Apollón & Árész

Nem elég, hogy a két gyerek helyben hagyott, muszáj voltam hagyni, tulajdonképpen miattam mentek át depressziósba. Az meg egy gyerekemnél se túl szerencsés, sőt…nálam se, akkor igazán nagy hülyeségeket tudok csinálni, bár nekem annak se kell lenni, hogy hülyeséget csináljak. De mégsem állítottam be úgy az öcsémhez, hogy szét vagyok verve. Elég neki majd normálisan látnia, és ma elég normálisan nézek ki. Nikének szóltam, ne keressen, a füvest látogatom meg, valószínű nem fogok józanul hazajönni, ne haragudjon érte. Lehet el se jutunk addig, ki tudja milyen állapotban a Raszta Manci.
Halk sóhajjal csengetek be, érzem, hogy ő itthon van a múzsáját nem. Neki mondjuk küldtem sms-t, és elküldött a picsába, nem mintha mehetnék oda, anyám is halott. Annak nem nagyon örültem először, most meg leszarom, amúgy se foglalkoztam már vele, amennyit hisztizett. Tulajdonképpen mindenen, érthető volt, hogy Zeusz mindennel is lefeküdt, ami élt, és mozgott. Amint nyílik az ajtó hatalmas szemekkel nézek öcsire.
- Ejj, de szarul nézel ki komám. Gyere ide te nagy mamlasz. – ölelem magamhoz szorosan, ahogy azt egy idősebb testvérnek illik. – Ne mondd, hogy még mindig engem gyászolsz, Füvecske. Inkább vágj hozzám egy jó kövéret, tépjük be istenesen, nem hagylak itt. -

Artemisz mellett Árész volt az a testvérem, akivel igazán közel álltunk egymáshoz. Pont ez volt a baj. Hogy a holdacskám ugyan az ikrem, de Árész meg mégiscsak a bátyám volt. És a fájó kulcsszó itt van. VOLT. Mert muszáj volt annak az idiótának hősködnie Káosszal szemben és itthagyni mindenkit. Nem csak engem, én nem számítok annyira, de Niké elvesztette a közös gyereküket, és persze ott vannak a gyerekei is. Akikből rengeteg van. És már nem fordulhatnak az apjukhoz, mert meghaltak. Uránia most kivételesen nem morog velem, hogy csak egy bong társaságában bámulom itthon a falat, olyan vagyok, mint a hatnapos, kimosott kutyaszar. Nem tudok mihez kezdeni magammal, olyan, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. Mindig ő volt, aki kicibált a bajból, de én nem tudtam rajta segíten. Pedig akartam. Nem hagytam volna magára, de ott voltak a fiai...nekem pedig az ittenieket kellett védenem. És már nincs többé.
Enerváltan állok fel, ahogy meghallom a csengőt. AHogy kinyitom az ajtót, teljesen biztos vagyok benne, hogy a gyásztól flashelem be Árészt, ahogy hatalmas vigyorral áll előttem. Már épp kezdeném annyiban hagyni a dolgot, mikor magához ölel, és azon az eltéveszthetetlen hangján kezd humorizálni.
- Hülye barom! -szipogom a vállába, de szorosan ölelem. -Persze, hogy gyászollak a bátyám vagy! Jól seggbe rúgnálak, de nincs hozzá erőm...gyere be!