Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Kedd Szept. 19 2017, 18:02

Kedd Szept. 19 2017, 14:30

Kedd Szept. 19 2017, 14:21

Kedd Szept. 19 2017, 14:11

Hétf. Szept. 18 2017, 22:02

Vas. Szept. 17 2017, 20:30

Vas. Szept. 17 2017, 20:10

Vas. Szept. 17 2017, 19:39


Share | 
 

 Dezira & Violet

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

⌲ Foglalkozás :
Irodai aszisztens
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Washington
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 03.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Dezira & Violet   Vas. Jún. 11 2017, 02:08


Miss. Dezira

Ez a park túl hatalmas. Mármint.. kell a városnak, ez oké, de ahh.. Lehetetlen kiigazodni rajta. Nem kellenek ide idióta túlélő-show másolatok a városi forgatagba átültetve, hozzanak ide egy marék embert, és boldoguljanak a mesterséges vadonban. Szerencsére, vanna olyan pontok, amely könnyen meglelhetőek, ilyenek a bejáratok, szobrok, kutak, vagy bármi már rejtett kincs. Ő a második legforgalmasabb kapu mellett várakozik, a padon ücsörögve. Totálisan lelkes, lábán fehér, apró sarkú topánka, virágos ruhájával nem túl harsány mégsem, haja pedig kellemes loknikban omlik vállára. Kissé eltérve a megszokottól, lágy sminkkel koszolta össze az arcát, és halovány pirosra pingált ajkait rágcsálja épp, remélve, hogy tényleg színtartó kence került rá, és nem hazudott a reklám. A park maga nyüzsög, élettel teli, hol futók húznak el előtte, hol egy pár, egy család, vagy épp egy kutya. Szereti a napos hétvégéket, amikor nem a betondzsungelben kell nyomorogni, hanem ezek az emberek kicsit kimozdulnak. Noha, ő többnyire otthon van, pihen, és szórakozik, mégse elhanyagolható az, mikor beköszönt a jó idő, és ő is levegőre merészkedik. És ráadásul ma még találkozója is lesz! Elvileg. Nem randi, mert nem, de.. talán mégis? Elvégre, nincs senkije, mindig reménykedhet valami ilyesmiben. Nem, most szerencsére nem valami internetes idegent vadászott össze, csupán egy, az épületben dolgozó, már ismert alakkal döntött úgy, hogy megejtenek egy kellemes pikniket. Lába mellett ugyan kosár nincs, de a táskában lapul egy apróra összehajtott pokróc, és némi szendvics. Megfelezték az arányokat, no meg, ha már úgy hívták el, kicsit kiélvezi a kiszolgálást. Mintha lenne itt amúgy valahol mozgó hot-dog árus, ha nagyon kevés lenne az adag, vagy valamit elfelejtene a másik. Sosem kér ő hatezer csillagos éttermet, vagy bármi mást, csak kellemes perceket. Amikből egyre több adódik, hiszen vár, és vár. Gyomra halkan kezdi jelezni, hogy ideje lenne már megkóstolni azt az elemózsiát, nem csak őrizgetni.
- Csak túl korán jöttél. Túl korán – nyugtatja magát, de egyre jobban azt a pontot figyeli, ahol megláthatja. Azonban, hiába telik el egy óra, hiába küld üzenetet, hoppon marad. Talán csak alszik, talán csak átverte. Majd kiderül hétfőn.
Kedvét szegetten indul meg a parkban, virágos ruhájában, szandálját egyszerűen leoldva élvezi a frissen nyírt fű puha-szúrós kettősségét. Baljában csinos lépője, jobban a táska. Egy öregnek tűnő tölgy mellett áll meg, amely bizonyára unalmas már, mert senki nem akar alatta ücsörögni. Előkerül a pléd, leteríti, és lehuppanva kezdi előszedni a szendvicseit. Legalább volt esze, ha már üdítőt nem hozott, de van ivókút, nem aggódik.
- Szánalmas vagyok.. – harap a szendvicsébe, lábát kinyújtva, a tömeget kémlelve. Miért nincs olyan, mint a filmekben? A frizbi iderepül, a srác idesiet érte, összemosolyognak, és megvan a kémia. Csak épp az élet nem tündérmese, még számára sem. Szívás.

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

legendás lény

⌲ Foglalkozás :
Jós/végrehajtó
⌲ Hozzászólások :
9
⌲ Tartózkodási hely :
Változó.
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 27.

TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   Hétf. Jún. 12 2017, 18:42


Violet& Dezi

~Túl az Óperecián, túl a tengeren
Úszik egy kis svábbogár, tiszta meztelen,
Szárnya sincsen ő neki, csak a víz viszi,
Szegény kicsi svábbogár, meg fogsz dögleniiiii. ~

Vidáman énekelgetek egy fa tetején, olyan magasságban, hogy senki sem láthat lentről. Ez a fa nem túl közkedvelt, vén róka, így attól sem kell félnem, hogy valaki meghallja, ahogy énekelgetek. Ott ülök fent a koronája közepén, hátamat a törzsének vetem, úgy fekszem fel egy vaskos ágra, míg egyik lábamat ritmikusan lóbálom a dallamra. Minden király. Fekete hajam szokásos szénaboglyaként terül el a fejemen, a fonatok és zsinatok kavalkádja már követhetetlen. Nem is nagyon érdekel. Fekete ujjatlan kesztyűm rojtját birizgálom, miközben a világot kémlelem. Kicsit rohannak, ez a meglátásom. Persze nem róhatom fel nekik igazán, lévén, ezek itt egyszer meghalnak, velem ellentétben. De azért engem is lehet egy kicsit sajnálni, módfelett bosszantó minden hülyeségüket végigkövetni. Ezek a szutykok mindig képesek alulmúlni önmagukat. Mindig csak a nyűg van velük, nem is értem miért nem töröltük el őket a fenébe. Ha ezeket megalkották, alkothatnának valami jobbat is. Igazából, ezeknél csak jobban sikerülhetne, bármi is legyen az. Megigazítom a szoknyám rojtjait, illetve legyezgetem egy kicsit magam is. U-nat-ko-zom. Nagyon-nagyon. Hangos sóhajjal kezdek el lefelé kémlelni, nézem a futókat, amott a kutyás részleget, van nyanyahadtest is, meg csomó nyálas egymásszájában levős részleg is. Legalábbis, magamban így osztottam fel a parkot. Aztán van ez a fa, ez pedig a Dezi-részleg. Az enyém ni, bizony. Olyan, mint én, hiszen bármikor megölheti az alatta tartózkodót egy elkorhadt ágával. Szeretem ezt a fát, azonban azt nem szeretem, hogy valaki errefelé sétál, mégpedig a nyálas részlegből. Jajj cica, hoppon maradtál? Egyem a zúzádat. Gonosz grimaszt villantok, jobbára a szemközti póznán ülő galamboknak. Na de baj van, nem ment tovább, hanem leült a fa alá. Az ÉN fám alá. Ó hogy az a… na mindjárt elijesztelek én… eközben meg is indulok a fa törzsén fejjel előre, lefelé mászva a rücskös kérgén. Jóóól ráhozom a frászt, de jó lesz, de jó lesz! A szárnyaim most éppen nem láthatóak, de amúgy a segítségükkel mászok viszonylag könnyedén, ilyen lehetetlen módon lefelé. Na nem is én lennék, ha egy nyálcsorgató szendvics nem akadályozna mg ördögi tervemben, hiszen ahogy meglátom, el is felejtem mit akartam. ÚÚÚÚ Szendvics! Akarom, akarom, add ide! Nesztelen araszolok lejjebb, a lány maximum szellőként érezheti a susogó szárnycsapásaim a feje felett. Aztán egészen közel érek, fejem a feje mellé ér… és belehasít valamiféle fájdalom a mellkasomba. Felnyögve harapok bele a számba, miközben a körmeimet feszütséglevezetésképp a fába vájom. Pereg is le a kérge szegénynek. Mi ez… mi ez az érzés? Mi fáj? Nem is éreztem már mióta fájdalmat, főleg nem ilyen elemi erejűt… még is mi a… nem lehet. Oldalra pillantok a lányra s ahogy a szemeibe nézek, megkapom az összes választ. Ez nem lehet. Nekem nincs! Megtagadom! Nekem nincs… Még is… a fájdalom gondolattá, szavakká formálódik az elmémben. Ő az én halandó kapcsom… hát még is van…? Azt hittem csak mese, amivel a fajtámat álltatják. De ő… itt van. Velem szemben… és ahogy a szemébe néztem, láttam a bevillanó megértést. Azt hiszem, még ha eddig nem is tudta, hogy létezem, most fájdalmasan fog benne tudatosulni, milyen vagyok én neki. Persze mialatt itt boncolgatom a témát, a lány valószínűleg most éli át a kötelék létrejöttét. Igaz ugyan, hogy maga a kapcsolódás valószínűleg egyformán elemi erejű, egy emberi test törékenysége nehezebben viseli, mint az én szívós testem. Vajon… mit él át? Azt amit én? Vajon… minek lát engem?
Vajon…


POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Irodai aszisztens
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Washington
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 03.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   Kedd Jún. 20 2017, 11:16


Miss. Dezira

Talán fel kellene regisztrálnia egy társkereső felületre. Vannak szép képei, egy kolleganője felhasználta őt gyakorlásra a fotós kurzusához, és a számítógépén pihen valahol. Nincs agyonsminkelve, se retusálva, csak a fényekkel és színekkel van játék, de úgy hiszi, azzal nem árt senkinek, ha a haja egy kicsit fakóbb, vagy élénkebb árnyalatban csillan. Nem úgy, mint azok, akik úgy elmaszkírozzák magukat egy kép kedvéért, hogy még ha mellettük is ül a találkapartner, nem ismer a másikra. Nem szeret hazudni, nem akarja magát szebbnek, vagy másnak mutatni. Úgy véli, és úgy is lett nevelve, hogy önmagát adja, amikor csak képes rá, és szerencsére nem hordja nagyon olyan helyre az élet, ahol másítani kell a történeten. A szendvics majszolása közben szórakozottan keresi a fejében a mondatokat, mit írhatna bemutatkozásképp, mi lenne frappáns, egyedi, és még érdekes is. Nem akar idézeteket írni, amitől prolinak tűnhetne vagy valami egészen más. Brrr.. Még bele is borzong, meg abba a gondolatba, hogy miféle alakok üzeneteibe botolhat majd, ha végleg úgy dönt, hogy ilyesmi próbálkozásra adja a fejét. Mert láthatóan az élőben való tárgyalás nem jön be. De az interneten meg… túl sok a veszély. Hosszasan sóhajt, és napolja a dolgot inkább, miközben ismét  a szendvicsbe harapva nyújtja ki a lábát. Ismét a hideg rázza, pedig nem gondolt jelenleg semmire sem. Akkor mégis..? Kellemes az idő, még itt, az árnyékban sem hűlt le annyira a levegő, hogy fázzon, mégis karja csupa lúdbőr. Kíváncsian néz körbe, fel az égre, de még felhőnek sincs nyoma az égen, ami rosszra adhatna okot. Aztán egy megérzés, és fordul.
Aprót sikkant, amikor az arc, ami eddig hírben sem volt, ott van mellette. Megijed, hisz nem hallotta, hogy bárki is idesétált volna, pedig a fűben sétáló talpak okoznak annyi neszt, amit észlel, hiszen nem hallgat zenét, és még nem is dúdolt magában semmit. Most jönne az, hogy nevetne a saját kis bénaságán, azonban amikor ismét rápillant, valami történik. Eltűnik az arc, eltűnik minden, és olyasvalami kerül a szeme elé, amelyet még talán egy rémisztőbb filmben sem mert megnézni. És amiről sosem hitte volna, hogy láthatja ebben az életben. Ez mind persze a pillanatok tört része alatt történik, mégis hosszú percekké nyúlnak elméjében, ott, ahova olyan gondolatok férkőznek, amelyeknek rég nincs helye, nem lenne helye soha, de soha. A nő, a lény ott van előtte, teljes alakjában. A tollak, a szárnyak, mindene csupán addig látható számára, ameddig fel bírja fogni a látványukat, de az érzés a mellkasában sokkal erőteljesebb. A fizikai fájdalom olyan, amelyet egy fokig könnyedebben lehet elviselni, de a lelki az sokkal kegyeltenebb bárminél. És erősen mar bele az apró lányba, a gondolatok süvítenek az agyában, mint egy gyorsvonat. Amennyire élvezte a kellemes meleget, úgy kezd el teste reszketni, a szendvics kiesik a kezéből, és az ölébe pottyan. Szerencsére nincs benne ketchup, a majonéz nem hagy nagy foltot, az érzései annál inkább. Szemeibe könnyek szöknek, ajkai megnyílnak, és égtelen sikításba kezd. Hangos, betölti a parkot, mintha épp a késes bandita törne rá. Hosszas, fájdalmas sikoly ez, de végül elhallgat. A park elnémul, páran felé pillantanak, de nem látnak többet két alaknál. Talán azt hiszik, hogy valami féreg mászott rá. Azonban, ő még midig azt éli meg, amit a nő közelsége okozott. És amilyen gyorsan jött, úgy ment. Remegve, csúszva hátrál el tőle, kapaszkodót kutatva, valami valós anyagot, amely azt mutatná, hogy nem bolondult meg. De erre nincs esély. Nem múlik semmi sem, csak tudja, tudja, hogy az előtte való tőle függ, és fordítva. Mi ez az egész, mi a fene történik vele? Csak rettegve húzza össze magát, és szemeit összeszorítva próbál elbújni. Kerülgeti az ájulás, de erős, és tartja magát. A sírás sokkal keményebben üldözi.

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

legendás lény

⌲ Foglalkozás :
Jós/végrehajtó
⌲ Hozzászólások :
9
⌲ Tartózkodási hely :
Változó.
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 27.

TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   Kedd Jún. 20 2017, 17:06


Violet& Dezi

Úgy hasít belém a tudat, az információ, mintha mindvégig tudtam volna, de most döbbenek rá igazán. Egészen eddig letagadtam ennek a dajkamesének a létezését, lárifári, csak azért van, hogy a hárpiáknak is legyen valamiféle gyenge és gyermeteg reménysugár. Ennél élelmesebb vagyok, így én nem hittem benne. Miért is hittem volna? Az egész létezésünk alapja, hogy alkut kell kötnünk, ha enni akarunk. Ha pedig van olyan valaki, aki büntetlenül adhat nekünk élelmet, mi értelme van az alkuvásnak? Semmi sem. Most pedig? Egy univerzumot látok csillogva feltárulni előttem a szemeiben. Látok pizzát, sülteket, disznót, marhát, csirkét sülve, főve és dinsztelve. Látok töltött pulykát is. Saláták, köretek, édességek és torták végeláthatatlan tárháza táncikál most a szemem előtt. Éhes vagyok… Alig tudom levenni a szemem a láthatatlanul itt lebegő meggyes pitéről, de végül a kisasszony megoldja eme problémámat. Olyat sikít itt mellettem, hogy kénytelen vagyok eltakarni a kezemmel a füleimet, emiatt le is esek a fáról.
- Dugulj eeeeeeel!
Vinnyogom fájdalmasan, hiszen sokkal jobbak az érzékszerveim, mint bármelyik halandónak vagy állatnak, így ez a húzása legalább olyan érzés nekem, mintha a dobhártyámat befizettem volna egy akupunktúra kezelésre. Összegömbölyödve várom, hogy kifogyjon belőle a szusz, s amikor ez megtörténik, mérgesen nézek fel rá.
- Feltétlen muszáj volt, mi?
Morgom az orrom alá, bár tény, hogy fogalmam sincs ő pontosan mit élhetett át. Először megfordul a fejemben, hogy talán a fájdalom miatt történt ez, és így kicsit bűnbánóan akarnák megszólalni, de amikor ránézek… nem látok mást, csak értetlenséget és… félelmet. Fél Tőlem. Nem is, egyenesen retteg. Belefájdul a mellkasom. Arról nem szóltak a mesék, hogy lelkem egyetlen társa úgy fog kezelni, mint egy szörnyeteget, mint egy rémálmot. Hogy remegve fog összekuporodni előttem, hogy elhúzódik tőlem. Szólni akartam valamit, de fájó nyeléssel küldöm vissza a szavakat a bensőmbe. Egy hárpiának csak egyszer adatik meg egy társ egy rövid időre… azt mondták, egy eltéphetetlen erős kötelék, egy igaz kapocs… És most ránézek, majd fel az égre. Most komolyan? Kiszúrjátok a szemem… vele? Csesszétek meg… Egy sóhaj után megint ránézek, a rettegő tekintetébe. Azért ilyen, mert látja az átváltozott alakom? Talán… Talán máris gyűlöl engem. azt hiszem… ez inkább átok, mint áldás. Hiába van nekem szükségem rá… neki én nem kellek. Mondjuk, jogos is valahol. Ki akarna ugyan gondoskodni egy hárpiáról? Jóformán senki sem. Nyilván ő sem.
- Bocs… nem én akartam.
Vonom meg a vállaim s hagyom elsikkadni a mindennapi evés gondolatát. Csapok egyet a szárnyaimmal s felreppenek vissza az ágamra. Menj csak, mehetsz… nehogy tovább kelljen nézned egy szörnyet. [/i]Nem is érdekel…[/i]


POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Irodai aszisztens
⌲ Hozzászólások :
8
⌲ Tartózkodási hely :
Washington
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 03.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   Szomb. Aug. 19 2017, 23:41


Miss. Dezira

Szédül. De csak épphogy, aligha táncol vele a világ. Kobakja belesajdul abba az információtömegbe, amely, mint egy apró robbanás, úgy terül szét benne. Mintha eddig kódoltan, és eldugva tárolta volna magában ezt az egészet, és most valaki – feltehetően a fáról érkezett különös angyal -, megnyomta a gombot, és elszabadult minden. Lehunyja pár pillanatra a szemét, hisz fenének sincs kedve gyomorfelkavarodást kivárni, és aprókat szusszan. Már nem sikít, kissé kapar a torka, ha megszólalna, talán rekedt is lenne. Mindig halk szavú volt, méretéhez tökéletesen passzoló tónussal, amely ugyanolyan apró és jelentéktelen volt, mint ő. Nem is kell több, azonban, amikor kirívó esetekben meg kellett erőltetnie magát, mindig attól félt, hogy ha túlterheli, akkor némaságba kell burkolódznia egy ideig.
-- Sajnálom.. – böki ki, mintha ezzel egy időben tesztelni is akarná, működik-e a dolog, illetve a másik felé intézni, hiszen láthatóan, hallhatóan neki ez nagyon nem esett jól. És talán lelkileg sem. Még nem tudatosult benne teljesen minden, vagyis de, de még emésztés alatt áll. Mint amikor a számítógép kiírja, hogy az adatok feldolgozás alatt vannak, kérem várjon. De kinek kell itt várnia? Vélhetően mindkettejüknek.
-- Én nem akartam, hogy… megfájduljon a füled miattam – nyílnak fel szemei, és ha még mindig retteg is, még ha még mindig kedve támadna messzire szaladni, és elfelejteni a látványt, nem moccan. Valami odabent azt duruzsolja, hogy nem teheti ezt meg, hogy a helye itt van, ami vicces, mert „randevúra” készült, ami valamelyest meg is valósult, csak kicsit.. másképp. Mintha egy új ajtót fedezett volna fel. Íriszei ugyan még mindig ugyanazt a valóságot látják, de agya folyamatosan sugallja, hogy lásson a sorok közé is. Vagy valami olyasmi. Most rettentően zavarodott odabent, szíve hevesen ver, és már-már a fűbe mászott a pokrócról, akaratlanul. Izmai merevsége, és riadt őzike testtartása enged, miközben visszacsusszan a helyére. Persze, van még benne némi félsz, de már oldott állapotban tekint ismét a nőre, pontosabban annak arcára. Karakteres, egyedi, és még női szemmel is szép. Nem szokása másokat megbámulni, és mikor ezen is kapja magát, enyhe pírral szakítja el tekintetét, és a virágos ruhájára tereli. De volt ott más is. Szomorúság, bánat, az a tekintet, amit túl sokszor lát a tükörben, azonban, mire ténylegesen elismeri, már el is libben. Egy fuvallat, mely láthatatlan szárnyakból árad, és ismét odafent van. Értetlenül pislog körbe, majd végül felfelé, és a megmagyarázhatatlan erőtől hajtva áll fel, és lép a törzshöz. Mint egy gyerek, annak tűnik a fa mellett.
-- Nem haragszom! Nem akartalak megbántani! Én.. fogalmam sincs, mi volt ez. Te ne haragudj rám – szégyelli, hogy úgy ijedt meg tőle, mintha valami horror-szereplő rémsége lenne. Mintha támadt volna. Így történt, nem tudná megváltoztatni, még ha ezerszer játszódna le a jelenet, mégis sajnálja.
-- Kérsz.. szendvicset? – bátortalan hangon ajánlja fel azt, amit ha már elhozott idáig, nem hagy kárba veszni, mert finom. És mindig jó.

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

legendás lény

⌲ Foglalkozás :
Jós/végrehajtó
⌲ Hozzászólások :
9
⌲ Tartózkodási hely :
Változó.
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 27.

TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   Pént. Szept. 01 2017, 17:28


Violet& Dezi

Csillagokat lehet látni a hangoktól? A kobakom úgy feszül, hogy szinte röhögni támad kedvem tőle, na nem örömömben, sokkalta inkább a kín az, mi idevaló. A kezemmel igyekszem hangmentesíteni a hallójárataim, de ez a valami olyan magas frekvencián sípul, hogy az ujjaim közt is átkúszik, de még a tollaim közt is. Sajnálhatja is, ami azt illeti, szerintem sok-sok pillanatra süketté váltam miatta, és a buksimban a dolgok még mindig egymásnak adnak harang ovációt a hallottak alapján. Nyűglődve, morogva fetrengtem a földön, mire végre elfogyott belőle a szusz, s alkalmam volt közelebbről is megvizsgálni. Csenevész, ijedős, és önmagában nem tűnik túl hasznosnak. Nem is értem hirtelen, hogy lehet egy ilyen társam, de ha jobban belegondolok, egészen eddig ebben az egész hülyeségben nem hittem, szóval lehet ez a büntetésem azért, mert palira vettem a legendákat…? egyébként is, hárpia vagyok, nem jóságos keresztanya, én nem a tündérmesékben létezem, hanem a rémálmokban. Többnyire. A ferde hajlamú, orrvérzős húzottszeműek elfajzott ízléséről most ne nyissunk vitát.
- Nem akartál te semmit soha sem…
Morranok fel, s mialatt csúnyán nézek rá, megmozgatva szárnyaimat visszatornászom magam a magasba. Hülye érzés… most boldognak kéne lennem, tényleg igazak a mesék, van nekem rendelt társam… de… arról nem szóltak a legendák, hogy ijesztőnek fog találni, hogy félni fog tőlem… hogy „úgy” néz rám. Olyan… fájdalmasan. Mintha a puszta látványom idézne elő benne fizikai fájdalmat. Azt hiszem, valamelyest szomorú vagyok most. És éhes… de mondjuk, az mindig vagyok. Fáradt sóhajjal fogom meg a pocakom és dörgölöm meg egy kicsit… azt hiszem, bebuktam ezt az ingyen kaja dolgot. Marad az éhezés, a kunyerálás, a lopkodás. Nem mintha annyira élvezném. Aaaah, akarom azokat az időket, amikor még tudták ki vagyok! Amikor még megrendelésre hoztam a frászt az emberekre, amikor még mertek velem alkudozni, ostoba módon, de mertek! s most? Az egykor rettegett hárpia egy éhenkórász, egy folyton állandó létezés a folyton változó világ peremén. Átkozott béke, átkozott istenek… mind ül a babárjaim, eljátssza,h oyg ember, hogy egy közülük, eljátssza, hogy sosem voltak istenek. Nekik könnyű, bármit kezdhetnek az életükkel, de én? Eszükbe sem jutottak azok a lények, akiknek nehézségei adódhatnak emiatt, eszükbe sem… önző népség. Bár változna valami... bárcsak.
- Hm?
Gondolataim közül egy gyengécske hang zökkent ki, lepillantok hát a mélybe s szembetalálkozok a nagy őzikeszemeivel. Nem… nemm tudok ránézni. Idegesen kaptam oldalra a tekintetem, mi ez… miért nem? Nem is érdekel! Hagyj, hagyj… hagyj már bé…! Szendvics? Az más. Ó, az nagyon más. Szimatolva hajolok vissza s az ágon elfeküdve szaglászom lefelé. Nyálcsík buggyan ki a szám sarkából és csurog le az államon. Elgondolkodva a hallottakon, lehet, hogy bevillant neki minden, de ő velem ellentétben csak ember, és nem tudja értelmezni a jelek szerint. Talán.. talán ha elmagyarázom, megérti…? Mindenesetre a pocim olyat kordul, hogy a holtak is meghallották. Biccentek egyet, majd egy szempillantásommal kisérve eltűnök az ágról, és immáron mellette jelenek meg, ügyesen a pokrócon ülve… vagyis hát, próbálkozva. szimatolva méregetem a kosarat, a gyomrom meg már kán-kán-t jár, de ugye, én nem nyúlhatpk hozzá. Ázott kiskutyaszemekkel nézek rá, naaa naaa, adjááál, légysziiii.
- Én nem nyúlhatok hozzá… neked kell adnod, különben nem tudom megenni.
Vagyis de meg tudom, csak fél perccel utána vissza is jön. Azt hiszem, ezt még nem kötöm az orrára, s ha végre leül elém/mellém, vagy valahova a környékemre, akkor csendesen nézek rá, csorgó nyállal.
- Tudsz… tudsz rólam… mindent?


POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Dezira & Violet   

Vissza az elejére Go down
 
Dezira & Violet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: Washington D.C. :: National Mall-
Ugrás: