Seo Na Rae

Puszit nyomok a nyolcéves fiam fejére, amolyan nem lesz semmi baj mozdulat ez, de még ő is érzi, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon félre ment egy napja, lebuktunk. Mivel velem van ezért nem menekülhetek tovább, talán ő megúszhatja, ha én nem is.
- Bármi történjen velem, ígérd meg, hogy kitartasz az elképzelésed mellett, rendben? – simítok végig az arcán egy mosollyal, neki túl kell élnie, nem gondolok más lehetőségre mert nincs. Az életemet adnám érte, túléltem az NDK-t, úgy látszik a szülőföldemen fogok meghalni, ami ketté szakadt, azért menekítettek ki engem is sok éve. Csupán egy esküvői fotóm van a szüleimről, meg a zenedobod, amit a fiamra hagyok, legalább ez majd emlékezteti rám. Elszakítanak tőle, nem vagyok olyan félvér, aki az istenekhez imádkozik, mégis kérem magamban, hogy ne lássa a kivégzésem.
- Hé! El ne vidd azt a gyereket, szerinted nem kell tanulnia az anyja hibájából? Sokkal okosabbnak kellett volna lenned, most nézd meg, példát kell statuálnom veled. Főleg egy rokonnal. – üti meg a hangom egy női hang, tömény gyűlölettel pillantok fel rá, nem érdekel, hogy az utolsó mondatát már ógörögül intézte felém.
A saját véremben fuldokolok, még azt is hallom, hogy Henning üvöltve sír, képtelen vagyok arra is, hogy a szemem kinyissam. Pár centivel arrébb fogja a fegyvert és tényleg meghalok, így sem rózsásabb a helyzet.
- Ne engem…vidd a fiamat. – nyöszörgöm az ismeretlen félvérnek alig hallhatóan. Nem biztos, hogy élve átjutnék bárhova is. – Még van esélyem így, hogy lássam felnőttként… -

Túléltem a kivégzésem, munkatáborba is lettem száműzve, amíg meg nem halok. Kedvem lett volna képen röhögni azt aki a döntést hozta. Eddig nem igazán sikerült engem megölni, na jó majdnem sikerült, de átlagos halandó nem fog a közel kerülni a szívemhez, az egyszer biztos. Mégis tettem a dolgomat, kibírtam a napi munkát, vagy éppen a verést, ha arról volt szó, még más helyett is elviseltem a tisztek brutalitását. Egészen addig amíg új tiszt jelent meg, nem értem miért kaptam én több ételt, vizet, de megosztottam azokkal akikkel egy fedél alatt laktam. Nekik több szükség volt rá, mint nekem. Hálásan néztem mindig a férfira, segített nekünk, túlélni legfőképpen.

Mégsem kellett életem végéig munkatáborban töltenem az időmet, hét éve, hogy Phenjanba cipeltek, és kijelentették, hogy mától itt lakom, és itt is fogok dolgozni, mint titkárnő. Mindennap úgy fekszem le a picike lakás, ágyában, hogy remélem egyszer megdöntik a hatalmát ennek a fasznak. Elszakított mindenkitől, aki fontos számomra, de azt legalább tudom, hogy a fiam sok borsot tört a vezetőség orra alá. Talán hamarosan láthatom őt újra.