Ride, die, sacrifice!
Between the waves of the raging sea, echoes of warcries and battle hymns, we march once again into the fray

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Régestelen rég történt ez, három isten úgy döntött leigáznak mindenkit, mi több egymást is. De erre még nem került sor. Odin fiatal volt, és becsvágyó, Zeusz éppen akkor nyerte meg a Titánok Harcát, duzzadt benne a harci szellem, s volt Ré. A kakukktojás. Ő nem akart háborút, viszont az övéit előtérbe helyezve, és hogy ne essen bajuk belement a triumvirátusba. Leigáztak minden más isteneket, akik ellenszegültek kegyetlenül kivégezték, vagy a Tartarosz mélyére száműzték őket, aminek a vezetője nem igazán örül, viszont nem tudott ellenük tenni semmit. Beletörődött a sorsába, végzi a dolgát a mai napig. Így maradtak fent a görögök, a skandinávok, és az egyiptomiak, vértengert hagyva maguk után. Illetve a skandináv isteneknek megvolt a saját bajuk a Ragnarök, ami szintén sok halállal zárult, utána pedig feltámadtak, s folytatták dolgaikat. Ezáltal óvatosabbak lettek, nem keresték a bajt. Egészen mostanáig. Kivételes bajkeverők mindenhol akadnak. 2018-ban járunk, Japán egyik kietlen szigetén, három alak ácsorog a sötétben, az esőben, ami őket nem éri. Újabb triumvirátus született, ám nem a békéért, harcolni akarnak, lelökni a trónról az eddigi főisteneket, pusztulást, káoszt akarnak látni. Amiben a közelgő veszély szintén az ő oldalukat erősíti, Jörmungandr az óriáskígyó felébredt hosszú álmából, testvére Fenrir pedig fel akarja falni a Napot…
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Berserk Halldor, Neda Bousaid

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Today at 01:18

Yesterday at 22:23

Yesterday at 22:05

Yesterday at 20:54

Yesterday at 20:28

Yesterday at 17:47

Yesterday at 15:28

Yesterday at 13:20


Share | 
 

 A j a t a r

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

⌲ Foglalkozás :
két lábon járó balszerencse
⌲ Hozzászólások :
1
⌲ Csatlakoztam :
2018. Dec. 04.

TémanyitásTárgy: A j a t a r   Csüt. Dec. 06 2018, 13:34

Aya Ashfield
nowhere to hide from all of this madness, madness, madness
Ajatar
kortalan
(finn) istennő
Ida Marie Nielsen
házas vagy elvált
heteroszexuális
mitológiai alak

Ajatar a hiedelemmel ellentétben nem gonosz, csupán a lényének, kisugárzásának van ártalmas ereje – s ez éppen elég ahhoz, hogy minden létező társadalom kivesse magából. Nem tudták sehol sem elfogadni különleges képességét, mely akaratlanul is balszerencsét és káoszt teremtett maga körül. Amerre csak járt, szerte a világon, kárhozat és rothadás övezte az útját. Éppen ezért megbélyegezték: démonnak, lidércnek, gonosznak kiáltották ki. Mert a puszta jelenlétével képes előhozni az emberből mindazt, ami a gyarló halandólelkük mélyén lakozik. Megtébolyodnak, egymásnak esnek – nem számít, hogy barát az vagy ellenség, netalán családtag. Gyermek árulja el az anyját, miként anya a gyermekét. Az állatok elpusztulnak körülötte, a föld elrohad, a fa korhadttá válik érintése nyomán. De a halottak sem maradnak holtak a közelében; mert mindenből a legrosszabbat, legkárosabbat váltja ki. És nincs rá orvosság, vagy ellenszer…
Mintha törvényszerű lenne, hogy katasztrófa kíséri a finn istennőt, akit egyébként sosem tartottak istennőnek – ártó démon volt ő csupán számukra, semmi egyéb. A számtalan haláleset, nyomor és szerencsétlenség okán ez talán nem is olyan meglepő. Tulajdon szülei is belehaltak a gondozásába, mikor még csecsemő volt; így az ereje nem csupán a halandókat érinti, istenekre is éppúgy veszélyes. Sokat élt egyedül, kénytelen volt, hiszen sehol sem fogadták el – s miképp megölni nem tudták, hát száműzték mindenhonnan –, így az erdő lett az otthona. Ahol végül a magányba beleőrült. Egy-egy tisztább pillanatában is inkább szánni való, mintsem szerethető jelenség. Megölni képtelenség az ereje miatt, az akár egy védelmi mechanizmus úgy oltalmazza őt, és ha az életére törnek, neki ugyan sosem esik bántódása, ám mindenki másnak igen… Önnön keresztje is ez egyúttal, hiszen meghalni vagy önmagával végezni képtelen. Úgy kell élnie, ahogy ez a kegyetlen világ a felszínre okádta: magányosan és egyedül. S csupán a téboly az egyetlen társa.

Ullr, a férje (vagy ex-férje?) immúnis rá kizárólag.

useri információk

they look at me and think,
"is she going to send
me to the devil?"
but they should know,

i am the devil.

Mindent tudott már a pirulákról és annak gyalázatos hatásairól. Jól ismerte már mindet. A nyugtatókat. A hangulatjavítókat. És azokat a szereket, amelyek azért feleltek, hogy megváltoztassák a személyiségvonásainak alapjait. Mindent tudott róluk, és mindezek ellenére mégis tisztességesen próbálta beszedni őket, abban bízva, hogy ettől majd jobb lesz. Hogy ettől majd talán kevésbé fogja elméjét gyötörni a téboly; hátha békét hagy már neki végre az ádáz démonsereglet, mely a lelke mélyén lakozott, élősködött – piócamód szipolyozva ki minden egyes emlékszilánkot, ami a férfira emlékeztette. A férfira, aki jót tett neki… bármiféle gyógyszer vagy orvosság nélkül. A puszta jelenlétével, lényének meleg kisugárzásával nyugtatta meg őt, amíg vele és mellette volt. Aztán eltűnt – hogy hova, azt Ajatar sem tudta volna megmondani. Egy napon arra ébredt, hogy már nem önmaga többé; a férfi jelenléte nélkül visszatért a gyökereihez, az eredendő romláshoz és keserűséghez. A tébolyhoz, amely őt – alapvetően – jellemezte.
Bedugták őt ebbe az elmegyógyintézetbe, és ha a hajdani férje azon ritka pillanataiban eszébe is jutott, amikor a gyógyszerek éppen nem bódították el teljesen az elméjét, csupán arra tudott gondolni, hogy ő is ugyanúgy elhagyta őt, mint mindenki más az életben. Aztán vállat vont, és készséges alázattal bevette az újabb adag pirulahalmot, amelyet az ápolók nyújtottak felé. Olykor azonban megfeledkezett erről, és a pirulák a szája rejtekében bújtak el, amíg a szemközti falra nem köpte őket. De általában akkor érezte magát jobban, ha köpködés helyett inkább lenyelte az orvosságot, mert így kevésbé emlékezett rá, hogy kicsoda ő és hogy honnan jött. Nem szerette önmagát, így szívesen feledkezett meg mindenről, ami önnön valójára emlékeztette.
„Vedd be a gyógyszereidet, légy jó lány!”
A mai napig nem tudják az ott dolgozók, hogy mivel véste magába ezen szavakat a tébolyult leány, de ott díszeleg most is a karján – egyértelmű utasításként, hogy ne felejtse el bevenni a megnyugvást és a vigaszt, felejtést (!) biztosító tablettákat.
És ott gubbasztott, minden áldott nap ott gubbasztott a zárkája sarkában a jéghideg padlón, ágy, ha volt is, nem használta, minduntalan csak felborogatta azt. A padlón aludt, és nem érezte annak fagyos érintését – nem számított neki az sem, ha disznóólban alszik, vagy a szennyvízcsatorna mélyén, sárban és mocsokban!
Már rég nem volt önmaga… S kérdéses, hogy volt-e valaha önmaga egyáltalán?

- Kisasszony, netán megsérült?
Amikor rátaláltak az erdő mélyén, a haja összeállt a mérhetetlen mennyiségű mocsoktól, kócos és bozontos volt, szépséges arcának pedig különös kontrasztot adott az odaragadt piszok és a sár. Ruhája csapzott volt és alig takarta el a testét – itt-ott már megszaggatták, és csak tippelni lehetett, hogy valaha talán hófehér volt… Mindezek közül talán mégis, ami a legmegdöbbentőbb látványt nyújtotta a hitetlenkedő szemeknek, az egy sebtetoválás volt, mely a meggyötört nő hátán éktelenkedett. Finn nyelven égették, csúfították bele az alabástrom bőrbe: „Láncolják le, vessék ketrecbe, többé ne láthasson napfényt! És vigyék minél távolabb az erdőtől, csakis akkor lesz ártalmatlan a lidérc…”

Károgás hallatszott. Észveszejtő, fülsértő károgás volt ez, ahogy a vinnyogó varjúhorda megadta magát az erdő különös, földöntúli vonzásának, majd pedig az öngyilkosságba taszította őket. Az erdő maga olyan volt, akár egy gonosz entitás. Azt beszélték, hogy lidérc lakja, azért történik annyi gonoszság a mélyén. Akiket odatemettek, nem maradtak holtak – még az állatok sem. Feltámadtak, hogy kísértsenek, és az őrületbe kergessék az arra járókat. Ám akik véletlen arra tévedtek, sosem tértek vissza az erdő fogságából; magába szippantotta őket az erdei lidérc ördögi ereje. S úgy vélték, hogy a fenevadat maga az erdő táplálja; éppen ezért messziről elkerültek ezt a kárhozott helyet. Ha járt is arra valaki, csakis a boszorkányok lehettek, ám még azokat sem tisztelte… nem tisztelt az senkit. Mendemondák keringtek egy elátkozott fáról, melynek minden egyes ágáról tetemek lógtak – hatalmas, gigászi fa, és a színe szurokfekete! Akárcsak az ott rohadó testeké…
Nevetés hallatszott. Észveszejtő, fülsértő (női) nevetés volt ez, ahogy a gonosz erdei lidérc mások szenvedésén kárörvendett. De nem is örvendezett talán, épphogy inkább szenvedett. Ám mégis nevetett, mert sírni nem tudott; annak természetét sosem ismerte igazán.

Vasláncokra verték és leszíjazták, az arcát különös kelme fedte, mely kísértetiesen hasonlított egy szájkosárra, amit általában csak az állatoknál használtak azokban az időkben. Rátették, nehogy megmarjon valakit, elvégre nem lehet tudni, hogy mire képes a lidérc… Hisz’ ki nem néztek volna egy ilyen szép lányból ennyi gonoszságot!
Ahogy haladt a posványban, a falu főtere felé, ahol már állították neki a máglyát, hogy elevenen elégessék, minduntalan leköpködték, romlott zöldségekkel dobálták és kiutálták… pedig nem is ismerték.
Lépései nyomán elrohadt a föld, és az emberek, akik ocsmányságokat vágtak hozzá – hol aszott és bűzlő zöldséget, hol kisebb kődarabokat egy kis sárral megspékelve –, egyszeriben csak egymás ellen fordultak. S ahelyett, hogy a láncra vert áldozatot alázták volna tovább, egymást kezdték el gyűlölni. Verni. Gyilkolni.
Míg Ajatar a máglyához ért, a közösség lakói mindegyszálig lemészárolták egymást, a falu a semmibe veszett, ő pedig visszatérhetett az erdőbe, ahol legalább nem bántotta senki.

Eltátott szájjal, réveteg tekintettel figyelte a zord külsejű lényt; annak sápatag, kórosan hófehér bőrét. A szemei beesettek voltak, a környékük fekete, a tekintete pedig zavart és kiszámíthatatlan. Ideglelő borzongás futott végig a gerince mentén, amely marva tépett bele minden egyes idegsejtjébe, ahogy farkasszemet nézett a gonosz erdei lidérccel.
- Te vagy az Ördög? – ajkai elnyíltak a félelemtől, s egyfajta undort érzett, és valami sokkalta veszélyesebbet annál. Ingert, nyomást a mellkasa helyén. Minta belső kényszer taszítaná a végzete felé, hogy meggyilkolja végre ezt az átokverte lényt, aki nem adott soha semmit, mindig csak elvett. Semmi mást nem szabadított erre a világra, kizárólag csakis romlást és pusztulást váltott ki a puszta lényével…
Ám a tükörképe nem válaszolt neki.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
∿ FLOTUS ∿
⌲ Hozzászólások :
237
⌲ Tartózkodási hely :
∿ Washington D.C. ∿
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 13.

TémanyitásTárgy: Re: A j a t a r   Szomb. Dec. 15 2018, 07:09

elfogadva
welcome to our family
Nem is tudom mit mondjak neked, lehet annyira le vagy szedálva, nem is érted mit mondok. Viszont érzem, hogy a drága férjedet szereted, ez pedig pont elég lökést adhat neked, hogy bírd még ki egy kicsit. Biztosan megtalál, remélem nem is olyan sokára!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
A j a t a r
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Karakter részleg :: félkész lapok-
Ugrás: