If it isn't my idiot husband

You're such an idiot...but you're my idiot

Csendes napnak ígérkezik ez is, ahogyan az összes többi is. Nem töltünk minden napot a forrásnál már, ahogyan mindenki más, mi is Midgardra költöztünk. A húgaim nem tudom, merre járnak, nem vagyok én a pesztrájuk, hogy minden lépésüket kövessem. Úgyhogy, én csak itthon ülök, csendesen a kanapén, és csendben „játszadozom” a rúnáimmal. Nem tudom, mi ütött belűjük, de egyre csak a „B” betűt látom újra és újra felbukkanni. Akárhányszor dobom újra az osztást, folyton ugyan az az eredmény jön ki, és semmi mást nem látok, csak azt az átkozott B-t. Ez most nem segít. Baldur meghalt, nem jön már vissza, vagy ha igen, akkor én nem leszek már itt, mert akkor végbe ment a Ragnarök, és mind meghaltunk. Közös fiunk, Forseti itt kóborol ugyan valahol a világban, de én kértem rá, hogy ne látogasson meg túl sűrűn, így könnyebb fenntartani a hazugságot, főleg Odin előtt. De ez az ostoba rúna csak nem akar mást mondani, csakis az ő nevét mantrázza. Dühösen lesöpröm a őket az asztalról, és felpattanok mellőlük.
- Ostoba vacak! –morgom még nekik dühösen, mikor meghallom a csöngetést. Mégis ki a fene lehet az a nap közepén? A húgaim biztosan nem, hiszen van kulcsuk, egyszem kisfiam meg ír legalább egy SMS-t mielőtt beesik az ajtón. Nem is vagyok szalonképes állapotban az öreg melegítőmben és csapzott hajammal, de nem számít, bárki áll is ott, ki kell nyitnom.
Ahogy az ajtóhoz sétálok, már a lapon keresztül is érzem a kisugárzást, amitől majdnem elvágódom. Valaki nagyon erős várakozik az ajtó túloldalán, de fogalmam sincs, hogy ki lehet az. Kinézek a kis kémlelő nyíláson, és teljesen megfagyok. Ezer közül is felismerném ezt a vigyorgó ábrázatot, de az nem lehet…nem lehet Baldur, ő már nem él. Én magam adtam át élete fonalát Skuldnak, hogy elvágja azt. Mégis győz a kíváncsiság, és kinyitom az ajtót, hogy ugyan azzal a mosolygó szakállas tökfejjel találjam szemben magamat. Ha nem lennék elég erős, most valószínűleg elájulnék, de ahhoz sokkal dühösebb vagyok.
- Egy jó indokot mondj, hogy miért ne zárjalak ki! –toppantok dühösen, tudja nagyon jól, hogy miért vagyok morcos rá. – Rajta, hallgatlak!
 

You're such an idiot...but you're my idiot

Elsírtam már érte minden könnyet, elmondtam minden imát, amit egy asszony csak elmondhatott, mégis erős voltam. Nem érdekelt, hogy a temetésén felesége Nanna össze csuklott a gyásztól, és meghalt ott helyben. Szerencsétlen nő, annyira szerette azt a felelőtlen marhát, hogy mindent elnézett neki. Elnézte, hogy hozzám járt, hogy Baldur engem szeretett olyan szerelemmel, amiért bármilyen nő elsárgult volna az irigységtől. Én csak álltam csendben, karjaimba vettem a kis Forsetit, ahogy "anyja" mellől hozzám szalad. Hova szaladt volna, mint az édesanyjához. A gyönyörű, aranyhajú apróság volt mindenem, ami még Baldurra emlékeztetett, miatta mennem kellett tovább, élnem kellett.
Most, hogy itt áll az ajtóm előtt pedig nem tudom, hogy mit tudnék mondani, vagy tenni. Rá akarom csapni az arcára az ajtót, amiért ennyi ideig nem sikerült ide tolnia a képét.
-Odin és Frigga halott, mondj valami újat, tudtam, hogy most fognak meghalni. -végig nézek rajta, majd vigyorgó arcába nézek. - Hát, inkább te, te felelőtlen idióta, mint az üresfejű testvéred! Ezek nem jó indokok te marha, meg az sem hogy sértegetsz! Nem lettem macskás néni! -húzom fel az orromat, aztán hirtelen a nyakába ugrom, halkan szipogva ölelem a nyakát, mintha eltűnhetne. - Vigyázz....a macskák megkörnyékezték a lábadat...