Gregory Maxwell

- Vesztettek. – hallom meg az egyik félvérem hangját, most éppen öreget játszom, de hát a kölykeimet nem tudom átverni, kivételesen nem is akartam.
- Én megmondtam, hogy bukni fognak, mert elárulják őket, na nem mintha érdekelnének, viszont néha figyelek az Orákulumra, Leonidász meg nem. – vonom meg a vállam, egyébként meg kit érdekel 300 harcos? Engem nem, a harcot élveztem inkább.
- Bocsánat, elfelejtettem ki is vagy, tulajdonképpen miért vagy még itt? –
- Nincs kedvem az istenekkel lenni, ja meg azt hiszem valami tiltás is van, hogy nem lehetünk a halandók között. De te nem vagy az, csak félig. – tárom szét a karomat, hogy cselezd ki a rohadék apádat? Lógj félistenekkel.
- Spártának meg dolga van, játszd meg a halálod, vagy csak tűnj el. – forgatja meg a szemét a drága fiam, mire az utolsó dolgot teszem, visszamegyek az Olümposzra, mit sem törődve az öreg üvöltésével, szerinte jelenésem van, szerintem meg kapja be. Majd, ha piros hó esik az égből, és nem megy hattyúval kefélni.

- Mocskos egy némber vagy, de ne haragudj kinyírlak, pedig még jóban is lehettünk volna. – döföm át Andraste mellkasát a kardommal, a kovács megint jó munkát végzett, meg se akadt semmiben. Csak ne jött volna az átkozott félvér. Időben ugrom el, még a végén lezúzta volna a fejem, mondjuk inkább a kelta érdekelte.
- Mentsd meg anyucit. – mosolygok rá veszettül, elkapom a nyílvesszőt, amit felém lő, és a lábam elé hajítom. – Siess Vörös..siess, haldoklik. – vajon meddig húzza? Lecsapom a vért a kardomról, ami zöldben pompázik, egy zseni ez a Héphaisztosz, de akkor sem bánom, hogy megfektettem Aphroditét mikor a neje volt.

- Komolyan? Azt hitted, hogy nem fogok eljönni érte? – kapom el a démon nyakát, majd a falnak szorítom. Közben Eiréné messzebbre viszi a fiam. Kivételesen nem puffogok miatta, hogy követett.
- Nos, szerettem volna, ha nem jössz el, legalább megölhettem volna a kis fattyút. – húzza össze a szemeit.
- Fattyú? Jó legyen, nem bánom. Lehet szar apa vagyok, de nem szokásom a gyerekeimet pusztulni hagyni, ellenben egy jó démont.. –
- Megölnéd a drágalátos feleséged? – néz rám szinte bűnbánó képpel, mire nemes egyszerűséggel a mellkasába nyúlok, aztán megmutatom neki a szívét.
- Igen. Jó égést. – gyújtom fel a máglyát, amire szépen kikötöztem. Aztán persze követem a béke útját. Biccentek, aztán átveszem a ruhába csomagolt a gyermeket, szusszanva teszem le az egyik ház elé, szerencsére éjszaka van. Mellé pakolom a kardom.
- Nem ezzel..? –
- De igen, majdnem ezzel öltem meg a kelta ribancot. Menjünk, vagyis én megyek, te meg azt csinálsz, amit akarsz. – tűnök el a helyszínről.

Belépve az irodámba rögtön kiráz a hideg, és elkáromkodom magam. Átkozott kölyök, ki fogom belezni ezért. Automatikusan nyúlnék a kis plédemért, ami persze halbeles. Megölöm. Persze előbb lemosom a kezemről a belsőséget. Dúdolva indulok el az irodája felé, nincs bent, még. Nem is baj, leteszem az asztalára az ipari ragasztós tégelyt, bekenem vele a laptop egeret, a széket, a kanapéját. Végül az egészet apró picike csillámporral szórom be. Természetesen a paintball gránát az asztal alatt megint ott van. Csodálatos apa vagyok én mondom.