Mannis Drake

A legtöbb háború tekintetek között kerül megvívásra először, s így, minden, mi história, e két lélek között húzódó anyagtalan, láthatatlan frontvonalon íratik. Létük lapjaira a résztvevő felek szívdobbanásai nyomják rá a tollat, a sötét, vérszínű tintát pedig érzéseik káosza szolgáltatja, nem is sejtvén, hogy még meg nem hozott döntéseikkel, ki nem mondott szavaikkal, ki nem vont pallosaikkal is egy már kijelölt úton teszik meg első, járni tanuló gyermekekre jellemző bizonytalan lépteiket. Hiszen ama kozmikus tollat nem az ő ujjuk kontroll után áhítozó, erős szorítása, hanem nornák éteri, mégis elszakíthatatlan fonalai ölelik körül, s kísérik annak mozgását lankadatlan figyelemmel, az örökkévalóság éberségével. Így voyeur pozíciójukat elfoglalva passzív résztvevőivé, megfigyelőivé válhattak annak a világegyetem méretű homokórába zárt szemcse lehullásának, mely homokszemen belül egy még ifjú élet egy nála sokkal idősebb, s tapasztalat súlyától nehéz koponyájú férfialakkal nézett szembe. A fiatal tekintete elárulta érzéseit, némasággal sikította az Örök Birodalom levegőjébe zavarodottságát, noha lényének rezgéseiben csekély tudásával is érezte, hogy hiábavaló, süket fülekre talál majd nyíló száján kiadott hangja. Egy artikulálatlan, elkeseredett kérdés: "Hallotok?" Igaza lett. Nem érkezett felelet. Nem csak azt nem értette, miért kötik meg őt, miért egy hatalmas fa rabja, azt sem, foglyul ejtői miért jönnek el hozzá újra és újra, ha nem tervezik szabadjára engedni, arra sem talált magyarázatot, hogy a béklyóit tartó kezek tulajdonosai nem értik félelmét és értetlenségét vagy csupán lerázzák azt magukról, mintha nem volnának többek puszta zavaró homokszemcséknél vagy a felhők duzzadt szemeiből aláhulló édes könnycseppeknél bőrükön. Pedig ő kiáltani próbált. Mozgott, ficánkolt, remélte, hogy esszenciájának üvöltése meghallgatásra találtatik. Ám aztán már nem kiáltott. Helyette ő kezdett meghallgatni. És nem csak hallgatott, ó, nem. Érteni kezdett. Érteni az ingereket maga körül. A fát, ami előbb egyre kevésbé tűnt csak nagynak, ekkor ez az aprócskának nevezhető tény még nem keltette fel igazán érdeklődését, inkább olyvalami volt, melyet elraktározott tudata mélyén, majd előhalászta azt, mikor feje egyszintbe került az életforma terebélyes koronájával, még inkább, mikor arra már fentről nézhetett le. Igen, ekkor megértette a magasságot. A nagyságot, és nem csupán annak fizikai értelmében, mert ekkorra már érezte, s értette az idegességüktől emelkedő hőt valahányszor rápillantottak, az illatfoszlányokat, a hangokat, melyek halkak voltak ugyan, az egyesekéből kiszűrődő reszketegség úgy üvöltött, ahogy ő tette nem is oly régen. Félték őt. Azon csodálkozott, vajon az ő félelme is ilyen illatú volt-e. E gondolat viszont valami újat szült benne: megágyazott a düh keserű mérgének, méregnek, melyről még nem is sejtette, hogy már ott lakozik testében, végzetes, kérlelhetetlen fegyverként. S ahogy ez a tűz ott lángolt szemében, talán korához mérten meglepő bölcsességről tanúskodva mélyen nézett abba a páratlanba, mely akkor rámeredt.
- Gyermek még. - szólt így a Mindenek Atyja, megállapításán, amely egy döntés meghozatala is volt egyben, nem elaborált tovább, inkább a csendnek adva tovább a szót. S a gyermek értette. A gyermek látta a szemében a mérleget, mely határozottan dőlt el egy irányba. Béklyói eztán lehullottak, de tudta, nem szabadság ez. Mielőtt zuhanni kezdett volna, meg sem állva Midgardig, kicsit elfordította fejét, keserűségének tükrei ezáltal izzó kék íriszekre vetültek. Hiába volt az vizet idéző áthatolhatatlan kékség, tűznek természetadta kecsességgel táncoló lángnyelveit fedezte fel mögöttük. Haragjának bűze zavarta orrjáratait, később jött csak rá, hogy annak okán volt oly maró, perzselő mivoltú, mert gyűlölettel elegyült. Már nem látta, hogy a férfi ujjai rászorulnak egy tompa fegyver markolatára. Azt pedig egyikük sem látta, hogy a nornák cérnáin lebegve az univerzum tolla már régen megírt betűk korvonalain lejt, lassú, borús keringőt.


A csatatér fegyverek, mágia és elemi erők mellett tekintetek kereszttüzétől ég jövőjükben, az elkerülhetetlenség kapujában. Azon helyen, a megfoghatatlan keretek között, halál szagának kezét fogja meg a szél, hogy végigszaladjanak a tér felettt, akár vígan, gondtalanul játszó gyerekek. De a könnyed kettős játéka, akárcsak az életek elmúlása nem lel olyat, ki figyelmét nekik szentelné, távozófélben lévő hangjukat szelek üvöltése és az ég nyughatatlan, szüntelen dörgése nyomja el, így magányosságukban foglalják el helyüket a néma sötétségben. Úgy múlnak el, hoy hiányukra nem figyel fel két szereplő, az egyikük valósággal világító borostyánjai letekintenek a büszkén és félelem nélkül kihúzott hátú alakra, kinek saját szelei dobálták, szinte püfölték szőke, mellkasára hulló arcszőrzetét. Kékjei épp úgy válaszolnak, mint egykoron, amikor még nem volt nála ennyivel hatalmasabb a teremtmény. Az pedig, ki megszűnt már gyermeknek létezni, többé nem próbál kiáltani. Nincsenek többé béklyók, melyek visszatartanák mocorgását, mégis, a képben, mi egyszerre volt, s lesz, majdhogynem mozdulatlanul magaslik, mintegy setét toronnyá válva, mely az Yggdrassil bármely ágáról, mind a Kilenc Világból egyaránt látható.
A fegyver emelkedik és vele a levegőt szeli tulaja, rettentő karjával az általa legutáltabb felé lendítve. Nyílik a száj, s a nyelvet elönti az a keserű íz, mit annyi évvel azelőtt érzett először. A méreg íze.

Mintegy transzból ébredvén arra gondol, a háborúk tekintetek között kerülnek megvívásra először. Ahogy az övéi, olvashatatlanságukkal, sztoikus nyugalmukkal meredtek ismerős zafírokba, konstatálnia kellett, nem azokra pillant, kiével hadakozása régen megkezdődött. Ezen mélységek nem voltak háborgóak, könnyek fátyolozták ugyan, e finom selymet is legyőző vékony függöny mögül mintha megértés tekintett volna ki reá utolsó pillanataiban. A női test mozgása minimálisra csökkent, nem küzdött tovább azon láncokkal, melyet a másik gyilkos ölelése jelentett. Talán eme furcsa, váratlan kötelék, e megkésett válasz egy régi kérdésre, vitte rá gyilkosát arra, hogy testével mozduljon, s úgy pozicionálja magát, hogy eltakarja azt a sorsot, mi a férjére vár ezen pillanatokban. Így Frigga utolsó pillantása, mielőtt minimális erőt kifejtve összezúzta volna, az övé volt. Mögötte Fenrir elégedett morgása a maga puritán szimplicitásával jelzett felé: bevégeztetett. Érezte őt, érezte gondolatait, csökkenő vérszomját, de csak részben figyelt rá. Azzal volt elfoglalva, hogy visszanyelje az epés ízt. Vissza a keserűséget. Vissza a mérget.

- Segíthetek, uram? - kizökkenve még egy pillantást vet az előtte lévő sötét képre, mely tökéletes kontrasztban pompázott a mögötte lévő fehér fallal, mielőtt a női hang felé fordította volna fejét, hogy tekintete a pupillák körüli akvamarin cirkulárékat kezdje fürkészni. Szája haloványan görbül felfelé, ahogy higgadtan egy gigászi hüllő festménye felé mutat.
- Mesélne nekem erről a képről? - tudata mélyén regisztrálja a megértést a kékekben, mielőtt visszafordítaná beszélgetésük tárgyára a figyelmét, ízlelgetve a táblácskán álló egyetlen szót: