Titania Pixie

Vannak napok, amikor érzed, hogy nem kéne kisétálnod a lakásodból. Na pont ezt éreztem én is. De dolgoznom meg muszáj, úgyhogy felöltöztem és elmentem az oviba. Szeretem a gyerekeket, akkor is, ha nekem nincs. Ők még legalább hisznek bennünk; tündérekben. Amíg lesznek apró emberi lények nekünk sem kell nagyon aggódni. Néhányukhoz én magam látogatok el, s hagyok ott egy pénzérmét, a fogtündér helyett. Nem kéne megtennem, viszont szeretem nézni ahogy megtalálják a pénzt, és örülnek neki. Nem a szülők teszik oda, csak azt hiszik.
Mosolyt erőltetve lépek be az épületbe, hogy aztán a kabátomat, s a táskámat letegyem. Ez az óvoda nem rossz, ahhoz képest, hogy gazdag szülők gyerekei járnak ide, a gyerekek normálisak. Természetesen azért, mert arra tanítjuk őket, hogy nem minden a pénz, a parancsolgatás pedig semmire se vezet. Nem mindegy a hangsúly, ezt királynőként pontosan tudom.
- Kis hableány..Mackótestvér..melyik mese legyen először? – ülök le a szőnyeg közepére, hagyom, hogy a leggyorsabb gyerkőcök az ölembe üljenek, elég apró vagyok így két kislányé a fődíj. Lágy mosollyal tekintek körbe, az összes picikéért megéri ezt csinálni, olyanok, mint a csiszolatlan gyémántok, nekem kell formálni őket, meg a szüleiknek.
- Kis hableány! – hangzik a válasz, s még mindig bújnak, nincs szükségem könyvre, hogy el tudjam mondani nekik.

Gyűlölöm az exférjemet, tiszta szívemből. Eleinte persze semmi gond nem volt közöttünk, de ő nem akart vezető lenni, uralkodni akart a tündéreken, amit nem hagytam, ezért is száműztem a Tündérek Ligetéből. Ennek persze nagyon sok ideje, azóta mi sem élünk ott, viszont így sem térhet oda vissza. Pláne azután, hogy az életemre tört párszor, mint ma is tette. A csuklóimon még mindig látszik a szorítása nyoma, hiába zsugorodtam össze kicsire, és repültem el. Kis kitérő után nem haza repülök, hanem ahhoz a férfihoz akiben feltétel nélkül megbízom, csupán nem kötöm az orrára. Még apró tündérként kopogok be, aztán be is repülök miután kinyitja az ajtót. Vissza is változom, hogy hozzá tudjak bújni.
- Megint itt volt..annyira utálom. Miért nem bír végre békén hagyni? Több száz éve már, hogy száműztem.. Biztos fáj neki, hogy téged..vagyis tudod, hogy veled vagyok. – dohogom a pólójába. Miért olyan nehéz kimondani, a szeretlek szót?