War, war never changes
Between the waves of the raging sea, echoes of warcries and battle hymns, we march once again into the fray

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Régestelen rég történt ez, három isten úgy döntött leigáznak mindenkit, mi több egymást is. De erre még nem került sor. Odin fiatal volt, és becsvágyó, Zeusz éppen akkor nyerte meg a Titánok Harcát, duzzadt benne a harci szellem, s volt Ré. A kakukktojás. Ő nem akart háborút, viszont az övéit előtérbe helyezve, és hogy ne essen bajuk belement a triumvirátusba. Leigáztak minden más isteneket, akik ellenszegültek kegyetlenül kivégezték, vagy a Tartarosz mélyére száműzték őket, aminek a vezetője nem igazán örül, viszont nem tudott ellenük tenni semmit. Beletörődött a sorsába, végzi a dolgát a mai napig. Így maradtak fent a görögök, a skandinávok, és az egyiptomiak, vértengert hagyva maguk után. Illetve a skandináv isteneknek megvolt a saját bajuk a Ragnarök, ami szintén sok halállal zárult, utána pedig feltámadtak, s folytatták dolgaikat. Ezáltal óvatosabbak lettek, nem keresték a bajt. Egészen mostanáig. Kivételes bajkeverők mindenhol akadnak. 2018-ban járunk, Japán egyik kietlen szigetén, három alak ácsorog a sötétben, az esőben, ami őket nem éri. Újabb triumvirátus született, ám nem a békéért, harcolni akarnak, lelökni a trónról az eddigi főisteneket, pusztulást, káoszt akarnak látni. Amiben a közelgő veszély szintén az ő oldalukat erősíti, Jörmungandr az óriáskígyó felébredt hosszú álmából, testvére Fenrir pedig fel akarja falni a Napot…
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Brian Ingram, Desirée Ingram

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Yesterday at 22:32

Yesterday at 20:18

Yesterday at 11:30

Yesterday at 00:23

Yesterday at 00:09

Szomb. Jan. 19 2019, 19:51

Szomb. Jan. 19 2019, 17:29

Szomb. Jan. 19 2019, 13:38


Share | 
 

 I. Szín; Antracit

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
avatar

kalandmester

⌲ Foglalkozás :
Telling tales of you all
⌲ Hozzászólások :
27
⌲ Tartózkodási hely :
Between the pages
⌲ Csatlakoztam :
2017. Jun. 16.

TémanyitásTárgy: I. Szín; Antracit   Vas. Jan. 06 2019, 21:30

Antracit

Az egész világ megremegett, a sötét felhők nem akartak eltűnni az égről, inkább egyre sűrűbbé váltak. Olyan érzés lett úrrá a halandókon, mintha itt lenne a világvége. A sötétség elnyelte a fényt, mesterséges fényforrásaikhoz kellett, hogy nyúljanak; igen, felkapcsolták a villanyt. Mégis tudták, hogy nincs rendben valami. Olyasmi történik, amit ép ésszel fel nem tudnak fogni.
Hisz, ami kiszabadulni készül abban már rég nem is hisznek. Káosz nekik semmi más, mint egy játékban, könyvben szereplő entitás. Azokat a halandókat pedig rendszerint kinevették, kigúnyolták, akik róla prédikáltak. Nos..nekik lett igazuk. Az istenek, és egyéb lények felkészültek a legrosszabbra, készen állnak arra, hogy megvédjék a halandókat, akár a saját életük árán.


Erisz és Lüssza könnyedén adta át magát nagyapjuknak. Miért ne tették volna? Azt ígérte nekik, amit a legjobban szerettek az istennők; pusztulást, zavart, káoszt. Azt csinálhattak,amit csak akartak, meg is tették, New York a lábaik előtt hever. Élvezettel figyelik a város amortizálódását. Igen ám, de egy aprócska gondról Erisz elfeledkezett, Noah-ról. Egy ideje már nem látta, nem is nagyon törődött vele,  mintha nem is létezne számára a férfi. Athéné fiát pedig ez nem érdekelte, a fejébe vette, hogy a nagyjából helyes útra tereli Eriszt, kerül, amibe kerül. Képes volt az anyja segítségét is kérni, ám Enceladus nevű óriás útját állja a párosnak. Athéné egyszer már megküzdött vele, valamikor az ókorban, arra is emlékszik, hogy csak a fiával képes megölni az óriást. Közben pedig ott van Erisz is, aki besegít az ocsmány monstrumnak, és bosszantja a tudat, hogy az öccséhez még egy ideig nem juthat el, pedig feladatot kapott Káosztól, Ephraimot bármi áron a kijelölt helyre kell vinni, ami Washington. Vajon képes megölni vagy legalább annyira megsebesíteni a szeretett férfiját, hogy el tudja érni a célját? Vajon az anya-fia páros elbír még az istennőkkel is az óriás mellett? Vagy esetleg habozni kezd a káosz koronázatlan királynője, és a húga Lüssza sebzi meg a félistent?


Kezdésjoga; Snezana R. Volkova
Résztvevők;Athéné, Erisz, Lüssza, Noah
Következő mesélés; január 13


 

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
i b u r n cities to the g r o u n d
⌲ Hozzászólások :
32
⌲ Tartózkodási hely :
new york
⌲ Csatlakoztam :
2017. Feb. 14.

TémanyitásTárgy: Re: I. Szín; Antracit   Szomb. Jan. 12 2019, 12:44



Katartikus káosz és megfékezhetetlen pusztítás uralkodik New York városában. A sötétség egyik leple, a másik után borítja el a várost, és kegyetlenül, ösztönszerűen nyel el mindent és mindenkit, mint valamiféle feneketlen feketelyuk. Halálsikoly, hörgés és siralom – tűzben pusztulók gyötrelmes ordításai kísérnek utamon, a halál mézédes melódiáját zengve, mintha csak egyféle dicshimnusz volna; győzelmi ének. Ha így haladnak a dolgok, rövid időn belül kénytelenek lesznek a mocskos halandók diadalívet-, és szobrot emelni a tiszteletemre. Márpedig miért is ne haladnának így a dolgok? A város felbolydult, az emberek kifordultak önnönmagukból, a vadászok vadásznak, a prédák menekülnek – majd meghalnak, mert, hát, ez a dolguk. És nem tudni, hogy ki-kicsoda, vagy, hogy ki a következő a sorban. És ez a gyönyörűséges a káoszban! Váratlan. Meglep. Nem tudod, hogy mi legyen a következő lépésed, és, hogy az hová fog majd vezetni. Valósággal magamba szippantom a kétely keserédes aromáját, mely mindig is éltetett, mely a mozgatórugóm, mióta világ a világ.
A Moszkva törzsvendégeit – és egyéb, utamba kerülő, kétes, rosszarcú alakokat is könnyedén sarkalltam cselekvésre - szabadjára engedtem: mint afféle farkas falka, hordába verődtek, és azt teszik, amihez értenek. Lopnak, csalnak, hazudnak – gyilkolnak! Nem kellett sok nekik, egyetlen elsuttogott mondat, mely a fülükön bemászva, mint egy mérgeskígyó, egészen az elméjükig, a mocskos, éjsötét lelkükig hatolt, és a toxikus elegy ragacsosan tapadt az egész lényükre, megfertőzve őket a szepszissel. Menni. Előre. Meg sem állni. Vehemensen. Mint egy tank. Ölni. Gyilkolni. Bárkit, akárkit, akit érnek; mindenkit.
És ez már így megy egy ideje, talán még ma éjszaka sem teljesedik ki igazán mindaz, amit alkottunk. Mert, bizony-bizony, ezért ketten vagyunk felelősek. Lüssza és én. Mint régen, annakidején, amikor csak ő létezett számomra, és, amikor neki is csak egyedül én voltam. Tökéletesen kiegészítjük egymást, és, bár külön-külön is iszonyatosan veszélyesek vagyunk, együtt végzetesek vagyunk.
Van egy kis vér az utca mocskos térkövein, a közeli épület lángokba borult, az orromban robban az égett hús, haj és csontok szaga. Enceladus túlfűtött lelkesedéssel rágcsál egy emberi torzót, amit nem olyan régen tépett ketté – a másik felét már rég elnyelte, sokakkal egyetemben.
Nem számít, hogy hány, meg hány épületet kell porig égetnem, és a földdel egyenlővé tennem, hogy hány, meg hány ember életébe fog kerülni, meg kell találnom Ephraimot, és Washingtonba kell vinnem. A probléma csupán az, hogy olyan jól érzem magamat a bőrömben, a testvéremmel, hogy ki akarom élvezni, mielőtt teljesítem Káosz parancsát. Amúgy sem vagyok az a parancsteljesítgetős, engedelmes fajta – kivéve persze, ha az a káosz nevében történik, és, ha abból nekem is hasznom származik; gyorsan, és hosszútávon. Márpedig a nagyapám ilyesmiket ígért nekem.
- Káosznak egy kurva rossz szava sem lehet, Sis – fordulok Lüsszához, ajkam szeglete kétes, sötét mosolyra rándul. Pillantásom a háta mögé rebben, és azon tűnődök, hogy egy egytől-tízesig terjedő skálán Zeusz mennyire szarta össze magát...? És mennyire bosszantaná, ha minden, égbe nyúló, üvegfalú felhőkarcoló összerogyna – hiszen azok a magasztosnak gúnyolt, égbe kapaszkodó építmények képezik a hidat közte, és az imádott halandói között. – Az Empire State Building helyére szobrot kellene emelniük a szánalmas férgeknek, bálványt, igazi isteneknek. Mit gondolsz, Lüssza?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Foglalkozás :
Építész - maffiózó
⌲ Hozzászólások :
14
⌲ Tartózkodási hely :
New York
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 03.

TémanyitásTárgy: Re: I. Szín; Antracit   Vas. Jan. 13 2019, 15:13

I tried to like you

Tudtam, hogy valami nincs rendben, égnek állt minden apró kis hajszálam mihelyst kitettem a lábam a lakásomból. Amit egy pár hete vettem ismét birtokba, képes voltam magammal hozni Hruscsovot is, valami nem stimmelt Erisszel, így állatokkal együtt, költöztem vissza, miután majdnem tettlegességig fajult egy veszekedésünk, sose bántanám. Bár azt elviselném, ha velem tenne bármit, de arra képtelen lennék, hogy valaha is bántsam, akár szavakkal is. Reménytelenül szerelmesek vagyok, ezért is nem beszélek az anyámmal. Pedig nekem két fontos nő van az életemben, ő az egyik, a másik pedig a káosz koronázatlan királynője. Csupán egyik se bírja elviselni a másikat, ez mélységesen elszomorít.
Szükségem van az anyámra, jelen pillanatban azért, hogy együtt legyek vele, ha ennél is nagyobb baj ütné fel a fejét, akkor legalább az egyik fontos személy legyen velem. Pont ugyanolyan makacs vagyok, mint ő, szóval, ha szükséges a sarkában leszek, mint gyerekként, amikor valami dolga volt, de nem akartam egyedül maradni.
Az épületek romokban, az emberek ok nélkül (talán nincs okuk rá), de öldöklésbe kezdtek, kirakatok betörve, a sötétség az égen pedig nem azt jelentette, hogy éjszaka van. Valami fojtogató is van benne, pedig nem vagyok egyszerű halandó, mégis..idegörlő ez az egész. Anyámhoz se egyszerű bejutni, szokás szerint most is az irodájában van, itt is megbolondultak az emberek, s egyéb lényeg, nem is figyelnek igazán rám, a múltkor bezzeg rendesen átnézték minden adatom. Kopogás nélkül megyek be, nincs most idő a formalitásokra.
- Csak gyere velem, engedj egy kicsit a makacs, és konok viselkedésedből. Még mielőtt felvilágosítanál tudom, hogy ki vagy, és mire képes. De tájékoztatlak, hogy a fiad vagyok, teljes mértékben rád hasonlítok, szóval kérlek. Minden tisztelemmel, és nem azért, oké részben azért is, hogy Erisz fejébe beszéljek egy kis értelmet, ha sikerül. Más részben pedig magam mellett szeretnélek tudni, nem hívást akarok kapni arról, hogy életveszélyesen fekszel egy kórházi ágyon, mert valami hibbant istenség megtámadott. – támaszkodom meg az asztalán, kissé ellentmondást nem tűrő a hangom viszont van benne tisztelet is, mégis az anyámról van szó, és Athénéről. Ő is tudja a székben ülve nem lehet csinálni semmi érdemlegeset, ki kell menni a terepre, akár tetszik, akár nem. Pedig én is nyugodtan rajzolgathatnék, de minek? Itt a világvége, és ceruza helyett a kardomat kell előszedni.
Sikerül rávennem,hogy jöjjön velem, noha tudom máshova is menne, vagy maradt volna ott ahol volt eddig is. Fortuna pedig biztos nem a mi oldalunkon áll, hanem valahol nagyon messze innen.
- Az a te óriásod, igaz? – költői kérdésre nem várok választ, mesélt nekem róla, sokat, a csatáiról, hogy döngölte a földbe Árészt, hogy alázta meg Poszeidónt. Arról is mesélt milyen volt részt venni az óriások ellen, mert Gaia bepipult az istenekre. A szívem összeszorul Erisz láttán, még mindig azon az állásponton vagyok, hogy nem akarom bántani, inkább öljön meg, még az is kellemesebb lenne. Noha nagyon jól tudom, hogy mire képes, jelen pillanatban nem vagyok számára senki, és semmi, csupán egy aprócska gond, amit könnyen el tud intézni. Ha nem ő akkor az a szép szál óriás,aki elém is dobja a halandó maradékát, röhögve.
- Előbb csinálok belőled küklopszot. – vetem oda foghegyről neki, engem a nő érdekel, nem holmi óriás.
- Tudom, hogy nem fogsz rám hallgatni Erisz, sőt lehet rögtön ki is végzel, de nem kell ezt csinálnod. Mindenki tudja, hogy Káosz el fog dobni titeket mihelyst megszerzi a hatalmat. Akiben oly nagyon megbízol el fog árulni, amint elviszed neki az öcséd teljesítetted a kérését, a parancsát. Te is tudod, hogy ezután már nem leszel hasznos számára. Mit fogsz tenni, ha végez a világgal? Nem tudsz több káoszt okozni ami a lételemed. El fogsz sorvadni, mert hagytad, hogy átverjenek. Kérlek..most még visszafordulhatsz. – emelem rá a kékjeimet, tudom, hogy hiába. Ő már nem azaz istennő, aki mellett felébredtem, aki örült egy unikornisos bögrének és az Assassin’s Creed gyűjtői változatának, amihez járt egy Evie szobrocska. Ez a nő, aki előttem van kifordult önmagából, még akkor is, ha tudom minek az istennője.

POTUS
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

görög istenség

⌲ Foglalkozás :
elmegyógyintézet igazgató
⌲ Hozzászólások :
5
⌲ Csatlakoztam :
2019. Jan. 01.

TémanyitásTárgy: Re: I. Szín; Antracit   Vas. Jan. 13 2019, 21:04

Chaos & Madness
Crazy evil is much more fun than plain evil. • zene  • Credit:
A mai nap történelmet írunk. Ugyanis ez a nap lesz az, amikor minden véget ér. Csodálatos, nem igaz? A hanyatlás. A téboly. A káosz szülte torz világkép, és az emberek, akik rendre kifordultak önmagunkból. Nem kellett sok, csupán néhány suttogás, Erisz ösztönző szavai, tőlem pedig… még annyi sem. Elég volt a puszta jelenlétem ahhoz, hogy New York városa megszülje a sorozatgyilkosait; többet, amelyet a józanész egyáltalán felfogni képes. S többet, amelyet eddig a világ a magáénak tudhatott – igen, itt van mind, és nem törődvén a világvégével, alantas vágyaiknak eleget téve elégítik ki a gyilkos ösztönt. Van, aki gyilkol, van, aki erőszakol, és van, aki csak egyszerűen megháborodva fetreng mocsokban és vértócsában a hullahegyek tetején. Ez a világ már más, mint tegnap volt; minden és mindenki megváltozott benne. Ember embert eszik, testvér testvért gyilkol, a gyermek elárulja szüleit, a barátból ellenség lesz, és az ellenség baráttá válik – természetesen ez utóbbi csak tréfa. Itt már nem létezik többé olyan, hogy barátság. Mintha megszűnt volna minden normalitás a földön, ezen a girhes sárgolyón, és az ember végre visszatért önnön gyarló természetéhez. Ahhoz az eredendő ösztönlényhez, melynek hajdanán – még a kezdetek kezdetén – teremtődött. Gonosz dolog volt őket megfosztani valós lényüktől, s civilizált embert faragni belőlük a hosszas évezredek folyamán. Ám mindez a múlt, mert Erisz és jómagam vagyunk annyira kegyes istennők, hogy segítsük az eltévedt báránykákat visszaterelni a nyájhoz.
New York lángokban áll, mindent ellep az égett hús szaga, és a rothadás, mely érezhetően az emberek lelkéből árad – immár, hogy segítettük őket megvilágosodni, felszabadulni (!), s megfosztottuk őket a civilizáció és a társadalom béklyóitól.
Mezítláb lépdelek a retkes utcakövön, magam után húzva a hófehér – feltehetőleg valamilyen esküvői? – ruhámat, amely mostanra már igencsak viseltes lett, a fehér rész pedig sokkal inkább tűnik hamuszürkének, mintsem fehérnek. A ruhát díszítő drágakövek helyén immáron húscafatok és odaszáradt vér éktelenkedik. Kiegészítő gyanánt pedig emberi hajból tekertem karkötőt a csuklóm köré. És csináltam egyet Erisznek is, csak úgy, a rend kedvéért.
A nyomomban veszett kutyák hada; ők kísérnek engem utamon, miután mindegyszálig veszettségre ítéltettem a város kutyáit, akik habzó szájjal, acsarogva tépnek szét bárkit, aki csak a közelembe téved, ezáltal téve a szerencsétlen áldozatot is veszett vadállattá. Aligha mondhatni, hogy akár egyetlen épelméjű élő ember még létezik itt, mert aki még életben van, az mind őrült vagy veszett. A többiek pedig, nos, értelemszerűen hullák. A fenséges téboly és a dögök martalékává váltak mindnyájan. Szereztem is magamnak két házi kedvencet: emberekből. Ők megvesztek, már a legelején, ahogy betettem a lábamat a városba. Én pedig begyűjtöttem őket, leborotváltam a fejüket, mezítelen húsukba alvilági szimbólumokat véstem, nyakörvet és szájkosarat adtam rájuk, majd végezetül, mint aki jól végezte dolgát; aranyból készült láncra vertem őket. De nem többek ezek holmi vadállatnál, hisz’ pontosan úgy viselkednek, mint azok a veszett ebek, akik ugyancsak a nyomomban vannak – csak ők éppenséggel póráz nélkül kísérnek.
Keresztüllépek egy fejnélküli tetemen, aminek a letépett feje mindössze néhány méterre található a gazdájától; odarúgom az óriás elé amolyan desszert gyanánt, ha már végzett azzal a torzóval, amit jelen pillanatban is önfeledten majszolgat.
- Egyetértek – lépek oda a nővéremhez, akinek egyébként fogalma sincs róla, hogy nem Lüssza vagyok. És ez így van jól. – Igazi isteneknek. Tehát egyértelmű, hogy kettőnkről – lehelem, miközben az ajkam szegletébe aberrált ragadozóvigyor korcsosul. Magamhoz rántom a láncra vert ölebeimet, majd az egyikük gerincébe hanyag eleganciával dörgölöm a talpam, mintegy pihentetés gyanánt. Olyan, akár egy élő és lélegző sámli! Aztán, mint ahogy az várható volt, feltűnik a színen két önjelölt hős, akik nyilvánvalóan azzal a céllal jöttek, hogy véget vessenek a mi kis mókánknak, és egyszer s mindenkorra felszámolják a New York városából kreált játszóterünket.
Gunyoros fintor torzul a képemre, miközben az egyik kezemet a nővérem vállára vetem, így félig-meddig rátámaszkodva bökök fejemmel a férfi felé. – Az a félvér te hozzád tartozik?
Voltaképpen nem várok választ, tudom jól, hogy ez a hímnemű Erisz tartozéka, és az a nő ott mellette… hát, nyilvánvalóan ő is valaki. Valaki olyan, aki úgysem ismer fel engem – de még csak Lüsszát sem –, hiszen az én ikerhúgom felettébb jelentéktelenné vált Hádész oldalán, s miután a ketrecbe zárta őt az a féreg, még inkább elfelejtették a nevét mind az emberek, mind pedig az istenek körében. És mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok, Lüssza elégedetlenül kezd el mocorogni bennem. Nyugtalan és csalódott, és vigasztalhatatlanul szomorú, amiért neki sosem adatott meg az a fajta szerelem, ami Erisznek meg igen. Hirtelen dühödt féltékenység lesz rajta úrrá, tudom, érzem a zsigereinkben. Engem persze főként szórakoztat a dolog, de szegény, szegény kis Lüssza. Milyen kegyetlen is az élet, ugye?
Ideglelő, tébolyult nevetés szakadozik elő a tüdőm mélyéről, s gurgulázva tör ki onnan, ahogy engedek a kényszerű ösztönnek és hiénákat megszégyenítő módon elröhögöm magam. Majd gyorsan, még mielőtt a nővérem szóhoz juthatna, szórakozottan tapsolni kezdek.
- Milyen megható és szívhez szóló szerelmi vallomás! – fakadok ki, és még csak meg sem próbálom leplezni az undort, amelyet a félvér irányában táplálok. Kétségkívül az egyetlen használható fegyver, mely a férfi birtokában van, az, ha halálra untat minket. Igazán hatásos fegyver, szó se róla, ám most nem érünk rá ilyen apró-cseprő drámázásra. Remélem, hogy Erisznek is van annyi esze, hogy nem most kezdi el a párkapcsolati problémáit megoldani.
- Háh! Nem tanították neked az iskolában? – teszem fel a költői kérdést. Nyilván nem, hiszen csak egy félvér. – Minden, aminek kezdete van, az véget is ér egyszer. A világnak pusztulnia kell, ez így van megírva. – S engem még csak az sem izgat, ha Káosz ezek után eldob majd minket. Nem izgat, mert nem miatta vagyok itt; önmagam miatt jöttem. Én akarom, mi akarjuk, hogy vége legyen. Lüssza és én. – Mindannyian el fogunk sorvadni! – tárom szét a karjaimat teátrálisan, mániákus áhítattól részegülten. – Te is. Én is. Ő is. Mindannyian.
A hangom pedig ezúttal már nem csak az enyém, immár ketten vagyunk, ketten beszélünk; egyszerre zeng a szimfónia, mely torz és mégis mézédesen cseng, ahogy Lüssza lénye (és hangja) masszaként olvad eggyé az enyémmel.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: I. Szín; Antracit   

Vissza az elejére Go down
 
I. Szín; Antracit
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Kalandjátékok-
Ugrás: