Come one, you like me

Kilenc múzsa. Mindegyikük szebbnél szebb, vonzó nő, és lesnék minden kívánságomat. Erre tessék, én melyikbe zúgtam bele…abba az egybe, amelyik hallani sem akart rólam. Uránia olyan gyönyörű, hogy azt egészen megfogni sem tudtam volna, és úgy tűnt, minden fortélyom hatástalan. Egyfolytában elhajtott, tök mindegy, hogy virággal, verssel vagy mivel mentem oda. Hallani sem akart rólam. Én pedig elkeseredtem, de igazából a B tervem se hatotta meg. Azzal, hogy mindenkivel össze álltam, aki csak szembe jött, nem értem el semmit. Nem lett féltékeny, nem omlott a karjaimba, én meg kezdtem egyre kétségbe esettebb lenni.
Kellemes meleg éjszaka volt, és tudtam, hogy a mezőn figyeli a csillagokat. Nem akartam csak úgy rátörni, de akartam adni a dolognak még egy esélyt. Így szedtem egy nagy csokor vadvirágot, és írtam egy utolsó szonettet, majd minden elszántságommal elindultam a tisztás felé. És igazam is volt, ott ült, egy takarón, és az eget bámulta. A csillagok fénye finoman játszott fehér bőrén, és a szívem, a torkomba ugrott. Annyira gyönyörű volt, én pedig még soha nem voltam olyan szerelmes.
- Uránia! –szólítottam halk, kedves hangon, hogy ne ijedjen meg tőlem. Oda léptem mellé, a hátam mögé rejtve a nagy csokrot.
- Csatlakozhatok hozzád, szépségem? Esküszöm, nem leszek hülye! –mosolyogtam, és csendben vártam válaszát. És reménykedtem.

A múzsák vezetője..áh kösz Zeusz tényleg, annyira hálás ez a feladat, hogy mindennap megéri felébredni, aztán a húgaimat rendezni, amúgy szerencsére nemcsak én vagyok normális a családban. Euterpével is nagyon jól ki lehet jönni, de próbáljon meg valaki két szót beszélni Melpomenével, garantáltan hajhullás lesz a vége.  Az igazi tragika, főleg, mert nem is figyel rá Apolló, meg is sértődött rendesen, most amúgy tehetek róla, hogy körülöttem legyeskedik? Egyáltalán nem érdekel amúgy se mit csinál. Felőlem azzal hentereg, akivel akar, csak engem hagyjon békén, nem szeretnék mást csinálni, mint a csillagokat figyelni, meg a testvéreimre, mert amúgy némelyikük a balkezét se tudná megtalálni.
Úgyhogy az éjszaka beköszöntével fogom a kis pokrócom, s megyek le a mezőre, tiszta ma az ég, így nyugodtan vizsgálhatom a csillagokat, ma éppen a Nagy Göncöl van terítéken. Megforgatom a szemem, már megint itt van, de én ugyan meg nem fordulok. Ha azt hiszi sosem érzem meg mikor van a közelemben, nagyon is téved.
- Apolló.. – sóhajtok halkan, mint akit zavarna, hogy itt van..amúgy zavar is.
- Ne tégy olyanra esküt, amit nem tudsz betartani. De persze, miért is küldenélek el? Még a végén megint hisztis lennél, az meg a művészhalandókra nézve nagyon rossz lenne. – ingatam meg a fejem halvány mosollyal.
- Mi járatban? Nem ért rá valaki más a testvéreim közül? -

Hetekig kotlottam ezen a versen. Rengetegszer újra írtam, át fogalmaztam, kidobtam egy csomó verzióját. Mert egyikben sem éreztem úgy, hogy megfogtam volna a szépségét, lényének kedvességét, csodálatos kisugárzását, mindent, ami ő. Egy szó sem ér fel hozzá, egyszerűen leírhatatlan, hogy mit érzek iránta. És ez elkeserítő. Én, a művészetek istene, nem tudok megfogalmazni egy költeményt, hebegő kisfiú leszek a közelében. Mi ez, ha nem igazi, és megmásíthatatlan szerelem? Mert tudom, hogy ez a nő kell nekem, nem csak egy éjszakára, csak megfogalmazni képtelen vagyok, azt pedig hogy, "Figyelj, szeretlek!" túl egyszerűnek tartom. Lényem része, hogy semmit sem tudok ilyen könnyen megfogalmazni, nem megy. Viszont, talán az is a baj, hogy én túl bohém vagyok hozzá. A múzsák vezetőjeként azért neki mégiscsak komolynak kell lennie, én pedig semmit sem vagyok képes komolyan venni. Illetve eddig nem voltam. Az, amit iránta érzek viszont komoly, sosem merném elbagatelizálni.
Éppen ezért dobog a torkomban a szívem, még akkor is, mikor előtte állok. Zavarom őt, látom rajta, és nem örülök neki. De valószínűleg már annyit látott komolytalankodni, hogy zsigeri tikkje van már attól is, ha csak rám gondol.
-Tényleg nem leszek hülye na! És nem leszek hisztis sem. -szusszanok, ahogy lehuppanok mellé a pokrócra, és felé nyújtom a nagy csokrot. Olyan virágokból csináltam, amiket szeret, és a tógám egyik zsebében ott lapul a vers is. Tényleg, komolyan udvarolni akarok neki, éppen itt lesz az ideje.
-Nem érdekelnek a testvéreid...te érdekelsz. Remélem, tetszik a csokor...és...írtam is neked valamit. Tényleg....igazán szívből jött. Mert, nagyon tetszel. Csodálatos nő vagy.

Nem értem komolyan nem értem, hogy mit esznek a testvéreim Apollónban.. Ha lenne egy hangyányi kis komolyság is benne talán én is másképpen vélekednék róla. De eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy lenne. Tudom, hogy fel akart bosszantani, ami nem sikerült neki, nem érdekel kivel szórakozik, miért kéne? Azt csinál, ami akar, elméletileg a főnököm, gyakorlatilag meg..egy hatalmas gyerek, akire oda kell figyelnem.
Mégsem zavarom el, csupán a szememet forgatom meg, jelezvén, zavar, mégsem fogok ellene semmit.
- Ó, lehet a végén azt mondom, hogy gratulálok felnőttél.. – pillantok rá gyanúsan, aztán átveszem egy mosollyal a csokrot, s beleszagolok, a kedvenceimet hozta.
- Kukkoló vagy, viszont nagyon szépen köszönöm a csokrot. Azzal szöszmötöltél az előző hetekben? Tényleg ennyire tepersz értem, mégis miért? Bárkit megkaphatsz..miért kell minden férfinak az, akit nem kaphat meg? – nézek fel a csillagokra, majd vissza rá. Nekem ez az egész magas, Tháliának persze könnyen megy, két szép szó és odadobja magát bármelyik istennek.
- Olvasd fel nekem, kérlek. – jelenik meg az arcomon egy mosoly, aztán közelebb húzódom hozzá. Nem tudom, hogy képes lennék-e teljesen elköteleződni, bár a fontosabb kérdés, hogy ő tudna? Amit nem hiszek, egyikünk sem az a fajta.
- Ha azt mondom próbáljuk meg van azért néhány szabályom, ami mind a kettőnknek tökéletes lesz. – hatom a fejemet a vállára.