Choi Mishil

Nagy szemekkel pislogok a nevelőanyámra, most végre elmondta, hogy kik az igazi szüleim, így tizenhat év után illendő már, nem? Megvonom a vállamat, és tovább folytatom a nimfa fojtogatását, meg akart lopni, halnia kell, végül puffanással ejtem el a halott testet, hogy a föld visszavegye, ami az övé. Bár lehet előbb meg kellett volna kérdeznem mit keresett a szobám közelében, nem rögtön megölni, most már mindegy.
- Nem kellettem nekik, nem érdekelnek. Az sem érdekel, hogy te neveltél fel, ha nem te akkor majd valaki más. Félvér vagyok, nem érzek hálát, nem érzek semmit, csak pillanatnyi örömöt, ha valakinek eltörhetem a csontját, vagy a vérébe fullaszthatom az illetőt. – bájosan, szinte fenyegetően mosolygok a szőke istennőre, végül intek egyet, és lesétálok a tópartra, remélem nem akar utánam jönni, nem akarom hallgatni jelen pillanatban, hogy mennyire szerencsés vagyok vele. Miért is lennék? Kapok tőle ruhát, élelmet, és megölhetek néha pár kellemetlenkedőt, alig várom, hogy elhúzhassak tőle, nem vágyom arra, amit ő tud adni. Nem akarok gyerekeket se, szerelmet meg pláne nem. A testiség meg biztos jó annak, aki élvezi, én nem, úgyhogy az orgiákon is csak üres szemekkel néző fiatal nő vagyok, a legutóbbi alakot is elküldtem melegebb éghajlatra, örüljön, hogy nem öltem meg, mint az elsőt.

Éreztem valamit, amikor megláttam anyámat és az öcsémet, pufók gyerek, még aranyosnak is mondanám, de nem az. Miért bömböl? Hihetetlenül hangos, kedvem lett volna betömni valamivel a száját, ha két percnél tovább maradnak mellettem. De akkor is volt valami fura érzésem, hiányérzetem lett, engem nem szeretgetett senki sem. Aphroditétől sem kaptam egy fikarcnyi szeretetet sem, felnevelt, örüljek neki, ennek már pár száz éve, amikor meguntam akkor leléptem. Utazgatni volt kedvem, Csoszonba mondjuk most jöttem először, viszont idevalósinak nézek ki, elég volt két szót hallanom, hogy elsajátítsam a nyelvet.
Éppen a vacsorámat fogyasztom, amikor valaki egy erszényt dob elém, meg sem számolom, pénz van benne, elég soknak tűnik. Érdeklődve nézek az idegenre, mondja el mit akar. Eléggé zsúfolva van a hely, viszont engem kerülnek, biztos a csodálatos kisugárzásom teszi ezt.
- A hotel? Ah, értem. Ennyire szúrja az isteneket, hogy itt vannak a japánok. Hm…rendben van, megcsinálom. Úgysem tudják ki vagyok. – mosolyodom el egészen kegyetlenül, tényleg olyan vagyok, mint egy szellem.
A Glory Hotel pedig másnap az egekbe repült, sajnálatos módon az istenek nem voltak ott, sem azok, akik életet adtak nekem, biztos a húsgombócot sétáltatták.
Ismerős energiát érzek magam mögött, nem vonom ki a kardom.
- Ugyan Sakura, te is tudod, hogy döntetlen mindig a küzdelmünk. - fordulok felé egy bájos mosollyal. - Túl jól fizettek azért a munkáért, ideje hazamennetek. -

Letörlöm a késemet, a rongyot pedig a testre hajítom, dolgom van, érzem én is, hogy Korea hegyeiben nagy buli készül, így hát olyan helyre teleportálok amit még belátok, szerencsére van éjjellátóm, bár jó a szemem. Ma még a legkisebb húgomat is sikerült látnom, amikor Kratoszék sétáltak vele. Ő legalább nem sírt, mint valami malac. Tulajdonképpen az összes testvéremet láttam felnőni.
Árész üvöltését még az is meghallotta szerintem, aki nem akarta. Micsoda fejlemények, egy pillanatra összeszorul a szívem, és a torkom. Az a szemét ribanc, átverte Árészt is, valószínű akkor engem is. Mert akármennyire is szeretném tagadni láttam őket mennyire örültek, amikor a húgom az Államokba költözött, vagy hogy az öcsém megkapta a megérdemelt rangot. Talán időben is tűnök el, hogy ne vegyenek észre, nem én vagyok a lényeg, hanem a többi isten, akikkel le kell számolniuk.