Egy elveszett lélek

Nehéz összeszedni a szavakat, ha a Te arcod úszik az emlékeim közé, s hiába telt el több év, néha még most is összeszorul a szívem, mikor rád gondolok. Vicces, Te mondogattad mindig, hogy nekem nincs is szívem - pontosabban, "nekünk" nincs...
Az egyetemi évek alatt sodort minket össze a szél, mindketten az orvosira jártunk. Emlékszek, ahogy Te magányosan ücsörögtél a padban az első órán, s mindenkit elhajtottál magadtól, aki le akart ülni. Kivéve engem. Nem voltál egy mosolygós hölgyemény, de én mindig meg tudtalak nevettetni, s ez kölcsönös volt. Valójában nagyon hasonlítottunk, s talán ezért is volt közöttünk olyan szoros a kapcsolat. Nem csupán egy egyszerű ismeretség volt a miénk, annál valami sokkal több, s mélyebb. A levegő mindig bizsergett körülöttünk, s Te is állandóan érezted azt a különös varázst, mely körénk telepedett, amikor együtt voltunk. Megmagyarázhatatlan volt, s még a mai napig is érzem, mikor megjelensz a gondolataimban.
Testiség még nem volt köztünk - bár eszméletlen módon vágyakoztunk egymás után -, s nem is igazán beszéltünk normális, "hivatalos" kapcsolatról. Minden csodásan ment a maga módján szép lassan, aztán egy napon mindennek vége lett. Egy levél fogadott a postaládámban, melyet elvileg Te írtál, s melyben közölted, hogy nem akarsz többet látni. Olyan hideg futott végig rajtam, s olyan ijedtség kerített hatalmába, hogy majdnem rosszul lettem. Aztán elolvastam még egyszer. Majd még egyszer... Talán vagy százszor is, s minden egyes olvasás után egyre jobban éreztem, hogy ezt nem írhattad Te. Ami köztünk volt... Az túlságosan is mély volt, túlságosan is különleges ahhoz, hogy csak így véget érjen. Azonnal rohantam a lakásodra, s teljesen értetlenül álltam ott az új lakók előtt, kik közölték, hogy most költöztek be, mert az előző lakó(k) elmentek, s rögtön kiadták. Érdeklődtem, hova költöztél, merre lehetsz, hol láttak utoljára... Hiszen a telefont fel sem vetted, ahogy az internetről is teljesen eltűntél. Bementem a rendőrségre is, de ott gusztustalan módon szinte kiröhögtek, s közölték velem, hogy "Öcsi, ilyen az élet, nem kellesz a csajnak, lépj tovább."
Én a mai napig nem tudtam tovább lépni. Tudom, hogy valami baj történt, s megőrjít a gondolat, hogy semmit sem tudok tenni. Azon a napon egyszerűen eltűntél, és soha többet nem hallottam felőled. Veled együtt valami más is elveszett. Magaddal vitted a szívem s lelkem egy kis darabkáját, melyeknek helyén csupán egy sötét űr maradt...
Mi történt? Hol lehetsz?

***
A lényeg a két karakter közti kapcsolat, viszont a hölgy múltját illetően bármiben benne vagyok, amit csak elbír a fantáziád. Ezért is bízok mindent a megalkotóra, a csoportot és a PB-t egyaránt.