War, war never changes
Between the waves of the raging sea, echoes of warcries and battle hymns, we march once again into the fray

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Régestelen rég történt ez, három isten úgy döntött leigáznak mindenkit, mi több egymást is. De erre még nem került sor. Odin fiatal volt, és becsvágyó, Zeusz éppen akkor nyerte meg a Titánok Harcát, duzzadt benne a harci szellem, s volt Ré. A kakukktojás. Ő nem akart háborút, viszont az övéit előtérbe helyezve, és hogy ne essen bajuk belement a triumvirátusba. Leigáztak minden más isteneket, akik ellenszegültek kegyetlenül kivégezték, vagy a Tartarosz mélyére száműzték őket, aminek a vezetője nem igazán örül, viszont nem tudott ellenük tenni semmit. Beletörődött a sorsába, végzi a dolgát a mai napig. Így maradtak fent a görögök, a skandinávok, és az egyiptomiak, vértengert hagyva maguk után. Illetve a skandináv isteneknek megvolt a saját bajuk a Ragnarök, ami szintén sok halállal zárult, utána pedig feltámadtak, s folytatták dolgaikat. Ezáltal óvatosabbak lettek, nem keresték a bajt. Egészen mostanáig. Kivételes bajkeverők mindenhol akadnak. 2018-ban járunk, Japán egyik kietlen szigetén, három alak ácsorog a sötétben, az esőben, ami őket nem éri. Újabb triumvirátus született, ám nem a békéért, harcolni akarnak, lelökni a trónról az eddigi főisteneket, pusztulást, káoszt akarnak látni. Amiben a közelgő veszély szintén az ő oldalukat erősíti, Jörmungandr az óriáskígyó felébredt hosszú álmából, testvére Fenrir pedig fel akarja falni a Napot…
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Brian Ingram, Desirée Ingram

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. 3 Márc. - 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Yesterday at 22:32

Yesterday at 20:18

Yesterday at 11:30

Yesterday at 0:23

Yesterday at 0:09

Szomb. 19 Jan. - 19:51

Szomb. 19 Jan. - 17:29

Szomb. 19 Jan. - 13:38


Share | 
 

 My long lost love

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
Törvényszéki antropológus
⌲ Hozzászólások :
17
⌲ Csatlakoztam :
2018. Aug. 27.

TémanyitásTárgy: My long lost love   Kedd 11 Dec. - 17:53


To: My One and Only
Fáradtan érek haza apró lakásomba, a fülem még mindig zsong a rengeteg lélektől, akik az irodámban, és körülötte nyüzsögnek. A boncteremben is van belőlük szép számmal, sírnak és könyörögnek, hogy hadd kapjanak végre békét, hadd menjenek tovább. Ritka az, amelyik egyszerűen csak beszélgetni akar, de mindegyik tisztelet tudó. Az emberek ugyan már rég elfelejtettek minket, de mikor haláluk után meglátnak, rögtön tudják, hogy ki vagyok. Legalább ennyi megmaradt nekem, hogy a fantomok, és túlvilági árnyak királynője maradtam.
Az ablak nyitva áll, és meg sem lepődök, ahogy egy méretes holló reppen be rajta. Mosolyogva oda lépek hozzá, gyengéden végig simogatom az állat puha tollait.
-Megtaláltad őt, barátom? - kérdezem, s ő készséggel válaszol. Ám a válaszára nem vagyok felkészülve. Nagyot dobban a szívem, a tudatra, hogy Cernunnos ide jön. Évszázadok óta nem láttam, és nem tudom, mennyire dühös még rám. Én először az voltam, de a hosszú, magányos évek alatt dühöm szomorúsággá szelídült.
Sóhajtva bele nézek a szobában álló nagy tükörbe, miközben a hollónak egy darab húst adok jutalmul. Sosem voltam az, akit sugárzó szépségnek hívnak, de ő mindig azt mondogatta, olyan vagyok mint a holdsugár egy fagyos, téli éjszakán. Megvolt mindig is a magam furcsa szépsége, de ez a magányos évek alatt szürkévé silányult. Most is, még a munkához használt fehér köpenyt viselem, alatta szürke pulcsit és egy fekete farmert. Szőke hajam laza, rendezetlen kontyba van felcsavarva fejem búbjára, siralmas látvány vagyok. Ráadásul nincs is semmi kevésbé kihívó, mégis csinos ruhám, így átöltözni sem tudok. Hát akkor ez már csak így marad, nem fogom újra elcsábítani.
Idegesen dobolok ujjaimmal az asztal lapján, ahogy le ülök, hogy várjam. Annyi minden történt azóta, hogy elváltunk, hogy szinte felidézni sem tudom. Az a nap, mikor a fiunk eltűnt örökre az emlékeimbe égett, és olyan éles a kép, hogy el nyom minden mást. A háborút, a fogságot, a szabadulást, mindent. A dobolás lassan át vált kézbirizgálásba, ahogy hagyom, hogy elragadjon az emlék. Kezemen a gyűrűt forgatom, amit tőle kaptam. Nem házassági ajánlat, jegygyűrű vagy ilyesmi, egyszerű ajándék volt, de mindennél többet jelent. Ennyi volt nekem belőle, ennyi maradt, mikor elhagyott. Mikor a fejemhez vágta, hogy felelőtlen vagyok, a szememre vetette, hogy milyen anya az olyan, aki nem riad fel, ha a csecsemője felsír. Ahogy teltek az évek egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy igaza volt. Jobban kellett volna figyelnem, nem kellett volna attól a papnőtől semmit elfogadom, nem hogy a teát. Fáradt voltam, mert sokáig vajúdtam, így könnyen el tudott altatni megfelelő bájitallal, és szinte a karjaimból emelte ki a kisfiút. Az apja dühöngött, napokig kereste a fiát, de mindhiába. Nem kellett sok hozzá, hogy végleg meggyűlöljük egymást, legalább is én akkor ezt hittem.
Deirdre maradt az egyetlen támaszom gyászomban, de néhány év múlva ő is boldogságra talált Cullan oldalán. Én pedig mit mondhattam volna? Tartottam volna magam mellett örökre, megkeserítve ezzel az ő életét is? Azt tettem, amit minden anya tenne, és engedtem, hogy az én egyetlen megmaradt gyermekem boldog legyen.
Egymagam éltem túl az évszázadokat, és bár minden percben hiányzik szívem királya, nem tudom, képes leszek-e újra látni őt. Attól félek, hogy meleg fénye megolvasztaná jégbe fagyott szívemet, és tehetetlen lennék vele szemben. Ő az egyetlen gyengeségem, mindig is ő lesz, és bár boldog vagyok, hogy a fiunk elő került, mégis aggódom.
Aggodalmamat mégis félre kell tennem, mert meghallom lépteit a lépcsőházban. Ezer közül is megismerem, méltóságteljes, mégis könnyű léptek, akár a folyó, egy verőfényes nyári napon. Mintha a nap is melegebben sütne be az ablakon, és a fán dalra fakadnak a madarak. Lassan az ajtóhoz lépek, hogy ki nyissam előtte, mielőtt kopogtathatna. Arcomba vér szökik, egy kis színt festve így rám. Még annál is jóképűbb, mint ahogy emlékeztem rá, és ahogy szemeimet fel emelem, össze találkozik az övéivel. El gyengülök az átható pillantás tüzében, de nem engedhetem, hogy ezt meglássa. Még nem. Össze szedem minden erőmet, megacélozom akaratomat, ajkaim mégis szeretettellejs mosolyra húzodnak, ahogy beinvitálom.
- Gyere csak beljebb! Örülök, hogy megkaptad az üzenetemet.
Zene helye
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
✹ mérnök
⌲ Hozzászólások :
5
⌲ Csatlakoztam :
2018. Nov. 28.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Kedd 11 Dec. - 20:40



Reunion?

to my woman
Most, hogy megtalált engem, Őt megtalálni nem nehezebb. Minden teremtmény és állat az én szolgálatomban áll, így aztán megtudni akár a világ másik oldaláról valamit, nem különösebben okoz nehézséget. Az Ő lakhelyét sem.
Az utazás nem volt valami rövid, de ha ez azt jelenti, hogy az elveszett fiammal is nem sokára találkozhatok, akkor már megérte. Nem mintha Morrigan... Utolsó beszélgetésünk olyan volt, mint egy csata, ahogy egymás képébe ordítottunk, hogy ki is a hibás Nuada elvesztéséért. Fuh, abban a pillanatban darabokra tudtam volna szedni, annyira mérges voltam. Valaki a kulcsát hagyja el, valaki a személyi igazolványát, de Ő egy csecsemőt, a saját fiát, a fiúnkat! De dühöm azóta lankadt, nem fortyogok úgy, ahogy eltelt a sok évszázad, Ő maradt Deidre mellett viszonylag, én pedig a világ minden táján, leginkább angol honon, saját mondaköröm martalékát élvezve és megtartva.
Vajon mennyit változott? Jégszíve nem hiszem, hogy más által felolvadt volna, különben észrevettem volna a telek sokaságában, amit már megéltem. Nem mintha ne tehetné meg, de kicsit zavarná az egómat, noha akkor nem küldte volna a károgót sem. De megtalált. Most én jövök. Érdekes lesz újra látni zord képét, amiben mindig megtalálom valahogy azt a homályosan csillogó szépséget, ami csak éjszakánként mutat utat a felhők között.
New York hatalmas, és néha úgy érzem, hogy elszalad mellettem ez a halandóktól fülledt légkör, nem véletlenül vállaltam emberi szakmát, igaz anélkül unatkoznék.
Még a nap is verőfényesebb, most hogy a nagyváros utcáit rovom, kicsit sem arrébb menve az emberek útjából. Mintha egyre jobban érezném Morrigan hideg, fagyos auráját, ahogy rátelepszik a közeli épületre, a lakhelyéből meg egyenesen süt, ahogy feltekintek a lakóházra. El sem tévedhetnék, túl jól ismerem őt ahhoz!
Várakozás feszültsége üli meg a csöndes levegőt, miben csak halk lépteim suhognak, ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra kerülök közelebb és közelebb célomhoz.
Kopogtatnék, még alig emeltem fel kezemet, de már nyílik az ajtó. Szám sarkában szórakozott mosoly jelenik meg, ahogy egyre többet látok meg belőle, miképp feltárul az ajtó.
Nem változott sokat, tekintete pont oly dacos és végtelen, talán bölcsebb az idők telvén, orra egyenes, kissé pisze, ajka íves, azonban csöndes, míg máskor szúrósan mindig volt valami szava. Szempárom tovasiklik arcán szőkés fürtjeire, nyakának vonalára, idomai gördülésére, alakja kecsességére, míg végül mondhatni felmértem. Bár, még nem eléggé. - Morrigan - búgom mélyen, kinyúlok arcához, megérintem, mintha csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy ő az. Nem is tudom, miképp képzeltem is el az újra találkozást. Volt idő, amikor sehogy.  - Meg, megkaptam. Ahogy látom vissza is talált a hű madárka - sétálok beljebb körbenézve, mégis hol vert tanyát a vészmadár. - Találkoztál már vele? - utalok Nuadára. Annyi mindent akartam róla tudni, miképp nőtt fel, mit csinált, hogy néz ki, hasonlít rám? Vagy anyját örökölte? Most mit csinál? Van családja? Hogy pótolhatnám be ezt a sok évszázadot vele? Az üzenetbe nem állt sok minden. Közben meg is találom a hollót, akivel én találkoztam, aki csak egy cafat hús fölött nézelődött a kibontakozó eseményekre. - Rég volt. - Fordultam vissza hozzá.

remélem jó :3 ha nem, pm  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
Törvényszéki antropológus
⌲ Hozzászólások :
17
⌲ Csatlakoztam :
2018. Aug. 27.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Kedd 11 Dec. - 21:59


To: My One and Only
Ahogy feltárul az ajtó, és szembe találom magam mosolygó ábrázatával, egy pillanatra bensőm legmélyében fellángol a régi indulat. Mindig is gyűlöltem ezt a kis félmosolyot, nem tudom miért, de  szívem szerint egy hatalmas pofonnal honorálnám, az legalább le törölné az arcáról, de nyugodt maradok. Nem azért hívtam ide, hogy bántsam, és ezzel még messzebbre taszítsam magamtól, mint amennyire most van. Sőt. Épp ellenkezőleg, vissza akarom kapni. Legalább az árnyát annak az életnek, amit élhettünk volna. Vissza akarom kapni őt is, a fiunkat is, hogy végre egy család lehessünk, támogathassuk Nuadat döntéseiben és útján, és bár nevelni már nem tudnánk, legalább tanácsokkal lássuk el. És végre valahára mi ketten is úgy lennénk, ahogy lennünk kellett volna. Mikor a Napéjegyenlőségeken együtt háltunk csodálóink körében, a hatalmas máglyák mellett, és az emberek áldoztak nekünk.
Nem tudom figyelmen kívül hagyni az, ahogyan végig mér. Tekintete nem bíráló, és nem is éhes, sokkal inkább csak érdeklődő, mint aki tudni akarja, hogy mennyit változtam. Hát most láthatja, hogy szinte semennyit. Olyan vagyok, mint a magas hegyek jégsapkái, örök, és változatlan. Arcom fagyos, amiben csak ő tudja meglátni a szépséget, és bár alkatom vékony, mégis, harcra termett. Ám ha ő így végig mér, én is felhatalmazva érzem magam rá. Szeme tiszta kékjétől indulok, markánsan metszett állán vándorol a szemem, végig a szakállán, amit mindig úgy szerettem, végig hosszú haján, amit mint mindig, most is varkocsba font, végül le siklik széles vállán, erős kezein, végig mérve egész alakját. Életerő, és szilajság sugárzik belőle, az a fajta, amitől minden nőről leesik a bugyi. Nem kétlem, hogy voltak kalandjai, de tekintete mégis másról árulkodik. Úgy fürkész végig, mintha ki akarná puhatolni, hogy hűséges voltam-e hozzá, de ha igazán ismer, tudja jól, hogy a válasz igen. Sem a szívem, sem a testem nem lett másé, rá vártam, és ha kellett volna, akkor a világ végéig várok.
Megborzongok, ahogy arcomhoz ér, közben mély, tiszteletet parancsoló hangján kimondja valódi nevemet. Nem gondoltam volna, hogy éppen az ő szájából fogom hallani, ahogyan azt sem, hogy ilyen jó érzés lesz. Egy pillanatra megérintem arcomon játszó kezét, nem akarom. hogy elhúzza tőlem, még nem.  -Cernunnos. -súgom neki halkan, akár az éjszakai szellő, vigyázva, nehogy ez a becses név össze roppanjon nyelvemen.
- Parszifal a legokosabb, nem véletlenül őt küldtem -lépek mögötte be a lakásba, és csukom be magam mögött az ajtót. Kérdése nem ér váratlanul, mégis megmosolyogtat a szemében csillogó lelkesedés. Mégicsak az egyetlen fiunkról van szó, akit nemsokára viszont láthatunk.
- Még csak telefonon beszéltünk -gyengéd mosolyra húzom ajkaimat. A hangja éppen olyan volt mint az apjáé, bár nem beszéltünk sokat. - És néhány nap múlva találkozni is fogok vele. Szeretném, ha ti ketten külön találkoznátok majd, sok megbeszélni valótok van.
El néztem, ahogy a madár szeme sarkából figyelt minket, ha valami nem tetszik neki, értesíteni fogja a többit, hogy meg tudjanak védeni. De nem hiszem, hogy erre szükség lesz. Figyelem, ahogy vissza fordul felém, tekintete rabul ejti az enyémet. Hamiskás mosolyra húzódik a szám hangja nyomán, és egy pillanatra sem eresztve pillantását közelebb lépek hozzá.
- Fájdalmasan régen. -búgom halk hangon, közben szemeit figyelve, készen arra, hogy vele mozduljak, ha kell.
Zene helye
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
✹ mérnök
⌲ Hozzászólások :
5
⌲ Csatlakoztam :
2018. Nov. 28.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Szomb. 15 Dec. - 20:36



Reunion?

to my women
Mi is a szépség? Egyedülálló hósapkás hegység a síkon, hullámzó tarajok a sorscsapás tengerén, apró fénypászma a sötét barlang végtelenségébe, éppen kinyíló húsevővirág mező? Megannyi formája létezik, néha mégsem tudjuk meglátni, néha pedig beleőrülünk abba, hogy érzékeljük. Mindegyikre azt mondjuk, hogy gyönyörű.
Ahogy ez a nő is előttem. Mindenki lát ideálokat, ahogy végig sétál az utcán, de vannak a tömegtermékek, amiből végtelen mennyiség is megfelelő, és van az az egy-egy darab tökéletlenül tökéletes is. Morrigant, ha kéne, idesorolnám az utóbbiba. Mindig volt benne valami vonzó, valami szenvedélyes, valami forró, még ha szíve olyan, mint egy jégkocka. De ez csak mind felszín. Nála egy védelmi mechanizmus, ami alá nem enged be akárkit betekinteni. De sosem játszottam el ezt a fajta bizalmat vele szemben. Lehet, hogy évszázadokat voltunk egymástól, de folyamatosan kapcsolódnunk kell, hisz mi vagyunk az élet együtt, annak minden sivár vagy épp kedves pontja. Az év, annak 6-6 hónapja.
Nevem hallatán az a somolygó mosoly csak szélesedik, rég múlt időket idéz fel és látom szemébe, ahogy elhatalmasodik rajta a gondolat, hogy letörölje arcomról, de talán én lepődök meg, hogy egyáltalán nem teszi.
- Milyen volt? - értem a telefonbeszélgetésre. Szívom az információt, mindent tudni akarok és tudni is fogom, nem hagyom, hogy lakatot tegyen az ajkára, hiszen ezért vagyok itt.
- Külön? - fordulok is meg értetlenül és összeszalad a szemöldököm. - Mié... - kezdek bele, de ahogy kérdezném már meg is gondolom magam. - Külön. - Valóban jobb lesz, még ha ez azt jelenti, hogy később látom. Van, amit jobb ha akkor beszélünk meg, amikor nincs ott Morrigan, vannak apa-fia témák, ahova nő aztán pláne nem kell. Belenyugodva tér vissza a béke az arcom összes vonalára.
"Fájdalmasan régen." - Hiányoztam volna? - de választ nem várok a kérdésre, ahogy ránézek, ahogy közelebb jön. A szem a lélek tükre - nem véletlenül. Szavak helyett tekintetének csillogása mesél.
Máris harmóniába kerültünk, egy húron pendültünk, ahogy én vettem levegőt, ő is. Különös ez a szimbiózis, amiben leledzünk. Arca vonásain kalandoztam, miképp eszembe jutott, hogy mit szólna egy üdvözlő csókhoz. Valószínűleg arra is csak egy pofon lenne a válasz. És ez pengette bennem a jókedvet és a vágyat is, hogy áthágjam ezt a röpke távolságot.
- Valóban - jegyeztem csak meg. - De hallottam, hogy Deidrevel elvoltatok. Jut eszembe, gratulálok a picihez neki. - Deidre nem volt a sajátom, mégis, ameddig nevelnem kellett, benne voltam az apaságban teljes odaadással. Különös egy gyermek volt, de valahogy mindig volt benne valami tündériség. Culann is egy érdekes eset, így aztán az hogy ketten boldogok együtt, nem is oly furcsa, így aztán áldásomat adom a dolgokra.

remélem jó :3 ha nem, pm  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
Törvényszéki antropológus
⌲ Hozzászólások :
17
⌲ Csatlakoztam :
2018. Aug. 27.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Pént. 21 Dec. - 14:29


To: My One and Only
Sosem hittem volna, hogy egy férfi valaha térdre tud majd kényszeríteni. Szerettem kegyetlennek, és kérlelhetetlennek hinni magamat, mégis, közben vágytam a gyengédségre és a szeretetre. Iszonyatosan kínzott a magány, és a vágyakozás, egy olyan férfi után, akiről azt hittem, soha nem nézne rám. És lám, végül ő jött el hozzám. Gyengédségével és melengető szeretetével megadásra kényszerített, és nem sok kellett hozzá, hogy végérvényesen az övé legyek. Teljesen át adtam magam neki, a testemet és a lelkemet, és végre, annyi idő után megtapasztaltam, milyen jó érzés szeretni és szeretve lenni. És bár Cernunnos a tökéletes ellentétem, szíve, amely csordultig tele van vidámsággal és az élet szeretetével, tökéletesen kiegészíti az én jeges szívemet. Életöröme belém is jókedvet csepegtetett, megtanultam szenvedélyesen és odaadóan szeretni őt.
Hirtelen fagyott jégbe újra lényem, mikor azokat a borzalmas dolgokat mondtuk egymásnak. Mikor a fiunk eltűnt, meg tört közöttünk valami, de most már tudom, hogy én voltam az ostoba. Gőgös voltam, amikor hallgatnom kellett volna, így végül egyedül kellett megbirkózzak gyászommal. Akkor taszítottam el őt, olyan messzire amennyire csak lehetséges volt, amikor a legjobban szükségem lett volna rá.
- Hasonlított a hangja a tiédre -mosolygok. - Erős volt, és határozott, bár nem mondott sokat. Azt hiszem, kicsit furcsa még neki ez a helyzet.
Megmosolyogtat, ahogy le nyeli a kérdését, tudja ő is nagyon jól, hogy miért akarom, hogy ketten találkozzanak egymással. Nuada már nem kisfiú, és vannak olyan témák, amikről egy fiú csak az apjával beszélhet meg, ahogy olyanok is, amiket csak az anyjával. És, ha ne adja ég, ő is rám dühös, azt el tudom fogadni...valahogyan...de ha az apjával sem beszélne emiatt, azt már nem tudnám megbocsájtani magamnak.
- Tudod te azt jól. -mosolyodom el, és annyiban is hagyom a témát, elvégre ő is elfogadta. Könnyen találtuk meg újra a közös hangot, ami miatt apró reménysugár csillan fel lelkem legsötétebb mélyén. Van remény, hogy újra vissza találjunk egymáshoz.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál.. -szólok halk hangomon, s még egy lépést közelebb lépek hozzá. Tudom, nem várt választ, de kapott, és többet is kap. Lassan ki nyúlok, hogy hideg kezemmel megérinthessem arcát, amelyen mindig a nyár kellemes melege játszik. Ahogy tenyerem arca élére simul, és szakálla kellemesen csiklandozza bőrömet, újra elmosolyodom. Olyan nagyon hiányzott, hogy megérinthessem, hogy láthassam, hogy hallhassam hangját, hogy most, ebben a pillanatban azt sem bánnám, ha lényem bele olvadna az övébe, hogy véglegesen a része lehessek, hogy ne kelljen elválnom tőle többé. Ő az én másik, jobbik felem, a forró nyár az én hideg telemhez. És könnyebb úgy együtt működni, hogy minden a régi közöttünk.
- Köszönjük kedves -mosolygok haloványan, még mindig nem megy annyira, mint amennyire akarom. -Remélem, majd te is meglátogatod őket.
Ahogy szemeit fürkészem, érzem, hogy egyre jobban elgyengülök. Mindig is ilyen hatással volt rám, nem tudok neki ellen állni, erőm és magabiztosságom elhagy, és egyszerre imádom, és gyűlölöm is őt ezért. Meg tudnám ütni, és közben meg akarom csókolni, hogy ajkai újra lángra lobbantsák az enyémet. Lassan a másik kezemet is az arcára simítom, két tenyerem közé fogom így a fejét, miközben egy kicsit már ragyogóbb mosolyra húzódnak ajkaim.
- Na ide figyelj, te nagy bohém! De jól figyelj, mert ezt soha többet nem fogod hallani! -mosolygok, és lábujjhegyre pipiskedve gyors csókot lehelek ajkaira. Egy pillanat csupán, és már újra a talpamon állok, jeges szemeim az ő mély, tiszta szemeibe fúródnak. - Bocsáss meg nekem! Elismerem, hogy az én hibám volt, hogy el tudták vinni a fiút, és iszonyatosan bánom. Remélem, így, hogy elő került, jóvá tudok tenni mindent, amit mondtam neked, vagy tettem ellened.
Zene helye
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
✹ mérnök
⌲ Hozzászólások :
5
⌲ Csatlakoztam :
2018. Nov. 28.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Kedd 15 Jan. - 21:37



Reunion?

to my women
Az élet nem egyéb, mint állandó vihar. Nem több, melyben helyt kell állni, hisz akár a következő szélcsapás magunkkal is ránthat. A Sors, vagy ahogy szívesebben nevezem, saját döntéseim (hisz egy isten fölött nincs feljebb) elég szelet keltettek. Nem mintha bánnám akkori szavaimat, de tudom, hogy igazságom mögött a kétségbeesés és az elveszettség mételyezte meg mondataimat, melyet Morrigannak dobáltam minden meggondolás nélkül. Könnyű volt őt hibáztatni mindenért, miközben egy kapcsolat, pont mint egy gyermek, két félen nyugszik... Nem azt mondom, akkor is figyelhetett volna. Kész. Pont.
De ahogy ránézek, a sok évtizednyi gondolat a háttérbe csúszik. Valahogy örülök személyének, van egy kevés pikantériája, mely még inkább felvillanyoz. Csak a Nyár lennék, az életre való lehetőség, termés és gazdaság, de az Ő létezése teszi többé az enyémét, pont mint fordítva. Ez nem olyan faszság, mint a görögöknél, hogy még a legapróbb dolognak is kell, hogy legyen istene. Nem, ez maga a körforgás, ami mi vagyunk. Élet, halál, amiből élet születik, hogy majd elpusztuljon, pont így, lépésenként. Örök forgatag, melynek egyik fele Ő, egyik fele én.
- Kár - jegyeztem csak meg. Nem tudom, mit vártam, hogy majd a családi egyesülés rögvest és azonnal megtörténik egy telefonos beszélgetésen keresztül? Badarság. Csak épp egyetlen gyermekem, akit oly sokáig hittem elveszettnek, halottnak, hogy már-már elfogadtam a tényt, hogy így történt. Emlékszem, ahogy a karjaimba foghattam először... Nosztalgikus vonások jelennek meg az arcomon láthatóan. - Hol találkoztok és mikor? - Csak hogy mennyit kell nekem várnom. Egy nap pihenőt adok a gyereknek, hogy lehessen min agyalnia, biztos lesz min anyja megismerése után. - Mondott valamit a papnődről?
Ugyan, nem vártam választ, Morrigan mégis megadja, mire csak szám sarka aprót rándul. Néha kiismerhetetlen egy boszorkány, meg kell hagyni.
Ujjai hidegek, akár csak ő maga, mégis valahogy most nem látom azt a felvértezett jégpáncélt, amire felkészültem ellene. Mosolyom csak pofátlanabb, még inkább kihívóbb, hogy jöjjön közelebb, égesse meg magát, ha meri.
- Oh, szeretném. Culannt is meginformálnám. - No nem mintha az édeslányom lenne, de azért akárkivel nem élhet együtt, le kell nekem is ellenőriznem, hogy biztos boldog. Ez amolyan apai becsület, lányoknál főképp fontos, ha már vérbeliét azonnal megölte Morrigan.
Szavai komolyabbra fordultak, így aztán figyelmemet nekiszenteltem. Oh, semmi pénzért nem hagynék ki egy ilyen alkalmat... De meglepett. Nem vártam el tőle, hogy bocsánatot kérjen, pont emiatt nem hánytorgattam fel a múltat neki... annyira.
- Biztos nem ismétled meg még egyszer? - bukott ki belőlem pimaszul, és a vigyor ívelt az arcomon. De mielőtt még kezét emelhette volna, bár egy pofonnal is simán kiegyezem, ha azt jelenti. - No-no, el ne menj - nyúltam dereka után. Ha már idáig eljutott, igazán kár lenne eltávolodnia. Mondhatni gyengéden, óvatosan öleltem körbe és picivel közelebb húztam magamhoz. - Morrigan, ez a múlt - vettem egy mély levegőt. Ő is pontosan tudta, ezen rágódni teljességgel felesleges. Benne ragadni pedig pláne. Nekünk sikerült pár évszázadra... azonban haladni kell. Az Élet ettől nem áll meg. - Megtörtént. Minden szavam nekem sem volt jogos, belátom. - Kapcsolatunk mindig völgyes volt, ez egy nagyobbka szakadéknak felelt meg. Valahol megbocsátottam neki már, valahol viszont örökre nem fogok tudni és nem azért, amit a fejemhez vágott, hanem azért az ürességért, amit fiam elvesztése jelentett. - Nem mellesleg, nem erre a csókodra emlékszem. - Mint a sas, aki a prédát kereste eddig a fűtengerben, csaptam le a hívogató, hideg ajkakra karjaim fogságába. Asszony, nincs hova menekülnöd.

nem bírtam ki két tétel között Razz kellett a pihi kicsit az agyamnak :3  

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

kelta istenség

⌲ Foglalkozás :
Törvényszéki antropológus
⌲ Hozzászólások :
17
⌲ Csatlakoztam :
2018. Aug. 27.

TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   Szomb. 19 Jan. - 1:10


To: My One and Only
„Azt mondják, a Nyár a Tél ellensége. Nos, valamikor talán tényleg az is volt. Ádáz harc dúlt közöttük, és olyan gyűlölet, amely megrengette a világot. Mert a Tél irigy volt. Irigyelte a zöldellő mezőket, a repdeső madarakat, az állatok életörömét. Irigyelt mindent, ami a Nyáré, az Életé volt. Ha tehette volna, elpusztít mindent, amit ellenlábasa teremtett, csak hogy végül vele is végezzen. Végül mégis Ő szelídítette meg vadságát, hogy szerető ölelésével felmelegítse a Halál jeges szívét. Így lettek végül szeretők, és e nászból hatalmas istenek születtek.” Ezt a mesét hallottam nem is olyan régen egy boszorkányszombatnak erős jóindulattal nevezhető összejövetelen. Ezek a mai boszorkányok már nem azok, mint régen voltak, de arra elegek, hogy életben tartsák miológiánkat, erőt adva ezzel nekünk. De ha tudnák, hogy ez nem így volt. Nem őrá voltam én irigy, hanem azokra, akik körül vették. Tündérek, akik közül néha-néha választott egyet ágyasnak, akik folyton ott lebzseltek a közelében, és olyan gyönyörűek voltak, akár a frissen nyílt virágok. Esélyem sem volt velük szemben, legalábbis ezt hittem. Mégis, mindent megváltoztatott. Ő maga, hiszen erősebb és hatalmasabb Ő annál, minthogy a Sors közbe szólhatna az életébe. Úgy döntött, én kellek neki, hát megszerzett magának, én pedig örömmel lettem az asszonya.
Azon a végzetes napon, mikor elhagyott, mégis olyan gyűlölet volt a hangjában, amelyet soha nem hallottam azelőtt…vagy azóta. És én sem voltam szent. Iszonyatos dolgokat vágtam a fejéhez, amelyeknek egy része nem volt igaz, de felébresztette a lelkem mélyén szunnyadó sötétséget. Nem volt elég a fájdalom, amelyet a gyermekem elvesztése okozott, ő még meg is forgatta a tört a sebben. És mikor kisétált az életemből, éreztem, hogy erőm elhagy. Törött szárnyú madár lettem, hajam kifehéredett, mint az idős asszonyoknak, és erőm nagy része teljesen elhagyott. Legszentebb, legmagasztosabb állapotomból taszított le, egy olyan szintre, ahová soha nem kellett volna, eljussak, hiszen halhatatlan vagyok. Az Anya istennő akkor vált Vénasszonnyá, mint ahogyan az is egy pillanat műve volt, hogy a Szűzlányból Anya lett. És ő tette ezt velem. Ő emelt szentté és sérthetetlenné, hogy utána szánalmasságba taszítson.
Mégsem tudok dühös lenni már rá. Dühömet fájdalommá szelídítették a nélküle eltöltött évszázadok, és már csak arra vágyom, hogy újra vele lehessek, ahogyan régen. De megértem, amit nekem mondott. Nem felejtem el neki, hiszen nekem éppen úgy fájt, mint neki, ha nem jobban. Hiszen én hoztam kínok kínjai között világra a fiút, akit elragadtak tőlünk. Mégis, neki az egyetlen fia volt, és olyan nagyon fiút akart…azt hittem bele szakad a szíve is. Megértettem, de nem bocsájtottam meg neki. Legalábbis azonnal nem. Most mégis úgy érzem, nekünk sosem lett volna szabad elválnunk egymástól. Nekünk egy a végzetünk, hiszen maga vagyunk a körforgás, amely mozgásban tartja a világot. És együtt erősebbek vagyunk, mint bárki gondolná.
- Türelem! –szólok halványan mosolyogva, hisz tudom nagyon jól, nem lesz ez olyan nagyon könnyű, mint először hittük. Ki tudja, mit gondol rólunk a fiú, talán nem is lesz kíváncsi ránk. De hát, a remény hal meg utoljára, ahogy mondják.
- A jövő héten, a harmadik napon. –utalok a szerdára, nem érdekelnek ezek a hangzatos megnevezések, nem fogom megjegyezni őket. A találkozóval kapcsolatban pedig szkeptikus vagyok. Furcsa, nem egészen evilági hang volt, amit a telefonban hallottam, bár hasonlított az édesapjáéhoz. – Nem nagyon mondott semmit. Azt mondta, majd mindent megtudok.
Apsó, gunyoros mosollyal válaszolok az ő mosolyára, tudom mit akar ezzel. De most nem húztam fel áthatolhatatlan jégfalamat, azt akarom, hogy megégessen, és rajtam hagyja jelét, örökre. Nem azért hívtam ide, hogy eltaszítsam.
- Köszönöm, hogy ilyen csodálatos apja vagy…mégha nem is a tiéd –mosolygok, és komolyan is gondolom. Dee furcsa kislány volt, de Cernunnos tiszta szívéből szerette, és ezért mindig is hálás voltam neki. Tökéletes apja lett volna Nuadanak, talán most végre alkalma nyílik rá.
Mély, bölcs szemei az enyémbe fúródnak, ahogy beszélek, és én elveszem bennük. Mintha az eget bámulnám egy nyári napon, és látom bennük, hogy minden idegszála rám figyel. Mintha vibrálást is éreznék, ott, ahol bőrünk össze ér, apró szikrák táncolnak kezem alatt. Mégsem képes lakatot tenni arra a nagy szájára, pedig elég jól ismer. Halkan felnevetek, és egy apró pofozgatással jutalmazom kérdését.
- Nem, nem ismétlem meg, a pofátlan mindenségedet! –nevetek, majd meglepett sikkantás hagyja el ajkaimat, ahogy magához karol. Hogy ne menjek el. És ahogy karjai körém fonódnak úgy érzem, haza értem végre. Szavai megnyugtatnak, hiszen azt sugallják, hogy van még remény kettőnknek. Ez a seb soha nem fog elmúlni nyomtalanul, egyikőnk lelkéről sem, ez való igaz. De lehetséges még, hogy újra egymáséi legyünk, és erősebbé váljunk egymás által. Bár, miket beszélek, ő már nem lehet ennél erősebb és tökéletesebb. Mellette én is kicsit jobbnak érezhetem magam.
Annyi mindent mondanék, de nem hagy szóhoz jutni, még lélegzetet sem tudok venni, mikor birtokba veszi ajkaimat. De már nem is tudom, mit akartam mondani. Egyszerűen csak bele olvadok erős karjaiba, hagyom, hogy úgy öleljen, és csókoljon, ahogy csak kedve tartja. Kezeim elhagyják arcát, hogy a vállára és a tarkójára vándoroljanak, ezzel is közelebb húzva magamhoz. És eszembe se jutna nem viszonozni a csókomat. Bele adom minden fagyos szenvedélyem, minden nélküle eltöltött évem fájdalmát, úgy csókolok vissza, mintha ez lenne az első csókunk. És hagyom magam, érezheti ő is. Ezzel a csókkal végleg leigázott, már nem áll közöttünk jégfal. Gyere! A tiéd vagyok!
A sikeres vizsgáért, szeretettel.  juuj Gratulálok!  
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: My long lost love   

Vissza az elejére Go down
 
My long lost love
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: New York :: Lakások-
Ugrás: