Lets do something fucking stupid!

Az életem jelentősen felgyorsult, mióta megismertem a családomat, úgy is mondhatnám, hogy a feje tetejére állt. Pont ezért élvezem annyira a kis nyugalmat, amit a Norfolki kikötőben állomásozó hadihajók mustrálása okoz. Szép példány mindegyik, mennék velük simán egy kört, de az ember egymaga nem fog repülőgépszállító hajót lopni. Akkor sem, ha már nem ember, vagyishát félisten, hanem történetesen isten.
Az is hirtelen történt. Egyik pillanatban még ott volt apánk, a következőben már Iaszó közölte velünk, hogy ja, hát nem, az öreg halott, aztán mire kettőt pislanthattunk volna, az Istenek Tanácsa úgy döntött, hogy két meghalt isteni féltesónk erejét nekünk adják, nesztek, ne menjen kárba. Így lettem én a terror maga, ami elég rendesen pofán vert, csak egy tisztességes kocsmatúra bírt kivakarni belőle.
Ahogy a hajókat nézegetem, a szemem sarkából feltűnik egy magas, elegáns férfi, és a jelzőkéim is azonnal bejeleznek. Layton az, az öcsém, aki mivel ikeristenek erejét kaptuk meg, elég közel húzott minket egymáshoz. Elnézem, ahogy majdhogynem ugyan olyan tekintettel méregeti az anyahajót, amivel az előbb én is. Vigyor kúszik szét az arcomon, ahogy mellé suhanok, össze csapom a sarkaimat, és felnézek a tiszteletet parancsoló hajóra.
- Ugyan arra gondolsz, amire én, tesó? -kérdezem vigyorogva, és ha bele megy, valami eszelős nagy faszságot fogunk elkövetni hamarosan.