Who we are

Sosem volt egyszerű dolgunk, a város legszegényebb részén lakunk, gyakran nincs mit enni, s ha esetleg jut valami az asztalra, azt a beteg apámnak adjuk. Vagyis adtuk, pár nappal ezelőtt meghalt, aztán anyám is, a bánatba. Egyedül ástam meg a sírjaikat, és temettem el őket, nem vittek magukkal semmit a túlvilágra, csupán egy könyvet, az összes kemény munkával keresett pénzük arra ment el, hogy megtanuljak írni, és olvasni. Hogy jobb sorom legyen. Nincs férjem, se gyerekem, valószínűnek tartom nem is lesz. Már rég férjhez kellett volna mennem, vénlánynak hívnak, és az is vagyok. Fontosabb volt, hogy a szüleimmel legyek, anyám képtelen lett volna rá, hogy egyedül ellássa apámat, neki muszáj volt itthon lennie, nekem pedig alkalmi munkákat vállalni. Tudom, hogy a város falain belül jól élnek, nem törődnek velünk, akik miatt élvezhetik a fényűzést. Nekik drága selyem hanbok jár, több színben is, ami meg rajtam van több helyen is lyukas.
Lódobogásra leszek figyelmes, így kimegyek a kunyhó elé. Mégis mit keresnek itt? Több felfegyverkezett katona is kíséri őket. Ekkor üti meg a fülemet a kiabálás, meglepetten pislogok, mert rám kiabáltak.
- Meghajolni a császári család tagjai előtt! – kiabál rám a hírnök, aztán egy finom ruhákba öltözött hölgy kacag fel, és néz le rám a lóról.
- Ugyan már, ez csak egy szakadt paraszt! Meg sem kellett volna állnunk itt! Bátyám! A császár vár minket. Ugye nem akarod megvárakoztatni a nagybátyánk? -
Minden erőmet összeszedve térdelek le előttük, és hajolok meg, óvatosan felpillantva a megszólított férfira.

A császári család egyik balhésabb tagja vagyok. Gyakran lógok el, járok a köznép között, keveredek bunyókba és figyelem az életet. Láttam pár napja egy gyönyörű síró nőt, aki épp sírokat ásott, majdnem megszakadt a szívem érte. De nem mertem megközelíteni sem, pedig átkaroltam volna a vállát, hogy kisírhassa magát rajtam, de a látvány is olyan fájdalmas volt, majdnem belehasadtam. Azóta sem jártam erre, mert a gondolat is fájt, pedig szívesen megismertem volna őt. Vagy társaságot nyújtani neki csak, hogy ne legyen magányos. Nem értem, hogy egy olyan gyönyörű nő miért van egyedül, pedig megérdemelné a boldogságot. Persze én sem keresem a boldogságot, nekem is régen nősnek kéne lennem, de nem érdekel, csak a császár unokaöccse vagyok, nem valami fontos tag.
De el kell mennünk az udvarba, a koronaherceg kuzin miatt.
- Megállni! - szólok előre, ahogy a szép nő kunyhója elé érünk, de a hírnök természetesen nem bír magával, be kell jelentenie, hogy kik jönnek. Lepattanok a lóról és a húgom pofátlan, mint mindig...
- Eun Chae, ha nem fogod be a szádat, akkor nem lesz mivel beszélned többé. - dörrenek rá. - Menjetek előre, egyedül is tudom az utat, a wangseja megérti majd a késlekedésem. - majd intek a menetnek, hogy haladjanak tovább, nélkülem, nem kellek én ehhez az egészhez.
De ő letérdel és rápillantok, ahogy felemeli rám a tekintetét, majd odatérdelek elé, hogy felállítsam őt.
- Bocsássa meg a húgom és az udvartartásunk mérhetetlen modortalanságát. Yi Jin Sun vagyok, a császár legfiatalabb öccsének fia. Részvétem a családja miatt... Jól van? - érintem meg az arcát és finom mozdulatokkal porolom le a hanbokját a térdénél, mert gondolom nincs másik ruhája és vigyázni szeretne erre.

Nem igazán értem miért előttem állnak meg, nem csinálok semmi különöset. Tulajdonképpen túlélésre játszom mindennap. Néha, ha elég kosarat tudok fonni akkor elviszem a piacra, hogy eladjam, de ez sem most fog megtörténni, a két sír ásása miatt alig érzem a kezeim, az ásó teljesen felsértette a kezem, a legkisebb mozdulatra is fájnak. Csendben nézem végig a kis összeszólalkozást, ha képes lennék elmosolyodni megtenném, Ragyogó Kegyelmesség. Biztos az volt, amíg nem nőtt fel, most inkább tűnik elviselhetetlen hercegnőnek.
Hálás tekintettel nézek rá, amíg felsegít.
- Nem történt semmi baj, az udvar amúgy is szereti a feltűnösködést, vagy csak nem vagyok hozzászokva, hogy megálljanak itt. Shin Eun Ae. Köszönöm…de honnan tudja? Mihez képest? Egy hét alatt egyedül maradtam, de a szüleim együtt vannak. Engem pedig ők neveltek fel, úgyhogy biztos talpon maradok még egy darabon. – mosolyodom el kedvesen, pedig mélyen legbelül megrémiszt az érintése, főleg, mert így látom a szemeimet, ismerős a tekintete. Feleslegesen porolja le a ruhám, de azért hálás vagyok.
- Ön volt az…akivel találkoztam a piacon, igaz? Csak a szemeit láttam, de biztos vagyok benne. – esik le a dolog, egy pillanatra végig futtatom a tekintetem a lovon is, aztán veszek elő egy ruhadíszt, amit a kezébe adok. – Köszönöm, hogy titokban gondoskodott rólunk, a gyógyszerek csillapítani tudták édesapám fájdalmait, békében távozott. – mivel az utóbbi napokban már eleget sírtam, így már nem vagyok képes könnyekre. Legszívesebben megölelném, túl piszkos vagyok hozzá, és ő egy herceg, amíg én egy egyszerű parasztlány, nem lenne illendő.
- Nem kellene mennie? Mégis csak fontos dologról van szó, ha ennyien a palota környékére özönlöttek. – kérdezem kíváncsian, nem mintha szeretném, hogy menjen, végre nem vagyok egyedül.

Eun Chae azóta ilyen, mióta... nagyon régen. Nem lett elengedve az országból, így egy karót nyelt picsa lett belőle. De lesz ez még így sem. Viszont nekem muszáj itt megállnom. Először akkor láttam őt, amikor a piacon vettem tőle egy kosarat, mert gyönyörű darab volt és anyám születésnapja is, aki örült, hogy mindenféle finomságot pakoltam bele. Ha tudná, hogy most azzal a kosárral jár virágot szedni...
- Le szokhatnának róla, mert néha rémesen kínos amit csinálnak protokoll címén. Örülök, Shin Eun Ae. Gyönyörű neve van, akár kegyed. Ah... Nem sok időt töltök a falak között, jobban szeretem ezt a világot és láttam, ahogy... Sajnálom ami történt, de nyugtassa a tudat, hogy egy következő életben boldogabbak lesznek és akkor is együtt lehetnek. - fogom meg a kezeit egy pillanatra. Próbálom a tekintetét kerülni, mert tudom, hogy fel fog ismerni, mindig azzal cukkolnak, hogy a szemeimet nem tudom rejtegetni.
- Lebuktam. Én voltam az aki azt a nagy kosarat vette, igen, édesanyám kedvence azóta is. - mosolygok zavaromban, majd megilletődöm a dísz láttán és önkéntelenül a szívemhez szorítom az ajándékát. - Ez volt a legkevesebb amit tehettem, ha már megmenteni nem tudtam őt, láttam milyen egy szenvedő ember, legalább ettől próbáltam megkímélni őt, hogy könnyebb legyen neki. - látom rajta, hogy olyan kimerült, hogy sírni sem tud, én pedig átölelem őt és a hátára simítok, majd rájövök, hogy milyen illetlen vagyok és elengedem óvatosan.
- De, mennem kellene. A koronahercegnek végre arát találtak. A Mangjeolok hercegnőjét. - elnevetem magam, mert még mindig hihetetlen, mint mikor először hallottam, hogy kit vesz el a nemes kuzin. - Amikor visszatérek, akkor újra felkeresem. Addig pedig a szívemnél fogom őrizni ezt. - mutatom fel a ruhadíszét és lóra pattanok.
Azt nem is mondtam neki, hogy az inasom utasítottam, hogy a távollétemben folytassa amit eddig csináltam. Minden nap, legalább három napra elegendő élelmet küldjön neki és egy új ruhát is intéztem neki, remélem jó lesz rá, mert csak a szememre hagyatkozhattam.

- Néha pedig roppant mókás, amikor a hírnök hirtelen nem kap levegőt, és nem tudja elkiabálni, amit akar. Részemről az öröm, örülök, hogy megismerhettem. Kö..köszönöm, ha így gondolja. Mindent értek. Látta ahogy sírt ások, nem zavar, ha kimondja, mert tényleg így történt. Mással nem tudom megnyugtatni magam, csupán ezzel. A következő életük sokkal szebb lesz. – kellemes az érintése, de azért örülök, hogy elengedi a kezem, egyáltalán nincs finom és nőies kezem, nincs puha bőröm , mint egy nemes hölgynek.
- Örülök, hogy jó helyre került az a kosár, sokáig dolgoztam vele, de legalább az abból kapott pénzből nemcsak én, hanem két másik gyermek is jól tudott lakni. Ezt egy kisebb kosárért kaptam, kicsit megjavítottam, viszont nem női ruhához való, és ezzel tudom csak meghálálni a segítségét. – magyarázom egy mosollyal. – Ez a legtöbb volt, amit tehetett. Segített egy haldoklón, ennél nincs szebb gesztus. – meglepődöm, ahogy magához ölel, nem illendő, akkor is, ha jól esik.
- Hallottunk róla pletykákat, remélem minden rendben lesz. – esténként van, hogy összegyűlünk a réten, tüzet rakunk, és megosztjuk egymással az ételt, információt.
- Ígérem nem fogok elszökni. Csak egy apró vacak, de örülök neki. – jegyzem meg elpirulva, még egy darabig elnézek utána, amikor már a körvonalát se látom akkor indulok kosárhoz valót szedegetni.
Majdnem mindennap várt valami az ajtóm előtt, a ruhát először meg se mertem fogni, túlságosan is szép volt, és új. Nem akartam kárt tenni benne, de kénytelen voltam felvenni, mert tegnap végleg felmondta a szolgálatot a régi. Szerencsére pont jó méretet kaptam, az ételből pedig tudtam egy másik családnak is adni. Kint ülök a ház előtt, és kicsi kosarakat fonok, hiába havazik, bent nem férek el, megígértem az egyik kislánynak, hogy fonok nekik egyet, hamarosan itt lesz érte.
- Eun Ae! – boldogan ugrik a nyakamba, nevetve ölelem át. – Anya köszöni szépen a tegnapi ételt! Euna Ae…kitől kaptad? Meg ezt a szép ruhát is? Mi történt a régivel? –
- Örülök neki, remélem nem feküdtél le éhesen. Valakitől, aki a palotában él, a ruhát is tőle kaptam. –
- Jó! De el fog téged venni feleségül? –
- Milyen élénk a fantáziád, vidd haza a kosarat, tettem bele ajándékot. – csókolok a homlokára, és mosolyogva nézek utána. Gyerekek. Nem mondom,hogy nem álmodoztam arról, hogy egyszer feleség leszek, de olyan távol van tőlem a palotai élet, mint maga a Hold.

- Vagy elfelejti mit akart, mert úgy rohant. A lehető legkomolyabban gondolom. Nem akartam friss sebeket feltépni azzal, hogy kimondom. Imádkozom majd, hogy azt az életet élhessék amit megérdemeltek. - nem zavar, hogy durva a keze, az enyém sem túl finom a rengeteg fegyverforgatástól.
- Nagy becsben tartja, mindig mondja, hogy meg kell mondanom ki az a mester aki készítette azt a remekművet. Ennek örülök, tudom, hogy nem eszik rendesen és nem viselem jól a látványát annak. A köszönöm is nagyon elég lett volna, de nem illik visszautasítani egy ilyet, pedig tudom, hogy tudna ennivalóra valót szerezni belőle. - mosolygok rá én is. - Ha nem az lennék ami, akkor gyógyítónak álltam volna, de ezt a szüleimnek sem mondtam el soha. - miután elengedem, zavaromban megköszörülöm a torkom.
- Hallották azt is, hogy elverte fegyverpárbajban a koronaherceget? Egy roppant militáns japán-koreai hercegnő, aki az ellenálló régió egyik katonai vezetője, mint leendő császárnő... Ha rendben nem is eleinte, de borzasztó szórakoztató házasság lesz, annyi szent. - tudom, hogy esténként mit csinálnak, én meg nem fukarkodom a jó sztorikkal.
- Ne is, mert a keresésére indulok akkor! - mosolygok még rá mielőtt elindulnék.
Természetesen az esküvő hirtelenségét is megértette minden jelenlévő amikor láttuk az ifjú pár tekintetét. Zsák a foltját. De utána nem úsztam meg apám és a bácsikáim kérdéseit, hogy miért késtem. Nem túl sokat, egy órát vagy kettőt, nem számoltam mennyit időztem Eun Ae mellett. De persze előlük nem lehet titkot tartani, jött a vallatás. Ekkor ért pár hidegzuhany. Leíratták velem, hogy néz ki Eun Ae és összenéztek, majd elmeséltek nekem egy történetet. Egy nemesi párt banditák támadtak meg út közben, de csak a szülők testeit találták meg, a lányukat nem. Eun Ae pedig majdnem pontosan úgy néz ki mint az anyja. A családja, akiket eltemetett, ők találták meg és sajátjukként nevelték fel. Fel is pattanok, amire apám egy jádegyűrűt, anyám pedig a családunkat szimbolizáló ruhadíszt csúsztat felém. Tudják mire készülök. Még az éjszaka leple alatt visszalovagolok hozzá. Látom, hogy egy kisgyerek szalad el a kunyhójától. Lepattanok a lovamról, hogy vegyek egy nagy levegőt és odasétáljak hozzá.
- Úgy tűnik jó a szemem, gyönyörűen áll ez a ruha. - mosolyodom el. Ezek szerint megkapta az ajándékaimat. - Eun Ae... a szüleid meséltek arról, hogy te hogy születtél...?

- Legutóbb utána kellett vinni a tábláját, mert itt hagyta, szerintem elhagyná a fejét is, ha nem a nyakán lenne. Azt a sebet nem lehet feltépni, ami még nincs begyógyulva. Köszönöm. Kettőnké csak hatásosabb. –
- Ó, hát ezen segíthetek, mármint ne árulja el a nevem, szeretek névtelenül dolgozni, viszont, ha szerzek vesszőt a fonáshoz készítek neki egy kisebbet. Megtanultam, hogy adjak akkor is, ha kevés van, mert másnak jobban szüksége lehet rá. Megérte akkor is elcserélnem, különösen szép a mosolya. – nekem bőven megéri egy mosoly is cserébe, hiszem, hogy van még jóság itt. – Gyógyítónak? Csodálatos hivatás, én csak kiismerem magam a gyógynövények között, hála az anyámnak. –
- Igen, annak elég hamar híre terjedt. Sosem voltam házas, de megszoksz, vagy megszöksz, nem? – kuncogok halkan.
- Akkor mindenképpen itt maradok! – jegyzem meg viszonozva a mosolyát.
Az esküvőt áttették, mára, úgyhogy a legtöbben tényleg a palota körül sündörögtek, hogy hátha kapnak valamit, a szüleim mesélték, hogy a császár is osztogatott gabonát az esküvőjén, oké közvetve, mert ő éppen ünnepelt. Valószínű most is ez lesz, viszont nekem van most mit ennem több is, mint kéne, ezért tudok adni is. Nem veszem el a lehetőséget mástól. Bong Cha szavai akkor is visszhangoznak a fejemben, mert minden egyes nap vártam, hogy jöjjön, ne csak az ajándékait hagyja valaki más az ajtóm előtt. Elmélyülten folytatom a munkám, amikor meghallom a hangját. Tényleg ő az. Fel is pattanok, hogy üdvözölni tudjam.
- Köszönöm, pont időben érkezett, hogy melegen tartson. – hálás tekintettel nézek fel rá. – Gondolom úgy születtem, mint egy normális gyerek…vagy mire céloz? – emelem meg a szemöldökömet, mondjuk a hirtelen tegezést sem értem. – Történt valamit amiről nem tudok? -