War, war never changes
Between the waves of the raging sea, echoes of warcries and battle hymns, we march once again into the fray

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Régestelen rég történt ez, három isten úgy döntött leigáznak mindenkit, mi több egymást is. De erre még nem került sor. Odin fiatal volt, és becsvágyó, Zeusz éppen akkor nyerte meg a Titánok Harcát, duzzadt benne a harci szellem, s volt Ré. A kakukktojás. Ő nem akart háborút, viszont az övéit előtérbe helyezve, és hogy ne essen bajuk belement a triumvirátusba. Leigáztak minden más isteneket, akik ellenszegültek kegyetlenül kivégezték, vagy a Tartarosz mélyére száműzték őket, aminek a vezetője nem igazán örül, viszont nem tudott ellenük tenni semmit. Beletörődött a sorsába, végzi a dolgát a mai napig. Így maradtak fent a görögök, a skandinávok, és az egyiptomiak, vértengert hagyva maguk után. Illetve a skandináv isteneknek megvolt a saját bajuk a Ragnarök, ami szintén sok halállal zárult, utána pedig feltámadtak, s folytatták dolgaikat. Ezáltal óvatosabbak lettek, nem keresték a bajt. Egészen mostanáig. Kivételes bajkeverők mindenhol akadnak. 2018-ban járunk, Japán egyik kietlen szigetén, három alak ácsorog a sötétben, az esőben, ami őket nem éri. Újabb triumvirátus született, ám nem a békéért, harcolni akarnak, lelökni a trónról az eddigi főisteneket, pusztulást, káoszt akarnak látni. Amiben a közelgő veszély szintén az ő oldalukat erősíti, Jörmungandr az óriáskígyó felébredt hosszú álmából, testvére Fenrir pedig fel akarja falni a Napot…
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Brian Ingram, Desirée Ingram

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Today at 01:52

Yesterday at 22:32

Yesterday at 20:18

Yesterday at 11:30

Yesterday at 00:23

Yesterday at 00:09

Szomb. Jan. 19 2019, 19:51

Szomb. Jan. 19 2019, 17:29


Share | 
 

 Lucille Langwidere

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
elmegyógyintézet igazgató
⌲ Hozzászólások :
5
⌲ Csatlakoztam :
2019. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Lucille Langwidere   Szer. Jan. 02 2019, 15:09

Lucille Langwidere
❝We all go a little mad sometimes.❞
Maniae | Lüssza, Lyssa
kortalan
görög istennő
Margot Robbie
lonely heart
freaksexual
canon
Nüx és Kratosz leánya, Erisz  -- a viszály istennőjének -- édestestvére: a téboly istennője. Továbbá ő a dühöngő őrületet és a féktelen önérzetet megszemélyesítő istennő is egyben, akinek hatalmával szemben az emberek tehetetlenek voltak. A művészek szúrós tekintetű, rövidre nyírt hajú öregasszonynak ábrázolták. Lüssza az Alvilágban él, és Hádészt szolgálja, Héra kívánságára tébolyulttá tette Héraklészt és Athamaszt is. Úgy tartják, hogy a veszett állatokért is ő a felelős istenség. Elég őrült, mi?

useri információk

Őrület.
Megtalálható egy névben. Egy mozdulatban. Vagy egy kaotikus mosolyban.




I. SZÍN

Rácsok mögé zártak, mint valami veszett vadállatot. Mikor, mikor történt? Mióta vagyok itt? Kalitkába zárt, szárnyaszegett kismadár. Egy dögevő keselyű. Égett hús szaga terjeng a levegőben, és halálhörgés, és sikolyok. Rab lettem az alvilágban. Pedig ez volt az otthonom. Nem kellett kérnie, hogy tartsak vele, magamtól jöttem – és önszántamból álltam mellé, hogy szolgáljam Őt, az alvilág urát. Az egyetlent és utánozhatatlant. Idetartozom én. Ez az én otthonom. És egy ketrec a szobám. Nem értem, nem értem, mikor és hogyan, és egyáltalán MIÉRT kerültem ide…!
Érdektelenné üresedett szívvel, fásultan markolom meg a rácsokat. Pontosan úgy, mint minden egyes nap. De a rácsok kegyetlenek, az erőm mit sem ér velük szemben, akik mintegy mozdulatlanságba dermedve incselkednek velem, míg ezért kénytelen nem leszek még erősebben szorítani őket. Csend legyen! Elhallgassatok, halljátok?! De a rácsok kegyetlenek; az erő, amivel szorítom, visszaüt – mintha áramot vezetnének a testembe, úgy repülök hátra az ütéstől. Pontosan úgy, mint minden egyes nap. Fájdalomtól eltorzult arccal nyögök fel, ahogy fekszem ott a földön kiterülve, szánalomra méltó látványként, miközben valaki a hátam mögött öblösen felnevet. Mert nem vagyok egyedül. Itt van velem ő is. Ő, az én gonosz ikertestvérem: Mania. Mi ketten egyszerre születtünk a tébollyal. És ahogy mi megszülettünk, úgy az emberiség is egy egészen új formát öltött – mihelyst a világra szabadult valami eredendően romlott. Tébolyultság. Ez minden, amink van. Mintha egyszeriben csak megszűnt volna létezni az értelem, amint a születésünk napján az egész emberiség megzavarodott.
- Mit tettél, Mania? – nézek bele a másik én szemeibe. Ő nem olyan, mint én. Én az eredendő és tiszta őrületet képviselem, amely pusztít ugyan a maga nemében, de mégis valamiféle magasztosabb célt szolgál. De ő rosszabb. Ő a féktelen, dühödt őrület, amelynek nincs célja. Bármiféle különösebb indok vagy ok nélkül tapossa el azt, ami az útjába kerül – ez nem törődik semmivel –, és élve emészt fel. A gyermek, aki megöli az anyját. Az ördögi nevetés az éjszakában. Ő sokkal rosszabb, gonoszabb, mint én. – Mit tettél, hogy ide kerültünk?
- Mit tettem volna? Itt voltam végig veled. Én nem tettem semmit. – Kevélyen szegi fel a fejét, majd közönyösen húzza az ajkait egy gúnyos mosolyra, miközben beszél hozzám. – Miből gondolod, hogy én voltam?
Mások vagyunk külsőre is. Persze a vonásaink megegyeznek, de mégis… annyira más. Sápadt bőre, beesett szemei és hófehér hajzuhataga olyan hatását keltik, mint egy élőhalottnak. Ideglelő kinézeténél már csak a nevetése visszataszítóbb. És ahogy rám szegezi azokat a lélekgyötrő szemeit… beleborzongok. De szeretem őt, mert a testvérem, és mindketten egyszerre születtünk a tébollyal – ugyanazon érme két oldala vagyunk mi.
- Azért mert akárhányszor csak történik valami rossz, mindig ott vagy te. Mindig te okozod a bajt. Állandóan olyasmit teszel, amit nem lehet…
- Istenek vagyunk, Lüssza, megtehetünk akármit. Amit csak akarunk… Gondolj bele!
- Tévedsz. Vannak határok, amiket mi sem léphetünk át.
- Oh, ugyan már! A határvonal mi magunk vagyunk. Mitől félsz? Hogy majd ha ellenszegülsz neki, akkor többé már nem te leszel a kis kedvence?
Aberrált röhögés szakad ki belőle, majd elterül a földön, mellettem. Ijesztő fejét felém fordítja, majd rám kacsint. Tudom, hogy tudja. És ő pedig tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja… Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt. Egyek vagyunk.

II. SZÍN

- Lüssza – szólít meg azon a csodásan mély és egyúttal karcos hangján. Csakis az alvilág urának lehet ilyen csodás hangja. Ezer közül is felismerném. – Kedveském, te bizony nagyon-nagyon rossz kislány voltál. – szólít meg a ketrec túloldaláról. Még csak magához sem hív, úgy tekeredek a rácsok köré a végtagjaimmal. Az egész testemmel nekifeszülök a kalitkám éleinek, még az arcomat is próbálom kipréselni rajta, hogy ezzel is még közelebb kerülhessek őhozzá. Hátha így képes leszek legyőzni a köztünk lévő távolságot. Hátha így majd ezek az átkozott rácsok eltűnnek… valahogy…
Kéretlenül hízelgek neki, akár egy hűséges kiscica. Nem szeretek itt lenni. Annyira magányos érzés. – Kérlek, kééérlek, engedj ki innen… Kérlek!
És ő csak nevet rajtam, miközben a fejét csóválja. Egyik kezével az arcomhoz ér. Megsimogat, így, a rácsokon keresztül. Ez többet ér nekem mindennél. Ez jelent mindent. A létezésem értelmét. A születésemet. A halálomat. De ő csak nevet rajtam…
- Hát nem is emlékszel? – ismét felém nyúl, de mielőtt még megérintene, távolabb lép tőlem. Tőlem és a rácsoktól. – Nem is emlékszel már, hogy micsoda szörnyűséget műveltél?
Értetlenül meredek magam elé, eltátott szájjal, és kikerekedett szemekkel. Bamba képpel szuggerálom a vonásait, valamiféle válasz után kutatva. Nem, nem emlékszem. Valóban nem. Mi történt velem? Mi történt velünk? A folyó. Sztüx vize. Az alvilági folyó, a holtak folyója, amelyben a kárhozott lelkek bolyonganak. És amelyben békére nem lelnek soha.
- Beleestem… – lehelem vérszegényen az ajkára a rácsokra, ahogy a tudatomba villan egy gyötrelmes emlékkép. Vérfagyasztó sikoly hasítja ketté az alvilág kaotikus csendjét. Én sikítok. (…) ahogy marva a húsomba tép a megkárosodott víz. Nyughatatlan, magányos lelkek ölelnek magukhoz. Egymással civakodva kapnak utánam. Aztán elnyel a mélység. (…) míg nem egy erős és oltalmazó kar ki nem emel onnan, az örök kárhozat posványából.
- Oh nem, te nem beleestél a Sztüx folyójába. Te, drágám, beleugrottál! Egyszerűen csak mentél és a hullámok közé vetetted magad. Nem is tudom, mire gondoltál… Vagy egyáltalán hogyan képzelted ezt…
- Mi?
- Jól hallottad… – ragadja meg az arcomat a rácsokon keresztül. – Emlékezz csak, miket mondtál nekem!

Elsötétült tekintettel fürkészem a mélységet, ahogy Hádész a hátam mögé lép. Noha beszél hozzám, én mégsem hallom a szavait. Látom, ahogyan beszél, de az elmém nem képes befogadni a mondanivalóját. Nem, amikor ilyen fájdalmasan kalapál a szív. Nem, ha ő sem hall engem. Dühödten fordulok meg, miközben az arcom durcás grimaszba torzul, és a lábaim esetlenül csetlenek-botlanak. Itt toporzékolok az alvilági szikla peremén, ahova elhozott. Megmutatta a kedvenc helyét az alvilágban. Azt mondta, hogy itt szeret a legjobban lenni, mert, ahogy hallja a nyugtalan lelkek sikolyait, úgy az ő lelke megnyugvásra lel.
- Megtettem mindent, amit kértél. Szolgáltalak! Hűségesebb vagyok hozzád bárkinél, te is tudod… – Az arcomat egyszerre önti el a kétségbeesés és a gyötrelem elegye. Az érzések, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. – Jobban szeretlek téged, mint a saját feleséged! Miért löksz hát el magadtól mindig, újra és újra?! És én itt vagyok veled most is. És hol van ő? Hol van Perszephoné? HAA?! – üvöltök a képébe dühtől pulzáló idegsejtekkel. – Ő nem érdemel meg téged…
- De te igen…? – Látom a gúnyt a tekintetében, és hallom a hitetlenkedést a hangjában. Valósággal megszakad tőle a szívem. Én igen. A két kezem közé szorítom az arcát, hogy bebizonyítsam neki, hogy én megérdemlem őt. De kitépi magát a kezeim közül, majd hátralép. Otthagy engem és az összetört szívemet védtelenül, kiszolgáltatottan a világnak.
- Tudod, én nem az a fajta istenség vagyok, akit szeretni lehet.
- És akkor ez itt… – mutatok a szívemre könnybe lábadt szemekkel, megtörten. –… mire való?
- Dísznek és kelléknek. Ugye tudod, hogy ez nem igazi? Csak az emberek számára létszükséges. Nekünk meg… csupán dísz és kellék. Mi istenek, nem azért vagyunk, hogy szeressünk…
- BAROMSÁG!!!
Nem szóltam aztán egy szót sem. Nem búcsúztam el. Nem mondtam azt, hogy ég veled. Csak megindultam a szakadék felé, hogy fejest ugorjak a végzetembe, és örökre elnyelje testemet – a szívemet, és lelkemet – a Sztüx kárhozott vize. Arra gondoltam, hogyha úgysem kellek neki, akkor talán majd az alvilágnak kelleni fogok. Úgy legalább örökké együtt lehetünk… Eléggé őrült egy gondolat volt, mi?
És vajon mi lehet még ennél is nagyobb őrültség? Az, hogy ő meg utánam vetette magát. (…) Megmentett engem.

- Úgyhogy most itt maradsz, hogy többé ne árthass magadnak… Sem pedig nekem… – Ketrecbe zárt, hogy megóvjon önmagamtól, mert elég őrült vagyok ahhoz, hogy megtegyek bármit csak azért, hogy viszontszeressen. De ha képes volt utánam ugrani, akkor… akkor az azt jelenti, hogy szeret?

III. SZÍN

Hátborzongató sikollyá torzult üvöltés hagyja el az ajkait, ahogy teljes erejéből a rácsoknak rohan a ketrec végéből. Gyöngyházfényű haj lebben az égen – úgy hanyatlik hátra ő maga is. Vérző homlokkal és felszakadt szájjal kezd el nevetni. Élesen. Fájdalmasan. Önnönmagán. És persze rajtam.
- Hagyd ezt abba! Úgysem segít… Innen nincs kiút.
- Na persze! – köp felém dacosan, majd feltápászkodik, és mit sem törődve azzal, hogy az előbbi eséstől még mindig szédeleg, újra nekiront a rácsoknak. Lefejeli, és hátraesik. Újra és újra.
- … csak tönkreteszed magad. – A kalicka másik végéből figyelem az eseményeket; azt, ahogyan a gonosz ikertestvérem az őrületbe kergeti magát. Ja, bocs. Már késő…! Ha-ha. Unottan lógok fejjel lefelé a ketrec tetejéről, lábaimat a rácsok közé akasztva – térdhajlatból kapaszkodom. Már egészen beletörődtem a sorsunkba. Abba, hogy mindketten itt fogunk megrohadni. Abba, hogy az idők végezetéig Hádész foglyai leszünk, és hogy majd szépen-lassan mindenki el fog minket felejteni. És semmi sem lesz már, ami miatt élni lenne érdemes. Hallgatom, ahogyan a vér a fülemben zúg, miközben az ujjaim elvesznek a szőke fürtjeim között. Ő sosem jön el meglátogatni. Egyre ritkábban jár. Volt itt tegnap? És azelőtt? A múlthéten talán? Karácsonykor itt járt, nem? Nem láttam őt, évek óta felém sem nézett…
- Én legalább teszek valamit, nem úgy, mint te, lajhár. – Legszívesebben üvöltenék, de szükségtelen, hiszen a testvérem megteszi helyettem. Mindkettőnk helyett üvölt, küzd – úgy acsarog és vicsorog a minket fogva tartó ketrecnek, mintha valami torz bestia volna. Míg én… míg én csak a szőke fürtjeimmel játszok.
- Nem kéne itt lenned… – pillantok le rá a magasból. Azon tűnődöm, hogy ő vajon mikor került ide. Hádész csak engem zárt kalitkába. Miért van ő is itt akkor?
- Neked sem kéne itt lenned. Amennyiben nem lennél olyan idióta, amilyen vagy. Minden önérzetedet feladni egy férfiért, aki még csak nem is szeret? Nézz magadba! Szánalmas vagy.
Igaza van. A gonosz ikertestvéremnek igaza van. Mint mindig.
- Mit akarsz bizonyítani ezzel?
- Azt, hogy ezentúl nem az lesz, amit Te akarsz. Nem hozhatsz egyedül döntéseket rólunk, mintha valami kis diktátor lennél. A te hibád az, hogy idekerültünk, egyedül te tehetsz arról, hogy most itt vagyunk. És ezért dühítesz fel ennyire. Mert olyan hülyeségeket csinálsz, amivel több gondot okozol nekem. Olyanokra kérdezel, amikre nem tudok válaszolni, mert én csak… én csak a gondodat akarom viselni!
- És ki kért rá, hogy egyáltalán viseld a gondomat? – szinte ki sem akasztom a lábaimat a rácsból, úgy vetődök le a földre, a levegőben fordulok meg, hogy végül talpra érkezzek. – Mit gondolsz, mitől akarsz ennyire megvédeni? Senki nem akar ártani nekem… – dühösen közelítek felé. Az arcomat szinte a képébe nyomom, úgy teszem fel neki a kérdést. – Miért akar Hádész téged is fogságban tartani? Miért nem vagyok neki én elég?
- Nem tudom – vonja meg a vállát könnyelműen, de a színlelt közöny mögött bizonytalanságot látok a szemeiben megcsillanni.
- Hogy kerültél ide ilyen gyorsan a ketrecbe énmellém? – Szinte nem is emlékszem, hogy mikor történt. Voltaképpen még arra sem emlékszem, hogy én hogyan kerültem ide, nemhogy ő! – Egyáltalán miért voltál a közelében, hogy elkaphasson?
- Nem tudom – vágja rá egyből, már csaknem kapkodva. És a szemeiben valami olyasmit látok, amit azelőtt még soha: kétségbeesést. Értetlenül mered rám. És én ugyanilyen értetlenül meredek rá vissza, miközben az arcunk immár összeér, a homlokunk pedig a másikénak feszül, ahogy farkasszemet nézünk egymással.
Nem tudja. Nem tudja, és én sem tudom. Nem ismerem a válaszokat. Egyikünk sem ismeri. Tele vagyunk olyan kérdésekkel, amikre nincsenek válaszok… egyáltalán. Sírva fakadok, ahogy az elmémben megfogan a keserves gondolat. Mi ez a gusztustalan tréfa? – Mi a baj velünk, Mania?
- Nem tudom, Lüssza! NEM TUDOM! – És zokogva fakad ki ő is. – Csak annyit tudok, hogy a világ tele van rossz emberekkel. Akik kihasználnak, és aztán magadra hagynak, mint ahogyan azt ő is tette velünk. Nem bízhatunk bennük, Lüssza… Semelyikükben sem bízhatunk meg! Csak mi ketten vagyunk. Csak mi ketten vagyunk egymásnak. Egymás nélkül meghalnánk, érted ezt?
A térdeink egyszerre rogynak össze – egymás tükörképei vagyunk most. Egy a torz, és egy a naiv.
Könnyezve roskadok össze előtte, arcomat az ölébe fektetem. – Igen, értem. – Szipogva nyúlok a keze után. Úgy kapaszkodok belé, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban talán örökre eltűnik mellőlem.
- Minden rendben lesz – simogatja meg a hajamat, majd ringatni kezd.
Aztán beugrik valami. A ketrecem ajtaja tárva nyitva állt, amikor Hádész a karjában behozott ide. Alig voltam még a tudatomnál, eszméletlenül és aléltan csüngtem rajta. De láttam Őt. Láttam, ahogy éjsötét árnyként settenkedett Hádész háta mögött. Láttam, ahogy a gonosz ikertestvérem az alvilág urára vicsorított. Aztán tovaillant. Amikor az itt hagyott engem a ketrecben, Mania csak kinyitotta az ajtaját, majd besétált hozzám. És magunkra zárta a kalitka bejáratát. Önszántából van itt velem. De ez… ez itt nem valós. (…) Látom, ahogy a kezeim olyan hullasápadt árnyalatot öltenek, mint amilyen az övé. És a hajam… egyszeriben csak kifehéredik. A Sztüx vize kimosta belőle a nap aranyozott színét. Amilyen magasztos fényben az én hajam egykoron pompázott. Bronzos bőröm is már csak halovány emléke hajdani önmagának.
Elkeseredett, reményvesztett tekintettel pillantok fel a gonosz ikertestvérem arcába. – Ki… ki vagy te?
A világ minden odaadásával mosolyog rám. De félek a válaszától. Nem akarom hallani. Nem akarok emlékezni. Mert mi egyszerre születtünk a tébollyal. – Én te vagyok… – Az igazság az, hogy ő soha meg sem született. A gonosz ikertestvérem az én fejemben létezett csak mindvégig. Mert mindkettő én vagyok. A színtiszta téboly és a mániákus őrület. Minden, ami őrület, az én vagyok. De az őrület nagyon magányos tud lenni, ha nincs senki, akivel megoszthatnánk…
- Nem akarlak elveszíteni!
- Sosem fogsz elveszíteni… igazán…
Hello, az elméd vagyok, hogy valaki beszéljen hozzád. És ott ült ő, a téboly istennője, egymagában, a ketrec legmélyén. A lábait a feneke alá húzva ölelgette magát, miközben eszeveszetten vihogott. Hallotta a hangokat, amelyek éppen viccet meséltek neki. Azon mulatott olyan jól – hogy a nevetése még Tartarosz legkietlenebb bugyrait is megtöltötte élettel. Így szórakoztatták el egymást: az őrület és ő.

IV. SZÍN

Kiüresedett tekintettel gubbasztok a ketrecem sarkában. Fájdalmas lassúsággal rebbennek meg a pilláim, akárhányszor csak lehunyom a szememet, majd felpillantok. És újra. És újra. Hasztalan, kényszerű cselekedet ez. Keserűen sóhajtok fel, ahogy ez az unalommá fásult elhagyatottság, ez a hálátlan érzés tonnányi súlyként nehezedik rá a lelkemre. Arra gondolok, hogy… mire is? Ismerős arcokat látok magam előtt. Mindenki elfeledett volna? Ismerős arcok… egy másik életből. Vajon úgy fognak ők is elfelejteni engem, mint ahogyan én őket? Úgy tartják, hogy a Tartaroszban lassabban telik az idő… – mely’ most is megkövesedve feszül neki az örökkévalóságnak. Szinte észre sem veszem a füstként gomolygó árnyakat, amelyek felém közelednek. Lassan, gyötrelmesen pillantok fel, szemeim elkerekedve fixírozzák az árnyéksereg gócpontját. Meglehet, hogy mindez csupán a képzeletem szüleménye, mégis bestiális vigyorral az arcomon ereszkedek négykézlábra, majd kezdek el kúszni-mászni a kalickám legszéléhez. A rácsokba kapaszkodva húzom fel magamat, miközben az árnyak testet öltenek. Egy gyönyörűséges női alakot. Olyan ő, mint valami éjszínű árnyék. Maga a megtestesült sötét erő, a gyönyörű gonoszság. Erisz.
Tébolytól részegült tekintettel, izgatottan kezdem el az ujjaimat rágcsálni, míg a tüdőm mélyéről aberrált vihogás szakad ki, ahogy nézem Őt. Az én legkedvesebb testvéremet, ki vér a véremből, és hús a húsomból. A nővérem az egyetlen olyan személy, akiért még az alvilág uránál is jobban rajongok. A szívem vadul kezd el dübörögni a mellkasomban, mintha éppen ebben a pillanatban születnék újjá. Általa most újra életre kelek. Élvetegen törleszkedek a rácsoknak – minden egyes porcikámmal nekidörgölőzöm, és még az sem érdekel, ha közben áramütés éri árva testemet.
- Te vagy az ördög? – dorombolom a rácsokra, miközben az ajkam szegletében ragadozómosoly játszadozik, a szemeimben pedig ott csillog a világegyetem minden imádata. Elveheti bármelyik percben… Az övé. Csakis az övé. – Egy nőőőstényördög…! – Kacagok fel öblösen, mely valósággal megelevenedik a ketrec rácsain, ahogy a sátáni kacajom visszhangot ver rajtuk. – Tudom, hogy te vagy! – Pimaszul villannak a szemeim, mihelyst a nyelvem hegye a rács élének feszül, majd úgy húzom végig rajta, mint valami felajzott nőstényállat. Aztán a fogaim nagyot csattannak a levegőben, a semmit tépik. És én beleharapok a levegőbe újra meg újra. Így szórakoztatom az én rég nem látott nővéremet; szertelenül produkálom neki magamat. Örülök, akár egy hűséges eb, akihez hazatér a gazdája egy hosszú nap után. Épphogy csak a farkamat nem kezdem el csóválni. Ha-ha. – Eljöttél, hogy hazavigyél engem?
- Az attól függ, hogy kigyógyultál-e már a Hádész-kórságból, húgi. Nincsenek már fangörcseid?
Önfeledten kezdek el röhögni a frappáns szövegen. A rácsoknak dőlve, hátrafeszített fejjel nevetgélek, majd amint kellőképpen kiviháncoltam magam, megcsóválom a fejemet. Kigyógyultam. Többé-kevésbé…
- Nekem csak te kellesz, sista’! – Válaszul kinyúlok a rácsokon keresztül, hogy megérintsem azt a csodaszép ébenfekete haját. Meg kell, bizonyosodjak róla, hogy amit a kezeim között szorítok, hogy amit az ujjaim tapintanak, az a valóság… Nekem azt tudnom, éreznem kell, hogy tényleg itt van velem. Ő az egyetlen, aki nem hagyott el. Pedig emlékszem, hogy milyen haragban váltunk el egymástól, amikor helyette inkább Hádészt választottam. Azt, hogy szolgáljam… Azt, hogy az ő oldalán álljak… Holott azelőtt mi ketten majdhogynem elválaszthatatlanok voltunk. Cinkostársak. Bajtársak. Lelki társak. És most minden szörnyűség ellenére is visszatért hozzám…! Az én drága, drága nővérem.
- Gyere, hazamegyünk. – Gonosz mosoly feszül az ajkára, ahogy a ketrecem megadja magát Erisz hatalmának. Úgy semmisül meg, és lényegül porrá és hamuvá, mintha soha nem is létezett volna. Újdonsült szabadságom legelső pillanatában vetődök bele a nővérem nyakába, hogy mindent ugyanott folytassunk, ahol abbahagytuk. Ezentúl minden olyan lesz, mint régen. Ígérem. Ismét elválaszthatatlanok leszünk. Újra együtt fogjuk térdre kényszeríteni a világot és az emberiséget. Mert a viszály és az őrület édestestvérek. És kéz a kézben járnak.

V. SZÍN

- Asszonyom, nem vagyok biztos abban, hogy a létesítménye megfelel az előírásoknak. Miként az itt dolgozókról is úgy vélem, hogy némileg… megkérdőjelezhető a szakmai tekintélyük. Némelyikük például éppolyan hibbantnak tűnik, mint maguk a páciensek.
Fásultan, enervált arckifejezéssel hallgatom végig a gyógyszerügynök sajátos véleményét az intézetemről. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
- Hm – horkantok fel szórakozottan, ahogy a szoknya alól kivillanó csupasz lábaimat hanyag eleganciával fektetem rá az ízléstelenül, hovatovább (!) gusztustalanul drága tölgyfaasztalra.
Amint elhagytuk az Alvilágot, Lüssza és én, a világon újult erővel szabadult el a téboly; az emberek elkorcsosultak, a morális értékeik, akárcsak az erkölcsi normáik lealjasodtak és a végtelenségig torzultak. Erisz szabadon eresztett minket, amelytől természetesen nem gyűlölöm kevésbé, amiért Lüssza jobban szereti őt nálam, ugyanakkor valamelyest azért mégiscsak hasznosnak bizonyul. Éppen csak annyira, hogy ne akarjam megölni… S míg én a ketrec fogságából kitörvén zabolátlan és vad erőre tettem szert, addig a kishúgom, az én drága és egyetlen Lüsszám úgy sorvadt el napról napra, akár egy elhagyatott virágszál. Őt túlontúl megviselte az Alvilág, valamint Hádész (a féreg) hiánya. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikor vettem át én az uralmat a testünk és ő felette. Én, a másik, az, akinek nem járt létjogosultság. Sőt, még csak a létezésemről sem akarnak tudomást venni; nem akarnak elismerni. Úgy vélik, hogy Lüssza csak kitalált engem… Elvégre ő úgyis bolond, egy tébolyult mániákus őrült, akit a képessége önkéntelenül is magába szippantott. Nem veszik őt komolyan, sokszor csak legyintenek rá; „hadd mondja csak a bolondságait, úgysem veszünk tudomást róla”. A féreg is így gondolta ezt, naná, nem véletlenül zárt minket kalitkába az Alvilág mélyén, és dobta el a kulcsot örökre, hogy aztán ott rohadjunk az idők végezetéig. A húgomat senki sem veszi komolyan, senki sem törődik vele igazán – rajtam kívül. És ha ezt bárki is próbálná megcáfolni, kérdem én, hol voltak ők – a nagybecsű szüleink, a testvéreink, a rokonság, és az állítólagos soha nem létező barátok –, míg mi évszázadokon át leláncolva, egy átkozott ketrecben vártuk a szabadulást? Még csak nem is tudtak róla…
Erisz is már csak azután jött el, hogy megszülettem én. Én, az egyetlen, aki törődik Lüsszával. Ezért hozott létre… Tudat alatt, valahol a szíve mélyén nagyon is vágyott rám. Vigasztalhatatlanul és kétségbeesetten vágyott rám. S akkor, ott, a rácsok fogságában, a tudatának egy kevésbé barátságok része csakhamar egy teljesen új, független személyiséggé torzult. Az ő elméje hányt erre a világra, mint valami deformálódott, amorf tükörképet, amely minduntalan a képébe kell, hogy tolja az igazságot. Még akkor is, ha ez rossz. Még akkor is, ha fáj.
Én védelmezem őt egyedül, ezt tudnia kell. Ezért is szükségszerű nekem irányítanom. Ugyanis félő, hogyha ismét nála lenne a gyeplő, akkor úgy táncolna vissza Hádész birodalmába ahhoz a féregnyúlványhoz, mintha mi sem történt volna.
Szertelenül tárom szét a karjaimat, ahogy a férfi arcába pillantok, a tekintetét és a vonásait fürkészve. És még valami egészen mást… Tébolyt.
- Ó, kedvesem, itt mind őrültek vagyunk! – Széttárt karokkal állok fel, majd lépdelek közelebb hozzá. Egy másodperc erejéig látni vélem önnönmagam naivabb kivetülését a tükörben, ahogy elhaladok mellette. Lüssza fájón néz rám; nem érti, hogy miért van bezárva megint. Miért nem lehet szabad? Miért nem lehet boldog? (…) azért mert ilyen nagy ára van annak, hogy biztonságban tudjam. – Te is. Én is. Mindenki. – Azzal megérintem a férfi arcát, és tudjuk jól mindketten, hogy immár soha többé nem térhet haza. Mert nincsen kiút az őrület végeláthatatlan posványából…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

skandináv istenség

⌲ Hozzászólások :
26
⌲ Csatlakoztam :
2018. Apr. 05.

TémanyitásTárgy: Re: Lucille Langwidere   Pént. Jan. 04 2019, 15:03

elfogadva
welcome to our family
Kedves Maniae!
Soha ne érezd magad rosszul, amiatt, hogy vigyázni akarsz a testvéredre. Ezért születtél, ez a feladatod a világban, és az, hogy az embereket őrületbe kergesd! Ettől vagy Te az, aki vagy hisz mindenkinek megvan a maga feladata ezen a világon.
Kedves Lüssza!
Sajnálom ami veled történt, egy nőnek sem lenne szabad ezt megélni, így nem is csoda, hogy saját elmédben kerestél menedéket! Maniae azért van, hogy kettőtök helyett is erős legyen, és ne feledd soha, hogy szeret téged. Ki tudja, talán egy nap majd bosszút állhatsz Hádészon is.
Nos, szépséges lányok, nem is szaporítom tovább a szót! Szaladjatok foglalózni, utána irány a játéktér és kergessetek az őrületbe mindenkit. Örülünk, hogy vissza tértetek!    
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Lucille Langwidere
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Karakter részleg :: Tagjaink :: Istenek :: görög istenek-
Ugrás: