Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Hétf. Nov. 20 2017, 19:22

Hétf. Nov. 20 2017, 19:16

Hétf. Nov. 20 2017, 18:39

Vas. Nov. 19 2017, 20:42

Vas. Nov. 19 2017, 14:52

Szomb. Nov. 18 2017, 20:36

Csüt. Nov. 16 2017, 15:37

Szer. Nov. 15 2017, 23:53

Szer. Nov. 15 2017, 20:31


Share | 
 

 Orphné && Acheron

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Orphné && Acheron    Kedd Júl. 18 2017, 22:14



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Ari…a fenének rágja a fülem, de honvágya van. Haza akar menni, Görögországba, én nem. Nem különösebben fűlik hozzá a fogam, de a folyómnak hála ott még mindig él intenzíven a kultuszom, s bár vonzana, de amint elhagyhattam az alvilági megfelelőjét, el is tűntem az otthonomból, s annak a környékéről. Valamiért mindig fájt oda visszatérnem, nem hiába volt a magány, és a bánat- felejtés folyója. Ammoudia, valaha itt éltem akkor még csak az én palotám volt itt, az emberi szemek számára láthatatlan, észre sem vennék, annyira csökött az elméjük, hogy nem foglalkoznak ilyesmivel.  
Amit nem is bántam. Ari… előre küldtem, hogy tegye rendbe a palotát. Meleg volt, mindenhol narancsfák illata érződött, a nehézkes olíva fákkal egyetemben.  Én még ellenőriztem a vadvízi evezéssel foglalkozó cégeimet, az Akherón folyó mellett is volt pár, de ezek irányítását rábíztam másokra, pechemre épp megrövidítettek, nem kellett az elméjükben olvasnom ehhez, hogy tudjam. Láthatatlanul sétáltam a bungalóba, és figyeltem az ügyködéseiket napokig. Felbőszültem, Amoudilla és Gliki között volt félúton ez a komplexum, Gliki környékén elég sekély volt a víz, oda nem érte meg a vadvizí evezéssel foglalkozó vállalkozást telepíteni, de nagy turista látványosság volt a hely, hallottam. Ari felvett új embereket a folyó melletti túra evező helyre, én pedig a folyó legelejéhez teleportáltam. Hiányzott valami, magam sem tudtam, hogy mi nem akartam itt lenni, de Ari a csillag gyermekem miatt mégis kénytelen voltam. Mosolyt csalt az arcomra ahogy a folyó körül rohangált. Az oldalán sétáltam, teleportáltam városról városra, kacagott, a vízbe gázolt. Évmilliókkal ezelőtt, amikor még bujábbak voltak a ligetek, kevesebb sőt semmi légszennyeződés, itt sétáltam az oldalán, és sirattam valami olyasmit ,amiről nem tudtam, hogy létezett, csak éreztem, hogy elmúlt. Hogy fáj a helye. A hajam még mindig rövid volt, köszönhetően annak, hogy Ari könyörgésére, a kis komisz levághatta.  
- Szomorú vagy, Ari nem szeret szomorúnak látni. Ha tudom, hogy ilyen szomorú leszel a folyódtól, nem könyörgök. – felcöccentettem.
- Ugyan, drága gyermek, tudtad te jól, de időnként elég önző vagy… - böktem meg a vállammal, és tovább sétáltam a parton, majd belegázoltam a vízbe. Rövidnadrág volt rajtam, egy póló, és az elmaradhatatlan napszemüveg, így kerültem el, hogy belenézzek mások szemébe, és meglássák benne a saját halálukat.
- Rendbe tettem ám a palotát, a lakosztályodat is, tele volt női holmival, azokat kitettem egy tárolóba. Majd nézd át őket. Ari úgy gondolta, hogy mivel nincs asszonyod, feleslegesek.
- Köszönöm – suttogtam halkan, egy pillanatra megroggyant a lábam és megráztam a fejem. Csettintettem, mire egy csónakba kerültünk, én lefeküdtem az aljára, volt hely bőven, Ari pedig elfért a másik végében, az erőm lökte tovább az álló folyón is a csónakunkat. A gyermekem, továbbra is szélvész módján ki be közlekedett a hajóból, a folyóból, és kacarászott, élvezett mindent. Narancsot, szőlőt és sajtot hozott, ki tudja,hogy honnan.
- Remélem azért hagytál a sajt helyett valami fizetséget… - nehéz volt erre megtanítanom, hogy egyes tárgyakat nem csak úgy eltulajdonítunk, hanem fizetünk is érte, legalábbis ha az egyszerű emberektől veszi el azt, amit.
Gliki városkájába érve ki teleportáltam a partra, rengeteget változott a környék, de szerencsére a folyómat továbbra sem szabályozták be, ez valamiféle elégedettséggel töltött el, nehéz is lett volna, ha magam sem vagyok könnyedén szabályozható. Csak ideig óráig kordában tartható. Fent a hegyek között, még tisztelték a görögök a folyót, nem szemetelték tele, elnéztem a benne fürdő állatokat, és az ivókat, de egyre lejjebb egyre több turista szemetelt. Kezdtem egyre dühösebb lenni, főleg Gliki környékén. A folyóm érezte a dühömet, kivált most, hogy a közelében voltam, így megduzzadt és meglódult, hogy kimossa magából a szennyet és a mocskot. Csak ennyit tehettem, ha drasztikusabb akartam lenni, esőt idézek, és jó pár hétre annyi a kellemes nyári időjárásnak. Én pedig egyelőre nem akartam esőzést. Sötétedett és néhány étterem, valamint éjszakai bár környékén lézengtek tovább az emberek. De én másfelé tartottam, Ari után.
- Amikor itt jártam, olyan virágokat láttam, hogy le fog esni az állad Ash! Gyönyörűek! Mintha nimfa gondozná őket, tudod rég láttam már nimfát, lehet, hogy nem is az ,a szaga nem is hasonlít rá.
Megtorpantam, és szúrósan pillantottam Ari irányába.
- Mi volt a terved? Hm? Anyám súgott valamit neked? - azon nyomban fagyos lett a hangulatom. Nem mozdultam egy tapodtat sem, inkább betértem egy fogadóba, és éjszakára megszálltam. Egyáltalán nem tudtam aludni ezen az éjjelen, csak a ház ablakában ücsörögtem, vagy annak a tetején, a tető gerendán és továbbra is a Zeuszt megdöntő terveimen gondolkodtam. Egyedül nehéz volt, de kétség kívül kellett volna még néhány csatlós, mert nem akartam még a jelenlegi büntetésemet is tetézni. Hiába tértem be a fogadóba, amint hátat fordítottam az embereknek, már el is felejtettek. Ari vette ki a helyet, rá emlékeztek.
Reggel a nap első sugaraival távoztam a házból, és egyedül indultam útnak, a partra, a egy híd környékére jutottam. Nem messze egy virág árus dolgozott serényen, innen a hídról figyeltem, a fekete hajzuhatag, a mozdulatok, mintha ismerősek lennének, de mégsem. Ember, kétség kívül ember, talán már voltam vele egyszer, ezért rémlik csak a haja, ha közelebbről láthatnám, talán eszembe jutna a neve, talán. Lassan indulok el, mintha hiányozna a kezdő lökés, végül megállok a virágoskert végében. Néhány olyan virágot is látok, amely az emberi szemek számára láthatatlan, egy ilyen mellett állok meg, kis tündérkék repdesnek körülötte.
Földbegyökerezett lábakkal állok a virág mellett, és a tenyeremet nyújtom a kicsi apró lénynek, valami karistolja az elmém falát, valami érzés, valami sugallat, erőlködöm, akarom tudni, hogy mit jelent ez, de végül éles fájdalom hasít a koponyámba, a szemeimet mintha ki akarnák nyomni a helyükről, fojtott morgás tör fel a torkomból, és térdre rogyok, majd elterülök a földön, a friss harmatos fűre.
~ Mi történik? Zeusz te nyomorult szemét villámhajigáló megalomániás barom! ~
Miatta van, azt hiszem. Valamire mintha emlékeztem volna,de most csak a teljes sötétség vesz körbe.




Blue Jeans ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞  
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szer. Júl. 19 2017, 14:11

Ash & Opal

Ez a nap is olyan, mint a többi száz és száz. Ma is korán keltem, a madarakkal, az első napsugárral, hogy az éltető vízzel és a hangommal feltöltsem a szeretett virágaimat. A kertemben sürgök-forgok, beszélgetek az én gyönyörűségeimmel, s a bocsánatukért esedezve vágom le pici ollóval a virágukat. Nem haragszanak rám, ez az, amiért még tudom ezt csinálni, hiszen minden egyes nap elsuttogják nekem, hogy velem vannak. Megpakoltam az agyagvázáimat, és kigörgettem őket a bolt elé, mesésen elrendezve. Mind a nyolc vázát. Aztán visszamentem, árnyékot és fedezéket húztam azok fölé, akik igényelték, hiszen itt nagyon tűz a nap az égbolt tetején. Ezt pedig nem minden virágom díjazza. Akkor látom meg, hogy a drága folyómban valami úszkál lefelé. Elönt a düh. De hát ott vannak a kukák?! Jajj már. Kinyitom a hátsó kiskaput és leszaladok a folyóparthoz. Szoknyámat felgyűröm a combomra és bal kezemmel tartom, amíg begázolok azért a nyavalyás fóliadarabért vagy mi az. Az egyik lépésnél lesüllyed a lábam és vállig elmerülök. Remek, pedig szárazon akartam véghezvinni ezt a dolgot. Na mindegy, innen már elcsápolok a szemétdarabig, majd a testemhez tapadt vizes ruhám öblös súlyával a partra evickélek. Ott először is kicsit kicsavargatom, hogy ne legyen ilyen nehéz, majd a szemetet az egyik általam odarakott kukába szuszakolva, visszamegyek a kis lakásomba átöltözni. Egy türkiz színű kis virágmintás ruhadarabot veszek fel, hiszen nemsokára nyitok, már nem lesz több időm öltözködni, hogy most egy másik játszós ruhát vegyek fel. Éppen a tükörben igazítom meg a hajam és tűzöm fel féloldalt, amikor furcsa zajokra leszek figyelmes. A kertecskémből! Te jó ég, nyitva hagytam az ajtót! Lehet bemászott valami állat és épp a növényeimet gyilkolja?! Pánikszerűen szaladok ki, még épp látok egy férfit összeesni a tündérhajnal nevű virágom előtt. Előtte a kis tündérke a vállait vonogatja, miszerint ő nem csinált semmit. Ezt azért nehezen hiszem el, de odasietek az eszméletlen testhez. Olyasmit tapasztalok magamon, mikor ránézek, ami eddig példanélküli. Kihagyott egy ütemet a szívem. Óvatosan térdelek a feje mellé és az ölembe húzom azt, miközben a hajszálakat és a kavicsokat dörgölöm le az arcáról. Olyan… olyan ismerős. De hát nem láthattam. Lehet egy másik életemben találkoztunk? Az nem lehet, hisz mindenkire emlékszem az elmúlt potom… párszáz életemből. Igaz is... a legeslegelsőre nem emlékszem. Egyáltalán, szemernyit sem. Te jó ég… mihez kezdjek? Egyedül nem bírom el. Legalább egy kicsit magáéhoz kéne térnie, amíg beviszem az szobába. Pillantásom elidőzik az ajkain s már majdnem hajolnék közelebb, mikor tudatosul bennem, mire készülök. Mint akibe áramot vezettek, úgy egyeneseden fel s inkább szerzek vizet és rongyot, majd visszatelepedve mellé, és a fejét az ölembe húzva törölgetni kezdem a vizes ronggyal, hogy magához térjen, miközben halkan suttogva beszélek hozzá.
- Uram… uram, jól van? Ébredjen fel…csak egy kicsit, egyedül nem tudom becipelni.
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szer. Júl. 19 2017, 21:35



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Mintha anyám fuvallatát, kacaját hallanám a szélben, megnyugtató és egyszersmind borzolja fel az idegeimet, de a mérhetetlen fejfájás leterít a lábamról. Itt vagyok, éónokkal ezelőtt és a folyóm partján sétálok, ott ahol a tengerbe ömlik, régi öltözék van rajtam, arany palást és arany saruk, a felső testem meztelen, az ágyékomat egy az akkori korban divatos szoknya szerűség takarta. Teljesen egyedül voltam, holott éreztem, hogy valami nem stimmel, nem voltam mindig egyedül, a tenyerem is, egész furcsa szögben állt, mintha tartottam volna valaki más kezét a sajátomban. Megtorpantam, és figyeltem ahogy a közelben a semmiből életre kel egy édes bokor, finom illatot árasztott és a gyümölcse!
- Ezerarcú gyümölcs! –  suttogtam halkan. Ennek a szónak jelentenie kellett volna valamit, érzem. A szívem rendszertelenül kezd verdesni a helyén, valamire emlékeztetni akar a testem. Az illatok amik körül vesznek! Olyan, mintha haza érkeztem volna, csukott szemhéjamon keresztül egy csepp könny gördül alá, mire egy nagyobb sóhaj kíséretében nyitom ki a szemem, mint aki eddig nem kapott levegőt. Meglehet nem is kaptam, hiszen ez az illat, az otthon illata amit érzek. Nem az a fajta amit magamnak teremtettem meg az idők folyamán egynémely lakhelyemen, hanem, az a fajta amelyre a csecsemők is emlékeznek, akár a folyóm édes illata, amely megnyugtatott szinte azon nyomban, ahogy ideértem.  
Emlékeznem kellene ezekre az illatokra, vagyis, arra hogy honnan olyan ismerős, grimaszolva nyitom ki a szemem, de döbbenten csodálkozok rá az elémbe táruló látványra, csodálatos szürke szemek, amelyek igen elragadóak, az ébenfekete haj tulajdonosa egy igazán csodálatos nőszemély. Akarom, ideig, óráig. De nem itt kellene, úgysem fog rám emlékezni, és a végén még rendőrt hívna rám. Néhány pillanatig csak bámulom a földöntúli szépségét, lehunyom a szemem. Az érzés, hogy valakinek a combjait használtam párnának, mintha ismerős lenne, olyan… régen olyan bensőséges érzésem volt ettől. Most? Csak megrémülök, és egyébként is mikor éreztem én ilyesmit, hogy bensőségesség?! Ő az első nő akinek az ölében van a fejem!
A szemüvegem! Nem akarom látni a halálát, sem azt, hogy mikor érkezik hozzám. A napszemüvegem után tapogatok, de nem találom, valószínűleg lerepült a fejemről, és több mint valószínű, hogy összetört.
Felülnék, de megrázom a fejem, amitől csak még inkább megszédülök és visszakönyökölök a földre, az egyik térdemet felhúztam, jelezve, hogy a szándékomban áll felkelni innen, féloldalra tornáztam magam. Egy titán nem gyengülhet el! Ha csábítani akarnék, megreszkíroztam volna a jóindulatra éhes csavargót, de nem most, és nem így! Nem értem, hogy mi ütött belém.
- Tündérhajnal…-  keresem a tekintetemmel a virágot, és meg is találom. Ott vannak a levelek között a kis tündérkék.
Valami nem stimmel,szét akarok szakadni, menekülni, ugyanakkor maradni is szeretnék, megcsókolni ezt a nőt aki itt van, zsibbad mindenem, így hagyom, hogy oda tereljen az idegen nőszemély, ahova akar. Percek  alatt sötétedik be az ég, és az Akherón folyó is zabolátlanul kezd viselkedni, tajtékzik és a partot mossa, egyedül a virágárus bódé környéke marad érintetlen.  
A Szépségből a folyóm illata árad.
- Megfürödtél bennem…- dünnyögöm. Mi a franc ütött belém? Már hogy fürdött volna meg bennem? Mi a francot beszélek én itt össze vissza?! Több kép mosódik el egyszerre az arcom előtt. Egy kacagást hallok, a következő pillanatban csobbanást, de nem látom, hogy ki az, csak a háborgó folyómat, majd látom, hogy a ház helyén nincs semmi, kopárabb és sivárabb minden. Azt, ahogy kivirágzik a környék, ahogy a torkolatnál virágba borul minden, lépkedek, és csak visz előre a lábam, a Szépség oldalán. De nem látom, hogy hogyan került ide ez a ház, mert nem voltam itt! Nem emlékszem rá!
-„ A Tündérhajnalban élnek a kis kópék, akik szeretnek rossz fát tenni a tűzre, vicces kis lények.” –  dünnyögöm. Normális esetben azt sem kéne tudnom, hogy ez milyen növény, mert egyébként tényleg nem érdekelt, de akkor honnan tudom?!
– Honnan van? –  mintha számítana, én sem tudom, hogy honnan tudom ezt az információt erről a növényről. Amint puhára érkezem, és ha netán ágy, akkor ledőlök benne, ha asztal, úgy rá dőlök az asztalra, és jobb híján azt használom párnának.
Amint bekerültem a házba, a folyó is lecsillapodott mellettünk, és újra kisütött a nap.
Bajban vagyok, sosem éreztem még ilyet, hogy a múlt keveredne a jelennel, ráadásul a múlt is vonzott magához, azért mert úgy éreztem, hogy fontos dolgot rejteget előlem. Utáltam a titkokat, ahogy azt is hogy a saját testem fogja vagyok, a saját démonainkkal mindig nehezebb megküzdeni.





Blue Jeans ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞  
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Júl. 21 2017, 20:19

Ash & Opal

Abban a hitben éltem, hogy ez a nap is ismétli önmagát, mint az ezt megelőző… összes. Ekkorát talán még sosem tévedtem. Éppen itt ülök a saját kertemben, egy vadidegen férfi fejével az ölemben, miközben hideg vízzel borogatom, hogy be tudjam vinni, mert ránézésre elfáradnak az izmaim, ha csak arra gondolok, hogy becipelem egyedül. Kizárt. Ellenben ötletem sincs, mi szél hozta ide, vagy hogy egyáltalán mihez kezdjek vele. Első benyomásra azt mondanám, matt részeg, ellenben egy cseppnyi alkoholt sem érzek róla s még a virág tündére is aggodalmas képpel nézi az ájultat. Ezek szerint, még sem ők a ludasak, és ez jobban meglep, minthogy egy idegen van a privát kertemben. Bár, ez csak tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen ha nem ők okozták a férfi ájulását, akkor mi? Aggodalmasan nézek körbe, de semmi mást nem érzékelek rajtunk, és a növényeimen kívül. Ők pedig ilyesmit nem tesznek, nem is tudnak. Noszogatásom kezd eredményes lenni, egyből derül fel az arcom, amikor végre kinyitja a szemeit. A szakadék visszanézett rám. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, tágra nyílt szemekkel raboskodom a pillantásában. Szó szerint egy elítéltnek, egy rabnak érzem magam. Fojtogató csend és lélekromboló sötétség, ami körbevesz. Nem enged, csak szorít, úgy érzem, nem kapok levegőt. Mikor végre elveszi rólam a pillantását, úgy kapkodok levegőért, mintha eddig víz alatt lettem volna. Igaz is, halk csermely hangját is hallottam susogni valahol az elmém peremén. Döbbenten ülök még egy pár másodpercig, de az agyam nem talál magyarázatot arra, ami az imént történt velem. A férfi visszahanyatlására ocsúdok fel s ijedten kapok utána. Nem tudom mi volt ez, de…de most el kell látnom ezt a férfit. Őt, aki valamiért remegésre késztette a szívem. Ki a fene lehet ez a jóképű idegen?
- Na de kérem!
Sippanok fel a szavaira, s elvörösödve kucorodom össze. Még hogy én? „Megfürdeni”? Benne?! Nem értem, mégis miként érthette ezt, hiszen csak a folyóban mártóztam meg, ő meg szemmel láthatóan nem egy sebes folyású nagyobbacska patakocska. Nem most fogom megtudni, összevissza beszél, alig van magánál, ellenben olyan szavakat használ, amit egy átlagember nem ismerhet. Nagyon egyszerű okból, ugyanis az emberek nem látják a virágaim egy részét. Ő pedig, mindent tud a tündérhajnalról. De… honnan? Gondolkozok egy ideig, majd válaszolok neki, miközben felnyalábolom s elbicegek vele a házig, ott betornázom magunkat és leültetem a kanapéra, ahol ha úgy érzi, el is fekhet, van annyi hely rajta. Én pedig odatérdelek mellé a földre a kíváncsian figyelem.
- A magját a folyó sodorta felém… azóta én nevelem azt a tőt.
Hangom lágy, nyugtató és bársonyos. Mindig is ilyen volt. Vékony ujjammal kisimítom a tincseket az arcából s csendben figyelem Őt. Miért érdekel ennyire…? Mi ez a hirtelen támadt kíváncsiságom? Sosem érdekeltek úgy a férfiak, sosem fogott megy egyik sem. Ő… miben más? Túl sok a kérdés… túl kevés a válasz.
- Mi a neved, idegen? Mi szél hozott erre? Vagyis hát… hozzak valamit? Pohár víz?
Kérdem tőle, miközben őt vizslatom. Olyan… furcsa… olyan… ismeretlen ismerős. Kezeimet felfektetem a kanapé szélére s rádöntöm a fejem.
- … mégis ki vagy te és miért látod a virágomat?

POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szomb. Júl. 22 2017, 00:10



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Halványan érzékeltem, hogy beszippantotta a szemeim mélysége, a bennem örvénylő üresség és a magányosság is, egyszersmind egy hajszál választott el attól, hogy megmutassam neki a halálát, amit nem akartam. Nem szolgált rá! Össze kellett szednem magamat, Ari is biztos, hogy keresni fog. Minél hamarabb észhez kéne térnem. A kanapéhoz érve jólesőn terültem el azon, nem törődtem azzal, hogy nem otthon vagyok, mert valamiért mégis otthon éreztem magam. Az illatok, a sugallat. El kellene engednem, és talán könnyebb lenne visszatalálnom a jelenbe. Nem érdemes a múltamban keresgélnem, ha csak a fájdalom vár rám, egyébként is tudom, érzem. Meg… átéltem már egyszer; nem nagy szám.
Miért sodorná a tündérhajnalt a folyóm, pont ennek a nőnek?! A homlokomat dörzsöltem, és a tekintetét kerestem, már nem kellett attól tartania egyikünknek sem, hogy olyat tapasztalna a szemeimben, ami nem volna jó, már figyeltem magamra. Csak hadd maradjak még egy kicsit, jobb volna a combjaidon pihennem, de végtére is beérem a kanapéjával. Az alsó ajkamba haraptam, miközben lustán figyeltem az ajkainak a mozgását, miközben beszélt. Csinos, bájos és magával ragadó teremtés. Éreztem, hogy képtelen bárkinek is ártani.
- Ash, a nevem Ash. –nem mondhattam meg az igazit, még bolondnak nézne, és azt hinné, hogy szórakozom vele, még hogy Acheron, csak simán Ash az angol változat becézése. Régen egyébként csak ez az egy nevem volt, a modern kornak köszönhető, hogy felvettem ezt is másodiknak, persze miután ezen a néven jól belepiszkáltam az Argoszi kalandozók ügyeibe, és megtámadtam ezt-azt. Még azért kellően sikerült borsot törnöm Zeusz orra alá, mielőtt tényleg letaszított volna az Alvilágba és bebörtönzött volna oda.
Felszusszantottam, gyengédségre vágtam ettől a nőtől! Még akkor is ha nem fog rám emlékezni ezután az alkalom után. Akartam őt, akartam, hogy hamis szavakat súgjon a fülembe, legalább csak addig amíg rám néz, és együtt vagyunk, nem csak így, egy légtérben, hanem egymáshoz sokkal közelebb.
Belesimultam az érintésébe, amelyben a hajamat söpörte arrébb a homlokomról, és most sajnáltam, hogy nem növesztettem vissza reggel, szerettem volna, ha beletúr a sörényembe, és elveszik közte az ujja. Hogy nem sorban válaszoltam a kérdéseire? Még kissé mindig olyan érzésem volt, mintha kikapták volna az elmém a helyéről, átgyalogoltattak volna rajta egy egész tehén csordát ,és visszatették úgy ahogy van. Az egész egy nagy rakást szar. De lesz ez még jobb is, fokozatosan kezdtem leakadni a múlt témáról, és a jelenre, erre a gyönyörűségre összpontosítani.
- Felügyelni jöttem, ellenőrizni, körbenézni. Van egy… - mim is? – vállalkozásom ,jó nem egy, de több ami az evezéssel és barlangi vízi túrázással kapcsolatos. – igaz? Még szép. De nem mondhattam, hogy a csillag testvérkém, aki állandóan az apjának hív, kitalálta és az ő ötlete volt az egész, hogy idejöjjünk. Biztos okkal jött ide, mi másért? Magától nem talál ki ilyen dolgokat.
- A víz jó lenne, köszönöm. – de ahogy nyúlok az asztalon álló pohár felé, az erőm kicsit meginog, és végül a pohárból átlibegett a levegőben felém egy valóságos vízburok.  
~Mi a franc?! Kellene a pohár is!~
Nem, nincs azzal baj, hogy ő nimfa, vele valahogy nincs bajom, a többiek idegesítenek, és tudnám felhúzni őket egy karóra, Cerberos kapuja elé, de ő nem. Ő valamiért különleges. Figyelem a víz buborékot, és végül úgy döntök, hogy megiszom.
- Ne fáradj. – vettem egy nagy levegőt, miután akár egy láthatatlan szívószállal beszívtam az ajkaimon a vizet.
- Te ki vagy? Miért pont ezt a folyót választottad a virágaid gondozására? – a háza körül sokkal pompázatosabb volt a kert, a fák, a növények, nem csak a kerten belülre ért el az áldásos munkája, kijjebb is sokkal.
Félre billentem a fejem a kérdése hallatán, őt utánoztam, nem tudtam elszakadni a szemeitől, és úgy az arcától sem, egyáltalán. Előrébb csusszantam a kanapén, és a tenyeremet az arcára fektettem, ha tudtam. Lehunytam a szemeimet és csukott szemmel simítottam végig az arcélén, a pofin, és az orrán, a mozdulat végén pedig finoman megnyomtam a mutató ujjammal az orra hegyét.
- Pisze. – rándult meg az ajkam, ahogy kinyitottam a szemeimet, és egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá.
Több volt benne a halandó, mint a nimfa így könnyen lehet, hogy sosem fog rám emlékezni. De megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy kihasználjam ezt, örök életemre bánnám, ha nem érezhetném, hogy hogyan szeretett hamisan pár óra erejéig.
Továbbra is megbabonázva pillantottam a gyönyörű szürke szemekbe, végül egy óvatos, mégis határozott, könnyed csókra hajoltam az ajkához.  Mindent vagy semmit alapon, miért ne?
-  Ha elmondanám, úgysem hinnéd el, és meglehet, többet nem is fogsz emlékezni rám, nem terhelnélek ezzel a tudással feleslegesen.  – ajkam az övéhez simult, azzal cirógattam végig a dús cseresznyepiros ajkát
– Mm, mint a barack vagy a meggy, vagy mindkettő.  El kellene tűnnöm, ez biztos csapda, hogy álmaim nőjével vagyok együtt, a folyómnál, mindjárt előugrik Zeusz és röhögve az arcomba tol egy villámot és elrikoltja magát, hogy április bolondja. Kell a francnak ekkora pofára esés.

Blue Jeans ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞  
×
[/color][/b][/color][/b]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Vas. Júl. 23 2017, 14:17

Ash & Opal

Nem tudom és nem értem mi folyik bennem. Hogy mi történik most, és miért nem találok minderre logikus magyarázatot. Valami hiba csúszhatott a gépezetbe, talán itt sem kéne lennie ebben a pillanatban s így megzavarta a világ kerekét. De ami még nagyobb kérdéseket vet fel… miért örülök titkon ennyire annak, hogy idetévedt? Nem is ismerem! Nem ismerem… ugye? És mégis… minden figyelmem leköti a hamuszín szeme, a mély hangja, a néhol összefüggéstelen beszéde. Már-már megbabonázva figyelem annak ellenére, hogy nemrégiben még majdnem belefulladtam a lelke mélyének sötétjébe. A neve ismerősen cseng, még sem tudom sehová sem kapcsolni a dolgot. Pedig érzem, hogy kellene, valami motoszkál bennem, de ha megpróbálok rákoncentrálni erre a kis kósza foszlányra, bezárkózik és szem elől tévesztem. Lágyan biccentek, megjegyeztem a neved Ash, a jóképű idegen. Ahogy szusszan egy nagyot, megrezzenek s pillantásommal pásztázom egy ideig. Azt hittem, fájdalma van… de úgy látszik, tévedtem. Vagy talán olyan helyen fáj, amit nem tudok ellátni. Pedig megpróbálnám… Nem is igazán volt indokolt, hogy kisöpörjem azt a minimális szálat a homlokáról, hiszen nincs olyan hosszú haja. Inkább csak egy érthetetlen vágy hajtott, hogy hozzáérjek, hogy ezzel az elfedett mozdulattal megsimogathassam a bőrét. A válaszát figyelmesen hallgatom, miközben egy pillanatra sem veszem le a tekintetem a szemeiről. Olyan… olyan furcsa érzést kelt bennem a pillantása. Tudni akarom, érteni, érezni… mit is? Mit is… Halványan mosolyodom el, ahogy apránként teszi össze a szavait mondatokká.
- Értem, de akkor kicsit messze kalandoztál… délebbre vannak a folyónak azon szakaszai.
Felelem csendesen, már-már áhítattal vegyített hangon. Mivel éri el, hogy ennyire elvarázsoljon? Mivel éri el, hogy rajta kívül semmit sem érzékelek a saját nappalimból? Biccentek, s bár nem akaródzik elmozdulni mellőle, fel kellene állnom, hogy hozzak neki vizet, hiszen az asztalon csak az én otthagyott vizem van, amit reggel ott felejtettem. Már épp kelnék fel, mikor olyasminek vagyok a szemtanúja, amit normális esetben félve fogadnék. Ez a férfi… parancsol a víznek. Az, hogy nem ember, már valami furcsa gondolat okán világos volt, de hogy eztán kiderüljön, hogy valami istenség lehet…? Jeges rémület szambázik végig a gerincemen… majd magamra hagy. Döbbenten pislogok a lebegő buborékra, amit aztán könnyűszerrel, mintha napi rutin lenne, megiszik. Utánam… Megremeg az ajkam, s már kérdeznék is erről… de… nem tudok. Miért… miért tűnik el az-az érzés, ami ezt furcsállja? Miért békélek meg mindennel fél perc alatt? Miért érzem úgy, hogy ez rendjén van?! Nem értek semmit sem, a lelkem viaskodik önmagával s nekem még is az a legfontosabb, hogy válaszoljak Neki. Őrület…
- A nevem Opal… Opal Ariana Faolan, ezúttal, ebben az életben.
Teszem hozzá csendesen, hisz csak most ez a nevem. Volt már száz és százezer másik név, mivel illettek, most ez az aktuális. A kérdés második felére az ajkamba harapok. Valószínűleg ő is érzi rajtam, hogy nem vagyok ember, felesleges is lenne hazudnom. Meg… nem is tudok.
- Mert engem hív… nem tudom miért, de minden életem ide húz.
Itt kell lennem, ide tartozom, a folyómnak hiányzom. Talán szereti, ahogy díszes virágokba borítom a partját? Szereti, ahogy figyelek a vizének tisztaságára? Mindig ott a legtisztább, ahol én vagyok. Azt hiszem, így hálálja meg, hogy foglalkozok vele. Hogy is tehetnék másként, mikor annyira hívott… olyan kétségbeesetten s ez a fájdalmas hang csak akkor csitult el az elmémben, mikor visszatértem Hozzá. Az Acheron folyóhoz. Megfeszülök, amikor közelebb kúszik, ellenben a bőröm szinte felizzik, ahol hozzám ér. Kellemesen borzongat, a szívem megőrülve kalapál bennem. Nem tudom tovább nézni, elvörösödve hunyom le a szemeimet s hagyom, hogy cirógasson. És annyira jól esik… pedig, pedig a józan észnek azt kellene diktálnia, hogy meneküljek. Mi folyik itt…? Hallon a csábos hangját, hallom, hallani vélem a szívének hangját. esetlenül, sután pillantok rá, kezdek a fülem hegyéig elvörösödni s amikor látom közeledni, szinte kővé dermedek. Nem tudok elhúzódni, nem tudok elszaladni, csak tágra nyílt szemekkel hagyom, hogy az ajkaival az enyémeket cirógassa. Mennem kéne! Felpattannom és elszaladnom! Elszaladni? Hová? Igaz is… hisz ez az én házam. És.. nem is akarok… Én nem…
- De azért... próbáld meg…
Suttogom teljesen elvarázsolva a szájába s bár nem értem miről beszélhet, miért ne emlékeznék arra, aki ilyen durva benyomást hagy bennem? Bennem… Kirázott a hideg és egyszerre önt el a forróság. Gyere ide, közelebb, most, azonnal, el ne engedj! Nyelvem hegyével nyaltam végig az ajkait s bebocsájtást nyerve és engedve, olyan szenvedélyes csókban forrtunk össze, mintha a világ kezdete óta erre várnánk. Akaratlanul is karolom át a nyakát s húzom közelebb, akarom érinteni, akarom, csókolni, akarom érezni… Te jó ég, mindennél jobban akarom! S végül magamra húzom… le, a kanapéról, rá a forró katlanként vonagló testemre, oda, a nappali parkettájára. Nem értem…

POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Vas. Júl. 23 2017, 17:33



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Ahogy ott ültem a kanapén, csak őt elvesztem a pillantásában, valahogy helyénvalónak tűnt minden. Hogy itt vagyok, hogy nem mozdulok mellőle, hogy úgy érintem, ahogy előtte soha senkit.
A neve semmit mondó, nem ismerem, nem találkoztam vele, korábban; csak most, először! Mégpedig nagyon is először! Mintha először érinteném a puha bőrét, az ajkát, és tudom,hogy örökre megfogom jegyezni a nevét, csakis az övét, a többiek nem számítottak. De, az Opal… annyira szép név, puha a hangzása és mégis annyira erős, ő is erős jellem, érzem. Talán én vagyok az, aki az elhatározásait összekuszálja.
-- Opal. – suttogtam halkan az ajkára hajolva, egyre közelebb és közelebb. Vonzott, mint a méhet a friss virágpor, a legyet a fény.
Hallottam, hogy azt magyarázza, hogy minden élete ide húzza. Kíváncsivá tett, de az ártatlan vörösödése, pirulása sokkal jobban izgat, lélekvándorló, minden bizonnyal, ezért nem találkozhattam a lelkével, mert… dolga van még, de miféle? Nem érdekes. Ha csak egy megállója leszek ennek a léleknek a hosszú utazása során, ám legyen.
Megremegtem a nyelve érintésétől az ajkamon, és olyat éreztem mint eddig még soha. Kívántam! Akartam őt! Olyasfajta örömöt akartam szerezni ennek a nőnek, amelyben eddig még egyet sem részesítettem.  Lehettem volna akár a folyó, aki körbeöleli a testét, aki gyengéden ringatja és elbódítja, s minden porcikáját felfedezi, ha lesz elég időnk, talán megmutatom neki ezt az érzést is.
Meg fogom próbálni, hogy a teste emlékezzen rám örök életében! Hogy más férfire rá se tudjon nézni, soha de soha többé! Mindent megmutatok neki!
-- Megpróbálom! – suttogom halkan, és érzem, hogy a titáni erőm pecsételi meg ezt a szót. Nincs menekvés, ígéretet tettem, még akkor is ha egy könnyed szexről volt szó.
Ám valahogy mégsem tűnt annak, mohók voltunk mindketten, éreztem a csókjaiból, a sóhajaiból, abból ahogyan a testemhez dörgölőzött. A hajam magától nőtt vissza a megfelelő hosszúságúra. Soha senkinek sem engedtem, hogy így cirógasson, így merüljenek el az ujjai a hajamban, de neki szabad volt. Talán köze lehetett ahhoz, hogy a folyómat vigyázza, minden eddigi életében, meg akartam neki hálálni, mindazt, amit tett, éreztem, hogy ezen a részen tisztább, sokkal tisztább ahol ő él.
Jövök, hozzád, most! Itt vagyok! Elhalmoztam a testét csókokkal, puha érintésekkel, úgy barangoltam be rajta minden zeg-zugot, mintha most találkoznék vele először, s tényleg így volt. Először heves voltam vele, akár csak ő, mint két tükörképe a másiknak, az ő vágyait tükröztem szinte.
Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem vele, de az biztos, hogy rég nem volt ilyenben részem, az emberek hamar átesnek ezen is, de  vele, még ha halandó is volt, azért ott volt benne a természetfeletti érzése, ő vele sokkal tovább tartott.
Odakint a csillagok alatt elkezdett hullani a könnyű nyári zápor, az időjárás az én lelkivilágomat tükrözte, fájt elbúcsúznom tőle, de hamarosan mennem kell.  Nem akartam, egyáltalán nem akartam. Végül, mivel megígértem… szinte cseppfolyóssá vált a testem, úgy burkoltam be, egy finom búrába, ahogy a víz szokta a testet, lágyan ringtam körülötte, miután a kezdeti hevességünk lankadt, és átment egymás felfedezésébe inkább.
Messze voltam a titáni alakomtól, de közel hozzá, így biztos nem fog több férfi hozzá érni, nem fog mások után áhítozni, de nem bírnám ki, ha elfelejtene, ha másnap találkoznánk, azt se tudná,hogy kinek köszönheti ezt a csodálatos nappalt és éjszakát.
Az eső felfrissítette a kinti virágokat, csakis a kunyhó körül potyogott, kitartóan, és halkan, a folyó a ház környékén lágyan ringott, csordogált és mosta a partot, olyan hévvel, amellyel én kényeztettem ezt a testet. Világ életemben én irányítottam, én voltam felül, most sem volt másként, ebből sosem engedtem.
Úgy éreztem a testem helyénvalónak érzi, hogy így vagyok vele együtt, hogy így adom meg ennek a nőnek a figyelmet, a kielégülést, az örömöt, ráadásul én is sokkal jobban élveztem ezt az egészet. Annyira természetesnek vettem, hogy mellette maradok, hogy nem teleportáltam el mellőle, hanem… ott maradtam a karjaiban, még figyeltem, ahogy a légzése csillapodik, még cirógattam a hasát, az ajkát, a kebleinek vonalát. Olyan, mintha ismertem volna őt, régóta. De a testének érintése, a bőre melege, a domborulatok, az idomok, ahogyan hozzám ért, ahogy hozzám simult.  Azt nem tudtam, hogy az esőzésem lezárta a ház környékét, és még Arit sem engedi be hozzám, holott kint kapott idegrohamot, hogy nem talál, vagyis… pontosabban tudja, hogy itt lehetek bent. De az ég szerelmére, nővel vagyok! Nem is akármilyennel. Tudom, hogy ki kell lábalnom, el kell illannom a közeléből. Mert túl jó itt, túl… micsoda? Meghitt. Nem akartam ezt. De akartam! A francba is akartam! Megbabonázott, elvarázsolt, és többet akartam belőle. A homlokomat az ő homlokának érintettem.
- Ki vagy te? –  a kérdés persze költői volt, nem vártam rá választ, de újra elöntötte a magány a lelkemet. Amint megérzem, hogy ébredezik, nekem nem lesz itt maradásom. Nem bírnám ki, hogy ez a gyönyörűség ne emlékezzen rám. Az istenek azért kerültek, hogy nehogy magukra vívják Zeusz haragját. Én sem vágytam a társaságukra. Egyik sem volt olyan… egyik közelében sem éreztem… azt amit most. Ezt… a megmagyarázhatatlan érzést.
Bizony, én magam is elszenderültem, az ő testébe gabalyodva, nem akartam elereszteni, holott úgy éreztem, hogy helytelen amit teszek, hogy menekülnöm kellene.
Hozzászokhattam volna már, hogy az én jussom csakis a magány, miért pont most árasztanak el újra ezek az érzelmek? Nem csak a testét akartam, megakartam ismerni, de tudtam ,hogy ez lehetetlen.  Lehet, hogy az érintésemre és a hangomra emlékezne, ha felkeltünk, hiszen természet feletti.  De nem….
Egy fáradt sóhajjal hajoltam a mellkasára, hogy ott pihentessem a fejem, a szívdobogását hallgattam, amely még most is rendszertelen volt, de egyre kezdett nyugodni.
Ennek a nyugodt ütemnek a hangjára szenderültem el én is.


Iron ⁞ SZAVAK SZÁMA ⁞  
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Kedd Júl. 25 2017, 13:08

Ash & Opal

Megmagyarázhatatlan, hihetetlen, csodálatos. ezek a szavak keringenek a fejemben, miközben az ezüstként meg-megcsillanó hamuszín szemeit figyelem. Ilyen szemek nincsenek is, ezt én is mindig megkaptam, aztán most találok valakit, akinek hasonlóan lehetetlen színű szeme van. Aki vonz, mint macit a méz, vonz, mint vad paripákat a tágas legelő. A gerincem belsejében ráz ki a hideg, ahogy az ajkairól leszakad a nevem hangfoszlánya. Egy elemi erő, valami olyan, ami magasan fölöttem, vagy fölötte helyezkedik el. Valami… valami hatalmas húz felé, valami gyönyörű érzés taszít a boldog tudatlanságba. Soha de soha nem éreztem még hasonlót… vagy mégis? Olyan ismerősen cseng, de mégis oly ismeretlen az egész. A légzése, a szívverése, a tökéletesen kidolgozott testének minden kis kockája. Magam sem tudom mi késztet erre, mi végre az egész… de nem tudok megállj parancsolni az érzéseimnek, a vágyaimnak, a tudatalattim makrancos akaratának. Életemben most először, magamra húztam egy férfit, aki még csak nem is ember. És mérhetetlenül boldog vagyok. Olyan hangok, olyan sóhajok szakadnak fel belőlem, mi eddig példanélküli volt. Nem is tudtam, hogy van ilyen hangom is… Kissé zavarba ejtő, arcom kipirulva dörgölöm hozzá két csók között. Ó, a csókjai… oly kellemes a lelkemnek, mint tündérek kacaja a fülnek. Éheztem, szomjaztam a figyelmét, az érintését, a csókjait, minden porcikáját. Édes bazsalygás kíséretében figyeltem a hosszúra nyúló tincseit s szinte leírhatatlan örömmel és áhítattal túrtam bele a sörényébe, beleveszejtve vékony ujjaimat. Annyira természetes érzés volt… annyira megnyugtató. Belemarkoltam s egy kissé felhúztam, hogy a nyakát végigharapdálhassam fentről lefelé haladva, majd a kulcscsontjánál megállva a nyelvem hegyével illetve bőrét visszacikáztam az arcához, egy újabb őrjítő csókért. S mindez annyira… természetes. Mintha ennek mindig is így kellett volna lennie. Mintha…. mintha Ő hiányzott volna egészen eddig minden életemből. Lehetséges volna… lehetséges volna, hogy megtaláltam azt a személyt, aki betöltheti a rést, az űrt a lelkemben? Létezhet ily csoda? Az időérzékemet teljesen elveszítettem, nem létezett semmi számomra. Sem idő, sem tér, sem senki és semmi más. Csak Ő volt és a birtokló lelke, mellyel a magáévá tette az érte sikoltozó testem. Fogalmam sincs hányszor kergettük egymást a vad gyönyörűségbe, de azt akartam, hogy soha ne legyen vége. Hogy ne tűnjön el, hogy még, még, még. Ó egekre, akarom még! Ezt az egészet… minden egyes nap. Őt akarom. Bárki is legyél, jóképű idegen. Élesen nyüszítek fel hátravetett fejjel, amikor vízcseppekként simogatja a bőröm s beférkőzik minden kis zegzugomba. Nem tudom most átkarolni, nem tudok belekarmolni a hátába, helyette a padlóba marok. Pihegve, rákvörösen, a végletekig a gyönyörbe hajszolva, fáradtan. Fogalmam sincs mikor került le rólam a ruha, vagy hogy én mikor húztam le róla az övét, de nem is fontos. Csak az érzés, az emlék… a boldogság, ami csücsül a szívemen. Úgy bújok hozzá, mintha már évek óta házasok lennénk. Milyen furcsa, hogy mind ebben az egészben, nem találok semmi furcsát. Bebújok a karjai közé, hagyom hogy a fejét a melleim közt pihentesse, miközben körmöm hegyével cirógatom, amíg a lapos pislogásom álomba nem fordul. Teljesen bele vagyok gabalyodva… Még éppen az ébrenlét és az álom mezsgyéjén kapok egy kérdést, amire gondolkozás nélkül, zsigerből dünnyögöm el a választ, hogy közvetlenül utána már csak az egységes szuszogásom hallatszik.
- Acheron… nimfája…
Ezt követően teljes a képszakadás, össze-vissza álmodom furcsaságokat egy palotáról, virágokról, a folyómról, s egy hasonló illatról, mi most az orromba kúszik. Érdekes egy álom, nem is tudom nagyon hova tenni, szóval hagyom magam sodródni a történésekkel. Igaz, mire elkezdek ébredezni, már semmi konkrétra nem emlékszem az egészből. Csak az érzés maradt meg, hogy fura volt. Csicsergésre ébredtem. Kiesett egy egész nap. Összevont szemöldökkel tekintettem a nappalim tetejére. Mélyet dobbant a szívem… nem álmodtam…? Óvatosan pillantok szét magam körül, s meglátom Őt. Hát igaz, hát minden igaz volt. Az ajkamba harapok, hogy ne sikkantsak fel örömömben. Körmöm hegyével cirógatok az oldalát és a hátát, míg a nyakára és a vállaira csókokat hintek. Feltett szándékom felkelteni a csókjaimmal s ha végre kinyitja a szemét, halvány pírral az arcomon pillantok rá.
- Kérsz reggelit?
Dörgölöm az orrom hegyét, az ő orrához s a fülem mögé tűrök egy adag fekete tincset.

POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szomb. Júl. 29 2017, 22:59



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Rabul ejtett az achát szürke szempár, annyira beszédes, annyira magával ragadó, annyira tiszta! Csak ő létezett és más semmi, és senki. Senki sem volt olyan fontos mint ő, most ebben a pillanatban. Akartam ezt a pillanatot, még a csak a testem is érinti őt meg, már elégedett leszek a tudattal.
A sóhajaink szinte eggyé válnak, ideig óráig egy ritmusra ver a szívünk és dübörög az ereinkben a vér, és érzem, hogy nem tagad meg tőlem semmit, nem hiszem, hogy ennek bármi köze is  van ahhoz, hogy titán vagyok, vagy magasabb rendű lény nála, egyszerűen csak… magam sem tudom, hogy mit érzek.
Az érintései olyanok voltak, mintha ismerne, tudná, hogy mi a jó nekem, ahogy a hajamba markolt, én felnyögtem, és szinte magamtól tartottam a fejem neki, hogy a félig hunyt pilláim alól őt figyeljem, s érezzem a bőrömön cikázó finom érintéseit. Simogattam, ő is érintett,
Félálomban voltam, még hallottam, hogy mit motyog, de abban sem voltam biztos, hogy igaz-e egyáltalán. Acheron nimfája… az én volnék, az én vagyok, s nekem volna nimfám? Hiszen arról tudnék nem? Azt megérezném! Tudnom kellene róla, hogy van mellettem valaki.
Annak ellenére, hogy a pillanatnyi zavar eluralkodott rajtam, nem igen foglalkoztam vele, hiszen kellemesen elfáradtam ennek a nőnek a karjai között, és álomba ringatott, úgy ahogy még eddig soha senki. Elmaradt a dölyfös lefitymáló végigpillantás, aminek a kíséretében kijött a fürdőből, és elküldtem egy sokkal fagyosabb éghajlatra megrohadni, ő más volt, valamiért ezt éreztem.

Álmomban…

Kellemes illatot hozott felém a szél, a búzatáblákon túl az Acheron folyó terült el, egészen a tengerig folytatta az útját. Atyám nevezte el rólam, ajándékul, hogy a szolgálatába álltam, hogy harcosnak kezdtem kitanulni. Akkor még korlátlan volt az erőm, és még tanultam, hogy hogyan használjam. Az összes vizet képes voltam irányítani, legyen az akár a földben levő, vagy épp a levegőben, vagy tengeri vagy édes vizi, ment, mert tudok parancsolni nekik. Aznap magasan sütött az égen a napkorong, az emberek dolgoztak a földjeinken, én harcolni tanultam, többször földre kerültem, apám jó harcos, rettenetesen. Így megszenvedek azzal, hogy egyáltalán megsebezzem, a heteket hónapok követik, a hónapokat évek, én pedig férfivá cseperedtem, igazi férfivá, harcossá, amely seregeket irányíthat, az ő seregeit. Azért mégis kicselezett, és a sárban landoltam. Feldúltan, vércsatakosan és számos horzsolással a testemen teleportáltam a folyóm partjára, hogy ott dühösen dobom félre a pajzsom, a vértem, és a sisakom, amin a legnagyobb a taréj, jelezve a rangomat. Az a szerencse, hogy senki sem látta a ballépésemet, különben kételkednének bennem. a vízbe sétáltam, amely azonnal elkezdte letisztítani rólam a vért, a mocskot és a szennyet, a sebeim is elkezdtek begyógyulni. A vízesés alá úsztam, és ott csutakoltam le magam. Az egyik kövön álltam, és a hajamból dörzsöltem ki a vért.
Ott álltam a kövön, és kifelé pillantottam az elgurult fegyvereim irányába. Ott állt Ő! Egy gyönyörű vízi nimfa, egy egyszerű hétköznapi tógában, kissé ferde arany szövéssel a ruha has, tájékán és a kulcscsontok környékén is, a vállon átvethető anyag pedig teljesen takarta az egyik vállát és a fél karját.
Kiúsztam a partra, addig ő nem moccant, ott maradt, tényleg rám várt volna?
- Ki vagy, asszony? – a csettintésem nyomán tiszta arany szőttes került a testemre, aranyszín palástommal együtt, kis babérkoszorú pedig a fejemre. Leplezetlen érdeklődéssel mértem végig a nőt. Valami megmoccant bennem, valami megmagyarázhatatlan. Érdekelt ez a nő. Kíváncsivá tett. Érdeklődve jártam körbe.
- $@&!#-né vagyok, ifjú titán. – a szívemig hatoltak ezek az egyszerű szavak, csak álltam oldalvást neki, és le sem vettem a tekintetem róla, a szemeiből, az arcvonásairól. Egy újammal végig simítottam az álla alatt, bizsergett tőle az ujjbegyem. Talán velem egy idős, talán még ő a sokkal fiatalabb mint én, de érzem, hogy nem lefitymálásból szólított meg így, tisztában a van a rangommal, és a helyzetemmel, akkor miért szólított meg? Miért én? Mit akar tőlem? Persze volt dolgom egy-két nimfával, de sosem maradtunk meg egymás mellett sokáig. Túl sötét volt az erőm nekik, így most sem fűztem sok reményt a dolgokhoz.


[…Hónapokkal később…]


A palotám sivár kertjében sétálgattam, hiába értettem a vízhez, hiába igyekeztem, sosem maradt meg semmi a palota környékén, pedig rendszeresen öntöztem és locsoltam őket, az általam idézett esővel. Az lenne a baj? Miért nincsenek virágaim?! Miért baj az, ha a holtakat szállítom?! Az én vizem fertőzött lenne? Fertőzött a lelkem is?! Kétségek gyötörtek, nem vitás, heves szélvihar söpört végig a palota kertjén, amelyen csak a kiszáradt fű, vagy csak a sima föld virított.  Üres torzókként sorakoztak az olajfák korhadt sorai, és a buxus bokrok egykori pompás maradványai, legalább a szökőkutak működtek rendeltetésszerűen. Felüvöltöttem, s egy kósza villám lecsapott az egyik korhadt fába. Akkor láttam a fekete villanást az egyik kőszobor csoport mögött, az esőben futva indultam utána, valaki volt itt. Éreztem! Követtem, és hosszas kergetőzés után, egy kisebb zöld szigetre bukkantam, igazán távol a palotától, de ez még mindig az én kertem volt. Ledobtam a kivont kardomat, és ámulva pillantottam körbe, a folyóm partján voltunk,  a fák nőttek, kis tündérkék vihorásztak a tündérhajnal mellett, a közeledtemre elhallgattak, vizes volt a fű, hiszen ez idáig miattam esett, ők is vizesek voltak. Az egyik fa mögött pedig ott állt, láttam, ő sem volt vizes, ahogy én sem.  Nem értettem,hogy hogyan lehet ez.
- Mit akarsz? Mi ez…? – tárt karokkal mutattam végig a fák rengetegén. Nekem miért nem sikerült?  A két kezemmel akartam őket elütetni! Amiket meg is tettem, de a torz csúfságok mind itt virítottak még a palota kertjében, a tenger partján.
- O#&@$ä! – suttogtam, a kis oázist figyeltem, áhítattal, hiszen énnekem sosem sikerült ez az egyszerű „csoda”, csak harcoltam a természettel, de ez sosem sikerült! Mégis… hogyan?! Miért?! Még pár lépés és kinyújtom a nimfa felé a kezem…


Mintha kipukkant volna mellettem egy szappanbuborék, olyan könnyedén siklik tovább az almám, nem marad más csak az üresség, az alakok, amelyek igazán ismerősek, de mégis távoliak, az illatok, és az érzések. Fáj, hogy eltűntek, valami fáj, hogy nincs velem. Mocorgom, könnyű érintéseket érzek az oldalamon, amelyek inkább kellemesen borzongatnak, mintsem nyugtatnának. Mégis ismerősek az érintések, az az ütemes tamm-tatamm-tamm-tatamm hang is ami kezdi megütni a fülemet, mocorgok, így már a földön fekszem, nagyon kitartó a reggeli ébresztőm. Nyűgösen nyöszörgök, hogy hagyjanak békén, még a vállamat is megmozgatom finoman, mert ha Ari az; nem akarom bántani. A kitartó ébresztés folytatódik, és csókokkal hintik be a vállaimat és a nyakamat, erre már kitör belőlem egy jóleső hosszú dorombolásszerű hang, miközben nyújtózkodom, egész biztos, hogy álmodom!
Lassan fordulok a hátamra, és igyekszem fókuszálni, mire az íriszeim végre megállapodnak a tegnapi gyönyörűség kipirult orcáján. Mint a harmatos rózsa, olyan ártatlan a pirulása, az alsó ajkamba harapva, kedvtelve nézem a nyílt tekintetét, még mindig álmodok, csípjenek meg! Ahogy eszmélek, gyűlik a pánikkal vegyes áhítat a bensőmben, pislogok, alig jutok szóhoz. A piszézés! Addig kell kihasználnom a helyzetet míg emlékszik rám! Csak egy utolsó csókot, hogy emlékezzek rá!
Bágyadt ébredező csókban forr az ajkam az övére, s kérek bebocsátást. A kérdése kissé még várat magára. Be vagyok tojva! Én, a nagy Acheron! Mennem kell! Menekülnöm kell! Nem maradhatok itt! A testem mégsem moccan, megérzem, hogy Ari rám fonódik és nem ereszt. Különös tetoválás barangolja be a testemet.
~Nem mehetsz! Maradj még! ~
Üzeni a megnyugtató hangja, most teljesen láthatatlanná vált a testemen, nem akarja a frászt hozni a félvér lényre.
Miután a csók után kinyitottam a szemeimet, a kipirult orcáját láttam továbbra is, elmosolyodtam, és őt figyeltem, ahogy óvatosan össze piszézik velem, miért olyan ismerős ez az egész, és miért akar beleszakadni ebbe az egészbe a mellkasom?!
Összeszoruló mellkassal, de biccentettem, az alattam elterülő takaróba markoltam, nem értettem semmit, mi történt?! Mi történik?! Nézem, ahogy a haját a füle mögé tűri, én akartam!
- Igen? – szürke szemeimben szinte olvasni lehet most, meglepett vagyok, bizonytalan, és nem tudom,hogy mi tévő legyek. Reggeli! Másrészt egy mélyen eltemetett felem, igen is akarja azt a reggelit! Akarok vele reggelizni! Akarom ,hogy valaki készítsen nekem reggelit, és azt is, hogy csak az enyém legyen ez, csak nekem szóljon, mióta is akarom ezt tulajdonképpen? Az idejét sem tudom!
- Igen! – vágom rá a kelleténél talán gyorsabban, és határozottabban, nyelek egyet, az ádámcsutkám is megremeg kissé. Reggeli!
~Hallod Ari, reggeli! Nincs… nincs hiszti, nincs letámadás, nincs ki a faszomozás! Hallod?! ~
Éreztem, hogy Ari is osztozik az örömömben, de az érzései java részét elzárja előlem, hogy ne zavarjon most semmiben, szerintem haragudott rám, amiért elzártam őt magamtól, amiért lezártam a kunyhót.
- Akarok! – majd zavartan nevettem fel, és megráztam a fejemet. – -Vagyis… igen kérnék szépen. – felültem és a tarkómat dörzsöltem zavaromban, nem a meztelenségem zavart, hanem az, hogy sebezhetőnek éreztem magam. Egyáltalán nem értettem a helyzetet, amibe csöppentem. Ez a nő… mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy reggelit készítsen nekem! Édes Téthüsz és magasságos Ókeanosz atyám! Mi történik?! Biztos akkor fog csak elfelejteni, ha kitettem a lábam a házából, ez valami különleges dolog, ezért félvér egész biztos!
- Bocsáss meg, csak… nem ehhez vagyok hozzászokva. – elég volt az érzelgősségből! Ne tárulkozz ki! Korholom magam, ő csak egy félvér! Semmi több! Semmi szüksége magyarázkodásra! Ezek után rohan majd a félisten haverjaihoz, hogy együtt volt Acheronnal az alvilági folyó titánjával! Nem! Ne képzelj bele hülyeségeket! Csak hagyd magad sodródni az árral! Jutottak eszembe atyám egykori szavai. Néha jó dolgokat hoz az élet és a víz is eléd.


Now we are Free ⁞ SZAVAK SZÁMA: 1507    ⁞  
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Csüt. Aug. 03 2017, 01:32

Ash & Opal

Olyan ez az egész, mint egy cukormázas álomfoszlány. Más nem is lehet, hiszen évszázadok óta senki sem volt képes bennem hasonló érzéseket kelteni. Senkinek sem hagytam, hogy így érjen hozzám, hogy így… hogy is? Ép ésszel felfoghatatlan dolgok történtek tegnap s én ezt egy percig sem bánom. Olyan… természetes. Annak érzem, annak kell lennie, még ha az agyam keresi is valahol titkon a csomókat azon a bizonyos kákán. De… egyszerűen nem találom. Minden a legnagyobb rendben van, ezt érzem, ezt sugallja minden porcikám. Itt, Vele, együtt. Mindennek… így kell lennie. Eddig is így kellett volna. Hogy is? Miért is? Nem tudom. Csak azt, hogy mióta az eszemet tudom, nem aludtam még ilyen nyugodtan, ilyen jót, ilyen biztonságban. Alig akaródzott felkelni, alig akartam kibújni az oltalmazó karjai közül. Most, hogy így alszik, szemrebbenés nélkül figyelhetem meg minden aprócska rezdülését. Azt a kis gödröt, a kockák markáns vonalát a hasfalán, s ott az a kis halvány csíknyi szőr, ami a levezet a hasától az ágyékához. Az ajkamba kell harapnom, ahogy a puszta gondolatra az agyamba tódulnak az emlékek az elmúlt éjjelről. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, hogy ne érintsem finom nap barnította bőrét.  Percekig figyelem csak így, aztán csókjaimmal, cirógatásommal ébresztgetni kezdem. Nem nagyon akar felkelni rá, de kitartó vagyok és… egyébként is élvezem. Még sosem volt alkalmam valaki mellett ébredni. Főleg nem olyan mellett aki, nos… ennyire észbontó jelenség. Ahogy ő a hátára gördül, úgy én a mellkasára feküdve-dőlve dörgölőzöm a bőréhez. Egyszerűen őrület, de nem tudok betelni vele. Nem akarok. Amikor utoléri azokat a csodás tükröket az ébrenlét, úgy akkor már a mellkasán gubbasztott felsőtesttel pillogok rá serényen. A kérdésemet nem volt lehetőségem feltenni, mert rögvest az ajkaimra veti magát. Hogy bánom-e? Dehogyis! Jóleső hümmögéssel hagyom magam újra elmerülni a csókja által okozott mámorban, jobb kezem önkéntelenül is vándorol vissza a hajába. Ujjaimat csúsztatom a lágy tincsek közé s hagyom elveszni őket benne. Mikor ő befejezné a csókot, én még ágálok ellene, egészen addig, mígnem a légszomj kényszerít rá, hogy elszakadjak tőle. Kissé pihegve sikerül feltennem neki a kérdést, amire elsőre talán furcsa reakciókat kapok. Bizonytalan, érzelgős, eldönthetetlen válaszok ezek. Még mindig pírral ékesített arccal, gyengéd mosollyal figyelem az önnön viaskodását valamivel, amiről én nem tudhatok pontosabbat. Én csak kézfejemmel simogatom az arcát s igyekszem betelni a látványával. Ezzel a tökéletes férfival itt előttem/alattam. Amint kinyilvánítja gyermeki örömét és akaratát, vele együtt nevetek fel. Biccentve veszem tudomásul, hogy kéri azt a reggelit, s ezt meg is pecsételem egy kedveskedő, finoman óvatos csókkal. Ahogy ő felül, úgy én is a dereka mellé ülök fel, magam mellé hajlítva a lábaimat, még mindig felsőtestemmel bújva hozzá, csupán kézzel a földön támaszkodva feszülök neki. Valamiért... a jeges rémület kerülget a gondolatra, hogy eltávolodjak tőle. Nem akarok.
- Nem igazán értem miről beszélsz, de nem haragszom…
Mosolygom rá, hallatom bársony hangom csendesen s az arcomat dörgölöm az övének. Annyira… megnyugtató a jelenléte. Még talán sosem éreztem magam ekkora biztonságban, mint most. Soha, de soha ezelőtt… valóban soha? Tényleg? Elbizonytalanodtam… de miért is? Mennem kéne azt a bizonyos reggelit elkészíteni, de ez a szempár… ez az acélos keménységű bizonytalan szempár nem engedi el a tekintetem. Csókolni akarom, újra és újra, minduntalan. Észre sem veszem s mialatt ezen gondolkoztam, újfent előre dőltem onnan a mellkasáról, elvarázsolt tekintettel hajoltam az ajkaira, megint. Átölelve őt simulok hozzá s még a csók után is csak őt nézem.
- Mit szeretnél enni? Mit készítsek?
Suttogom csendesen, az orromat dörgölve az övének. Nem tudom miért… de fokozottan jól esik ezt csinálni. Egészen addig így maradok, amíg nem válaszol nekem, s csak a választott étel tökéletes tudatában húzódom el tőle, sajgó szívvel bár, de megteszem. A bőröm szinte felsikít a hiányától, egyszerre hideg önti el a testem, mert már nem ér hozzám. Ne butáskodj Opal… a konyhába kell menned. Fekete tincseimet átrendezem a jobb oldalra s ott az ujjaimat fésülöm ki egy kicsit. Nem mondanám, hogy zavarban vagyok, mert nem, ellenben egy egészen kicsi szemérmesség dolgozik bennem.. vagy talán csak kívánatos akarok lenni a szemében…? Nem tudom, de egy leheletnyit azért takarom magam előle. Épp csak annyira, hogy érdekelje, amit nem lát. Felkelek a földről s így, ahogy vagyok, évakosztümben sétálok ki a konyha felé, miközben hatalmába kerít az-az érzés, amikor bebarangolta az egész testem azzal a hihetetlen módszerével. Óh… viszont mielőtt még elhagyhatnám a nappalimat még az ajtó előtt valami láthatatlan anyag fonódik a testemre, mi fél pillanattal később alakot ölt egy áttetsző, türkizkék tóga-szerűségben. Bár, annak sem lehet nevezni, ez amolyan… a felnőttes játékokra lehet kitalálva, mert az ég egy adta világon nem takar el a kíváncsi szemek elől jóformán semmit. Meghökkenve pillantok hátra, kissé zavarban talán.
- Ebben szeretnél látni? Hát jó… akkor ebben készítem el a reggelid…
Kuncogok fel, mert teljesen azt hiszem, ő akarta így. Visszalépek hozzá s felsegítem a földről, ujjaimat az övéibe kulcsolva vezetem őt ki a kicsinyke konyhámba s leültetem az asztalkám mellé, a székre, miközben én nekilátok sürögni-forogni a konyhában s előkészíteni a reggelijét. A reggelinket…
- Kávét esetleg? Vagy valami innivalót?
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Csüt. Aug. 03 2017, 19:00



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Egész biztos, hogy még most is álmodom, és ez baromi jó álom, igazán élethű, az összes érzéssel és érintéssel egyaránt, hiszen minden annyira igazi, annyira valóságos, ahogy a mellkasomon fekszik. Érzem a testének súlyát rajtam, a kebleinek puha halmát nekem nyomódni, ahogy végig simítok a puha takaró alatt és a hátsó combját érem, majd a fenekét, át a derekén, a derék ívén, át, a gerinc mellett a lapockák között. A tarkóján zongoráznak át az ujjaim, úgy érzem, hogy neki itt a helye, rajtam:velem, mellettem és én benne, amikor itt az ideje. Megmoccantam, és a combom az ő külső combját súrolta, lassan, lustán pislantottam. Annyira ismerős volt a bőrének érintése. A csókot én sem akarom megszakítani, de muszáj, lenne, nem? Ó a francba is, ha ez álom, kit érdekel! Csókolózzunk kifulladásig, én is zihálok az érintései nyomán, s nagyot kortyolok a levegőből, a tarkójánál fogva húzom magamhoz, hogy a homlokaink összeérjenek, még kissé harapdálom az alsó ajkát, miközben érzem, hogy megmagyarázhatatlan mosoly költözött az arcomra, aminek az okozója azt hiszem ő. Bukfencet tudnék vetni örömömben, ám itt maradok inkább mellette, a finom keblek továbbra is a mellkasomat súrolják, akarom, hogy tovább súroljanak, ahogy cirógatnak, s nekem feszül a puhaságának két ékes kis dombja, amely a rejtett vágyairól árulkodik. Igen, akarom még őt a karjaimban tartani. Elvesztem a tekintetében, csak egy erősebb markolás a fenekén, egy apró jel, hogy azt kívánom maradjon még, ne menjen, élvezzük együtt a reggelt, csak még egy kicsit! De a reggeli… Felülök, és ő követi a mozdulataimat, úgy fest, mint egy gyönyörű sellő, nem egy sellőnél sokkal tisztább és finomabb teremtés, már-már látom a testében megbúvó nimfa részét, de valamiért homály fedi előttem ezt az oldalát. Talán az ősei félvérek lehettek. Akarom őt, újra! Nem igaz, hogy nem vette észre! Ha ez egy álom tudnia kellene róla!
Nem a vágyaimat kellene, hogy teljesítse? Az arcomhoz dörgöli magát, kicsit félrebillentem a fejem, és lehunyom a szemem, érzem őt. Halk nyögés szökik ki az ajkamon és nem! Nem akarom látni, hogy hogyan lesz ennek a gyönyörű teremtésnek vége, hiszen még igazán ragyogó a lelkének fénye. Talán meg sem érdemlem, hogy fürdőzzek benne, hogy a közelében legyek. Kósza gondolat ez, de érzem, hogy Ari távozik közben a testemről, túlságosan labilis a lelkiállapotom neki, jelenleg.
De legalább ketten vagyunk újra, én és ez a gyönyörűséges nő!
Ki akarok menni vele innen, be a folyómba, fel oda, ahonnét fakad és a vízesés alatt is vele akarok lenni. Nem tudom, hogy miért ez a hirtelen vágyódás arra nézve, hogy ezzel a nővel legyek a legtöbb és legelképesztőbb módokon.
- Tojásrántottát? – vágom rá kérdőn, az-az egyik kedvenc reggelim, de ki tudja, hogy mikor ettem már utoljára olyan igazit, mint évmilliókkal ezelőtt, pestos tojásrántotta, gombával és baconnal, meg fenyőmaggal, azok amiket a mostani emberek készítenek, meg sem közelíti az akkorit, ezért sosem ettem a modern konyhán ilyesmiket. Egy olyan ízt kerestem, amit sosem találtam, és mindig csalódtam a próbálkozások alkalmával.
Figyelem a szemérmes mozdulatait, és látom, érzem, hogy nem játssza meg magát, ő természetéből fakadóan ilyen fajta, nyelek egy nagyot, már söpörném is el,hogy a jobb mellét is olyan jól lássam, mint a másikat, ne takargassa előlem magát! De ebben az ártatlan tartásban is van valamiféle bujaság, ami megmozgat, nyújtanám a kezem, hogy megérintsem a fenekét, végig cirógassak a combján, de ahogy ellép előlem, így foszlik szét a lehetőség is. Figyelem, ahogy egy ruha materializálódik rajta, semmit sem takar rajta, de pont passzol a testére, és a formás fenekét nézem, az uszály mögött, amibe vigyáznom kell, hogy ne akadjak fent magam is. Egy… magas rangú nő lett volna az elődje, akitől származik? Kinek lehetett az asszonya? Kiknek a gyereke? Sajnos ennek kiderítésére nem sok tudás rejtezik a tarsolyomban, ha csak nem a párkák segítségét kérném.
A kezét fogom, hagytam felsegíteni magam a földről, és kézen fogva mentem utána, meztelen voltam, továbbra is, nem hoztam magammal takarót sem párnát, de azt hiszem felesleges is, hiszen mindenét láttam, amit eddig lehetett. Mégis, ez a ruha… Egyáltalán nem főzőcskézéshez tervezték, de nem is én adtam rá, viszont a türkiz kék szín, ismerős volt, ahogy… a ruha is, annak kellett lennie, láttam már valahol egyszer az életemben!
Mintha kérdeztek volna tőlem valamit, nem? Felkeltem, és mögé léptem, a haját félresöpörtem a nyakából, és végig csókoltam a tarkóját, miközben utat kerestem a szoknya rész alján, fel a combokhoz, megálltam mögötte, és feljebb húztam a ruha alját, hogy odaférjek, teljes hosszúságomban, és előre nyúlva öleljem át, a dús, elnehezedő keblek alatt.
- Csak a te bőrödről akarom lecsókolni az összes nedvességet! – a csepp formájú kivágást nézem a keblei felett, annyira tökéletes, annyira finom idomok, hogy legszívesebben sosem engedném el a karjaim közül. Érinteni akarom, fogni, sosem elengedni!
Francba a reggelivel! Kívántam őt, reggeli nasinak, ebben a ruhában, itt a konyhapult előtt.
- Kapaszkodj! – suttogtam halkan, s nem tudtam,hogy hogyan , vagy mikor, vagy miként ,de úgy nyúltam többször is, hogy tudtam, hogy neki jó, és ezzel azt segítem elő, hogy én is minél hamarabb a testében lehessek. Olyan volt, mintha mindig kész lenne, és csak rám várna, már egy érintésem után éreztem. Önző vagyok, hogy letámadtam volna? Talán… de nem hiszem, hogy ellenkezne, hogy gond volna ebből. Az arcomat enyhe forróság öntötte el, ahogy a nőt tartottam a karjaim között, a kicsinyke konyhában nem merek megengedni akkora mozdulatokat magunknak. De tartom őt, addig amíg kell, és fogom ; támogatom. Ha ez álom, sosem akarok felébredni!
Újra együtt ringunk, és mozgok vele, s nem engedem, még akkor sem, amikor vége ennek az egész gyönyörnek, és elnyújtott morgásom hangja keveredik az ő hangjával együtt.
Mosolygok, újfent, és halkan morgolódok, elégedett hangokat hallatok, miközben a homlokára tapadt haját hátrasimítom, összefogom a haját hátul, és könnyedén csinálok egy kontyot a feje tetejére, és finoman megfújom a tarkóját, s le is nyalom róla a sós ízt. Érzem magam a testén, benne gyöngyözök, fürdőzik bennem nem? Erről beszéltem korábban, mikor is? Szerintem akkor nem lehettem magamnál túlságosan. Még mindig nem akarom elereszteni a törékenynek tűnő testet, így fogom, s alulról cirógatom meg az állát.
- Most már bármit megeszek! – suttogom halkan, és megharapom finoman a fülét, a kezem lesiklik az alhasára, és ott is megcirógatom, érezni akarom az izmok utolsó mozdulatát, rántását is a testében, így is, nem csak odabentről, hiszen ott még intenzívebb volt. Felpillantottam a konyha ablakra, kettőnket láttam, de nem mostani ruhákban, nem, úgy ahogy most voltunk jelenleg, rajtam az arany ruhám volt, rajta…? Egy szolid, hosszú uszályos kékes árnyalatú ruha, térdig érő saruval. Megráztam a fejem és csókot leheltem a csupasz vállára, aztán még futólag megsimítottam. Végig csókoltam még a nyakát is, aztán tényleg megfordultam, és nyújtózkodva indultam vissza a nappali felé.
- Merre van a fürdő, nimfy? //nimfám//-fenébe, magára kellett hagyjam, pedig nem szívesen tettem meg, nem akartam! Riadtan fordultam vissza és léptem vissza a konyhába. Nem tehetem! Nem hagyhatom itt, mert akkor elfeledne! Egészen biztos hogy elfeledne! De most már megtettem, megkérdeztem, nem táncolhatok vissza nem? Kénytelen leszek elmenni, megfürdeni nem igaz? Jól esett volna megfürdenem, a hagyományos módon. Megálltam a konyha és a nappalit összekötő részen, kis terpeszben, és az ajtófélfáig nyújtózkodtam.
Őt figyeltem, a gyomrom mélyén egy csomó kezdett szabályos görcsbe állni, attól tartottam, hogy mindennek vége. A baljós gondolataimról pedig még ugye nem is beszéltem, az alattomos kígyó hangnak aki mindig figyelmeztet, hogy vigyázz, ez lehet ám csapda is!



Now we are Free ⁞ SZAVAK SZÁMA: 1212  duzzog  ⁞ Megjegyzés: Elnézést, nem tudok betelni veled  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Csüt. Aug. 03 2017, 21:25

Ash & Opal

Úgy ér hozzám, úgy cirógatja végig a testem, hogy szinte azonnal készen állna egy újabb szenvedélyes csatára, szinte dorombolva hagyom, hogy cirógasson, hogy kényeztessen oly módon, mi mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Alig akaródzik elválni tőle, a gyönyörű acélos szemei fogva tartanak, a testének melege, az áthancúrozott éjszaka adta fűszeres illata szinte magához láncol. Bújok hozzá, mintha mindig is így tettem volna, mintha ez lenne a legfontosabb feladatom a világban. Bújni Hozzá, odaadni magam neki, mindenemet, s teljesíteni minden óhaját, rendelkezésére állni a nap minden percében a lakás minden pontján. És ez a gondolat… valami elképesztő boldogsággal tölti meg a szívem. Akarom, hogy kedve szerint kapjon magához, amikor csak akarja, hogy csókoljon, hogy az őrületbe kergesse a testem minden porcikáját. Ó egekre… mindennél jobban akarom! Dörgölőzöm hozzá, puszilgatom s viszonzok minden csókot, amit csak megkövetel tőlem. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy azt válaszolta, amire én is gondoltam. Furcsa érzés, hogy az első ötletem a neki készített reggelire a rántotta volt, de elbizonytalanodtam… Úgy voltam vele, ki tudja, lehet nem is szereti a tojást, így inkább megkérdeztem. Még is… annyira örülök, hogy ezt választotta. ez… ha szabad ilyet mondanom, nagyon jól megy nekem. Igaz, ezeknek fényében sem túlzottan akarok elválni tőle, de azt sem akarom, hogy éhen vesszen itt nekem ez a csodálatos teremtés. Alig akarom elhinni, egyáltalán létezhet ilyen? Hiszen ez a férfi… egyszerűen tökéletes. Talán… talán álmodom. Talán én vertem be a fejem tegnap és azóta is csak álmodom ezt az egészet. Nos, ha így is van… soha többé nem akarok visszatérni a valóságba. Ez… elég önző, hisz ott vannak a növényeim, a folyóm… de.. de! Ilyen férfit nem találni minden bokorban! Meg fogják érteni… megértenék. Minden eddigi életem az övék volt… ezt az egyet talán nem sajnálják az én boldogságomtól.
- Remek, abban jó vagyok.
Duruzsolom vissza neki, még egy röpke csókot szakajtva az ajkairól, mielőtt még felkelek, s ő egy gyönyörűséges ruhácskát varázsol rám. Persze, látom ám, hogy nem akarja megfosztani igazán magát a testemtől, mert könnyen sejlik az anyag alatt a mivoltom, minden vonalam, dombom s völgyem egyaránt. Kézen fogva vezetem be a kicsin konyhámba, lopva végig hátra-hátra pillantok a vállam felett. Annyira szép, annyira csodálatos ez a pillanat, hogy mindig néznem kell őt. Félek, hogy eltűnik mellőlem… Leültettem magam mögé a székre, míg én a vágódeszkát, a tojásokat, a fűszereket és a zöldségeket vettem elő. Utoljára a szalonnát húztam ki a hűtőszekrényből s azt is kezdtem bontogatni, mikor megéreztem páratlan testét az enyémhez feszülni. Akarva-akaratlanul is domborítok ki neki hátra, hogy odasimuljak az ölének forróságához. Hangosan sóhajtok fel, amikor megérzem a csókjait, azt, ahogyan a ruhámat gyűri fel. Megint… újra engem akar! És én ennél boldogabb nem is lehetnék. Mióta csak felébredtem, mióta csak újból megláttam Őt, újra akartam… akartam, hogy csókoljon, hogy öleljen, hogy kitöltse a bennem tátongó, kínzó űrt. Eszem ágában sincs tiltakozni, boldog vagyok, mérhetetlenül boldog, hogy még mindig nem volt elég belőlem, hogy még mindig akarja az ölelésem. Válaszolni sincs időm, a kuncogásom egy hosszas élveteg sóhajban teljesedik ki, amint megérzem a legféltettebb kincsemnél időzni. Az igazság az… hogy azóta készen állok a befogadására, mióta csak belemarkolt a fenekembe. Azóta, minden egyes pillantása hatására csak egyre jobban vágytam rá, az érintésére, a forró ölére s azóta vagyok szüntelenül elázva a mennyek kapujánál. szinte percekkel utána, nyüszítve hajolok előre, söprök mindent félre s fekszem fel a konyhapultra, kerek fenekemet ingatva, pipiskedve neki hívogatom riszálással. Ó, és ő nem rest engedni a meghívásnak… Kéjes nyögéseim elhaló lehelete csipkézi a fali csempét, s én hagyom, hogy táncba vigye a vágyaimat. Őrülten kergetőzünk valahol a tudatunk peremén, a testem remegve sikolt utána, korai légyottunk gyümölcse pedig csiklandozva folyik le a combomon. Reszketek a kezei között, még mindig össze-össze rándulnak az izmaim alhasi tájékon, fáradtan de mámoros boldogsággal pihegek a konyhapultomon feküdve. Sóhajtozom, s bazsalyogva emelkedem meg a keze nyomán, hogy kedvére cirógathassa meg az állam, majd ajkamba harapva nyüsszenek fel, ahogy visszatéved az iménti csata helyszínét cirógatni. Egekre mondom… a világ végéig is tudnám ezt csinálni vele! Pihegve s enyhén nyüszítve hagyom, hogy eltávolodjon tőlem s remegő lábaimra próbálok állni, miközben a pult szélébe kapaszkodom. A tekintetem szinte opálos, gyönyörtől és vágytól izzó, csillogó, éhes, ahogy az alakját figyelem, az izmos és széles hátát… awhh, akarom még karmolni. Akarom, hogy örökre emlékezzen a velem töltött csodálatos légyottokra. Kezeimet előrenyújtva érintem meg a falat s mint a macskák, pucsítva-domborítva nyújtózkodom egyet, a felgyűrt ruha legördül a hátamról, ahova fel volt polcolva. szinte még kábulatban húzom vissza magam elé a hozzávalókat és az eszközöket és kezdem felaprítani a baconszalonnát kis csíkokra, majd egy pöttynyi olíva olaj kíséretében megy is a serpenyőbe sülni. Addig én megtisztítom és felszeletelem a hagymát, a gombát, a piros és sárga paprikát. Közben a szalonnából kisült a zsír, kiszedtem egy kis tálkára, öntöttem még a serpenyőre olíva olajat és rátettem az apróra kockázott hagymát. mikor már üveges, beleborítom a paprikákat és egy maréknyi fenyőmagot is. Míg ez sül, egy tálkába felütöm a tojásokat, pici tejszínt sót, borsot és oregánót is teszek bele, majd felverem.
- Jobbra a második ajtó a nappaliból… de… ha gondolod, reggeli után akár fürödhetnénk együtt is…
Halvány pír költözik az arcomra, ahogy rápillantva válaszolok, s ahogy a pillantásom lesiklik szikár alakján. Ajkamba harapok s egy bujtatott sóhajjal visszafordulok a rántottához. Végezetül visszatolom bele a bacont, és a gombaszeleteket is, láván nekik sokkal kevesebb idő kell s még pár percig sütöm őket, amíg meg nem puhulnak a szeletek s csak aztán öntöm bele a tojásos keveréket. Nagyjából öt percig kavargatom s utána merek bele pár kanál zöld pesto szószt is. Amíg összesül, két szelet kenyeret tolok a kenyérpirítóba, és elindítom. Mire elkészül a rántotta, a pirítósok is kibukkannak a gépből. Ha Ash megvár a fürdővel, akkor a szeme láttára tálalom a reggelit a kis asztalkámra, ha nem, akkor mire visszaér, már meg van terítve és a villát teszem épp a tányér mellé.
- Remélem… megfelel az ízlésednek…
Tördelem az ujjaimat s helyet foglalok vele szemben, de addig nem fogok az ételhez nyúlni, amíg nem látom az Ő reakcióját.
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Aug. 04 2017, 00:00



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Kellett egy kis lélegzetvételnyi szünet, az, hogy ne lássam, hogy kicsit tisztuljon a kép, mert legszívesebben ott álltam volna mögötte és figyeltem volna, hogy hogyan dolgozik, a buksija felett áthajolva. Mégis amikor megfordultam, figyeltem, ahogy a ruha visszahullik a testére, és eltakarja őt előlem, ahogy már nem látom a kerek, feszes fenekét, ahol az ujjaim nyomát hagytam, miközben erősebben szorítottam magamhoz. Nem ülök, valahogy nem tudok leülni a közelében, egyszerűen nem tudok nyugodtan ücsörögni, érinteni akarom, és így inkább jobb, hogy állok, csak pár lépés és újra a hátához tudnék simulni. Még most is alig tudom elhinni, hogy főznek, nekem. Figyelem a szabaddá vált nyakszirtet, kedvelem rajta ezt a részt, néhány hajtincse nedvesen kunkorodik oldalt, a nyaka vagy a feje jobb vagy bal oldalán. Most tényleg úgy fest mint egy ókori görög nimfa, bár nem rémlik, hogy láttam volna hozzá hasonlót.
De olyan érzésem van, mintha ismerném. Nem létezik hogy lefeküdtem volna egy nimfával, és most annak a gyümölcsével háltam volna, az igazán beteg lett volna a mai normák szerint, de ha körbenézek a családomban a titánok és az utódaik, az istenek között, azért ott is akadtak furcsa dolgok. De… ugh! Borzongva simítok át a tarkómon, viszont a szemem le nem veszem a nőről, aki a konyhában tüsténkedik. Pestos rántotta? A nyál is összefut a számba, és a gyomrom is megkordul néhányszor. Az illata! Mennyei! Mintha az elíziumimon járnék, olyan fenséges.
Ez az apró nő, apró pici kezekkel, az enyémhez képest azért jóval kisebbekkel, kicsit közelebb léptem hozzá, s közelebbről figyeltem, máris nem érdekelt a fürdő. A konyha jobban érdekelt; az a hely jobban ahol ő volt, és az amit csinált, nem azért mert féltem volna ,hogy megmérgez, nem hatott rám semmi. Hanem egyszerűen a jelleméből fakadó nyugodt légkör volt az ami igazán jól esett a számomra. Ezt éreztem az egész házban, az ő meghitt jelenlétét.
Mellette állok, nekitámaszkodva a hűtőnek, és őt figyelem, egyszerűen nem tudok betelni a látványával, ahogy főzőcskézik, és még mindig ez a ruha van rajta, azzal a cseppszerű folttal a keblei felett. Kedvem lenne végig nyalni azt a helyet, miközben a kipirult arcát figyelem, nincs olyan testrésze, amit ne érintenék hódolattal és kellő figyelemmel, azt hiszem erről biztosítottam őt számtalanszor az éjszaka folyamán is.
Én analfabéta vagyok a főzéshez, minden helyen ahol laktam bejárónő készítette az ételeimet, vagy ha hotelben laktam, akkor a szoba szerviz volt az. Így figyelem, hogy hova mennek a kenyérszeletek, aztán teszek egy lépést hátra és már ott van a tenyeremen egy vízgömb, amikor kibukkannak a szerkezetből. Jó-jó… mindent azért én se tudhatok, miután időről időre megpróbáltam én is ezt az egyébként tök egyszerű ételt elkészíteni, amit most nekem is, ami egyébként a kedvencem, nem is tudom, hogy honnan tudja, vagy miért pont ezt, talán csak azért, mert görög ő is, tudja, hogy mit szeretünk enni reggelente, talán ezért ez a választás. Meg valahogy természetes, számomra, hogy így készül a reggeli tojás, az is, hogy nem az én kezeim között, mert garantált a szénné égés, és minimum tűzoltás, ha nincs tűz, egész jó voltam. Ha van, akkor általában a fél ház leégett… Miután megbizonyosodtam, hogy nincs probléma, eltüntettem a gömböt és egy bocsánatkérő félmosoly kíséretében álltam tovább mellette.
-Tudod… próbáltam főzni néhányszor, de… igazán nagy katasztrófa lett a vége. Füst, szén, leégett ház… és csak tojást akartam készíteni… - rántottam meg a vállamat, egy könnyednek tűnő mozdulattal. Szóval a konyha és én nem vagyunk haverok. A hűtőbe nyúlok, mert láttam, hogy van ott gyümölcslé.
Így megfogom az üveget, és könnyedén meghajtom a dobozt, egy csepp még félre is cseppen az ajkamon. le a mellkasomra, s onnan folytatja az útját a kockák felé. Jólesőn szusszantottam fel.
A megterített asztalra pillantottam, nagyot nyeltem a látványra, ahogy kinézett az, ami a tányérban volt. Leültem a korábbi helyemre és a villáért nyúltam, meg a pirítósért, és hirtelen még jó étvágyat is elfelejtettem kívánni. Egy falat tojás, egy harapás pirítós és újra az elíziumimon éreztem magam, a szemeimet lehunytam, és a rántotta Kánaánban jártam. Rágtam és rágtam, és halkan feldoromboltam, aztán könnyezve kaptam a kezem a szám elé és huhogva köptem ki a falatot, mert bizony leégettem a szájpadlásomtól kezdve a nyelvemen át mindent, de semmi gáz, mindjárt elmúlik, mindjárt meggyógyulok, csak mohó voltam és meggondolatlan. A kezembe ejtett falatot visszapottyantom a tányérra, és megtörlöm a kezem az egyik szalvétában. Egyet korábban már az ölembe ejtettem, hogy mégse legyen teljesen meztelenül az asztal mellett.
- Uff…heeeffff… efffooffoo folt! – hátradőltem a székben és felsóhajtottam, megköszörültem a torkomat – Ez forró volt, bocsánat… - húztam el az ajkam bocsánatkérőn, és megérintettem a kézfejét. – Nagyon finom az illata és az íze is az, csak egy kicsit mohó vagyok… - biccentettem félre a fejem, majd újra megköszörültem a torkom. Zavarban éreztem magam, egyáltalán nem értettem ,hogy miért kell magyarázkodnom, de mégis szükségét éreztem.  Kotorgattam egy kissé az ételet, hogy hűljön és amikor már nem gőzölgött annyira, nekiláttam az evésnek, szótlanul, és a korábbihoz hasonló élvezettel. A szemem csillogott, mint amikor a kisgyerek fagyit kap, talán ahhoz lehetett hasonló.
Mindeközben a mellkasomban gyűlt egy furcsa érzés is, olyan… ismerősnek éreztem ezt a helyzetet.
~Felejtsd el, majdnem olyan mintha Arival kajálnál, csak ő egy fél marhát megeszik fél perc alatt~
A kezdeti sokk után végre eszek, ő pedig még mindig a kezeit tördeli, nem tudom, hogy mi ütött belém, de fogom a villámat, és az én tányéromról adok neki egy falatot egy harapás pirítóssal együtt.
Hé, gyere… csak eszünk, jó… nem fogok semmi rosszat csinálni. – összezavarodom, miért ücsörög ilyen aggodalmasan. Megeszem minden reggelijének valót? Nem akarom kiforgatni a vagyonából, én nem az a fajta isten vagyok, persze háború idején igazán kegyetlen, de megrémiszt ez az aggodalmas viselkedése. Leteszem a villát az ő táljába.
- Baj, hogy itt vagyok, hogy veled eszem? – kezdődik! Acheron! Kezdődik! A gyomrom beleremeg a fájdalomba. Tudtad,hogy ez lesz, minek maradtál?! A majdnem üres tányéromra pillantottam, belülről az ajkamba haraptam. Nem fogok ordítani kínomban, nem fogom megengedni senkinek sem, hogy hallják a fájdalmamat, amiért kiszúrtak velem, újra! Szép volt jó volt, de most biztos, hogy vége van!
- Ha…ha zavarok; elmegyek. toltam el magamat az asztaltól, a ruháim irányába siettem, zavaromban a nappaliig löktem a széket, ahogy felálltam.  
~ Jól van, titán vagy, ne habogj, csak tűnj el innen a francba, hogy ne is lásson!Ne is lásd többé! Még akkor is ha életed legjobb pestos rántottáját etted!~
Zaklatottan túrom át a sörényemet, egy pillanatra megálltam a nappali közepén és a ruháimat kerestem, de miért is keresem a ruháimat? Mert azok a kedvenceim. Egyébként is új helyzet állt elő, nekem kell távoznom, én vagyok itt az idegen, ez nem egy hotel szoba.
Viszlát, kellemes ébredés, viszlát, kellemes reggeli numera, és kedves, bájos Opal!
Gondolatban búcsúzom el, mert félek, ha bármit is mondanék, jönne a szokásos megnyilvánulás, nem bírnám ki, ha tőle is ezt kellene hallanom. Mikor szúrtam el? Amikor túl gyorsan ettem, és megégettem a szám? Mit csináltam rosszul?
- Mit csináltam rosszul? – bukott ki belőlem, és letérdeltem a földre, a nadrágomat kezdtem keresni.
Szedd már össze a méltóságod, és csettints és irány haza! De hova haza?! Végig pillantottam a kis házon, a reggeli illata még terjengett, a berendezés otthonos volt. Felkeltem, kiegyenesedtem és vettem egy nagy levegőt, oldalt hanyatlott az egyik kezem, miután áttúrtam a sörényemet és csettintésre emeltem azt.
Nem kellett volna személyes dolgot mesélnem magamról, még akkor is ha apróság volt, és a konyhával volt kapcsolatos!


Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Mit rontottam el?  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Aug. 04 2017, 00:59

Ash & Opal

Még mindig az újabb mámoros együttlétünk hatása alatt vagyok, miközben szeletelek és sütök, de ez valahogy… cseppet sem kellemetlen.  Úgy csinálom ezt az ételt, hogy gondolkoznom sem kell rajta, mi következik, egyszerűen benne van a kezemben a megfelelő mozdulatsor. Mintha mindig is ezt csináltam volna… de kinek is? Már javában a művelet végén járok, mikor beteszem a kenyereket a pirítóba s enyhén felvont szemöldökkel nézem a harci állást. Ahogy összerezzenve majdnem eliminálja a pirítómat, kuncogás szökik ki az ajkaim közül. Eddig az erős, férfias, észbontó oldalát láttam most meg…? Hihetetlenül aranyos. Imádnivaló, tökéletes…
- Semmi gond, előfordul. Az egy kenyérpirító szerkezet. Csak gyorsabban pirítja meg a kenyeret, mintha nekem kéne a tűzön.
Mosolygom rá kedvesen, s rázom a fejem a szavaira. Igazán nem kellene emiatt bocsánatot kérnie. Elvégre még a mai világban is az a legelterjedtebb tendencia, hogy a férfi nem túlzottan konyhabarát. Mondjuk nekem ezzel semmi bajom, legalább a lakás egy pontja csak az eny… miket is beszélek. Mióta az eszemet tudom, egyedül vagyok, a lakás minden pontja csak az enyém. Elgondolkodva pillantok Ash irányába, aki megnyugodva ül az asztalhoz s várja a terítést… esetleg ha…? De… de nem kérhetek tőle ilyet. Meg hát… fogalmam sincs hányadán állunk. Megterítek szépen, kés, villa, szalvéta, még egy szál rózsa is kerül az asztalra, de szigorúan csak úgy, hogy ne takarja el előlem a kilátást. Izgatottan gyűrögetem a türkiz anyagot s várakozással telve pillantok felé, mikor a szájába veszi az első falatot. Ijedten pattanok fel és készítek neki egy pohár vizet a keze ügyébe. Elrontottam volna…? Kételyek közt ülök vissza, s bár biztosít arról, hogy csak megégette a torkát… nem tudom. Aggódva nézek a tányéromba, mi van, ha ő a klasszikus verziót szereti? Hiszen ez a saját… receptem talán? Ó egek, elrontottam?! A szavaira ocsúdom fel, még én bele sem kóstoltam, mikor meglátom a villát magam előtt. Megszeppent mosolyra húzom az ajkaim s már hajolnék érte, amikor a villa koccan a tányérom szélén. Ne-nem értem. Értetlenül pillantok rá s elkerekedek a szemeim a hallottakra.
- Mi? Nem, dehogy! Egyáltalán nem bánom… sőt, igazán… Ash?
Valami… valami mintha eltört volna. Most már ijedten és aggodalommal telve figyelem azt az elemi reakciót, amit produkál. Mintha, mintha nem is hallaná a hangom.
- Ash! Mit művelsz? Miről beszélsz? Nem igaz! Nem zavarsz! Ash…
Nyüszítek utána kétségbeesetten, mert fogalmam sincs, mi történik, mi okozza és miként tehetném jóvá. Kifordul a konyhából, zaklatott, ide érzem én is, fájdalmasan szorul össze a mellkasom. Miért akarnék belehalni ebbe az érzésbe?! Ne… ne akarj itt hagyni! Kérlek! Könyörgöm! NE! Nagy hévvel pattanok fel, az asztal élébe alaposan beütöm a jobb lábam, a combomon valószínűleg meg is fog látszani a nyoma s ahogy kerülném ki a kis asztalkát, beakad a ruhám s visszafog hirtelen, amit én igyekszem korrigálni. elesés helyett így rátenyereltem a még forró tűzhelylapra. Bal tenyerem vörösödve ég meg azalatt a pár pillanat alatt is, míg el nem kapom onnan sikkantva. De nem… nem érek rá s a könnyeim, ó a könnyeim nem a kezemnek szólnak. a szívem, az küldi őket útjukra.
- Ash!
Lehelem elhalóan, ahogy alakja felegyenesedik. Nem tudom, honnan tudom, de érzem, hogy menni készül. A Ruhám szakad ahogy ellököm magam onnan s még mielőtt csettintene, a hátához simulva ölelem át, kezeim remegve karolják a mellkasát, egyedül az égett bal kezem simul csak a csuklómig hozzá, mert a sérült kézfejem eltartom tőle. Úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta. Múlik is…
- Ne hagyj megint egyedül…
Suttogom csendesen zokogva, egyszerűen nem tudom feldolgozni az imént lezajlott eseményeket. Szinte fél perc volt az egész és a cukormázas álmom jeges rémületbe fulladt. Ne… nem akarom. Maradj!Nem hagyhatsz itt… neked adtam Mindent….
- N-ne haragudj. Elrontottam… igaz? A-a rántottát… t-tudom kicsit furán csinálom, d-de ha ez a baj, elk... – hüppögök, csuklik el a hangom, mert küzdök a feltörni készülő zokogásommal, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy érthető maradjak – e-elkészítem hagyományosan is n-neked…
A testem reszket, igyekszem elnyomni a sírási kényszeremet, arcomat a lapockái közé fúrom, s az ajkamba harapva várom a válaszát. Meg…megpróbálhatom még egyszer?
- Sajnálom…. - nyelek egy mélyet, talán is jobban hallható a hangom- még… sosem készítettem másnak reggelit… nagyon izgultam és… és féltem, hogy nem fog ízleni. Erről van szó… igaz? Ho-hogy nem ízlett…
A hangom remeg, nem tudom meddig bírom még a feltörni vágyó könnyeimet megzabolázni. Ó, Ash… mondj már… valamit, bármit… akármit!
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Aug. 04 2017, 14:06



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Kissé zavarba jöttem attól, hogy le akartam támadni a kenyér sütőt, na a pirítós készítés talán menne! Csak a tűz fölé kell tartani a kenyeret és kész is. De inkább ezt sem vállalom, nem próbálkozom.  Jobb a békesség, a szavai megnyugtattak és eltüntettem a gömböt, elvégre nincsen semmilyen harci helyzet.
Megmosolyogtat a terítése, hogy még egy virág is került az asztalra, csak ülök, és a virágot nézem, megérintem és egy puha selymes levelet szakítok le a széléről, könnyedén, óvatosan. Összemorzsolom az ujjaim között a szirmot, és belélegeztem a rózsa finom illatát.
Repültem, újra nem ezen a vidéken jártam.

A házat kellemes illat töltötte be, valamilyen ételé, fáradt voltam és koszos, így az első utam a fürdőbe vezetett, tudtam ,hogy szereti maga körül a tisztaságot, leginkább a konyha környékén, így a csokor rózsával a kezemben, frissen és üdén érkeztem vissza hozzá, a kezem a hasára fektettem, hátulról öleltem át, régóta együtt voltunk, valamiért mégis elkerült minket a gyermekáldás öröme. Magamat okoltam ezért is, ahogy a kertjeim terméketlenségét is. Beszívtam a finom szappan illatát, érezni akartam minden porcikámban, ő sosem panaszkodott, egy pillanatra sem, ezért is szerettem őt, mindennél jobban.

Újra összeszorult a gyomrom és nem tudtam, hogy mitévő legyek, olyan zavaros volt ez a kép, és valahogy mégis helyén való, hogy a mellettem szorgoskodó asszonyt képzelem oda. Egyszerre éreztem, hogy ez helyes, helyén való, másrészt megrémített.
Nekem soha nem volt senkim! Annyit merengtem, hogy végül túl mohó voltam, és megégettem a számat, de máris kaptam egy pohár vizet, ezért hálásan pillantottam felé.
Aztán… a pillantása, és megindult a lavina, nem hallottam, hogy engem szólongat, hiú ábrándokba ringattam magam, azt hittem, hogy ez más lesz, hogy nem kell viharosan távoznia senkinek sem. Hülye voltam! Egy reménytelenül hülye, és bolond!
Nagyon is igaz volt, hogy csak azt hallottam meg, amit akartam, hiszen a zavar szó többször is megütötte a fülemet, tudtam, hogy zavarom, és kész!
Aztán a körém fonódó test! Valóban megálltam a csettintésben, és vettem egy nagy levegőt, éreztem a hangjából áradó kétségbeesést, újra végignéztem a szobán, a nappalin, a helyen ahol feküdtünk, édes ég! Nem érdekelt, hogy a földön tettem a magamévá, egyszerűen csodálatos volt! Mintha nekem rendelték volna, mintha azért létezett volna eddig, hogy az enyém legyen. A tekintetem egy vöröses rozsdabarna foltra téved a szőnyegen, az arcom megnyúlik, nem hiszem! Ez… nem, ez csak egy vicc, vagy álom, még mindig. Akarom azt az időt vele, mielőtt még elromlott minden. Szélvészként verdes a mellkasomban a szívem, és magam se tudom, hogy mit akarok. Menni, maradni? Menni, vagy maradni?
Nem tudom, hogy miért hadovál a rántottáról, mit akar azzal? Mi a baja vele? Hiszen, láttam, hogy hogyan nézett rám! Vihar rázza meg odakint a házat és az egész folyó mentét, dörög és villámlik, zaklatott vagyok, nagyon is!  A reggeli? Ez lett volna a baj, emiatt vágott olyan aggodalmas fejet, nem azért, mert nem emlékezett rám már akkor sem? Ökör vagy Acheron! Megdörzsöltem az arcomat, és megráztam a fejem. Megríkatom! Valamiért rossz érzés kerít hatalmába ezzel kapcsolatban.
Megérintem a csuklóit és finoman lefejtem magamról a karját, és szembe fordulok vele, magamhoz ölelem, és csókot lehelek a puha hajába. A szívem még mindig úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről.
Ne sírj kérlek! Én, csak… -keresem a szavakat, végül leülök a kanapéjára, vele a karjaimban, és a mellkasomra húzom a fejét, ki ő, hogy magyarázkodjak neki? De úgy érzem, hogy meg kell tennem. Nem tudom, hogy miért. De beszélnem kell vele.– Olyan elfeledett ízt mutattál, és illatokat a készítése közben, hogy megfeledkeztem magamról, megégettem a számat, és az arcod közben… én nekem, nagyon…rég….készített…egy…egy…asszony? – bizonytalanodtam el, szerintem ez nem így volt, nem tudom, hogy hogyan volt. – Nem tudom ki, nem emlékszem. Egyáltalán nem emlékszem! – szorítottam magamhoz a testét erősen. – Sose emlékeznek rám, és te…te igen? Minden reggel úgy ébredek,vagy az első mosdóba menetel után úgy látom őket újra, hogy a következő kérdésük ez: Te ki a faszom vagy? Te…mit keresel itt? Lényegtelen hogy az előző órát, fél órát, párat velem töltötte, kimegy és nem is emlékszik rám, és te? Felkeltél, ébresztgettél, emlékszel rám! Tényleg emlékszel rám, nem felejtetted el, hogy tegnap a kertedben találtál rám? – aggodalmasan túrom át a hajam és a fejem a támlára ejtem, a plafont nézem. Kibontottam a haját és a kezemmel túrtam a hollófekete hajzuhatag közé, a tarkóját masszíroztam.
- Bármi is lesz, mindig is megfogom becsülni, hogy nekem adtad magad elsőként, örökre emlékezni fogok rád, még ha te rám nem is. – fogadkoztam halkan, és oldalra dőltem, húzva az ő apró testét is magammal, csak ölelni akartam őt, érezni, hogy itt van a karjaim között és nem mozdul sehova sem. Az arcát cirógattam, ha netán kibuggyant volna pár kósza könnycsepp, azokat az ujjammal töröltem le, és csókokat hintettem a helyükre.
Ám amikor felszisszent az egyik érintésem nyomán, a kezembe vettem a sérült kézfejet,és homlok ráncolva néztem a felhólyagosodott területet. Megégette, egyértelműen láttam, hogy megégette, ráfújtam, és egy kellemes folyton hűvös burok vette körül a tenyerét. Feltartottam a kezét a levegőbe, hogy megnézzem a művemet, megteszi, hamarosan pedig talán meg is gyógyul, ha víz ért engem, én gyorsabban gyógyultam tőle, ha olyasfajta sérülést szedtem össze, amelyet nehezebb volt gyógyítani, más istentől például. Mert a kisebb vágások hamar meggyógyultak.
Most hogy összeszedtem magam, felsóhajtottam, jó volt őt a karjaimban tartani, megnyugtató, kellemes érzés.
- Ez a fajta rántotta a kedvencem. Az íze pedig emlékeztet valamire, valakire kellene, úgy érzem, de… ha arra gondolok, hogy ki lehet, nem tudom, egyszerűen nem tudom, nem jut eszembe. – suttogom halkan, összeszorított szemekkel, hátha így előhívhatom az emlékképet, vagy az arcot, vagy a testet, de csak zsibbadtabbnak érzem magam tőle, - Addig maradok, amíg szeretnéd, amíg… ~emlékezni fogsz rám… amíg nincs semmi dolgom. – suttogom halkan. Hiszen ugye a vállalkozásaimat jöttem ellenőrizni. Túl szép itt minden túl kellemes ezen a helyen. Nem akarok pofára esni, újra.
- Mi történt a kezeddel, a sütésnél még nem volt semmi bajod. – suttogom értetlenül, és picit felemelem a fejem, hogy végig nézzek a szobán, a konyhán, valóságos romhalmaz.
Odakint még mindig vihar tépázta a folyó mentét, egész biztos, hogy a meteorológusok meg vannak őrülve, ettől a furcsa anomáliától.
- A főztöd finom volt kicsi nimfy, nagyon is! Jó szakács vagy. – bárcsak valami áldás félét tudnék adni neki, de köztudott, hogy én nem az az áldásos titán vagyok, akinek az érintése nyomán élet fakad. Egyszer, azért… mintha valami…. kellemeset is tettem volna, úgy rémlik.


Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Nem akartam ekkora felfordulást *-*   ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Aug. 04 2017, 17:02

Ash & Opal

Az én gyönyörűen kezdődött cukormázas, puncsos mesém hirtelen fordul rémálomba, horrorba illő elemekkel operálva hozza rám a borzasztó rémületet. Nem kellene ennyire pánikolnom ettől, nem kellene ennyire rettegnem… mitől is? Miért… ki akar szakadni a szívem a helyéről. Úgy szorul össze, mintha egy hegyi óriás tartaná a markában s bután nyomkodva játszana vele. De… de hisz… ebbe az érzésbe… bele tudnék halni. Annyira fáj, annyira lüktet, mintha felülről akarna felemészteni.
- Ash… Ash… kérlek! Kérlek…
Nem merek kiabálni, nehogy rontsak a helyzeten, csupán kétségbeesett suttogásra és el-elfúló nyöszörgésekre futja tőlem. Nem… nem akarom, hogy itt hagyjon, nem akarok egyedül lenni. Nem akarok nélküle létezni! Csak valahol a tudatom peremén érzékelem, hogy kint tombol az idő, hogy az én drága folyóm zaklatottan hömpölyög. Alap esetben azonnal rohannék ki hozzá s a habjai közé merülve nyugtatgatnám, ahogy eddig is tettem, de most… de most! Kérlek ne haragudj rám! Ez a férfi… most fontosabb nekem. Ugye megérted? Biztosan meg fogod. Piszkosul fáj a kezem is, de a közelében sincs annak a fájdalomnak, ami a szívemet környékezi jelen pillanatban. Nem tudok mást tenni, csak a lehető legjobban simulok a hátához, aprócska, gyönge kezeimmel szorítom magamhoz a széles mellkasát s könnyeimmel csiklandozom meg a lapockáját. Hisz mit is tehetnék én, ha Ő menni akarna? Jobbára semmit… csak belehalni tudnék. Összerezzenek, ahogy elkezdi lefejteni a kezemet magáról s ágálva tiltakozom az ellen, hogy kibújjon a karjaim közül. Egészen addig, amíg meg nem érzem a testének forduló mozgását s rá nem jövök, hogy csak szembe akar velem fordulni. Akkor egy kicsikét engedek a szorításom, de egy pillanatra sem távolodva el a bőrétől, hagyom, hogy a bőrömet dörgölve megforduljon. Egy nyüszítés szalad ki a számon, amikor megérzem a buksimra adott csókját. Nagy krokodilkönnyek hullnak alá a fénytelen, csupán csak a sós cseppektől csillogó szemeimből. Bármit is akar velem kezdeni, én hagyom neki, hogy oda és úgy tegyen, ahogy akar, de a kezeimet nem veszem le a nyakából. Ölelem és húzom magamhoz, s próbálok én is megnyugodni, ha már rajta is látom a próbálkozás jeleit. Szipogva, nagy őzikeszemekkel bújok végre vissza a nyakából, hol eddig időztem, s úgy pillogok rá.
- Ne haragudj… nem tudtam, hogy elvesztetted a feleséged.
Hüppögök egy kicsit, mert a szavai alapján… nekem valahogy természetes, hogy a nő, aki főzött neki, az csak a felesége lehet, ha nem az anyja. Márpedig azért az anyját nyilván ismeri. Persze, titkon, egy egészen kicsikét örülök is ennek, hiszen… akkor nekem szabad… nem? Akkor én… szerethetem őt, nem? Hirtelen nem tudok levegőt venni, tág pupillákkal révedek el valahova a messzeségbe, túl a falon s túl a kis kertecskémen. Szeretni… kicsodát? Ó, már emlékszem… ez a fűszeres, bódító illat… az Ő illata. Én pedig az Övé vagyok.

Kinyitom a szemem és egy oázisban vagyok. Gyönyörű, színes, tele illatokkal és kacarászó tündérekkel. Igen… itt laktam. Ez egy otthon és azt hiszem, az enyém. Bár nem tudnám megmondani, hol is van ez a hely. Egy régies szabású tóga van rajtam és saru, abban lépkedek a kis birodalmamban. Követem azt a fűszeres illatot, ami csiklandozza az orrom… ami ennyire érdekel engem. Ami ilyen messze húzott az enyéimtől. Ki fognak tagadni, ha engedek ennek az erőnek… tudom, mindennél jobban tudom, de… de csak rá kell nézni… Meg is teszem, hiszen egy két levelet odébb hajtva éppen látom Őt hátulról. A szikár alakját, amint épp valamit tesz egy kőre. Halkan kuncogok, biztos megint süteményt hozott. Pedig… sosem kértem… Ó, azt hiszem meghallotta a kuncogásom. Felegyenesedett s mindjárt erre fordul, és én…

Aprókat köhögve kapok levegő után, hiszen hosszú percekig nem is vettem azt magamhoz. Sűrűn pislogva, pihegve nézek körül s veszem észre magam alatt Asht. Valahogy így... ahogy figyelem. az agyam azt súgja, pont olyan a felépítése mint a másiknak ebben a furcsán szép lidércnyomásban. De hisz.. az nem lehet. Nekem sosem volt ilyen életem, hisz emlékszem az ö… Nem, nem igaz. Feljebb tornázom magam s amíg másra figyel, az arca elé mászom, zavartan tanulmányozni az arcát. De hisz… de hisz Rá emlékeznék. Hogy is felejthetném el? Ennek semmi értelme… Ellenben, egek, nem érek én rá ilyen furcsaságokon gondolkozni. Meg kell mentenem azt a kis gyönge köteléket, ami az együttlétünk alatt felfeszült közénk. Nem akarom elveszíteni…
- De hisz lehetetlen volna!
Dünnyögöm fel felháborodva még a feltételezést is fájlalom, hogy szerinte elfeledném Őt. Ahogy kicsit feltolom magam, hogy ne csak a buksim lássa, hanem az arcom is, találkozhat a paradicsomvörös orcámmal.
- Lehetetlenség lenne ezt elfeledni… ezt a csodálatos együtt töltött napot… Mmmhh, ha akarnám se tudnám!
Ágálok a kijelentése ellen erősen rázva a fejem.   Nem akarom, hogy a feledés homályába merüljön ez a fantasztikus nappal és éjjel. Sőt, többet és többet akarok még belőle. Vajon.. vajon ő is akar még? Vagy neki ennyi is elég volt belőlem? Ne, nem akarom… a hátralévő életemet mellette akarom leélni… sőt, az összes többit, is, ami még jön!
- Mindenre emlékszem, Ash. Évszázadok óta vándorlok testből testbe, és minden egyes életemre emlékszem. Vagyis… ez így nem igaz. A legeslegelső már nem jut eszembe. De a tegnap még meg se kottyan. Még azt is tudom, hogy 9:42-kor találtalak meg a kertemben, a tündérhajnal előtt.
Felkúszok hozzá, hogy az arcom az övé mellett legyen s puszikkal hintem be minden porcikáját, amit csak elérek. Remélem, képes vagyok megnyugtatni. A szavaira nagyot nyelek, s eltéved a pillantásom arra a bizonyos foltra a szőnyegen. Érdekes… fel sem tűnt, pedig.. fájnia kellett volna nem? Ennyire uralta az érzékeimet is? Nem csodálkoznék rajta.
- Ash… én semelyik életemben sem adtam oda magam senkinek… ez idáig. Minden eddigi életem szüzessége is a tiéd…
~Remélem nem bánod…~
Elpirulva s félszegen pillantok rá. Lehet.. lehet ezzel csak azt érem el, hogy el fog menekülni tőlem? Hogy prűdnek hisz? Hogy… nem is tudom. Figyelem, ahogy gondoskodóan ellátja a megégetett kezeimet. Lágyan mosolygom… olyan ismerős ez a jelenet valahonnan.
- Kérdeznék valamit… honnan ismered a tündérhajnalt?
Pillogok rá kíváncsian s még mielőtt válaszolna, fölé hajolok s az ajkaimat óvatosan s gyengéden érintem az övéihez, remélve, hogy nem tol el magától, hogy viszonozza a csókomat. ujjaimat fúrom a hajába, játszom a tincseivel, miközben félig rajta fekszem s csak a felsőtestem tolom el éppen csak tőle, hogy láthassam a gyönyörű, ámde zaklatott pillantását.
- Nahát, ez érdekes. Tudtommal a környéken csak én csinálom így.
Mosolygok rá csillogó szemekkel s mintha sugallnám, hogy az ég is egymásnak teremtett minket, ha ő is így szereti pont. Hiszen az eredeti recept nem így szól, abban egyáltalán nincs semmiféle paprika, és még oregánó sem, sőt, a gombát is külön párolják hozzá, míg én a végére tettem bele. A kérdésére kissé összehúzom magam s begömbölyödök közé és a háttámla közé.
- Hááát… khm… izé… megijedtem, hogy itt hagysz…
Felelem csendesen, a többit pedig már el tudja képzelni a konyhában maradt romok után. Mélyeket szippantok az illatából s mivel minden porcikám közvetve-közvetlenül feszül neki, kezdek megnyugodni. Remélem ő is…  Az illata csalfán kúszik be az orromba s kezd rátelepedni a tudatomra,szinte dorombolva dörgölőzöm hozzá, ez az izgalom, ez az ijedtség… simogass! Érj hozzám, cirógass… Akarlak… S amint ezt kigondolom, úgy zúdul az elmémbe egy vizezés képe, elhaló sóhajokkal, halk nyögésekkel. Nem látok semmit… csak érzem a víz illatát, a sós izzadtságcseppekkel elvegyült aromáját. Hiszen… ez… ez a! Az Acheron…. Az én drága folyóm. Ez volna.. a forrása? Igaz, azt hiszem ez az. Talán már voltam is… valamikor. Annyira hiányzik… annyira… Csak sóhajtok egy mélyet s víz csobogása üti meg a füleimet. Gyanakodva moccanok meg s érzem, ahogy fűszálak cirógatják a combomat. Értetlenül emelkedem meg a támasztom ki a testem az alkarommal. Ha nem látnám… el sem hinném.
- Honnan tudtad?!
Ujjongok fel hirtelen s egy szenvedélyes csókkal tapasztom be a száját pár percre. Csak aztán engedem el s figyelem, ahogy a jelenlétemre a kissé kókadó növények újra élettelteliek lesznek, újra színesek és szépek. Bársonyosan puha fűbe csúsztatom a kezem s kacagva hasalok el benne.
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Pént. Aug. 04 2017, 20:47



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Megfordultam vele szemben, és öleltem őt,  a kanapéra kerülve emésztgetem tovább a a szavait, a feleségem? Lett volna egy feleségem? Képtelenség, hiszen emlékeznék rá; nem? Tudnom kellene róla, hogy öleltem, hogy valakivel együtt keltem és feküdtem, és aludtam, de nem… egyáltalán nem rémlik. Simogatom a testét, így ahogy rajtam fekszik, és közben lehunyom a szemeimet, megnyugtat az érzés, hogy rajtam fekszik, hogy nem vagyok egyedül.

Feleség… asszony, társ… ezek a szavak járnak a fejemben, ahogy végig pillantok a karcsú testén, most nem a hagyományos tógát viseli, hanem gyönyörű, testhez simuló fehér ruhát, szinte megvakulok a fehérről visszavillanó napfénytől, de nem zavar. A víz tetején sétálva közeledik felém. Megteheti, mert képes már rá. Egyedül jön felém, csak néhány szolga lézeng a parton, ők a tanúi, a természet, és atyám és anyánk, érzem, hogy figyelnek minket, ahogy Orphné szülei is. Ezért nem esik, ezért fújnak a szelek. A karján egy gyönyörű virágcsokor pihen, fehér virágokból, kis fürtöcskék is lógnak le róla. A ruhája, az uszály még csak nem is lesz vizes, nem akarom, hogy az legyen. Az Akherón folyóban esküszünk a legátlátszóbb, legkékebb részen, a haja hosszan lengedezik a háta mögött, bronz barna testét a fehér ruha kiemeli, fehér virágokból font koszorú dísziti a buksiját. Izgulok! Türelmetlenül igazgatom a saját tógámat, fehér, hasonló selyem anyagból készült, mint a nimfámé. Nem túl díszes, de nem is ezt akartuk. Az egyszerűség jegyében akartuk az egészet, semmi fényűzés, hiszen a kettőnk kapcsolata sem erről szólt. Apró egymásra találások sorozata. Pír keretezte az orcáját, még most is szégyellte magát, pedig ha tudná, hogy mennyire csodálatos, mennyire kívánatos, mennyire akarom őt! Odasétált hozzám, és végre megérintette a kezem, az enyémbe helyezte a sajátját. A homlokomat az övének döntöttem, és összepiszéztünk, erre az apró kis gesztusra ő szoktatott rá, ha nem tennénk, hiányozna. És akkor...

Hirtelen ocsúdtam, és a levegőt kapkodó nőre pillantottam,a felére sem emlékeztem annak, amit láttam, ami a szemeim elé úszott, de… legalább ismét megcsodálhattam a szép szemeit, az ajka ívét. Azt hiszem, én most le is veszem róla ezt a felesleges ruhadarabot. Azt hiszem,  hogy tanulmányozott engem, de miért? Hiszen semmi érdekes nincs az arcomon! Ha csak le nem ettem magam, ezért gyorsan megtörlöm, hátha, biztos ami biztos. Nem akarok én tojásdarabkákkal feküdni, miközben ő nyúlik el a testemen.
Ahogy rázza a fejét, úgy a haja csiklandozza a testem, puhán simogat, amely mosolyra késztet, annyira édes, ahogy így viselkedik.
Simogatni kezdem a testét, az ujjaim beférkőznek a ruhája alá, feljebb húzom azt, feljebb akarom, húzni ,egészen a derekáig, mert érezni akarom a megnyugtató közelségét, a puhaságát, azt a forróságot, ami körbevon, kifacsar és magába fogad, önként. Ismerős volt a hely, furcsa de így éreztem.
A szavai… egyszerre nyugtatnak meg és rémítenek meg egy kissé, hiszen igazat beszél, érzem, nem lehetne inkább, hogy a tested daloljon nekem? Azt ismerem, a rezdüléseidet, hogy mi esik jól, de tudom, hogy nem hazudik, érzem. A szívverése is csak a korábban átélt érzelmi sokk, és vihar miatt annyira szertelen, érzem. Akár csak az enyém.
A szemeim akkorára kerekednek, mint egy arany ezüsttányér, és őt figyelem, nekem ajándékozta a legbecsesebb kincsét?! Akarom ezt a nőt! Nem akarom elengedni! Miért nem találkoztam veled hamarabb? talán a magányom hamarabb megszakadt volna, ha ilyen gyönyörű nő mellett töltöm el azt az időt, azt a kevéskét is, ami megadatott neki. Nem akarok ebbe belegondolni! Számos életet leélt, és lehet, hogy csak ennyi volt a célja, hogy velem találkozzon egyszer? Ember lévén nem kizárt, hiszen több benne az emberi rész, mint az isteni, félisteni.
Puhán fogtam a kezeim közé az arcát, és gyengéden csókoltam az ajkát, azt akartam, hogy érezze, hogy tudja, hogy megbecsülöm ezt a fajta ajándékot. Nekem, akinek mindene megvan… meghitt nyugalom költözik a lelkembe, ahogy a megégett kacsójával foglalkozom, olyan természetes, hogy nem rejtegetem előle a képességemet, ahogy az is, hogy telítődöm az illatával. Túl szép minden! De nem akarok kiszakadni, nekem is jár egy kis boldogság, nem?
- Nehm…t’d…m- motyogom a puha csókjába, megadtam magam neki, a hangom elmélyült, és már-már doromboltam, hagytam neki hogy kedvére barangoljon a hajamban, az én kezem is lesiklott az időközben végre feltornászott ruha pereme alá, a fenekére, s gyengéden szorítottam meg. Még nem zavart annyira ez a vékonyka anyag, még.
Megköszörültem a torkomat, tényleg itt akartam hagyni, mert megijedtem, magamtól, a helyzettől, tőle, nincs mit ezen szépíteni, a nagy harcos titán megijedt egy nőtől! Ezért még számolunk Zeusz! De nincs sok időm ezen merengeni, édes élet! Úgy érzem élek! Kicsit oldalra fordulok, befúrom a térdemet az ő lábai közé, és az ujjaim végig zongoráznak az oldalán, a ruha alatt.
A keblét akarom becézni az ajkaimmal, idefúrom az orromat és ezt a finom illatot lélegzem be, akarom őt! Itt és most! Újra!
Tartom a fejét, és betámasztom a karommal, egyre jobban kezd belegabalyodni a testem az övébe.
- Akarlak! – suttogom halkan, és fel se tűnik, hogy alattunk a fekhely megváltozott, mert teljesen elmerültem benne, az érintéseiben, abban ahogy ezután…a konfliktus után a testem az ő testére áhítozik.
De, hirtelen morranok fel, csalódottan, mert a puha test eltűnt alólam, és itt hagyott egyedül, magamra, a vágyammal együtt, ékes bizonyítékával annak, hogy a testem készen áll egy újabb elfoglalásra.
Majdnem lefelej, ahogy felül, én oldalra félig a hátamra gördülök, honnan tudok, mit? Én csak azt tudom, hogy akarlak, itt és most, azonnal, mindegy hogy hol! Nem akarok több érzelmi vihart, csak őt! Tettre kész testrészemet sem takarom előle, minek is lenne erre szükség? Az ajkamba harapok, majd felsóhajtok, tényleg… valami furcsa, fű csiklandozza a testem, nem tudok rájönni, hogy miért.
- Én? ?Mit? – rökönyödöm meg, ha teleportálok, azt érezném, minimum gondolnom kellene rá.  Lényegtelen, mert a következő pillanatban könnyedén hallgattat el a csókjával, s ki vagyok én, hogy ellenálljak neki? Ugyan… Halkan nevetek fel, ahogy elterül a földön, és elhasal a fűben, az ajkamba harapva gördülök utána, és térdelek fölé. Megérintem a ruhát az egyik részen, tudom, hogy itt könnyedén ki lehet kapcsolni azt, vagy kibontani. Eloszlik alatta és lehúzom a többi részét a hátáról. Felette, a combjai között térdelve támaszkodom a hónalja alatt mindkét oldalon, lüktető rudam a feneke közti vágatban mozgatom. Végig csókolom a gerincét, végig harapdálom a fenekét. Nem érdekel, hogy hogyan kerültünk ide, ahogy az sem, hogy miért. Jó itt hamarosan úgyis újra az enyém lesz, nem szorítom le a földhöz teljesen, van elég mozgás tere, és ahogy visszamászom, ereszkedem fölé. Úgy sem szegezem a földnek, van elég helye arra, hogy megforduljon, és szembe legyen velem, látni akarom az opál szín szemeit, azt, ahogy visszaköltözik a fény a tekintetébe, miattam, és csillog miattam, és boldog azért, mert én teszem őt boldoggá!
- Orphné! – suttogom halkan, és odébb söpröm a haját, az arcából. Fel se tűnt, hogy másképp hívtam, hogy nem ez a neve. Valahonnan a szívem mélyéből formálódott ez a szó, ez a név. Ha megfordult, úgy a kezeim beterítik a dús kebleit és itt cirógatom tovább. Most vártam még, azt akartam, hogy türelmetlen legyen, hogy ő hívjon magába, ezért nem moccantam, csak ingereltem finoman, odalent a forró kelyhét,megakartam kóstolni a forró nektárját, így lassan haladtam ajkaim kényeztető csókjaival efelé az út felé. Lassan-lassan, ráérősen. Hiszen a folyóm is megnyugodott, most már én is az vagyok, hogy ne lennék, ha ilyen gyönyörűséget tarthatok a karjaim között. Egyre közelebb és közelebb vagyok, gyengéd csókokat leheltem a puha belső combra, és az egyik lába hamarosan a nyakamba is lesz.  


Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Csak egy nimfa kellett, hogy jól érezzem magam, végre! Razz  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szomb. Aug. 05 2017, 22:51

Ash & Opal
+18

Nem is értem. Semmit sem értek. Mi folyik itt? Ez valami tréfa volna, vagy megütöttem a főnyereményt? Létezhet ily nagy szerencse? Olyan nyugalom és boldogság telepedett rám, miután sikerült tisztázni a félreértést, amire nem tudok magyarázatot. Nem találok. Minden olya… természetes. Mintha mindig is ilyennek kellene lennie. Jóleső sóhajaim jelzik neki, mennyire nagyra becsülöm azt a cirógatást, azt a simogató törődést, amit most ad nekem. Még… még soha nem éreztem magam ilyen… tökéletesen. Felvetődik bennem a kérdés, hogy az előző életeimben miért is ódzkodtam én ettől, de amint a pillantásom a mellettem fekvőre emelem, meglelem a választ. Miatta. Mert… én valamiért csak vele… csak és kizárólag Vele! Bárhol, bármikor, bármennyiszer. Mindinkább kívánom őt, akarom, hogy újra körém fonódjon, hogy újra bennem legyen s elkergessen a világ legszebb helyére. Emiatt a gondolat miatt… állandó pír ül az arcomon, hiszen… egy kicsikét romlottnak érzem magam ettől. Mármint… rossz volna, hogy ennyire vágyom az érintését egy ismeretlen ismerősnek? Valahogy olyan természetellenes az egész s én mégis helyénvalónak érzem. Ahh, ennek semmi értelme! Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom most ezekkel a kérdésekkel, csupán azzal, hogy most itt van velem, simogat, kényeztet s annak ellenére is csókol, hogy a vállára tettem a szüzességem elvételének terhét. Érzem, ahogy puha kezei a combomnál matatnak, szépen lassan húzza fel a leheletnyi vékony anyagot a testemen egészen a derekamig s én készségesen dörgölőzöm hozzá, hagyom, hogy lábát fúrja az enyéim közé, rákulcsolom őket, hogy a lehető legtöbb felülettel érintkezzek hozzá. Úgy érzem.. Ő a mindenem. Hogy eddig is Ő volt s eztán is Ő lesz. Bárcsak az előző életeimben is találkoztam vele… bárcsak minden egyes életemet bearanyozta volna azzal az őrjítő elemi erővel, mellyel minden érzékemet ostromolja. Nem... nem akarok tőle elválni. Talán… a kedvéért még a folyó mellől is elmennék. Mennék utána… bárhová! Ha kell a pokolba is…
- Én is téged… mindennél jobban…
Dünnyögöm boldogan s a kezdeti félelmem, hogy talán kifogásolni fogja a fellángoló hatalmas étvágyam, ami őszintén szólva nem is tudom honnan jött hirtelen, kezd elcsendesülni. Már ami a félelmem illeti… az ölem pedig ettől a pár érintéstől is újra lángol. Egek… mi történik velem? Várjunk…mi ez… Ashnak nincsen sok kicsi ujja. Fű volna… de hisz ez fű… Mámoros boldogsággal kucorodok ki alóla s tekintek körbe a meseszép helyszínen. Mindig is el akartam ide jönni… bár nincs sehol kiírva, én tudom, hogy ez az Acheron forrása. Lágyan csobogó víz, kristálytiszta tükör, látni a meder alján úszó halacskákat. Mindent benövő moha, futónövények, színes virágokkal teletűzdelt bokrok, sziklapárkányokról induló virágesések. Meseszép. Nimfásan kacér nevetéssel hasalok el, mintha… mindig is ezt csináltam volna. A hangjára pillantok hátra s amint meglátom az ékes bizonyítékát annak, hogy mit váltok ki belőle némi bújással… az ajkaimba harapva legeltetem rajta a szemem, mígnem fölém nem hentereg én pedig szinte azonnal búgok fel, ahogy megérzem a játékszerét a popsim közt. Felsóhajtva feszítem meg a hátam, s pucsítva dörgölőzöm hozzá, beszorítva a fenekem és a hasa közé a mennyünk kulcsát. Testem hullámzó mozgással kekeckedik vele, hol nekidörgölőzöm, hol kínzóan távol kerülök tőle, így kéjelegve alatta egy ideig s igyekszem annyira kívánatosnak lenni a szemében, amennyire csak módomban áll ezzel a testtel. Halk nyögés szalad ki az ajkaim közül, amikor megérzem a csókjait, a finom kis harapdálásást s azt a vadítóan mély hangot, amivel a nevemet mondja…
- Itt vagyok, Kedvesem…
Duruzsulom vissza gondolkodás nélkül s alapos hozzádörgölőzés után gördülök át a hátamra, kínosan ügyelve arra, hogy egy negyed pillanatra se eshessen meg az a csúfság, hogy nem érek hozzá semmimmel. Ajkaim elnyílva formáznak egy ó-t, amikor a ringó gyümölcsimet tiszteli meg kezének borzongató érintésével. Apró sóhajok, elfúló nyögések fémjelzik a kis felfedezőútját, amit testem térképén tesz meg kettőnk örömére. Ujjaim a fűszálakba marnak s amikor ajkait a megérzem az egyre csak nedvesedő barlangom közelében, megremegő testtel nyögök fel. A kitépett füvet kieresztem ujjaim közül s lefelé tapogatózva a kezét keresem, a vállát, vagy amit csak elérek s puhán karmolom meg a bőrét. Ráfogva húzom, vonom, vagyis próbálom csak magamra édesgetni, hisz nincs annyi erőm, hogy azzal billentsem ki.
- Ne… ne kínozz!
Nyüszítek fel, meg-megvonagló testtel, egy pillantása elég s a testem perzselő tűzben ég, egy érintése elég és én már kész vagyok a fogadására. Mi ez az őrület? Miért akarom ennyire? Ó egek, most és mindörökké! Akarom! Ne kínozz…
- Tégy a magadévá újra és újra! – sóhajtom kábultan s a fejemet oldalra vetve, csillogó szemeimmel a környéket pásztázom, mert bárhová nézek, bármit figyelek… ott magunkat látom a gyönyör édes kapujában.
- Itt is és és… ott a vizezés alatt is! A-ahh folyóban, ah sziklapárkányon, mindenhol! – pillantásom visszavezetem az én édes kínzómra, lábaimat megemelve és a csípője köré fonva őket, kezemmel lököm magam az ölébe, kettőnk hasa közé fogva vágyunk tárgyát s karolom át a nyakát, hogy forró csókban forrjanak össze ajkaink, mielőtt vágytól remegő kulcsát az én tökéletesen olajozott záramba nem illeszti.
- Ne várass, Akherón, szerelmem! Kérlekh…. – nyögöm az ajkaira s belecsókolva a nyakába fúrom ujjaimat a selymes hajába. Dús kebleimet a mellkasához dörgölöm, rajtuk is látszik, mennyire izgatott vagyok… mennyire vágyom, akarom őt. És csakis Őt. Őrület… Semmi más nem létezik számomra, semmi és senki, csak ez a férfi, ez a hamuszürke szempár, melyben tükröződik kipirult orcám.
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szer. Aug. 09 2017, 11:28



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



A legcsodálatosabb teremtés feküdt a karjaim között, ahogy lenéztem rá, ahogy beszélt hozzám a tekintete, a teste, mind-mind ismerősek voltak. Könnyed játéknak indult az egész, hogy fölébe hengeredek, s az is volt, mert imádtam ahogy kelleti magát, ahogy játszik velem, ahogy az alhasamnak feszül a vágyam, az ő dörgölőzése nyomán.
A hely először fel sem tűnik, hogy hova érkeztünk, ez egy védett hely, nem tudom, hogy mikor védtem le, és miért, de tudtam mindig is ,hogy itt van, itt születtem, itt láttam mega napvilágot és itt fakult ki a folyó környékén először minden, itt tűnt el az élet, de…miért lett ennyire élettel teli? Ahogy felette támaszkodtam, egy kis ideig nem mozogtam, csak csodáltam a környezetet, a mohákkal, indákkal és virágokkal befuttatott, helyet, a tükörsima vizet és a kis halakat benne. Talán pont ezért védtem le, hogy ilyen érintetlen maradjon? Nem akartam, hogy bárki is ide lépjen, de miért?!
A figyelmemet egy türelmetlen nyüsszentés és dörgölőzés vonja el újra. Végig simítottam a nő hátán, figyeltem a lapockái ívét, a gerincét, ahogy tekergőzött, kellette magát, és bújt, engem akart, egyértelmű, hogy nekem szólt ez a játék. Az alsó ajkamba haraptam, és tovább gyönyörködtem benne, többet és többet akartam látni, és érinteni belőle. Úgy fordul, hogy még így is, hozzám érjen, bárhol, akárhol s ezt én sem vagyok rest meghálálni, a ringó gyümölcsöket illetem figyelemmel, aztán testének nektárja felé haladok, a combtöveket illetem kitüntető figyelemmel, a puha selymes bőrt, és az illat, ami innen ered? Újra az elízium kapuiban érzem magam, először gyengéd vagyok vele, ismerkedem a kelyhével, a nektárjával s annak gyümölcsével, a kis gömböccel, a hangommal, a morgásaim hangjával is ingerelem, nem csak a nyelvem játékával, később pedig az ujjaimat is beveszem a felfedező játékba, a combjai közt fekve nézek fel a felettem elterült testre, a sóhajai beszédesek, akár csak a teste, akarom őt, azonnal! akarom, hogy senki másé ne legyen, hogy csak én  vehessem őt birtokba, számtalanszor! Amíg él! Amíg velem van és utána se legyen képes más férfire gondolni! Vadállati hörgés szakad fel a torkomból, és egy utolsót szívok , és mozdítok a kezeimen, megtaláltam azt a pontot a testén, amely a legnagyobb gyönyört okozza neki, de nem is hagyom, hogy lecsillapodjon a teste remegése, felmászok fölé, és meglovagolom ezeket a hullámokat. A szűk forrósága magába szippant, összetör, újra összerak ,és nem enged. Itt akarok lenni! Feltérdelek, és a csípőjét magamra húzom, hogy a feleső teste a füvön maradjon,így láthatom, ahogy elmerülök a testében, többször, és az egyik kezemmel tudom még ingerelni a forrón lüktető kapukat, hiszen a kulcsom már benne van, de a zárat még meg kell bütyköljem, s nem vagyok rest ezt az édes, egyáltalán nem megterhelő feladatot elvégezni.
Felemelem, ám kicsusszanok belőle, de ő így is hozzám dörgölőzik, a keblei szúrnak, mint két kis apró kavics, a hátára simítom a kezem és nem engedem el, dörgölőzzön, még! Akarom! Együtt intézzük el újra, hogy belé csusszanjak, mire hörögve vetem hátra a fejem, és veszek el a csókjában is, és a testében is egyaránt, újra és újra.
- Jövök! A tied vagyok, csak a tied! – morgom, miközben megszívom a nyakát és harapdálni kezdem a vállövét, mozdulataim egyre csak repítenek mindkettőnket a csillagos ég felé. Testünk ütemes csattogása hallatszik, mintha a természet kivirágozna körülöttünk, míg ő az édes hangokat adja ki magából, ám ez jelenleg kevésbé érdekel. Épphogy lecsillapodtunk, már érkezem is vele a vízbe, meleg lesz körülöttünk, egy szikla párkányra ültetem ki, fentről pedig finom zuhany kezd folyni a fehére, ez a víz is meleg, én akarom így. Csettintek, mire szappan jelenik meg a kezemben és egy szivacs, az ajkam pedig egyáltalán nem ereszti az övét, mint a szomjazó úgy tapadok azokra a csodás cseresznye piros ajkakra.
- Orphné! – suttogom halkan, a fejemet a vállán pihentetem, mosolygok, úgy ahogy eddig még sohasem. Aztán felemelem a fejem, és úgy kezdem mosdatni, hogy mindvégig őt figyelem, újra habosítom a szivacsot, igazi mélytengeri szivacs, a szappan pedig a palotámból való, ott tudom, hogy jó szappanok készültek. Vízililiom, és lótuszvirág illata van, megnyugtat az illat, korábban gyűlöltem, de nem is tudom, hogy miért ezt választottam most, mellette más értelmet nyert ez az illat, nem haragudtam, nem gerjedtem égtelen haragra, ha ezen virágillatok az ő testére kerültek. Mert egyébként utálom a nimfák virág illatát, és köztudott, hogy ők legtöbbször ezt a fajta két virág illatot árasszák.
Különös figyelmet szenteltem az ölének, alaposan körbe tisztogattam, aztán a testének minden egyest négyzet-centiméterét, a popsiját, a kebleit. Még a haját is megmostam. Olyan…furcsán meghitt volt ez az egész, a gyomromban furcsa érzés kavargott, egyszerre éreztem ismerősnek ezt a fajta törődést, és rémültem is meg tőle. A hajmosáshoz krémek, és kencék, samponok kerültek elő, és nem zavartattam magam, még egy rég elfeledett dallamot is dúdolni kezdtem. A tenyerem a szíve felett pihent, és őt figyeltem, a kezem alatt megrebbenő madárkát, a dobbanásait, és egy pillanatra zavarba is jöttem, hogy így megfeledkeztem magamról. Miután végeztem az ő kényeztetésével, ez után a meglehetősen kínos pillanat után, torok köszörülve kezdtem magamat tisztogatni, még koránt sem végeztünk, tudom,  de kicsit el kellett előle menekülnöm. Így a másik párkányra léptem, ahol szintén folyt a víz, a közeli szikláról, rá is folyt tovább a kellemes meleg víz. Ugyanazzal a szivaccsal kezdtem magam mosdatni, kint állva a párkányon, a víz itt bokáig ért, ahová a partneremet ültettem, ott is azt hiszem. Áttúrtam a hajam, megálltam a mozdulatban és felemeltem a rám eső vízcseppek felé az arcomat.
Most vad voltam vele, kissé még el is szégyelltem magam, oldalra pillantottam, hátra a vállam felett, rá.
- Ugye, nem okoztam fájdalmat? – kérdeztem csendesen, mert tudom jól, hogy elveszítettem a fejem, őt akartam minden áron, elfeledni a veszekedésünket, vagy félreértésünket, elmenekülni az érintéseiben, új volt ez, hogy emlékszik rám.  Ezért vadul martam belé, volt, hogy haraptam is, ennyire sosem vesztettem még el a fejem, ezért aggódtam, hogy emiatt megharagszik rám, és majd ezután mondja azt, hogy soha többet nem akar látni, hogy… csak egy ősember vagyok. Egy primitív lény, közben pedig nem is. Őt akartam, mindennél jobban, éreztem, hogy gyógyír lehet a sebeimre, általa még újra megszeretném a folyómat is.
Én sem voltam különb, ahogy fürödni kezdtem, felfedeztem a karomon jó néhány karmolás nyomot, nem is értem, hogy miért nem tűntek el, máskor, ha más karmol, azonnal eltűnik, talán a félisteni mivoltának tudható be, vagy annak, hogy én sem akarom, hogy eltűnjön rólam a nyoma.
- Ki vagy te, Asszony? – suttogom az orrom alatt, és visszafordultam, hogy tovább mosdassam magam, igazság szerint, még erre az időre sem mozdultam volna el mellőle, furcsa. Nem mozdultam, nem fürödtem, csak álltam, és hagytam, hogy hadd hulljon rám a víz. Máris hiányzott az érintése, őt akartam, újra.
~Megőrültél Acheron! Egyetlen nő nem teheti ezt veled!~
De ő egy valaki a sok közül, csak álltam itt, és hagytam, hogy a vízcseppek mosdassanak. Egy nagyobb cseppet figyeltem, ahogy a mellkasomra hullik, virágszirmot őrzött, s ahogy ez a csepp lassan járta be az útját rajtam, a szívemtől, egészen az ágyékomig, úgy éreztem magamban is kígyózni az érzéseket, lentről felfelé. A vérem elkezdett áramolni, újra pumpálni magát, pontosan oda, pontosan abba a részbe, amellyel örökre ki akartam tölteni a testét.

- Gyere! Mutatni akarok valamit, csak neked! – fáradt voltam, és nyűgös. Én, a nagy Akherón, néha lehetek én is az nem? De ő minden áron fel akart vidítani, így engedtem a nógatásának, hiába volt kényelmes, hogy a csípőmön ücsörög, és köröket rajzol a hasamra, én mást szerettem volna, ő is. De sosem erőltettem rá az akaratomat, noha tudtam, hogy egy gyors numerának még ő sem állna ellen. De az a gyermeki öröm, ami az arcára volt írva, minden ellenállásomat elvette. Nyújtózkodtam alatta, és lustán pislogtam felrá, hagytam felhúzni magam.
- Kell ruha is hozzá? – erre csak egy sötét kékes-szürke selyem lepel, ágyék kötő került  került a derekamra, nem ám ez a szoros szövet, ami befülleszt, nem ő is tudta jól,hogy szeretem szabadon hagyni, és legszívesebben meztelenül járkálnék, de a szolgálóink előtt nem engedte, azóta nem  amióta ő is az oldalamon volt, én pedig…
Hallgattam rá, de általában miatta került rám, ez a szoknya szerű anyag, ami a fenekemet és az ágyékomat takarta, és kis aranyozott öv tartotta a derekamon,az utolsó kockák alatt, a szőrcsík közepénél, szóval azt hiszem ő sem esett túlzásba a takargatásomat illetően. Ám mivel, így öltöztetett fel, sejtettem, hogy olyan helyre megyünk, ahol csak ketten leszünk, de azért még szükségét érezte, hogy felöltöztessen. Ahogy mögötte haladtam, belecsíptem a fenekébe, magán is ruhát váltott, rövidebb tóga ruha, sokkal áttetszőbb. A következő pillanatban pedig a folyóm elejéhez a forráshoz teleportált minket. Először azt sem tudtam, hogy mi ez a hely ismerősnek kellett volna lennie, éreztem , de valahogy…


Ott álltam a vízesés alatt, és azt a helyet bámultam, ahol a korábban szeretkeztem vele, mi történt? Mi volt ez? Őt kerestem a tekintetemmel, hova tűnt ő? Hol van? Hol van Opal?!
- Opal?!- ocsúdtam fel hirtelen az álmodozásomból, de... szokás szerint, nem tudok megkapaszkodni az emlék képekben, hogy ki volt mellettem, ki volt az a nő.



Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Csak egy nimfa kellett, hogy jól érezzem magam, végre! Razz  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Hétf. Szept. 04 2017, 11:16

Ash & Opal
+18

Az eszem folyamatosan suttogja a fülembe, hogy ez nem lehetséges, ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A szívem pedig… minduntalan lecsitteli. Ne gondolkozz, érezz, érezd, ahogy akar, ahogy vágyódik, ahogy szeretget. Ó, én érzem, nagyon is, s akarom őt amíg világ a világ. Lehet egyáltalán efféle önző kívánságom? Kérhetem egyáltalán tőle, hogy tartson maga mellett? Hogy amikor csak kedve szottyan, hogy amikor csak kicsírázik lelkében a vágy kósza szikrája, engem vegyen birtokba s ne mást? Olyan hangok, olyan magasztos nyögések szöknek ki az ajkaim közül, hogy egészen eleddig azt sem tudtam, hogy képes vagyok ilyesmik kiadására. S most itt van Ő, és játszi könnyedséggel kelti fel bennem a buja nőt, vonja magára az összes figyelmem s eléri, hogy ő legyen az álmaim, a vágyaim alanya. Merthogy akarom őt, ez nem vitás, s a kényeztetése, a morgása arra enged következtetni, hogy ő is engem. Ez olyan boldogsággal tölt el, hogy szavakba se tudnám önteni neki. Csupán a sóhajaim, a rekedt, élveteg nyögéseim képesek most üzenni neki, a minduntalan csordogáló személyes kis forrásom, melynek nedves medre akaratosan ácsingózik utána. Sóhajtozásom egy ponton kéjes sikolyba fullad, hiszen pajkos kis nyelve mellé a cirógató ujjak is betársultak az őrült keringőbe, melyben engem üldöz a gyönyör kétségbeejtő kapuja felé. Forró katlanként perzselő testem vágytól remeg betegesen vágyva a folytatást, a tökéletesen kidolgozott kulcsot a záramba s ő nem tagadja meg tőlem. Elfúló nyögést hallatok, mikor végre férfiasságával is becsatlakozik a keringőbe, testem ívben feszül meg, fejemet hátravetve domborítok, miközben lassan szokom, hogy szűk barlangom újfent szétfeszíti. Egek, hogy én mennyire szeretem ezt az érzést! Alkarját karmolom, miközben pilláimat összeszorítva nyöszörgök alatta. Még… még, még! Abba ne hagyd! Nem enged fölébe hengeredni, módszeresen én vagyok alul, én vagyok az, kinek nyöszörgő vágyát oly nagy elégedettséggel figyeli. Bármit is csinál, én hagyom neki, hagyom, hogy rendelkezzen felettem, hogy birtokoljon, hogy az övé legyek. Az Övé akarok lenni, mindig és mindenhol. Mindörökké. S hogy mit is takar ez a szó az én esetemben? Nem tudom… sajnos nem tudom. Azt sem, hogy ez a test meddig tart ki mellettem, hogy ez után az életem után vár-e még rám valami. Lehet, hogy mindössze annyi értelme van a létezésemnek, hogy most ezt a titánt kényeztessem, cirógassam, amíg ő is úgy akarja s aztán soha többet nem térek vissza a földre létezni. Fájdalmas nyüszítést hallatok, amikor kicsúszik belőlem, de a hiányát orvosolandóan azonnal szökkenek is az ölébe, dorombolva törleszkedem a mellkasához, minden bizonnyal szúrni fogja az izgatottan ágaskodó mellbimbóm, mellyel végigkaristolom a mellkasát. Vágytól feszengő melleim kerekebbre keményedtek, s én kicsit kitámasztva biztosítok neki elég helyet, hogy visszaigazgathassa a mennyünk kulcsát a jogos helyére. Bárki bármit mond, üres fecsegés, Ashnak bennem van a helye. Egyre hangosabb vagyok, itt már eszembe sem jut visszafogni a hangom, azt akarom hallja, hogy mit okoz bennem, hogy mit érzek miatta, hogy hova hajszolja el apró testem. Testünk minden egyes csattanása egy újabb élveteg nyögésem koronája, s a táj elkezd felragyogni. Újabb bimbók keletkeznek szinte pillanatok alatt, szivárványszínes virágok nyílnak ki, s eresztik ránk édes illatukat. Csak a szemem sarkából érzékelem az új színeket, s az orrom is inkább Ash fűszeres illatával van tele, mintsem az andalító virágokkal. Egy nyögésbe oltott sikoly, ez a végszavam s fáradtan ernyedek a nyakába. Szuszogva, izzadtan, vágytól elgyötörten, mégis sugárzóan boldogan és elégedetten. Kezemet és lábamat is rákulcsolom, csüngök rajta, mint egy kismajom, miközben begázol velem a vízbe. Felnyüsszenek, amikor eltávolodik tőlem, kapok az ajkai után s csókolva őt vonom vissza, a mellkasát a mellkasomra. Minden centiméter távolság szinte ordít, szinte fizikai fájdalommá növi ki magát a bensőmben. Kicsit megnehezítem a dolgát, már ami a fürdetésemet illeti, hiszen folyton dörgölőzöm hozzá, a habot átkenve ezzel magamról őrá. Folyton ölelném, folyton puszikkal hinteném tele testének minden porcikáját, s bár fáradtan csillog a szemem, a benne ülő hirtelen keletkezett pajkosság már szítja újra a tüzem. Erre tesz rá még egy lapáttal, mikor oly gyöngéden, oly féltve tisztogatja meg a mennyünk kapuját, hogy az ajkamba kell harapnom. Épp csak megtisztított s érzem, ahogyan testem hívogatóan engedi ki magából a csábító nedvet. Minden annyira… tökéletes. Épp csak a vállam felett pillantok hátra rá, mikor a hajammal bíbelődik. Még sosem engedtem meg senkinek, hogy így törődjön velem. Ő vajon… miben más? Miért éri el, hogy gondolkodás nélkül adjak neki oda mindent? Mi folyik itt… Fel sem tűnik, miként szólít, hiszen tudom, hogy az én nevem nyöszörögte végig a légyottunk alatt s ez valami olyan elégedettséggel és boldogsággal tölt el, hogy nem is vettem észre a hosszabb hangzást. Megborzongtam minden egyes érintése után s az a halk dúdolás… annyira ismerős volt. Én nem ismerem ezt a dalt és mégis… halkan, tisztán szökik ki lágy hangom az ajkaim közül.
I have died every day, waiting for you. Darlin' don't be afraid, I have loved you for a Thousand years… I'll love you for a Thousand more~
Fogalmam sincs honnan, vagy miért, de éneklem a szöveget, mintha mindig is ismertem volna. Mintha… mintha mindig is ezt énekeltem volna neki. Pedig ez bizony, olyan butaságnak tűnik. S mégis…

Körbepillantok az oázison, lelkem nyugodt, akár a folyó, érzelmekkel telt és boldog. A virágszó cseresznyefa alatt ülök, hátam a fa törzsének vetve s ölemben.. ó… ott fekszik Ő, az én egyetlenem. Csukott pillái árnyékot vetnek tökéletes ívű arcára, miközben féltőn, gyengéden cirógatom az arcát, az ajkait, s fúrom bele ujjaim a selymes tincsei közé. Halkan szuszog, épp csak hallom, épp csak érzem, ahogy az ölemben pihentetve a fejét átsejlik légzésének ritmusa. ÉS én… neki énekelek halkan, érzelmesen, minden egyes sorát komolyan gondolva és átérezve… Ugyanez a dal.

Mire észbe kapok, már ellépett mellőlem s nem messze tőlem kezdi el csutakolni magát. De hisz… nem lehetsz ily önző! Én akartam… én akartalak végig cirógatni a szivaccsal, az ujjaimmal, a testemmel… A kérdése meglep, de amint végignézek magamon, értelmet nyer. Harapás és tenyér nyomok ékesítik porcelán bőröm, de én nem hogy nem bánom, sőt… boldogan csillogó szemekkel rázom meg a fejem.
- Nem, egyáltalán nem. Tetszenek…
Kuncogok fel csendesen, ahogy a „harci sebeimet” nézem. Legalább maradandó emlékek.
- Már mondtam ki vagyok…
Legalábbis, úgy emlékszem. Ennek a folyónak vagyok. Igaz, furcsa egy nimfa, kit lélekvándorlásra kárhozott az élet, de valaha, talán teljes nimfa voltam. A folyó nimfája. Acheroné. Azonban a hangomra nem reagál, valahogy elkalandoztak a gondolatai, én pedig leszökkenek a szirtről, pipiskedő lábujjaim alá feltornyosul a víz, s emelve engem segít, hogy átsétálhassak a páromhoz. Annak érzem őt… Azonban a hátának cirógatására nem reagál, suttogom a nevét, s végül inkább bekúszok a fal és Ash közé, majd mohón, sosem látott buja éhséget tanúsítva térdelek le előtte. Puha ujjaim óvatosan, ismerkedve cirógatják meg a zacskókat, s éledező férfiasságát először a melleim közé szuszakolva gyurmázom egy kicsit, s miután már magába szívott elegendő vért, ajkammal illetem annak oldalát, lágy csókokat lehelve rá, aprókat haladva a tövétől a tetejéig. Nyelvem hegyét táncoltatom először csak a puszik mentén, majd a felduzzadt makkján lerovok pár kört. Épp csak, hogy a számba vettem s belülről masszírozom a nyelvemmel, mikor aggodalmasan mondja a nevemet. Megfeszítem az arcizmaim, s szívok egyet a számban tartott játékszeren, majd hagyom kicsusszanni, nyálamtól csillogva, miközben csókot hintek rá.
- Igen, Ash drágám? – pillantok fel rá ragyogó szemekkel, s közben sem hagyom ellustulni az ékét, kezemben tartom, simogatom, szorongatom s lassan kényeztetem markomba fogva.
 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Szer. Szept. 06 2017, 01:04



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Azt hittem, hogy nem lehet ennél zavarba ejtőbb, amikor végül ő is becsatlakozott a dúdolásomba, ő dalolva folytatta az éneklést, valahogy… olyan ismerős volt ez az egész…
A fürdőben ücsörögtem, a combjaim között pedig ő, és halkan dalolt, pont ezt a dalt, aztán később megkértem, hogy folytassa, akkor a lábain fekve aludtam el, miközben a hajamat simogatta. Édes, lágy hangja álomba ringatott, kisimította a ráncokat a homlokomon és hamarosan el is aludtam. Rám fért a pihenés, mert akkor épp háborúk dúltak, s ekkor pihenhettem; szerettem vele lenni.  Napraforgó, olivabogyó, narancs ligetek és citrom ligetek illatát sodorta a szél, az ő liliom illatával keveredve pedig megkaptam azt a kellemes egyveleget amire vágytam, otthon voltam.

Hosszú hajamba túrtam, és átmostam azt is, samponnal, bár… amint ennek vége, egészen biztos, hogy újra az Ari által vágyott hosszra bájolom vissza. Még a végén megsértődne, hogy nem úgy viselem ahogy neki tetszik.
A válaszán meglepődve meredek magam elé. Képtelenség! Képtelenség, hogy ennek a folyónak a nimfája, fél nimfája legyen, azt érezném nem? Azért szólna a folyóm, hogy van egy nimfám? Vagy… haragszik rám, amiért cserbenhagytam milliókon át? Elszomorodtam, mélyen legbelül, még ha nem is mutattam, bár büszke voltam azért, hogy tetszenek neki a „harci” sérülések. Összezavarodtam kissé, és el is vesztem a gondolataim és az emlékeim között, még a lágy cirógatását sem éreztem meg a hátamon, pedig minden érzékem ki volt rá hegyezve. Ahogy a két kép változott, úgy zavarodtam meg én is, és csak az én hülyeségem, hogy nem vettem észre korábban, vagy időben, hogy rajtam dolgozik, ilyen az amikor a múlt és a jelen keveredik egymással. S bár első körben aggodalmasan kerestem, azért annyira mégsem vagyok kába,hogy ne érezzem a testemben beállt változásokat, mérhetetlenül kanos lettem, nincs rá jobb szó, mert nagyon vágyom arra, hogy enyhülést okozzon bármi, már-már hófehér vad tűzben égnek a szemeim. Azt is elfelejtettem, hogy miért kerestem, minden más lényegtelenné vált, nem tudtam, hogy mit művel velem ez az asszony,de az is biztos, hogy megőjrít! Teljesen! Először a reggelijével fog meg, aztán ott ahol soha, de soha nem engedtem senkinek. Számomra ez, hogy valaki az ajkával illessen, olyan intim és bensőséges volt, még ha valahol mélyen tudtam, hogy élvezetes is, soha, de soha nem engedtem senkinek. Ezért szerettem én irányítani, tudtam, hogy mik a határaim, mik azoknak a nőknek a határai, akikkel voltam. Nem azt mondom,hogy ez afféle kegy lett volna, nem. Egyszerűen nem tudtam őket magamon elképzelni, ahogy ezt a teremtést, magamon, magam felett és alatt. Biztos, hogy nem maradhatok vele sokáig, dolgom van, ezt a helyet még Ari sem ismeri, egész biztos, hogy ki van kelve magából. Remélem nem evett meg senki élő embert, ha mégis, akkor az illető így járt. Lenéztem a buja, csillogó kék szempárba és lustán, elégedetten mosolyodtam el, először azért nyultam volna, hogy elböködjem, megszokásból, de valahogy inkább rásimítottam az arcára a tenyerem, és a hüvelykemmel még meg is cirógattam az arcélét. Lassan pislogtam, majd hátra siklott a kezem, le egészen a tarkójáig, finoman ösztökéltem, vissza, abba a mozdulatba, amely korábban is kiszakított a révületből, az után úgy láttam, hogy az arca kissé elkeskenyedett. Ó az égiekre! S nem Zeuszra, arra a köcsögre, hanem a titán szüleimre, mondom, ezeket az ajkakat nekem teremtették! Figyeltem, ahogy a szemei vadabb, bujább tűzben égnek, és nem engedtem a pillantását, látni akartam a szemeit, ahogy felnéz rám. Nem a hatalomról szólt ez a pillanat. Érdekes módon, sokkal többet éreztem benne, ennél. A tűz, amit éreztem a közelében továbbra sem aludt ki, sőt, égett az folyamatosan, de most csak egyenletesen akartam szeretni őt a testemmel, nem a korábbi intenzitással.
Mégis, amikor az ajka újra ráfonódhatott a lüktető vágyamra, úgy az én ajkam is elnyílt kissé várakozón, s halkan ziháltam is, az izgalomtól. Ha hagyta magát, csak akkor toltam őt finoman a forrón lüktető, s rá vágyódó férfiasságomra.
- Shemmi, csak folytasd! – nem parancsoltam, kértem. Korábban igazán parancsoló és lehengerlő voltam, nem engedtem semmit, szavak nélkül törtem be a testét, úgy, hogy nekem jó legyen, most ő következett, a testem egy olyan pontját pendítette meg, amelyet senki más, és igen jól csinálta. Ha mozgatni kezdte rajtam az ajkát, úgy élvetegen hunytam le a szemem, s a pilláim résén keresztül figyeltem őt, lustán, egyre növekvő vággyal, de nem akartam ,hogy be is fogadjon magába, mindent elvegyen tőlem, amit adhatok magamból, így amikor már a nyelvével és a kezeivel is igazán hosszasan, játékosan és mesterien kényeztetett. Felhúztam magamhoz, szorosan magamhoz öleltem, és meredező mellbimbói is karistolták a testem, amelyet egyáltalán nem bántam, tudtam, éreztem rajta, hogy mennyire érzékeny, szintem minden idegvégződése, így a tenyerem végig futtattam a hátán, és hozzádörgölőztem, ó nem! egyáltalán nem merültem el a forró katlanban, sőt! Csak ingereltem a bejáratát, s nem voltam hajlandó nekiadni a kulcsomat. Csókot loptam tőle, majd hirtelen nevettem el magamat, magam sem értem, hogy mire fel, talán az ő jókedve, a pajzánsága, a bujasága ragadt át rám.  Mellette elfeledkeztem mindenről, hogy engem bárki elfeled, vele, ebben a pillanatban nem éreztem múlandónak magam. Két tenyerembe fogtam az arcát és csókoltam, mint szomjazó a vizes palackot. Végig csiklandoztam az oldalát, és a nyelvemmel végig húztam a nyakát, a fültövébe pedig belecsókoltam.
- Megbolondítasz asszony, úgy falsz, mint eddig még soha senki, eonok óta! –  a derekamra kapom a habkönnyű testét, és elindulok vele a part felé, csak lépkedek, a vízből alkotott lépcsőn, és leülök vele egy kősziklára, őt pedig az ölembe vonom, lovagló ülésben. Vágyam mit sem csillapodott, amióta az ölembe emeltem, és az ügyes nyelv és kézjátékát abbahagyta, bár baromira szerettem volna, ha folytatja még, de nem így, nem most, nem most akartam az ajkai között élvezni.
Csiklandoztam, simogattam, folytattam azt a kacérkodós játékát, felszabadult voltam, nem fogtam vissza semmiképp sem semmiben magamat.
Pontosan ott ültünk ahol az emlékképem abbamaradt, ahogy rám ereszkedett abban a mozdulatban volt valami hasonló. A melleit kényeztettem, megtartottam magamon a csípőjét, és nem engedtem mozogni, amíg vadul nem kínlódott az én nyelvem játékától amelyekkel a kebleit kényeztettem, szinte már-már lyukat szúrt a nyelvembe, az arcomba, ott ahol ért, de imádtam, dicsőítettem őket, nem csak ezt a két pontot, hanem a testének szinte minden pontját, még kevésnek is éreztem magam ehhez. Előtte nem kellett takargatnom ,hogy ki vagyok, ó, ha tudnád, hogy az általad oly szerett Acheron folyó titánjával szeretkezel, mit szólnál? Ideges lennél? Bolodnak néznél? MEgilyednél? Elhajtanál? Nem akartam erre gondolni, így még szorosabban öleltem magamhoz, és az ülemben ülő nőre pillantottam fel.
- Mozogj, lovagolj rajtam. –  löktem előre a csípőmet. Bolond volnék ha azt mondanám, hogy nem számítottam következő körre, de nem ilyen hamar, nem gondoltam ,hogy ilyen hamar felszítja a vágyamat, úgy ,hogy teljesen megbolonduljak érte, hogy vágyjam minden érintését, azt, hogy magába fogad, hogy velem van. Ezzel… ezzel csak megnehezíti az elválásomat tőle, de… tudja, hogy titán vagyok, hogy nem horgonyozhatok le csak úgy.
- Mutasd meg, hogy kit rejtegettél az évszázadok alatt! – mozdulataiból süt a fülledt erotika, és a nőiesség. -  Milyen buja és telhetetlen vagy! – dicsérem, mert bizony ő a legbecsesebb dolog akit a tenyereimben tartok, és arra várok, hogy azt tegyen velem amit akar. Felőlem hátra is dönthet, ráülhet a csípőmre, bármit. Az ujjai köré csavart, pillanatnyilag. Itt az a kis ködfelhő, de csak addig amíg én akarom, s most még jólesik eltemetkezni ebben a hamvas testben.


Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Csak egy nimfa kellett, hogy jól érezzem magam, végre! Razz  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Florist
⌲ Hozzászólások :
12
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jul. 18.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Vas. Szept. 17 2017, 19:04

Ash & Opal
+18

Én magam sem értem, mit látok ebben a férfiban, mitől látom ennyire tökéletesnek, ennyire szeretnivalónak s miért akarok a karjai közt lenni a világ végezetéig. Merthogy ott akarok lenni, ez nem vitás, vele, mellette, alatta, fölötte, csak ne hagyjon magamra most, hogy találkoztunk. Úgy érzem, ő volt az, aki eleddig hiányzott minden életemből, s most, hogy megvan végre, nem tudom ereszteni. Olyan, mintha minden eddigi érdektelenségem a férfiak iránt, most hatványozottan megnőtt volna, csak emiatt az egy miatt. Olyan szexuális éhség lett úrrá rajtam, melyről tudom, hogy csakis Ő, csak és kizárólag az Ő teste nyomán fog enyhülni. Kéjesen bújok a hátának, ujjaimat táncoltatom széles vállövén, de Ash valahol egészen máshol jár, én pedig előre pillantva… az ajkamba harapok. Még mindig őrülten akarom, olyan érzés ez, mintha elvesztettem volna a józan eszemet, pedig még soha semmit nem tudtam ennyire biztosra, mint azt, hogy vele akarok lenni, minden formában. Élvezettel tréfálom meg, s hátamat a kőfalnak vetve térdelek le előtte, ülök rá a bokámra s óvatos, cirógató mozdulatokkal igyekszem kimozdítani abból a világból, melyben most elveszett gyönyörű pillantása. Csupán néhány pillanatra húztam vissza a fejem, míg kérdőn, vágyakozva, csillogó szemekkel néztem fel rá, a nagybetűs Ő-re, életem férfijára. Belesimulok az ujjai érintésébe, enyhén döntöm meg a fejem, s feszítem hátra, hogy feszüljön fel a nyakam, miközben ő a hajamba túrva a tarkómra simul. Az enyhe noszogató mozdulatokra, felkuncogok, s hirtelen nyalintok végig erősebben a meredező férfiasságán. Szavaira csak huncut félmosoly kúszik telt, nyáltól csillogó ajkaimra, s némi simogatás és gyurmászolás után újra a számba veszem mennyünk kulcsát. Nyelvem hegyével cirógatom először csak oda-vissza, majd felfektetve rá kezdem erőteljesebb tekergőző mozdulatokkal masszírozni. Mindeközben leheletnyit, csupán egy halszálnyit mozdul előre s hátra a fejem, épp csak fél centit mozdul ajkam, mígnem elékezettnek látva az időt, a zacskóit simogatva bukom előre, s fogadom be szinte tövid nemes ékszerét. Imádom azokat a hangokat, amik kiszöknek belőle, mellyel jelzi nekem, mennyire szereti amit most művelek vele. Hiszen ezt sosem csináltam senki mással, s mégis… akkor honnan tudom, miért volna oda? Miből gondolom… hogy ez jó neki még azelőtt, hogy hallanám kéjes fúlását? Fogalmam sincs meddig édesgetem, gyúrom s simogatom hol kezemmel, az ajkammal, a nyelvemmel, hol kínzóan lassan míg máskor vágyón gyorsan mozgatva szerszámát be-ki a számban. Érzem a nyelvemmel, ahogy szinte reszket a beteljesülésért, s bizton állíthatom, kész örömmel adtam volna meg neki, de a Férfinak más tervei voltak. Egyszeriben kicsusszan a számból a méretes szerszám, kéjes sóhajommal egyetemben pillantok fel rá ültömben, mialatt kis barlangom bizseregve ontja magából a hívogatóan csillogó csalit. Ahogy felkap, szinte játszi könnyességgel, egy centi is sok távolság, így végig dörgölőzöm hozzá, míg fel nem állok és forró ölelésében nem részesít. Fejem hátravetve nyögök fel, mikor forró alfelemhez dörgöli az iménti csemegémet. Nyöszörgésem lágy sóhajba fullad, s visszabiccentve a fejem csókkal ajándékoz meg az én kedvesem. Aztán nevet… felhőtlenül, gondtalanul, én pedig csillogó szemekkel, már-már szerelemmel átitatott tükrökkel mosolygom rá. Az ajkamba harapok, még a csiklandozás is inkább a tüzemet szítja fel, mintsem nevetni kényszerüljek. Rekedt nyüszítés, remegő lábak, s sóvár tekintet, mivel a nyakába bújok s harapdálom vállövét. Könnyűszerrel felkap, én pedig át kulcsolom a csípőjén a lábaimat s addig is, míg közlekedik velem, incselkedve dörgölöm ölemet az övéhez. ajkaimba harapok, miközben a végletekig magasztalja a melleimet s nem győzök a satuba fogva ficeregni kéjes kínomban. Ahogy magához húz, én élveteg nyögéssel hajolok a nyakára s nyelvem hegyével cirógatom végig, majd vissza le a vállához s csókkal szegélyezem utamat. A szavaira enyhe pír szökik az arcomra, s egy csókot lopva egyenesedek fel az ölében ülve s melleim előtt érintem össze az ujjbegyeimet.
- Igazából… ez csak miattad van így…
Pirulok el teljesen, hiszen ő az egyetlen hím széles e világon, ki ilyen vad érzéseket és vágyakat korbácsolt fel bennem. Enyhén megemelkedem, s hagyom becsusszanni testem forró katlanába, ha kell segítek picit neki, hogy élvezkedve vethessem hátra a fejem, mialatt az ékén ülve feszül meg minden idomom a szeme láttára. Lassú csípőkörzésekkel egyengetem odabent a teret, szűk barlangom lassacskán újra megszokja méretét, s én hátulról felhúzva kezeimet a tarkómnál indulva a hajamba túrok s egyenes háttal kezdek jóformán hastáncolni meredező férfiasságán.

POTUS

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
24
⌲ Tartózkodási hely :
Vízközelben
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 06.

TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    Kedd Szept. 26 2017, 12:35



Orphné & Acheron
Az életünk nem csupán a miénk. Az anyaméhtől a sírig kötődünk másokhoz - a múltban és a jelenben. És minden bűntettel vagy kedves gesztussal a jövőnkhöz járulunk hozzá.



Kis komisz, kis cserfes, ahogy megtréfál… keresve sem találhatott volna jobb lehetőséget erre. Az ajkai forrósága, az érintései, a keze, a keblei, mind-mind olyan érzéseket ébresztenek fel bennem, amelyeket azt hiszem soha nem éreztem. Akarom birtokolni, nem akarom elengedni. Az ajkamra kiült az elégedett ragadozók mosolya, ahogy becézgetett, és körbeölelt. Annyira… odaadó.
Mindent érzek, amit velem művel, a nyelve játékát, amelytől megőrülök, és ahogyan gyúr, markol, rám fog, időnként megremegnek a lábaim is tőle, aztán elpattan valamiféle húr, s úgy kell visszafognom magam, hogy ne tegyem a magamévá követelőzőn az ajkait is. Kinyújtottam a karjaimat és a kis szikla görbület tetejéhez támasztottam a tenyereimet a fejem felett.
~ Csináld még, igen Opal! Ügyes vagy! ~
Lepillantottam rá, a valaha látott leggyönyörűbb nőre, akinek elvesztem a tengerkék pillantásában, és a fejében szólalt meg a hangom, titánként tudom, hogy képes vagyok rá, és sokszor a néma kommunikációt előnyben is részesítettem. Engem, ilyen odaadón még soha senki sem becézgetett, és érintett, és efféle rajongással sosem néztek rám, mint ő. Lehet, hogy ennyi rendeltetett neki, hogy boldoggá tegyen? Nem akarom magára hagyni! de kénytelen leszek. Megráztam a fejem, miközben elűztem a negatív gondolatokat az elmémből.
Amikor pedig hozzám dörgölőzve áll fel, érzem magamon a teste minden rezdülését, a forróságát, a két ikerdomb csúcsát, szinte végig karistolja a testem. Imádom a melleit! Pont olyan méretűek amelyekkel igazán szeretek eljátszadozni, szeretnék is!
Fogok is! Ahogy sétálok a partra a kevésbé csúszósabb részek felé, bár tudom, hogy vízi titánként valymi kevés esélyem van megcsúszni a vízen, az már művészet lenne. Érzem az illatát, ahogy a gyöngyöző nektárjának illata betölti az orromat, kéjes nyögései és elfúló hangjai betöltik a fülemet és vággyal töltenek el. Akarom őt! El akarok merülni abban a forróságban ami lüktetve követeli a férfiasságomat magába, és most is, érzem, hogy mennyire nedves, hogy ne tudnám? Hiszen érzem! Úgy körbe ölel a saját nedvével, megjelöl, apró kis patakocskában tör fel belőle és rámcsordogál, amelytől megőrülök, hiszen vágyának bizonyítéka beterít.
Amikor fölém kerül, a legcsodálatosabb látványban van részem, ahogy megfeszül a teste, tekergőzik rajtam, áhítattal pillantok végig rajta, tökéletes! Minden porcikája illeszkedik az enyémhez, mintha nekem teremtették volna! Majdhogynem tejfehér köd borítja a máskor szürke pillantásomat, ahogy elveszem a testében, és amikor mozogni kezd rajtam! Összerándulok, megfeszül az alhasam, még bírni akarom! Ajkaival felkorbácsolt már annyira, hogy már majdnem attól elélveztem, hogy rám ült, de én bírni akarom, megakarom mutatni neki, hogy mekkora az önuralmam, igen, mint titán, sokkal strapabíróbb vagy egy halandónál, nem kell várnom sokáig, hogy újra működő képes legyek, de valahogy élvezem a  saját gyötrődésem is.
Enyhén dudorodó hasfalára simítom a tenyerem, s a hüvelyk ujjam becsúsztatom a résbe, oda ahol a testünk egyesült, és megkeresem az apró gyönyör gombját, hogy fokozzam az ő élvezeteit is. Nem beszélünk, más nők megállás nélkül beszélnének, de  ő nem, érzem, hogy ez valahol másféle síkon éljük meg mindketten.
- I vasílissa mou, agapití mou, Louloúdi, Líli*- suttogtam, miközben magamra húztam a testét, hogy csókolhassam. Ahogy rám hasalt úgy még könnyedebben mentem elébe a mozgásának, és nyögve suttogtam ógörögül a szavakat a fülébe.  Végig csókoltam, harapdáltam és szívtam a nyakát, újra; mire eljutottam az ajkához, ahol mohón csókoltam, s nyeltem el minden sikolyát, nyögését, aztán újra felültettem magamon, ezúttal a kezeimmel is segítettem a mozgását, nem csak a csípőmmel. Szemeim a testén barangoltak, elkaptam olykor az egyik keblet és jól meggyömöszöltem, nem finomkodtam, ebben az állapotban egyikünk sem a finomkodásra vágyott, majdhogynem úgy festettünk mint az állatok, morogtunk, hörögtünk, az ő hangja persze sokkal ékesszólóbb és gyönyör telibb volt, mint az enyém, állandóan ezt hallgatnám. Éreztem, ahogy az öle egyre többször és többször szorul rám, nem bírtam tovább, a zacskóim megduzzadtak, megkeményedtek, aztán egy vad morgás kíséretében enyhén megnyúltak a szemfogaim, nem… egyáltalán nem vagyok vámpír mielőtt félre értené bárki is. Csupán megakarom jelölni, hogy más isten, és istennő ne bántsa, ne ártson neki, mert akkor tudják, hogy velem, Acheronnal kell szembenézniük, és szerencsére még mindig tartanak tőlem.  A testem megfeszült, az izmaim kidagadtak, éreztem, hogy bőséges magommal megöntözöm az ő kelyhét, ő pedig fej, megállíthatatlanul gyűrűzik rajtam izmainak ritmikus mozgása.  Mindent neki adok magamból, forrón, ölelve őt, nem félek, hisz tudom ,hogy képtelen vagyok utódot nemzeni, még valami gyógyítás isten magyarázott valamit erről, nagyon rég. Valaki miatt megkérdeztem pedig. Olyasmit magyarázott, hogy talán még nem értem be, hiszen a titánok különleges faj.
Ahogy rám hanyatlott a teste, én a nyakára hajoltam, és a fogammal érintettem a puha bőrét, még nem csusszantam ki a testéből, ó! Újra menet kész voltam, amint a vérét ízleltem.  Vér pecsét, vérrel és az erőmmel pecsételve. Ő az enyém! Senki sem emelheti rá a kezét! A hátára az ujjbegyemből fakasztott véremmel rajzoltam fel a nevem, egész biztos, hogy a harapásomat kellemesnek érezte. Sosem tudnék ártani neki! Amennyire lehet, észnél voltam, ha ő is inna most a rítus alatt a véremből, egy kis darabkáját a lelkének hozzám láncolná, érezném, hogy merre jár, hogy mi történt vele.
~De miért is ne? Nem láthatom többet! Ennyit megtehetek nem?~
Keserűen nyögtem fel, miközben a sebből újra szívtam és felrajzoltam a nevem maradék  betűit is a hátára.


Királynőm, kedvesem, kicsi Virágszálam, Liliomom*


Now we are Free ⁞   ⁞ Megjegyzés: Csak egy nimfa kellett, hogy jól érezzem magam, végre! Razz  ⁞
×
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Orphné && Acheron    

Vissza az elejére Go down
 
Orphné && Acheron
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Európa :: Európa más részei-
Ugrás: