokadrangú dolog volt.
Azóta pedig rengeteg minden megváltozott, és abszolút nem abba az irányba, amerre én szerettem volna, ha terelődnek a dolgok. Valami nincs rendben. Azok az emberek, akiket én megismertem, nem ilyen lányt neveltek volna a gyermekemből. Nem hagynák, hogy a fogdában kössön ki, azért, mert arra kényszerült előzőleg, hogy ételt lopjon.
Jó okom volt rá, hogy odaadjam annak a párnak a lányomat, és nem ezt akartam elérni vele, és biztos vagyok benne, hogy történt valami szörnyűséges, amiről én nem tudok, és, aminek mindez köszönhető. Illetve, pont, hogy nem köszönöm meg senkinek és semminek, hogy ilyen életet szánt a lányomnak.
Nem kell sokat töprengenem és gondolkoznom rajta, hogy, amint elvittem haza a lányt, visszajövök az őrsre, és utánanézek az egykori szüleinek.
Aggódok érte. És nem csak most, hanem mindvégig aggódtam érte, ahogy Noahért is folyamatosan aggódok, hiába, hogy az idősebb gyerekem, a fiam már régen felnőtt. Talán meg vagyok átkozva. Talán az én vérem a híg, talán velem van a baj. Ez persze nem azt jelenti, hogy, ha visszamehetnék az időben, megtartanám a fogadalmamat, amit tettem, a szüzességemet, mert nem. Én szeretem a gyerekeimet – mantrázom magamban, de egyre kevésbé hiszem el a saját szavaimat. Hiszen Noah saját akaratából fordult el tőlem, én pedig a lányom érdekében fordultam el a másodszülöttemtől.
Nem tudom, hogy mitévő legyek.
Mi a jó döntés? A helyes döntés.

Meglehet, hogy már eleve beszélgetést sem szabadott volna kezdeményeznem a lánnyal. Csak el kellett volna mennem mellette. Rá sem kellett volna hederítenem.
De hogyan is tehettem volna ilyesmit?
Nagy levegőt veszek, miközben felvonom egyik szép ívű szemöldökömet.
- Értem. Most akkor éppen egy metróállomáson laksz? – kérdezem. – Vagy van egy barátod, akinél meghúzhatod magadat? – mármint, biztos, hogy nem fogom csak úgy kirakni egy metróállomás előtt. Tudom, hogy haza kellene vinnem, de a nevelőszülei sehol. Ha én lennék a nevelőanyja, bizonyára már iderohantam volna, hogy első körben letegyem az óvadékot, másod sorban pedig, hogy elbeszélgessek vele a miértekről, az okokról.
- Persze, hogy nem... – ráhagyom, de mindketten tudjuk, hogy ez szemen szedett hazugság. – Gyere, menjünk – intek fejemmel a kijárat felé, és megindulunk a fekete Volvo felé. Először az anyósülésről pakolom el a holmikat: egy másik táska, benne az uszodában használt cuccaimmal, különböző füzetek, jegyzetek, a város térképe, ilyen-olyan jegyek, meg kedvezményekre jogosultságot biztosító kuponok. Az autó hátsó ülésére pakolom őket, ahol az ablak mellé, egy fogasra, másik ruha is van akasztva: egy fekete szoknya, meg egy ugyanilyen színű nadrág, valamint egy sötétkék blúz.
- Nem is tudom, mikor voltam utoljára otthon – mondom, és, valamiért nem a hotelre gondolok, ahol megszálltam, hanem Londonra, és az ottani lakásomra. Eléggé hiányzik már Nagy-Britannia. A táskámat is a hátsó ülésre teszem, aztán visszahajtom az anyósülés támláját. – Parancsolj – engedem be, majd elölről megkerülve az autót, beülök a volán mögé, bekötöm magam, és, ha ő is így tett, akkor indítom be az autót.


Words: 753 ▲ Music: Human ▲ Note: Underneath the skin there's a human, buried deep within there's a human.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

félisten

⌲ Foglalkozás :
Túlélés
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Mögötted
⌲ Csatlakoztam :
2017. May. 21.
⌲ Kor :
18

TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   Szer. Júl. 19 2017, 22:42

Dead mothers are rather fashionable these days. They lend such an attractive air of tragedy.

“The truth is you can be orphaned again and again and again. The truth is, you will be. And the secret is, this will hurt less and less each time until you can't feel a thing. Trust me on this.”
Van valami reményteli abban, ha elengednek az őrsről. Főleg első alkalommal. Mikor magadra hagynak a zsaruk egy cellában, ahol vagy tök egyedül vagy, vagy tele van mindenféle furcsa alakkal, rengeteg ígéretet teszel magadnak. Akinek van egy kis lelkiismerete a bevált én-ezt-soha-többet-nem-csinálom dolgot mormolja magában, de én az első fogságom alatt is azokat a dolgokat soroltam, amiket még nem próbáltam ki. Ha kiengednek, elmegyek egy kurva Disney Landbe. Ha nem csuknak le, kikezdek a szomszédsráccal. Megtanulok vezetni. Elmegyek valahogyan Európába. Elmegyek valami puccos étterembe, ahol tacot kérek majd vigyorogva, mint valami proli. A következő szüleimet kifosztom, és Mexikóba megyek élni egy csóró zenész Iglesias hasonmással. Ez egy éve jó ötletnek tűnt.
Persze, amikor kiengednek, az ember azon nyomban belevetné magát újdonsült terveinek megvalósításába, csakhogy a kezdeti lendület hamar alábbhagy, és mindenki visszasüllyed az érdemtelenség tengerének mélyére. Az ingerszegény környezet, a bizonytalanság megőrjíti a kamu vagányokat, és mikor a tettek mezejére kellene lépni... Nos. Igen.
Elmentem végül Disney Landbe, csak olyan részeg voltam, hogy nem engedtek be, rendőrséggel fenyegetőztek. A szomszédsrác konkrétan került engem, bár már nem sokáig voltunk szomszédok. Olyan négy napig. A következő nevelőfaterom kocsiját ripityára törtem, de azért az éttermeset eljátszottam. Európába sem sikerült kijutnom, mert a rohadt útlevélhez kell a gyám beleegyezése, és egyik se akart belemenni. A mexikói szökéshez pedig még nem találtam partnert. Az Iglesias hasonmás, akivel úgy fél éve találkoztam, elvitt egészen a spanyol negyed egy elhagyott hoteljához, ahol belőtte magát, majd teljes önkívületében elüldözött. Hát, ennyit erről. Legalább én megpróbáltam - rám senki nem mondhatja, hogy csak a szám jár! Sok mindennel vádolhatnak engem jogosan, de ez a kivételek közé sorolandó.
Most leginkább csak ettől a nőtől szabadulnék meg.
Már ki is akarok nyögni valami szellemes replikát, hogy aha, csöves Joe bácsi szomszédjában van a kartondoboz, amiben a cuccaimat tartom, amelyikre a zenész Matt mindig szívesen ráül, de visszafogom magam végül. Tovább tartana ez a kínos, kellemetlen fuvar, ha ilyen hülyeségek miatt berágna rám ez a banya.
Elgondolkodom, kinél alhatok. A többieket is behozták vajon? Nem tudom, ha igen, akkor is más autóval. Nem hiszem, hogy a muterjaik annyira örülnének a pofámnak, plusz azt se tudom hol a fenében vannak, felhívni meg nem tudom őket a csontra merült telefonommal. Az lesz a vége, hogy vagy hazavitetem magam, vagy csak kiugrom valahol félúton miután bemondok egy kamu címet.
- Nincs. Elég, ha New Jersey határában kidob, ott laknak a nevelőim. Majd buszozok.
- mondom, és érdektelenül arrébb nézek. Egyszer úgyis a színük elé kell járulnom, vagy ők hozatnak haza a rendőrökkel. Lehet, hogy éppen ez a nő vinne haza megint, és az nagyon ciki lenne rám nézve. Remélem, még egyszer nem kell látnom őt. Valahogy annyira karót nyelt, annyira... Nem is tudom. Nem jó érzés mellette lennem. Mintha a felszín alatt lenne valami, amit nem akarna elárulni - kicsit olyan érzésem van, mintha egy tömeggyilkos autójához igyekeznék éppen.
A kocsija, egy fekete Volvo, tele van minden kacattal. Tipikus középkorú szingli nő. Csupa papír; térkép, jegyek, kuponok, amiket a hátsó ülésre hajít. Egy csomó ruhanemű is van itt; úgy fest, mintha itt élne. Hát, elég kényelmetlen lehet, ehhez képest a metróállomás egy komfortos kis lakhely. - Azt látom. - jegyzem meg epésen, és valahogy nem tudom átérezni azt, hogy ennyi cuccra van szüksége. Mi az, talán egy hónapja nem volt otthon? Biztos beütött nála a klimax, a kapuzárási pánik női megfelelője. Nagy nehezen, de beülök a járgányba. Régen vitte a seggemet autó, a nevelőim sehová se hurcolnak el, bár ennek az ő esetükben nem örülök, mert mindig marha jó helyekre mennek, amiért még megérné az ő unott fejüket is elviselni. A műszerfalat nézem, bár nem tudok leolvasni róla semmit, mint említettem már, a vezetés és az autók nem tartoznak az erősségeim közé. Mikor beül mellém inkább kipillantok az ablakon, az elhaladó embereket figyelem, de úgy érzem vár valamire a nő. Ja, gondolom, hogy bekössem magam, így láthatóan bosszúsan megteszem amire vár.
acidbrain
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: D Y N A S T Y   

Vissza az elejére Go down
 
D Y N A S T Y
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: New York :: Belváros-
Ugrás: