Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Szomb. Feb. 17 2018, 21:15

Pént. Feb. 16 2018, 23:37

Szer. Feb. 14 2018, 22:22

Vendég
Szomb. Feb. 03 2018, 19:47

Kedd Jan. 30 2018, 21:50

Kedd Jan. 30 2018, 20:47

Kedd Jan. 30 2018, 20:37

Kedd Jan. 30 2018, 18:49

Hétf. Jan. 29 2018, 16:24


Share | 
 

 Ocean Waves

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

⌲ Foglalkozás :
Szervkereskedő
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
Los Angeles
⌲ Csatlakoztam :
2017. Oct. 23.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Ocean Waves    Hétf. Okt. 30 2017, 22:56




Victoria & Cedric
Mad world...



Végre vége. Mélyet szippantok a sós levegőből, ahogy a talpaim óvatosan elmerülnek az esőáztatta homokban, miközben lépkedek a kis magányos jachtom felé. A húgaimnak kiadtam, hogy mire ideérek, legyen a helyén, mert a két leányzó előszeretettel csap hatalmas partykat rajta. Bár a méretét nézve eléggé kicsi, hiszen elvégre pár főre terveztem csupán, mikor arra adtam a fejem, hogy veszek egyet. Mindig is sznob dolognak tartottam a jachtot, általában a dúsgazdagok veszik azért, hogy valamire elcsesszék azt a temérdek pénzt, amivel még a seggüket is törlik. Nos, dúsgazdagnak azért nem mondanám magam, de a szervkereskedelemből enyhén szólva sok pénz folyik be...
Hogy miért hagyom magam mögött egy kis időre ezt a nyomasztó légkört? Ember vagyok, holttestekből távolítom el a menthető szerveket. Hiába vagyok olyan, amilyen, hiába állok hidegen az emberekhez s alapjába véve vonom ki magam a társadalomból, mégis, azért akad bennem némi érzés valahol mélyen elásva, melyre az a sok holttest szórja a hűvös földet. Aztán egyszer csak megtelik a gödör, az érzések pedig úgy robbannak ki belőlem, hogy néha nagyon nehezen bírom. Elfojtott sajnálat, bűntudat, vagy esetleg részvét? Magam sem tudnám megmagyarázni, hiszen mikor hűs pengém hatol bele egy testbe, egyáltalán nem érzek semmit. Ám ezekben az időszakokban szükségem van a magányra. A "tényleges" magányra. Távol mindentől s mindenkitől, hogy csak a gondolataim legyenek azok, melyeket hallhatok. S az óceán...
Két nagy hűtőláda pihen a kezeimben, mikor rálépek az öreg kis stégre, mely halkan nyikorogni kezd alattam. Több napra terveztem, s bár a fejemben volt, hogy egyszer-egyszer kiülök horgászni, azért a hideg élelem kell. Nem nélkülözni jöttem, csupán kikapcsolni az agyam. Talán fél órába telhet, mire mindent sikeresen bepakolok, s egy újabb nagy sóhajjal indítom be a motort. Se laptop, se telefon, se semmi nincs nálam, melynek segítségével kommunikálhatok a külvilággal, s ettől a tudattól már jobb kedvem van egy kicsit. Bár nem mondtak verőfényes napsütést, azért ez az öreg kis hajócska sok mindent kibírt már, s nem egy másik kontinenst terveztem felfedezni... A motor tehát felbőg, s a jacht szép lassan, ringatózva siklik el a stégtől, s talán fél órán belül már épp hogy csak látom a távolban a partot.
A város moraját szép lassan felváltja az óceán mély zúgása, a szél játéka, s mikor már egyáltalán nem látok semmit a civilizált világból, leállítom a motort, s hagyom, hadd ringassák a hullámok a hajómat. Én közben kiülök a fedélzetre egy doboz cigarettával, s kényelembe helyezve magam kezdek pöfékelni.
Az első nap nagyjából ezzel remekül eltelik. Sokat ücsörgök kint a borús ég alatt, iszogatok, füstölök, s mélyen eltemetem magam a gondolataim mélyére. Nem szól sem zene, se semmi más, csupán néha a radar csipog fel, sajnos az utóbbi egy órában igen csak gyakran. Vihar közeleg... Bár alaposan megnéztem az időjárást előre, erre azért nem számítottam. Hiába, a mai gusztustalan világban már az időjárásnak is saját "lelke" van. A távolban feketén gomolyognak a felhők, melyek helyén egy órája még aranylón próbáltak átszökni a napsugarak a parányi felhőfoszlányok között. Most pedig hallom az ég dühös moraját, ahogy a tengert kezdi korbácsolni a messzeségben, mely egyenesen felém tart. Magam mögé pillantva kémlelem a végtelenben elveszett partot, amit akkor sem érnék már el, ha maximum sebességgel járatnám a motort.
Lassan a fedélzeti kormány felé sétálok, megragadom azt, pontosabban inkább végigsimítok rajta, s csupán egy halk mondat csúszik ki ajkaim között.
- Légy erős, Kedvesem, mert ez fájni fog...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

legendás lény

⌲ Foglalkozás :
szirén
⌲ Hozzászólások :
10
⌲ Tartózkodási hely :
nyílt vizek, New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Apr. 23.

TémanyitásTárgy: Re: Ocean Waves    Szer. Nov. 15 2017, 16:27

Cedric & Victoria


Gyűlölöm az embereket, a szárazföldi világot. Nem is értem, mit gondolt Peiszinoé, mikor idejött. Ez maga a borzalom. Jobban teszi, ha értékeli, hogy idáig követtem. Undor fog el, ahogy a zsúfolt, zűrzavaros városon vágok keresztül. Eleve két lábon is utálok járni, a víztől való távolság is zavar, a körülöttem lévőkről nem is beszélve. Legszívesebben egyesével tépkedném le a fejét mindnek, de itt ezt most természetesen nem tehetem meg. Sajnos. Mert ennyi eszem azért nekem is van. Vízben különben is kellemesebb ölni. Csak találnám már meg a húgomat. Visszarángatom magammal a vízbe, ha a hajánál fogva is kell tennem és alaposan ellátom a baját. Verbálisan legalábbis mindenképp. Bár amilyen feszült vagyok, még a tettlegességtől sem biztos, hogy most visszariadnék, ha túlzottan makacskodik.
Fura ez a zűrzavar, kicsit pánikszerű hangulat uralkodik a városban, de én sokat nem foglalkozom vele. Érzem, hogy elég nyomasztó valami a levegőben, de engem már maga a szárazföld, a tömeg is eléggé frusztrál ahhoz, hogy ne vegyem ezt túl komolyan. Szükségem is van arra, hogy visszatérjek a vízbe ennyi eredménytelen keresgélés után. New York borzasztó nagy és zsúfolt, a húgomat, akárhogy keresem, napok óta nem találom. Ez dühít. Bedobom magam a habok közé és messzire úszom a parttól. Jól esik érezni a természetes közegemet. Az uszonyomat is sokkal jobban szeretem, mint azokat a suta lábakat...
Csak úszok egyre beljebb, élvezem a vizet, a természetes közegemet magam körül. Egy jó ideig vissza sem tervezek térni a szárazföldre. Szükségem van néhány nap regenerálódásra. Már csak egy potenciális áldozatra lenne szükségem a teljes elégedettséghez.  Egy halandóra, akinek feltéphetném a torkát. Ez a leghőbb vágyam. És úgy tűnik, rám is mosolyog a szerencse. Észreveszek ugyanis egy hajót. Egy utas szagát érzékelem csak rajta. Egy férfiét. Tökéletes. De nem vetem rá magam rögtön természetesen. Kivárok a megfelelő alkalomra. Ami nem is sokára el is jön.
Néhány óra csak és beborul az ég. A felhőkből látom, igen nagy vihar készülődik. Csodálatos. Jobb nem is lehetne. Nem messze tőle látok egy köves szirtet. Oda mászok fel, hogy derékig látható legyek. A széljárás épp kedvező, ahogy rázendítek énekemre, melynek nincs az a halandó, aki ellent tudna állni. A hajója pedig a köves szirtnek nem fog, ami kicsivel előttem igen hegyesen csúcsosodik ki, a fodrozódó hullámoktól azonban nem látható rendesen. Nem ez lesz az évszázadok alatt az első és nem is az utolsó férfi, akinek a csáberőm lesz a veszte. A módszerem bombabiztos. Ennek teljes tudatában eresztem ki hangomat, mely angyali csengésével tölti meg a teret, míg a viharba került, balszerencsés, magányos hajós fülébe is eljut, hogy elbódítsa őt, igyekezzen bármennyire is a hajója viharral szembeni megtartására koncentrálni épp.


432 szó ● Demons ● Bocsi a késésért!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Szervkereskedő
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
Los Angeles
⌲ Csatlakoztam :
2017. Oct. 23.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Re: Ocean Waves    Pént. Nov. 24 2017, 20:06




Victoria & Cedric
Mad world...


Nehéz volt elindulni. Nehéz volt elhatározni magam. S nehéz volt kilépni a szürke hétköznapokból...
Ám mikor megéreztem a víz édeskésen sós illatát, egyből elszállt minden kedélyem. Most, hogy látom gyülekezni a horizont felett a gomolygó, baljóslatú fekete felhőket, melyeknek harcias előszelei már elérték a hajót, még így is teljesen nyugodtan és higgadtan állok fel a kényelmes, kipárnázott székemről, melyet miután lehúzom a pohárban lötyögő whisky maradékát, összecsukok, s becsúsztatom a hajó külső tárolójába. Meglepően tapasztalom, hogy mialatt lemegyek a kabinba s elrakom az üvegpoharat a barnás tölgy szekrény egy biztos tartójába, az idő mintha teljesen megvadult volna. Mikor visszalépek a fedélzetre, a felhők már felettem gomolyognak, s akkora szél kerekedik, hogy még én magam is nehezen kapaszkodok meg a hajó korlátjába, mely az idő közben eleredő eső miatt rettentően csúszós. Még mindig higgadt vagyok ugyan, s próbálok tiszta fejjel gondolkodni, mikor nagy nehezen elérem a kormányt, s próbálom egyenesbe hozni, vagy éppen ellenkormányozni a hajót, hogy némiképp visszafogjam a hullámokon. Őszintén szólva, ilyennel csak a filmekben találkoztam. Mikor elindultam, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy rémálom fog fogadni a nyílt vízen. A nyílt vízen, ahol jelenleg egyáltalán nem tudom betájolni magam. Muszáj visszamennem a kabinba, így ellépek a kormánytól, kitámasztom azt, majd... Minden elsötétül...

...

Érzem, ahogy a szám tele van keserű vízzel, ahogy valami marja a szemem, ahogy a kihűlt testem ide-oda ring... Végül nehezen bár, de kinyitom a szemeim. Először ködösen és mozdulatlanul pillantok az ég felé, s kell bőven pár másodperc, mire kitisztulnak az emlékeim. Igen, a vihar eltörte az egyik tartót a fedélzeten, ami egyenesen a fejemnek repült. Ahogy megpróbálok felülni, hamar rájövök, hogy mi marja a szemem, hiszen a fejemen tátongó sebbe szinte azonnal belehasít a fájdalom, s egy nehéz percre visszaesik a felsőtestem a felázott padlóra, miközben kitörlöm a szememből a vért. Szédülök, a gyomrom forog... Mégis megpróbálok feltápászkodni a korlátban, ami mellett fekszek, s elnézve a helyzetet piszkosul nagy szerencsém volt, hogy nem csúsztam le a hajóról! Ez először eléggé kiakaszt, s úgy kezdem zihálni a levegőt, hogy majdnem megfulladok, ám végül veszek egy hatalmasat, lehunyom a szemeim, s mikor kifújom a levegőt, megpróbálom összeszedni a higgadtságom és ép eszem, s megindulok a kabin felé. A vihar még tart, de már szerencsére csitult, s már nem is dobálja annyira a hajót, mint eleinte. Bizakodva lépek hát a műszerfal elé, ám amit látok, újra zihálásra késztet: a beépített tájoló össze-vissza villog, s minden digitális kijelző meghalt. Ekkor tudatosul bennem, hogy a motor hangját sem hallom, így megpróbálom azt újraindítani, de sikertelenül. Úgy néz ki, ez meghalt. Én pedig itt hánykolódok a kurva tenger kurva közepén! Erősen érződik, hogy az est is hamarosan leszáll, hiszen egyre inkább leül a félhomály kísérteties leple. Kicsit megtörten huppanok hátra a székre, s arcom egyik kezembe temetem. Az agyam hevesen kattog, próbálok keresni valami kibaszott megoldást, de egyszerűen a motor nélkül nem megyek semmire. A Napot nem látom, hiszen messze elbújt a felhők mögött, ezáltal a csillagokat is esélytelen lesz kiszűrnöm. Amíg ki nem tisztul az ég, addig teljesen vakon hánykolódok itt...
Végül kimegyek a fedélzetre, s előhúzom a zsebemben sértetlenül pihenő cigarettás dobozt, melynek meglepő módon a belseje oly' száraz, mint a sivatag. Odalépek a hajó orrához, majd a vihargyújtóm segítségével rágyújtok. Az eső már csak kicsiny pettyekben hull, így másodjára végre rendesen meg is gyullad, s a vízcseppek sem tudják elmosni. Le kell higgadnom. Össze kell szednem az agytekervényeim minden elrejtett kis ötletét, bár ezen nem sokat segít az apró patakban folydogáló vér, mely a halántékom feletti részről csordogál. Olykor letörlöm a kezemmel, de így ebben a szemerkélő esőben esély sincs arra, hogy megalvadjon. Meg őszintén szólva ez a legkevesebb, ami most érdekel...
Talán a hatodik szippantás után végre érzem, ahogy a vérnyomásom csitulni kezd, s a köd, mely elmémre telepedett, lassan kitisztul. Azonban ez hamar felborul, hiszen váratlanul a habok könnyed hullámzásának zajából kiszűrődik valami rettentően szokatlan. Ének lenne talán? Szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom, s mikor biztos leszek benne, hogy ez egy édes dallam, eldobom a cigarettát, majd lefutok a kabinba nagy örömmel, ami azonban ismét elapad, mikor látom, hogy a rádió teljesen süket. Párszor megütögetem, de semmi. Az ének pedig még mindig úgy úszik a levegőben, mintha valami varázslattal átitatott csatornán lebegne felém... Újra felsietek a fedélzetre, ahol már egyre erősebben hallom. Annyira édes, annyira mámorító, hogy szinte egész testemben belebizsergek, s ha e dallam húsvér nő lenne, azonnal magamévá tenném kegyetlenül... Még sosem tapasztaltam ilyet, így szinte azonnal elkönyvelem magamban, hogy az ütés következtében valószínűleg agyrázkódást kaptam, ezért hallucinálhatok. S talán ezért érzékelem későn azt a sziklát, mely felé a hajó tart, s ahonnan hallom a bódító éneket. Én hülye, ostoba pedig egyre inkább próbálok fülelni s biztatni magam, hogy nem őrültem meg, s hogy valaki felbukkan a szikla peremén, hogy elfelejtem elkormányozni a hajót, s az idétlen ballépésem pedig talán tíz méterre tőle tudatosul bennem. Innen pedig nincs visszaút... A hajó hangosan csapódik neki a biztosan álló szikladarabnak, s ha nem kapaszkodnék szorosan, biztosan a tengerbe vesznék. Én hülye, ostoba... Még így is nekicsapódok a korlátnak, de meg sem érezve a fájdalmat, reménykedve nézek ki oldalra, hátha megússza sérülés nélkül, ám újra, immáron sokadjára csalódnom kell: az oldalán egy hatalmas lyuk tátong, s már hallom is, ahogy a víz hevesen zubog be a hajó belsejébe, egyre jobban és gyorsabban süllyesztve azt. Az egész helyzet teljesen kilátástalan, s hirtelen azt sem tudom, mit csináljak... Ez lenne hát a vég? Ennyi volt? Egy nyugodalmas nap tökéletes lezárása lenne ez? Automatikusan az ég felé pillantok megdermedve, s ekkor tudatosul bennem, hogy most, ebben a pillanatban talán még nincs vége mindennek. Az erőm ugyan eléggé megcsappant, de a szikla kiálló peremére esik a tekintetem. Rögtön felugrok, hogy elkapjam, sikertelenül... A következő két ugrás is sikertelen lesz, s egyre nagyobbat is kell löknöm magamon, hogy elérjem, hiszen a bárkát egyre inkább bekebelezi az óceán. Egy pillanatra végül megállók, nagy levegőt veszek, s az utolsó erőmet összeszedve elrugaszkodok. A kezem épp hogy csak megakad a szikla tetején, mikor a fedélzet kicsúszik alólam, s épp hogy nem sodor el engem is, ahogy függőleges irányba fordulva, orral ki a vízből szépen elsüllyed. Túl sokáig azonban nem tudom kémlelni, hiszen az esőáztatta perem nagyon csúszik, én pedig alig bírok megkapaszkodni rajta. A lábam is lecsúszik folyamatosan az oldaláról, s most már kezd bennem tudatosulni a tény: itt már csak a Csoda segíthet...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

legendás lény

⌲ Foglalkozás :
szirén
⌲ Hozzászólások :
10
⌲ Tartózkodási hely :
nyílt vizek, New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Apr. 23.

TémanyitásTárgy: Re: Ocean Waves    Hétf. Dec. 04 2017, 13:37

Cedric & Victoria


Az elmúlt napok után, amit a húgom miatt kénytelen voltam a szárazföldön, az undorító emberek között, két lábon járva eltölteni, a szokásosnál is nagyobb bennem a vérszomj. Gyilkolni akarok. Vesszen csak bele minden ember a habokba, aki bitorolni meri a vizeinket. Semmi keresnivalójuk itt. A hajójuk, a jelenlétük megszentségteleníti a tengert. Csak azt kapja mind, aki erre tévedt, amit megérdemel. Tudniuk kellene, hol a helyük. Bár megtehettem volna, a szárazföldön én sem vettem el egyikük életét sem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem késztetést rá, de megtartottam az íratlan törvényeket. Én a tengerbe tartozom, ők a szárazföldre. Nem én vagyok az, aki ezt nem tartja tiszteletben. Épp ezért cseppnyi lelkiismeret-furdalásom sincs, mikor az őrjöngő viharban fellököm magam a kiálló sziklaszirtre, hogy rázendítsek énekemre, amivel elbódíthatom a hajóján a viharban hánykolódó magányos férfit. Mikor először tettem ilyesmit, sem volt. Én és a húgaim arra rendeltettünk, hogy ha vér és gyilkosság árán is, de fenntartsuk a rendet. Az ember, aki vizeinket háborgatja, megérdemli a halált. Egytől egyig.
Éneklek hát, hogy a viharban bajba jutott hajós számára ez legyen a világon az utolsó szépség, amit tapasztal. Esetleg később a látványom néhány percig, ha még marad benne annyi erő, hogy ne veszítse eszméletét vagy lelje halálát rögtön, ahogy hajója a kőszirtnek csapódik, amire felültem. Mert így fog történni, efelől kétségem sincs. Bár a vihar sajnos csitul közben, de el nem hal teljesen, miközben alighanem a dalom okozta kábulatban közeledni látom a bárkát a szirtem felé. Egyre közelebb és közelebb. A férfit magát még csak távoli alakként látom a fedélzeten állni, mikor a szikla kiálló, hegyes pereme belehasít a hajó oldalába, jókora léket vágva bele, a víz pedig azonnal elkezd beáramlani rajta. Percek sem kellenek és a víz alá kerül az egész ócska fadarab, ez bizonyos. Az idegen jobban járna, ha vele süllyedne, de az emberekre oly jellemző nevetséges életösztön természetesen másra sarkallja. Látom, ahogy a szikla felé ugrik, de természetesen nem elég erős és ügyes hozzá, hogy sikerüljön, épp csak a peremét bírja elkapni és ott kapaszkodik, mintha az bármitől is megmenthetné. Arcomon egy pillanatra kaján vigyor szalad át, hogy aztán angyalian ártatlan kifejezés vegye át a helyét, ahogy közelebb lököm magam a szirt végéhez. Mivel lejt a szikla és a hullámok is igen magasra csapnak, deréktól lefelé így sem láthat majd meg, ahogy felé hajolok, a kezem nyújtva neki.
- Vándor, add a kezed, segítek! – hangom mézédes, mintha egy angyal szólna a mennyből, ahogy igézően kék szemeimmel az ő tekintetét keresem. Nem véletlenül mondják sokszor, hogy ördögi teremtmények vagyunk mi, szirének. Egy angyal külsejével rendelkező igazi kígyók, akik megváltást, könyörültet ígérnek, de szenvedést és halált hoznak. Erre rendeltettünk mi. Ez az, amit végre a húgomnak, Peiszinoénak is be kellene látnia, nem valahol a szárazföldön lófrálnia valami fickó után kutatva, akit nem mellesleg meg is kellett volna ölnie már, mikor lehetősége volt rá. Az én uszonyom feketesége is jelzi azonban, az övé aranysárga voltával szemben, hogy tudom, mi a kötelességem és meg is teszem. Most is meg fogom. Nyújtom kezem a férfi felé, de csak azért, hogy ha odanyúlna érte, magam lökjem a háborgó, gyilkos habokba, ahogy enged szorítása emiatt a sziklán, mielőtt esetleg egy nagyobb hullám tenné meg ugyanezt helyettem. Mert ha nem élne a segítségemmel (amit kétlek, hisz egy aranyszőke, segítőkész angyalt lát ő maga előtt), a tenger is megteszi, amit kell, nincs esélye küzdeni ellene. Ha mégis feljebb próbálna mászni, akkor is lelököm, mutassak bármilyen segítő szándékot. Mert nincs is kegyetlenebb, mint reményt ébreszteni egy fuldokló, haldokló emberben a segítségre, a túlélésre és aztán el is venni tőle azt. Épp ezért teszem azt, amit. Mert ezek nem érdemelnek mást. Csak a legrosszabbat mindenből.


602 szó ● Demons ● Bocsi a késésért!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Szervkereskedő
⌲ Hozzászólások :
19
⌲ Tartózkodási hely :
Los Angeles
⌲ Csatlakoztam :
2017. Oct. 23.
⌲ Kor :
26

TémanyitásTárgy: Re: Ocean Waves    Pént. Dec. 22 2017, 13:32




Victoria & Cedric
Mad world...



Nehéz lenne körbeírni, hogy milyen érzések is kavarognak a óceánáztatta koponyám belsejében, hiszen miközben lógok lefelé a szikláról, s a jéghideg fuvallatok szinte a húsomba marnak, olyan érzésem van, mintha kezdenék teljesen kiürülni. A múlt elhalni látszik, s édesen peregnek le bizonyos képek, szép emlékek, amik viszont belefulladnak a sötét óceánba szinte azonnal. Érzem az ujjaim alatt a komor szikla érintését, mely mintha minden erejével azon lenne, hogy engem a halálba taszítson. Miért? Rossz útra tértem? Jó, objektíven nézve nem épp egy előkelő szakma, hogy élettelen testekből mentem a menthetőt, de én élvezem, így szubjektíven nézve ez jó dolog. Vagy ezek szerint mégsem?
Időközben, ahogy az életem kicsiny eseményei bukkannak fel előttem, szinte el is felejtem, hogy pontosan mi is vonzott erre, mi volt az a láthatatlan erő, mely erre vezetett. A baljós vihar egy dolog, de az az ének... Az a csodálatos dallam, mely mintha elmém minden sötét bugyrát megvilágítaná... Akaratlanul is magam köré pillantok pár röpke másodpercre, s hiába is próbálok ésszerű magyarázatot találni, egyszerűen képtelen vagyok. Nem láttam itt se házat, se földet, se más hajót, csupán ezt az egyetlen egy sziklát, mely vagy az életemet menti meg, vagy egyszerűen hagy kegyetlenül vergődni, míg meg nem adom magam.
Az erőm kezd a végéhez érni, s halovány gondolatfoszlányaimban már felötlik, hogy elengedem. Elengedem, s követem a hajómat, mint kapitány, ki együtt hal a bárkájával. Ekkor azonban olyasmi történik, amit épp ésszel alig fogok fel, sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy elmém kezdi megadni magát, s utolsó leheletében olyasmiket vetít maga elé, ami megkönnyíti a halálom. Egy angyal? Szinte látom kezének csillogását, ahogy nyúl felém, s legyen bármi is, képzelgés, vagy valóság, az ösztönök még most is erősen dolgoznak, így egy utolsót lökök magamon, mit sem törődve azzal, hogy durva lehetek, olyan erősen ragadom meg a kezét - persze, ha nem húzza el az utolsó pillanatban, vagy bármi egyéb -, hogy az ujjaim is azonnal sajogni kezdenek, ám ha ez még nem lenne elég, reflexeim sem bízzák a véletlenre. Ha sikerül akár egy kicsit is megfognom a kezét, balommal szinte azonnal kapok is tovább szőke hajkoronája felé, melybe ha sikerül, szintén nagyon erősen belekapaszkodok, mit sem törődve azzal, hogy ezzel akár fájdalmat is okozhatok. Nem is keveset... Ez a mozdulat azonban csupán addig tart, míg fel nem lököm magam a lábaimmal, de ez mind egyszerre talán öt másodpercet ölelhet át, hiszen ha már sikerül kapaszkodót találnom, akkor az adrenalin újabb erőt ad, hogy kimentsem magam. Lehet, hogy halott reménysugarakat követek, de ez is több, mint a mélység kegyetlen, krákentől bűzlő feneke...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Ocean Waves    

Vissza az elejére Go down
 
Ocean Waves
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: Amerika más részei-
Ugrás: