The sun is shining again

Mindennap a jinjában vagyok, szinte el se hagyom, nincs igazán okom rá. Mármint lenne, ha járnék mondjuk koncertekre, egy-kettőre mentem el így is, álcában természetesen, mivel a testvéreim is ott szoktak lenni, és nincs kedvem hallgatni ugyanazt a szöveget. Mindig ugyanaz a lemez van náluk beakadva, miért nem járok el, vagy miért nem találkozom másokkal…Nincs kedvem, és feladatom van, figyelnem kell az imákra. De a mai nap más, még egy isten van itt, mondjuk csak a szentély mélyéből figyelem. Apró kis emberkékkel jött ide, kicsit még el is mosolyodom, örülök, hogy ilyen korán itt járnak, fontosnak tartom, hogy megismerjenek minket.
Meglepve nézek a szentélybe lépőre, mit szeretne tőlem? Nagyon régen nem láttam már, jó, ez majdnem mindenkiről elmondható, mert nem keresem mások társaságát. Viszonzom a meghajlását.
- Fukurokuju – san. Ha fontos akkor természetesen meghallgatom. – nem tudom mi lehet a dobozban, remélem, hogy hamar megtudom. Nem igazán vagyok felkészülve arra, amit mond. Meglepettségemben ráülök a sarkaimra. Nem is jönnek szavak a számra, úgyhogy halkan megköszörülöm a torkom. – Én, Amaterasu, elfogadom a házassági ajánlatát. Azt kell mondjam,hogy az érzés kölcsönös. Sajnálom amiért megvárakoztattam. -

もっと愛をつめて

Egészen más kettőnk közönsége, meg kell hagynom. De ha tehettem volna, a pillanatban térden csúsztam volna elé, amikor megvált Tsukoyomitól, de ő azzal a lendülettel zárkózott el a világtól, pedig csak a pilláinak egyetlen rebbentése kellett volna, hogy minden létező figyelmem neki szenteljem. De láttam, hogy mennyit ártott neki a magány, főleg Ran miatt, mert volt balszerencsém a pedagógusa lenni és állandóan leveleket kellett küldenem Amaterasunak, hogy valamit tegyen, mert ez így nagyon nincs jól. Persze egy idő után már inkább udvarlásba is csapott a részemről a dolog, nem tudtam a szívemre csomót kötni, mint ő, de sosem válaszolt nekem. Azt sem tudom, hogy elolvasta-e, pedig nem Maeda Tadaoként írtam alá neki. Most jó ideje nem tanítottam Ran után, ez az első csoportom azóta, de persze őket is fiatalon megtanítom jinjába járni, mert sokan az első Shichi-Go-San-jukat még az ovi előtt ünneplik meg. Én pedig mindig is fontosnak tartottam, hogy megismerjék a kultúrájukat és a kamijaikat, 99%-ban sikerült amennyire tudom és akiket én neveltem, ők tartják az ünnepeket és amikor tehetik bekanyarodnak egy imára a legközelebbi jinjába.
Látom az arcán a meglepettséget, de még nem hajított ki innen páros lábbal, aminek örülök is. Lehet tényleg csak a hét egyikét és a sarkcsillagot látja bennem.
- Semmi nem volt még ennyire fontos. - jelentem ki. Elég régóta halogatom ezt, hogy létkérdéssé vált bennem. A válaszára egy sóhaj szökik ki belőlem és nem egy szikla, egy hegy omlik le a vállamról szinte. El is mosolyodom szélesen, majd óvatosan közelebb húzódom hozzá, hogy felnyissam a dobozt és ha megengedi, akkor fel is húzom az ujjára a gyűrűt, majd a szemeibe nézek és megcsókolom őt. Szeret!
- Rettegtem, hogy sosem fogom tudni ezt megtenni. Miért zárkóztál el előlem is?
 

Tanította Rant, talán az egyetlen jó döntéseim volt, hogy abba a bölcsödébe vittem,ahol ő is tevékenykedett. Mindig láttam a lányon, hogy szeret odajárni, és türelmesen hallgattam meg ahogy áradozott, akkor is, ha majdnem belebetegedtem. Egyszerűen nem akartam lépni sem felé, pedig az összes levelét elolvastam, meg is tartottam, némelyik mondjuk maszatos a könnyeim miatt. Benzaiten egy idő után nem is keresett, mert rosszul lett tőlem, pedig hányszor a fejemhez vágta, hogy az orrom előtte van, akit keresek. Most pedig itt van, tényleg az orrom előtt, és nem fogok elmenekülni. Nem tehetem, összetörném mind a kettőnk szívét, pedig pont arra van szükségem, hogy mellettem legyen.
- Értem. – bólintok egy aprót. Tényleg megtörténik az, amire vágytam titokban. Újra boldog lehetek, egy olyan férfi oldalon, aki évezredeket várt, hogy lépjen. Mosolyogva hagyom, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt, azt hittem nem leszek már képes a mosolygásra, de mégis. Viszonzom a csókját, még át is karolom a nyakát. Csakhogy tényleg nem képzelődöm, és itt van.
- Mindenki elől elzárkóztam, azt hittem így biztonságosabb mindenkinek. De tévedtem, csak én lassabban emésztem fel magam, nem úgy, mint az anyám. Lehet az ő sorsára jutottam volna, ha most is elfutok az érzéseim elől. Minden leveled elolvastam, a válaszokat sosem küldtem el. Tartottam attól, hogy játszol velem. – vallom be, kissé bűnbánóan tekintek fel rá. Szerelmes vagyok, ezt most már senki sem veheti el tőlem.
 

もっと愛をつめて

Próbáltam lelket nevelni a lányba, akit ő minden áron fegyvernek nevelt, valamennyire az órák alatt amiket a bölcsödében töltött sikerült is, de ahogy a nap a végéhez közeledett, úgy láttam, ahogy Ran retteg a hazatéréstől és visszatért a régi önmagához. Pedig tudtam, hogy szeret odajárni hozzánk. Ezért is könyörögtem neki először levélben, de ahogy falakat leltem, úgy próbáltam rá inkább a szívemen keresztül hatni. A levelek egyre többet és többet fedtek fel az évezredek alatt elnyomott érzéseimből. Hogy mennyire szeretem őt a perctől, hogy megpillantottam őt, hogy hiányzott a látványa annak, ahogy a tincseibe kap a szél és ő mosolyog... De itt vagyok előtte, már régen felfedtem előtte a lapjaimat, csak erre vártam.
Hevesen dobog a szívem, ahogy végre az ujjára húzhatom a sakura gyémántos gyűrűt. Ez volt a legtöbb álmomban. Hogy megtehetem ezt, ilyen sok idő után. Ha tehettem volna, akkor én leszek az első és az utolsó férfi is az életében. De most, hogy a finom keze az enyémben van, még a régi sérelem is elszáll. A mosolyát látva elönt a forróság, hiányzott a mosolya, iszonyúan. A derekánál karolom át, ahogy viszonozza a csókom. Ha ez csak egy álom, sose keltsenek fel.
- De kárt okoztál magadban, bennem és egy gyerekben is... Nem hagytam volna, hogy az ő sorsára juss, de többé ne menekülj az érzéseid elől. Szóval olvastad őket... Pedig minden nap vártam a válaszod, de sosem adtam fel. Játszani veled? Sosem játszanék az érzéseivel az egyetlen nőnek akit valaha szerettem. - simítok az arcára, majd a homlokára csókolok.
 

Elrontottam Rant, a saját magam hülyesége miatt. Tudom, hogy most már jó kezekben van, és beletörődtem abba is, hogy Dalnim fiát választotta. Ő nem olyan, mint az exférjem, a holdistennő örökre ki fog tartani a férje mellett, s fordítva, úgyhogy bízom benne a fiúk is ezt a mentalitást örökölte. Egy idő után már kívülről tudtam a leveleket, és egyszer Ran is rajtakapott, hogy fejből felmondom, szerencsétlenségemre ott van az unokaöcsém is, aki kijelentette, hogy végre más szemszögből kéne néznem a világot, és lehetőleg a hét egyike legyen közben rajtam. De mit várhatnék Benzaiten fiától? Pont ezt, néha az anyjára üt, de egyébként teljes mértékben az apjára hasonlít, szerencsémre.
Sakura. A kedvencem, noha ez minden japánról elmondható. De ezt tőle kaptam, ki tudja mióta készül rá, és csak most sikerült neki. Még a csók után sem ülök vissza a sarkamra, nyakába fúrom az arcomat, érezni szeretném, hogy itt van.
- Nemcsak benned, és benne, az egész nemzetnek is, és az isteneknek is. Nem fogok menekülni, szeretlek, több ezer éve. Minden betűjét megjegyeztem…De visszafordultam mielőtt feladhattam volna. Örömmel hallom. – lebontotta a falaimat, amit oly sok éven át építettem, feleslegesen, csak bátornak kellett volna lennem.
- Itt az ideje, hogy elhagyjam a jinját. – jegyzem meg.  
 

もっと愛をつめて

Csak remélni merem még, hogy belátta a tettei súlyát és hogy most, hogy Ran szabad, boldog és várandós, így ragyoghat igazán. Megtalálta a párját, ahogy ő is végre. Ha Amaterasun nem tudtam tartani a szemem, a lányon sikerült és úgy tűnik meglelte a maga útját. Én a levelekkel próbáltam kikövezni a magam útját kettőnk között, de egyirányúnak tűnt, hiába írtam le neki kereken az utolsó levelemben, hogy tiszta szívemből szeretem őt és mást nem is fogok szeretni soha. Persze a hét egyikeként Benzaiten kiszagolta rajtam, hogy szerelmes vagyok és a nyakamra járt, hogy nemes egyszerűséggel sétáljak be vagy rontsak be ide és tegyem meg amit a nemzet kíván tőlem.
Látom a tekintetén, hogy még mindig jól ismerem az ízlését. Ritka az olyan gyémánt, amiben egy virág van, de ő megérdemli. A tarkójára cirógatok, ahogy a nyakamba fúrja a fejét. Pont olyan édes füstölő illata van, mint amire emlékeztem. Az ölembe húzom őt inkább, úgy kényelmesebb lesz neki is.
- De helyre tudod hozni. Most pedig végre együtt lehetünk. Pedig szívesen olvastam volna őket, de sosem mondtam le arról, hogy egyszer visszaírsz. - rámosolygok és az arcára simítok boldogan.
- Azt hiszem itt az ideje, igen. Merre szeretnél menni? - pillantok rá kíváncsian.
 

Jól esik a közelsége, végre nem érzem magam egyedül. Még könnyeket is csal a szemembe, amiért ilyen jól ismeri az ízlésem. Boldog borzongás fut rajtam végig az érintése miatt, kicsit mondjuk pislogok ahogy az ölébe húz. Igen, még mindig szeretem a formalitást, ez nem változik meg két perc alatt, de eszem ágában sincs máshova ülni.
- Mégis hogyan hozhatnám helyre? Ideje már, eleget vártunk egymásra. Egyszer majd elolvashatod őket. – bújok a tenyerébe egy szusszanással.
- Ötletem sincs. Évszázadok óta jinjában vagyok, ebben töltöttem el a legtöbb időmet. Soha nem volt rendes munkám, amit a halandók csinálnak. –
- Előtte mondjuk bejelentem Inarinak, és Benzaitennek, hogy megkérted a kezem. Rémesen be fognak pörögni a hírre. Esélyem se lesz kis ceremóniát kérni, főleg mert szeretném, ha most télen lenne. – hajtom a fejemet a vállára, ha már ennyit vártunk egymásra, az esküvővel nem akarok. A tudat viszont, hogy a két testvéremnek szólni kell kicsit megrémiszt, szerintem már mindent kitaláltak, úgyhogy beleszólásom nem lesz.
 

もっと愛をつめて

Boldoggá tesz a közelsége, meg egyáltalán jelenléte. Egy kis mosollyal törlöm le a szökni akaró könnyeket. Érzem a borzongását, mert engem is végigjár, pusztán attól, hogy érinthetem őt. De közel akarom tudni magamhoz, most nem tud valahogy a formalitás annyira meghatni, hogy a menyasszonyom ne tarthassam a karjaimban. De úgy érzem a kezdeti meglepetés után ő is hasonlóan érezhet.
- Ragyogj. Egyszerűen csak ragyogj teljes fényedben. De annak vége, új időszak kezdődik az életünkben. Alig várom. - csókolom meg gyengéden.
- Kezdjük egyszerű dolgokkal? Mint mondjuk egy parkkal? Maradhatsz papnő is akár, haladhatsz apró lépésekkel előre.
- Szerintem kibújnak a bőrükből örömükben. Nem hiszem, hogy kis ceremónia lenne, biztosan olyat álmodtak meg, ami a császári párt is szégyenbe hozná. A téli esküvők a legszebbek, álomszép leszel a hófehér kimonóban, a hóban. - simítok végig a haján. Én sem akarok várni az esküvővel, ahhoz túl hosszú ideig epekedtünk egymás iránt. - Ne aggódj az ikrek miatt, legalább nem kell tervezéssel bíbelődni, csak boldogok lehetünk.
 

Nem tudom mi hiányzott jobban az, hogy valaki figyeljen rám, vagy maga az, hogy megérintsen. Ennyi év után nem tudom eldönteni, amúgy is mind a kettőre szükségünk van, csak valamelyikre néha jobban. Mégis piszkálja erősen a tudatom, hogy nem figyelünk a fomalitásokra. Nehezen engedem el a gyeplőt ilyen téren. Mégis jól érzem magam az ölében.
- Idejét se tudom mikor tettem meg ezt, azt se tudom, hogy kell, nem emlékszem rá. De megpróbálom. Egy új, boldogabb időszak, mindenki számára. – viszonzom a csókját, kissé hevesebben, mint terveztem.
- Azért egy parkba el tudok sétálni, sőt még néha koncertre is eljárok, jó elég régen voltam, meg álcában, de annyira csak nem vagyok reménytelen eset. Éles váltásra van szükség. -
- Rémesek egyébként, amikor túlpörögnek, viszont kibírom. Attól tartok, hogy tényleg nem lesz kicsi, túl sokan vártak arra, hogy ez megtörténjen. Remélem esni fog a hó azon a napon, mert akkor tényleg csodálatos lesz az esküvőnk. – mosolyodom el a gondolatra.
- Igaz, legalább megúszom az ezzel járó stresszt, és bonyodalmakat, mert megoldják helyettem. – simítok végig az arcán boldogan.
 

もっと愛をつめて

Eddig csak a kisgyerekek figyelmét kaptam meg, de nem azét, akire vágytam, de most már nem csak a figyelme, az érintése is az enyém. De mindent megkaphatok most tőle, amiről eddig csak álmodoztam. Finoman simogatom a hátát, hogy enyhüljön. Hamarosan házasok leszünk, nem lehetünk örökké formálisak egymással.
- Lehet önkéntelenül fog jönni, csak mert boldog vagy. Szerelemben és boldogságban töltött időszak. - kissé meglep a hevessége, de a hajába túrva viszonozom a hevét is és a derekára simítok.
- Szóval láttad Rant is színpadon vagy esetleg őt és Sun Jint is? Éles váltás? Disneyland? - vonom meg kicsit a vállamat kérdő pillantással.
- A testvéreid, akik a boldogságod akarják, légy velük türelmes. Túl sokan, túl sokáig, úgyhogy készülj a panteonunk legnagyobb esküvőjére valaha. Kuraokami is a testvéred, biztos a legszebb hóesést csinálja arra a napra amit a korszak látott... - még mindig gyönyörű a gondolata is, hogy milyen szépséges lesz a menyegzőnk napján.
- Valami jó is származik a túlbuzgóságukból. Nekünk csak élvezni kell majd. - elmosolyodom a simításra és egy csókot nyomok a homlokára, majd a kezére.
 

Túl sokat vártam arra, hogy boldogok legyünk, de legalább végre itt vagyunk egymásnak. Tudom, hogy nem fogjuk bepótolni az elmúlt évezredeket, viszont az elkövetkezőket boldogan fogjuk egymás mellett tölteni. Kissé enyhül a tartásom is, nem lehetek ennyire merev, hamarosan a felesége leszek.
- Lehetséges, úgyis ki fog derülni. Ideje volt már. – belenyögök a csókba, és átkarolom a nyakát.
- Mind a kettejüket láttam, a legutóbbi koncerten. Úgysem jártam még ott sosem, de azért pár karaktert biztos sikerül felismernem. – szusszanok halkan.
- Ha nem lennék türelmes már rég lepörköltem volna Benzaitenről a múltkor a pikkelyeit, Inariról meg a szőrét, még mindig azt hiszik meghatnak, ha állati alakban jelennek meg nálam. Felkészülök, de úgyis meglepődöm majd, hogy ekkorára azért nem számítottam. Lehet nekünk tartogatja a legszebb hóesést.. – mosolyodom el, azért nagyon várom már.
- Pedig babarókaként nagyon édesek voltak, aztán kinőtték. Élvezni is fogjuk! – jelentem ki magabiztosan, még mindig mosollyal az arcomon mászom ki az öléből. – Átöltözöm aztán mehetünk Disneylandbe, hamarosan jövök. – csókolok a homlokára, végül a saját szobámba megyek, a húgom egyik rókájával üzenek neki, hogy kérném a segítségét, amit meg is kapok. Bár nagyon furán érzem magam a ruhában, meg a harisnyában, viszont a kabát még tetszik is a csizmával. Visszasétálok Fukurokujohoz.
-Mehetünk? – kérdezem kíváncsian.
 

もっと愛をつめて

Meglep, de kellemesen ahogy az ajkaimra nyög, mert végigfut a fejemben sok ezer év álmatlan éjszaka gondolata, de szerencsére gyorsan tudom rendezni a gondolataim és tovább simogatom a derekát. Örülök, hogy már nem olyan merev.
- Hogy tetszettek? Én gyakran járok a koncertjeire, de a kicsiket a Hello Happy World köti még le jobban. Biztos vagyok benne, elvégre lakott itt egyszer egy kislány. – mosolygok rá.
- Ugyan, csak jót akarnak neked és most végre eljött az ideje, hogy meglásd mit terveltek ki. Lehet... De biztosan csodálatos lesz. – gyönyörködöm benne és a mosolyában, mintha újra sütne rám a nap.
- Olyan régen én még nem voltam, hogy láthattam volna őket, de aranyosak lehettek kicsinek. Az biztos! – örömmel nézem ahogy felkel és boldog. – Itt foglak várni. - hunyom le a szemeimet a homlokomat erő csókra, utána pedig illedelmesen és türelmesen várok. Közben azért a telefonomon megnézem, hogy mik most a legajánlottabb részei a parknak. De az csak pár perc. Ahogy kilép, valósággal leesik az állam. Kimonóban is gyönyörű, de sosem láttam még így, tőle szinte fedetlenség ez a szerelés.
- P-Persze! – kelek fel.
A parkba érve, óvatosan fogom meg a kezét, nincs nagy tömeg, de jól esik, hogy a menyasszonyommal így sétálhatunk. Csak megüti a fülem egy ismerős hang.
- Maeda-sensei! Micsoda véletlen! – szalad oda hozzánk az egyik tanítványom édesanyja, aki nem egyszer utalgatott dolgokra, mert egyedülálló, de látom, hogy az engem csodáló tekintetében milyen megvetés csillan amikor meglátja Amaterasut. – A fiam nagyon élvezte a mai kirándulást a jinjába, ma is azt mondta, hogy olyan maga neki mint egy második apa. Ő kicsoda, ha kérdezhetem? – méri végig immáron leplezetlenül a hölgyem.
- Ő a menyasszonyom, Shirasagi Yukina, a jinja papnője is egyben, Japán legfiatalabb shinto papnője. – büszkén pillantok rá, mert most ez áll a papírjain, az sem érdekel, hogy a furcsa nő szinte kapaszkodik a kabátujjamba.
- Szóval csak ezért viszi a gyerekeket oda...
 

- Nem volt rossz, sőt egész kellemes, de nem szoktam őket mindennap hallgatni, inkább mást. Úgysem tudnék most már sokáig titkolózni, j-metal rajongó vagyok. Viszont a következő koncertjükre mehetnénk együtt. Igazad van, nem voltam annyira borzasztó, és a disney mesék sem annyira, bár még mindig Mulan a legjobb. – viszonzom a mosolyát.
- Kénytelen leszek elnézést kérni tőlük, amiért így viselkedtem, és kíváncsian várom, hogy mit eszeltek ki. Amihez nyúlnak majdnem mindig csodálatos lesz. –
- Aranyosak, komiszak, és roppant ravaszak, az utóbbi még mindig megvan. – boldog vagyok, nagyon is, régóta nem éreztem ilyet. – Gondoltam, hogy nem szöksz el. – kuncogok halkan. Tudom, hogy sosem látott még így, nekem is elég fura így megjelenni előtte. Kimonóban, páncélban azért többet látott engem mindenki, így viszont nem.
Összekulcsolom az ujjainkat ahogy megfogja a kezem. Örülök, hogy nincsenek sokan, már az elég nagy lépést volt tőlem, hogy ezt a helyet választottam. Több embert nem biztos, hogy elviseltem volna. Kérdő tekintettel fordulok a hang irányába. Ha pedig évezredekig vagy zárkózott, akkor a megvető arcra is tudsz reagálni, a resting bitch face-szel. Nem képzeli, hogy majd sarokba állok miatta, mert végigmér.
- Nagyon örvendek. – még egy rövid meghajlásos üdvözletet is kap tőlem, viszont a következő mondatra felszalad a szemöldököm. – Azért hozza el a gyerekeket, hogy a jinjában megtanulják tisztelni és imádkozni a kamijainkhoz. Úgy gondolom Ön elég régen tette meg, ideje lenne, amíg még nem késő. Még a végén Izanami-samahoz kerül. – villan meg a tekintetem, és faképnél hagyom a meglepett nőt, magam után húzva a vőlegényemet. Eléggé morcos lettem, különben csak Yamát emlegettem volna, és nem az anyámat, akivel isten se akar találkozni, nemhogy egy halandó lelke.