Az Istenek Tanács nem olyan régen ült össze, hogy végre megvitassák a Káosz utáni zűrzavart, illetve fényt derítsenek néhány dologra, amit nem tudtak, vagy csak kevesen. Ilyen volt Zeusz halála is, amint megtudták ki is tette néhányan ott hagyták az ülést, mint Hádész, Poszeidón, akik szerint nem Kratoszt illette ez a dicsőség, ahogy az sem tetszett sokaknak, hogy Héra is meghalt Nüx keze által. A titánok is visszakapták az erejüket. Az egyiptomiak sem tétlenkedtek, a főistenüket Rét kivégezték, nem halt meg, sokkal rosszabb érte őt, démonná vált. Nekik is muszáj volt átrendeződniük, ezért lett Ízisz és Ozirisz a főistenük. Fenrir és Jörmungandr becsörtetett a Tanács helyszínére ledobták Frigga és Odin testét, ami maradt belőle, a helyszínen tartózkodó istenek megrökönyödtek, de a skandinávok már fel voltak készülve erre hiszen a Nornáktól megkapták a jóslatot több száz évvel ezelőtt. Baldurt nevezték ki a főistenüknek. A kisebb panteonoknak sikerült területeket kicsikarniuk, Awilix és Kukulkan megkapta Mexikót, helyet kaptak a Tanácsban, ahogy a többi főisten is, így a kelták is lecsillapodtak, valamint az indiaiak is csendben maradtak, ki tudja meddig? Egy biztos, az emberek és istenek a békeidőket élvezik.
log in
welcome back darling
multikapu
Lépj át egy más énedhez!
Név:
Jelszó:
chatbox
at last... drama!
they're here
they are our babies
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot
Egyik részem megkönnyebbült, hogy végre vége az elátkozott turnénknak. Saachan pár nappal később már kopogott is, hogy zöld lámpás az új projektje, csak LOCK-nak még dolga van Koreában mielőtt csatlakozni tudna hozzá, úgyhogy addig helyettesítő vagyok. A félvér lányok mellett jól érzem magam mindig, a kedvem is jobb, csak amikor először rosszul lettem, akkor néztek rám nagyon furcsán, főleg Saachan. Szabályosan felkaptak és vittek orvoshoz engem. MASKING üvöltött velem a dobverőket pörgetve, hogy 17 évesen lehetne több eszem vagy eszem, PAREO a színes haját már az arcába fonta, hogy ne is lásson, szerintem kihordott három stroke-ot lábon. Én pedig egy sírógörccsel harcolok. Csak nekem lehet ilyen szerencsém, hogy addig szórakozott velem Sun Jin, hogy most 7 hetes ikerterhes vagyok. Olyan bő ruhákban járok, hogy nem vettem magamon észre, de az orvos szemei kerekedtek, mivel nagyon vékony vagyok, így ordít rajtam oldalról. Írtam Eun Ha-nak egy üzenetet, hogy szabad-e az öccse és merre találom. Ő rögtön válaszolt és rákérdezett, hogy valami baj van-e, amit ignoráltam is és csak megköszöntem az információt. Beteleportálok a próbaterem elé, most egyedül van itt. Már küszködöm a könnyeimmel, próbálom magamban legalább egy mondattá összetenni a vihart ami bennem tombol. Teljesen hülyének érzem magam, felelőtlennek és ostobának. Miért kellett nekem beleszeretni és miért kellett belemennem a kis játékaiba? Lehet a karrierem vége is a Raise A Suilen klip lesz, nem is a saját együttesemmel. Félszegen, kisírt szemekkel kopogok az ajtókereten és szinte kóvályogva lépek be. - Sun Jin... beszélnünk kéne. - szusszanok fel. - Terhes vagyok. - a legrövidebb út két pont között az egyenes, nem tudom ékesebben ezt most kifejezni neki. Potyognak a könnyeim és reszketnek, de megtartom akkor is a majdnem teljes próbateremnyi távot.
Végre végeztünk, pont elég időt töltöttünk el a másik bandával, mondjuk ha még egy héttel tovább lettünk volna összezárva gyalog hazamegyek, vagy felmondok, és nem érdekel a nővérem rikácsolása sem. Legalább vették a lapot is, és békén hagynak, bemegyek a próbákra, viszont ennél többet nem tudnak velem csinálni, nem vagyok hajlandó, kérdésekre se válaszolni, a sajtó tépni akarja a hajam, Eun Ha is, hogy ne legyek már ennyire faszparaszt. Nem vagyok, nincs kedvem az újságírókkal cseverészni sőt senkivel se. Kéne nekem egy saját lakás, annak a lehetőségét meg elkúrtam, azt hiszem rossz hangnemben válaszoltam a szülőknek, vagy valamelyik testvéremnek, végülis mindegy. Nem látnak belőlem úgysem semmit, a szobámban vagyok, ha nem a próbateremben, vagy az edzőteremben vagyok. De mivel otthon megint túl sokan vannak így szó nélkül léptem le, dalt akarok írni, ahhoz meg csend kell, próba meg nincs, úgyhogy tökéletes, lenne. De nem lett az, mert megérzek egy nagyon ismerős erőt, amitől meg fogok bolondulni egyszer. Felvonom a szemöldököm a kopogására, miért sír? Ha meg sír minek jött ide? Komolyan, nem értem a nőket, nemcsak Rant, az összes többit se értem. Elejtem a kezemben lévő tollat, és a papír is kicsúszik a kezem közül, amikor felfogom, hogy mit mondott. Kissé üres tekintettel nézek rá. - Rendben…Mit szeretnél mit csináljak? – érdeklődöm szinte üresen. Nem az én problémám, mármint nem érdekel, biztos meg fogja oldani.
Landoltam azon a mélyponton, hogy olyan szűkre vontam a mozgásköröm és olyan időkre tettem, hogy ne nagyon kelljen senkivel sem lennem, főleg Rinkoval, mert ő egyből repült volna, hogy valami nagyon nem kerek velem. Szerencsére nem frontember vagyok, hogy válaszolni kelljen interjúkon, Ame-no-Uzume megold mindent, meg Kenji, engem most csak Saachan abajgat. De neki gyakorlatilag nincsenek érzései, meg amióta tudja, hogy Utahime, azóta keresi a kimeneti pontot. Én pedig beugrok persze játszani, szüksége van arra, hogy levezesse azt amit nem tud másként. De nekem is kellett a figyelemelterelés nagyon is. Viszont a gondolata, hogy mibe keveredtem, miatta, az épp elég, hogy vágjon egy hatalmas lyukat az akkurátusan felépített betonfalamba. Érzek valami sötétséget feltámadni bennem, de nem vetek rá ügyet még, az aggodalomra fogom. Elmondom neki, amit akartam és látom a könnyeim függönyén át, hogy elejti a tollat és a papírt. Megint dalt írt. A szavaira a levegő is megakad bennem és érzem, hogy a tekintetem szikrázik, mintha a kozmoszon át néznék a világra. De annyira dühös vagyok és kétségbe esett, hogy az sem érdekel, hogy fekete köd vonja a kezeim körbe, ahogy ökölbe szorulnak a kezeim. - Tudod mit? Hagyjuk. Felnevelem őket nélküled. Soha többé nem találkozunk. Se ebben az életben, se a következőkben látni sem akarlak. - fájdalmas fintorba torzul az arcom és el is teleportálok előle, hogy a jinjához menjek. Belépek az úrnőm elé és letérdelek.
Komolyan mit várnak el tőlem? Zenélni akarok, és ennyi, nem fogok futni Ranhoz, miért is tenném? Elszórakoztunk egymással, és ennyi, nekem nem jelent többet. Hiába állítanak mást, mondjuk hülyének nézem őket, az egy dolog, hogy majdnem mindegyiknek van párja, nekem miért kéne, hogy legyen? Komolyan nincs is idegesítőbb, hogy ezzel traktálnak. Hányszor kell elmondanom, hogy nem? Nem akarok kapcsolatot, nem akarok semmit, azonkívül, hogy játszom, és dalokat írok, elégedjenek meg ennyivel. Nem tudom mit várt egyébként, hogy örülni fogok a ténynek mi szerint tizenhétévesen terhes lett? Apa sem akarok lenni, ennyi évesen meg pláne nem. Nem érdekel, hogy isteni gyerekek lesznek, mert érzem, hogy ketten vannak ennyire még az én érzékeim se satnyák. Megvonom a vállam, nem ijeszt meg a kis sötétségével sem, ügyes lesz, majd segítenek neki. - Végre! Ez legalább normális ötlet tőled. Tökéletes, örülök, hogy végre felfogtad nem akarok tőled semmit. – vágok egy aprócska fintort, mérgemben az egyik falon lévő tükröt ütöm meg, az sem érdekel mennyi üvegszilánk maradt a kezemben, vagy hogy mennyire vérzik. Inkább hazamegyek, ha szerencsém van békén hagynak, ha nem, akkor majd elmondom mivan.
Néha azért rendesen elgondolkodom rajta miért is hagytuk a gyereket a zenei pályára lépni, aztán eszembe jut, hogy a nővérét is simán engedtük, hogy idol legyen. Azt viszont el kell ismernem Eun Hanak több esze van, mint a fiúnknak valaha lesz. Ő legalább nem tökölt, sőt, már az oviban is vigyázott a kiszemeltjére nehogy valami kislány elvigye előle. Tényleg tiszta anyja, dehogy édes kisfiúnk Sun Jin honnan a faszból örökölte ezt az orbitális temperamentumot fogalmam sincs, még az apám se ekkora fasz. Nyomokban felfedezhető, hogy rám ütött, egyébként ennyi. Még mielőtt a szobájába mehetne kapom el a nyakát, és nyomom le a kanapéra. Gyorsabban terjednek a hírek minthogy ő hazaérjen. De rendes apa vagyok megvártam, a többieket szépen hazaküldtük, nem mintha a látni akarták volna az apás beszélgetést, kissé dühös lettem. - Na, akkor vagy visszaügetsz, és bocsánatot kérsz a legtöbb érzéssel, ami van benned, vagy…Nincs vagy, mész és kész, a gyerekeidet várja. A kezed meg kurvára nem érdekel, felőlem le is téphette volna valami. – kapom el kicsit a nyakát, hogy megszorongassam, tényleg le kéne nyugodnom. Még a végén gyerekgyilkos leszek, pedig csak értelmet akarok verni a kis fejébe, ha már ennyire hülye, idióta a legkisebb kölykünk.
Órám volt, de siettem haza ahogy tudtam, noha nem szoktam beteget jelenteni, ma megtettem, mert kurva sok minden forog most kockán emiatt. Engedtük a fiúnknak, hogy a zenei pályát válassza, de még én is ott voltam, amikor egy koncert erejére átjött a Roselia a fiúkhoz. Akkor éreztem, hogy ott van a sorsa is a félénk kis gitárosukban, aki meg se szólalt, de a fiúnk úgy nézte mint a Szent Grált. Eun Ha az én mentalitásom örökölte, szerencsére, de a saját szememmel láttam, hogy reagált az ofuda a férjemre és a fiamra is. Démonvér, az ég bassza meg. Egyébként nagyon is apja fia. Arra érek haza, hogy már fojtogatja a fiúnkat. - Yeong Jin! - ordítok rá, majd mögé teleportálok, hogy kitörjem a nyakát, egy időre semlegesítem. Addig is lenyugszik mielőtt még félárvává nem tenné a születendő unokáinkat. Aggodalmasan, de dühösen nézek a fiamra. Megfogom a vállát egy sóhajjal. - Nem kellemes, de most élet vagy halál kérdése a dolog, Ran visszament Amaterasu elé, aki biztosan meg fogja ölni őt is és a babáitokat is. Választhatsz, hogy pokol vagy pokol, de abban igaza volt apádnak, hogy most kell erősnek lenned és összeszedned magad. Meg akarod menteni, mert szereted. - feloldom benne azt ami le volt zárva benne, amit elnyomott. Fizikailag is fájhat neki az összes érzés, hogy hirtelen kapja meg az igazságát, de nem keresheti a maga útján most, mert belehal a szerelme és az ikrek is. - Nem tudom hová küldi Amaterasu, de utána tudlak küldeni. - el is teleportálom a fiam. Elég heroikus küldetés, de most nincs menekvés.
A jinjában vagyok, ami egyébként nem meglepő, sosem teszem ki a lábamat, minek tenném? Itt érzem igazán a többi kamit, itt tudok mindent meghallgatni minden imádságot. Mondjuk Ranét már nagyon ritkán hallom, nagyon koncentrálnom kell hozzá, hogy legalább egy kicsit is halljam szól-e hozzám. Amióta elköltözött tőlem nagyon nehéz rá figyelnem, egyszerűen kizárt az életéből, viszont nem róhatom fel érte, a saját útját kell járnia, még én is tudom. Akkor is, ha nagyon rosszul esik ez, végtére is felneveltem nagyjából. Bisentoként kellett volna itt maradnia. Felvont szemöldökkel mérem végig a lányt ahogy belép, és letérdel, érzem a sötétségét, és még két pici életet. Várandós lett attól a senkiházi holdfitól! Haragomban eltöröm a kezemben lévő íjat. - Mégis, hogy volt képed erre? Hogy árulhattál el? – nézek rá könnyes szemekkel a harag miatt, amit érzek. – Nem akarlak látni, soha többet. – prüszkölöm dühösen, gondolkodás nélkül nyitom meg az átjárót, ami az anyám Izanami birodalmába vezet, csupán az állammal bökök, hogy menjen. Anyám úgyis magányos, mindjárt kap három istent is. Nem érdekel mit csinál vele, képtelen vagyok ránézni, összetörte a szívemet, és a lelkemet is. A falnak dőlve csuklok össze, egy árulást már túléltem, hisz itt vagyok, nem öltem meg magam a férjem miatt, most sem fogom ezt tenni, de ez már nem bírom elviselni. Minden hitem ebben a lányban volt.
"Végre! Ez legalább normális ötlet tőled. Tökéletes, örülök, hogy végre felfogtad nem akarok tőled semmit." Visszhangzik a fejemben minden szava, amire csak még erősebb lesz a szenvedésem. Teljesen összetörtem, nincs helyem a világban. Hiába szeretném én az apróságokat, ha az apjuknak csak valami ostoba játékszer voltam, akin kiélhette magát az együtt töltött időnk alatt. Elárulva és megsemmisülve térdelek le csak. A főistennőnk elé, akinek meg csak egy fegyver voltam, a leendő regália, futont sem kaptam tőle, semmit, csak egy szekrényben alhattam egy fegyverállványon. Az egyetlen pillanatokban amikor embernek éreztem magam, ő miatta vagyok most ebben a keserves helyzetben. Megrezzenek, ahogy eltöri mérgében az íját. Azt sem bánnám ha megölne vele. - Sajnálom, Úrnőm. - csak ennyit tudok kinyögni, mert zokogok. - Az Úrnő óhaja parancs. - hajolok meg még utoljára, mielőtt átlépnék az átjárón. Izanami birodalma. Nem vagyok igazán halott, de mégis. Érzem a tekintetét magamon, amire már nem bírom ki, hogy ne sikítsak a fájdalomtól mint egy kelta banshee, fekete könnyek ömlenek belőlem. Nem. Nem bírom tovább. Száműztek. A legegyszerűbb út két pont között még mindig az egyenes, úgyhogy reszkető kézzel veszem elő a késem és hatalmas mély metszést ejtek a bal radialis artériámon, nem amatőr módjára, hosszában. Elkezdem a másik karom is felmetszeni, mikor Izanami a minket elválasztó kerítéshez siet. - Ne tedd, Ran, könyörgöm ne tedd... - lassabban húzom a kést, de iszonyatos tempóban veszítem a vért, csak nyöszörgöm. - Ott vannak benned a gyermekeitek. Látod, hogy velem mit tettek a saját gyerekeim, nem akarom, hogy ők is úgy megvessenek téged, mint ők engem. Engem is elárult akit szerettem és ide zárt le, elfordult tőlem ő is mint tőled a szerelmed és cserben hagyott amikor kellett volna mindennél jobban, hogy velem legyen. Kérlek, ne ismétlődjön meg az én tragédiám ismét, mert azt már én sem bírom ki téged látva és a fájdalmad. - megérint óvatosan, de én csak könnyek között zuhanok oldalra a saját vérembe. Már nincs erőm sírni, már nincs erőm semmire. Csak meg akarok szabadulni az életemtől, attól amit Sun Jin tett velem és megóvni a két kicsit attól, hogy egy száműzetésben, itt nőjenek fel.
Tulajdonképpen nem számítottam másra, mármint pont erre gondoltam, hogy az öreg nekem esik szó szerint. Nem az apja vére szokott ilyenkor kibukni belőle, hanem az anyjáé, de néha belőlem is kibukik, hogy a nagyanyánk démon lett. Onnan lehet ez az érzéketlenség. Anyám meg ordít, aztán a nyakamat masszírozhatom, mert apámat semlegesítette. Kérdő tekintettel nézek anyára, érdekes, hogy ő lett most a nyugodtabb, általában fordítva történik. - Jó. – adom meg magam teljesen, amint minden rám zúdul, nem azért nem kapok levegőt, mert az előbb szorongatták meg, hanem azért, mert elveszíthetem őket, mind a hármójukat. - Izanamihoz. – válaszolom neki sután, kivételesen hálás vagyok neki, hogy elteleportál. Össze kell szednem magam, még akkor is, ha olyan birodalomban lépek be, ahol sose jártam, mert itt tényleg igaz, aki itt belép az minden reménnyel hagyjon fel. Érzem Ran halványodó életjeleit, futásnak eredek, és térdelek le mellé, szinte könyörögve nézek Izanamira is, hogy segítsen nekem életben tartani. - Könyörgöm Ran, maradj velem. – látom el a sebeit remegő kézzel, nem látok a könnyeimtől, örülök, hogy itt van a másik istennő is, aki segít. Magamhoz ölelem a félig katatón, és halott szerelmem. – Ran…nincsenek rá szavak, hogy mennyire féreg módjára viselkedtem. Saj…sajnálom. Nem akarlak elveszíteni, a kicsiket sem. Nem azért mondtam neked azt , mert nem szeretlek. Mi az égért kellene neked egy olyan alak, mint én? Én félek ettől az egésztől, és rád zúdítottam mindent…Nem érdekel, ha nem akarsz velem lenni, csak maradj életben, a kicsik miatt…– fogom meg a szabad kezemmel az arcát.
A fájdalom is tompa amit a kés okoz, semmi ahhoz képest ami bennem tombol. Nem csak a saját erőm gyötör engem, hanem egy sokkal erősebb is, ami szabályosan sarkall arra, hogy ártsak magamnak, én pedig nem tudok és őszintén, nem is akarok ellenkezni. Én a halált választottam. - Sajnálom, Izanami. Nagyon egyértelművé tette, hogy semmi szüksége sincs rám az életében... - suttogom még, ahogy a földre rogyok, úgy folyik le a maradék éjfekete könny az arcomon. Érzem, hogy a hajam, az arcom, mindenem a vérem mocskolja. Fátyolosan látok, kezdek teljesen átlépni a holtak közé, nemcsak a testem van itt ebben a birodalomban, hanem hamarosan a lelkem is itt lesz. Érzem Sun Jint, de talán hallucinálok így az utolsó pillanat előtt. Csak némán tudom tátogni kicsit a nevét, nincs bennem már sok élet, de csak sejtem, hogy a két nagy artériás vérzésemnél matatnak. Közel a vérem felét elveszítettem már. Izanami teremtő istennő is, így érzem, hogy gyorsan kezdenek el a sebeim gyógyulni, egy olyan helyen, ahol nagyon nem kéne ennek történnie. De még nagyon gyenge vagyok. A szavaira újra előkerülnek a fekete könnyeim. Főleg, ahogy kimondja, hogy nem akar se engem, sem a születendő gyermekeinket elveszíteni. Harmatgyenge vagyok még. - Akkor miért? Miért kellett tönkre tenned teljesen? Mert szeretlek, Sun Jin. Én hittem benne, hogy észhez tudlak téríteni, de tévedtem... - csak sírok tovább a szavaira, elfogyott egyelőre az erőm, hogy válaszolni bírjak. Meg nem tudom, hogy mit akarok, iszonyúan kegyetlen volt velem. Lehunyom a szemeim az érintésére. - Elég erős most már, hogy felküldjelek titeket, ott gyorsabban fel fog épülni, de vigyázz most már rá, mert én vadászlak le. - szól Izanami Sun Jinhoz, majd nyit egy átjárót, vissza a szentélybe.
Annyit éreztem már, hogy eltörte az íját haragjában. Iszonyatosan félrenevelte Rant, hiába próbáltam én mindent a magam erejéből megtenni, kevésnek bizonyult. De érzek még két másik jelenlétet is Ranon kívül a jinjában. Gyermeket vár... Villámgyorsan írok egy ofudát, hogy be tudjam vetni és elteleportálok, de Ran már az átjáró túloldalán van. Amaterasu elé térdelek. - Miért tetted? - simítok az arcára, hogy rám nézzen. - Könnyen lehet, hogy halálra ítélted őt is, de kétlem, hogy Sun Jin ne térjen észhez és menjen utána. Ellökted magadtól, fegyvernek nevelted. Engem sem vettél észre. De most már nem úszod meg ezt a beszélgetést rendesen. - előveszem az ofudát és a feje mellé a falra nyomom, hogy időbörtönbe zárjam magunkat. Számunkra bent eltelnek évszázadok, amíg itt kint csupán pár perc, legfeljebb egy óra lehet az egész. Amire mi kiszabadulunk a börtönből, mert rendeztük a sorainkat, akkorra térnek vissza a Jomiból. Ran iszonyú állapotban van, alig él, gyenge. De az arcát festenyző könnyek okát már tudom, úgyhogy megyek is a tükörért, hogy visszazárjam Amatsumikaboshi erejét oda. - Hála mindennek, hogy egyben vagytok. - előveszek egy másik ofudát, hogy felgyorsuljon Ran gyógyulása. Amaterasura pillantok, ez iszonyú. De én is érzem, hogy Izanami a gyógyító erejét is használta rajta, hogy egyáltalán életben maradjon. Megkeresem a zsebeimben a kulcsokat és átadom Sun Jinnek. - Inari egyik lakása, amit Kusanaginak készített. Oda el tudtok vonulni megbeszélni mindent.
Villámként ért minden rám szabadult érzelem, eddig a démoni felem volt az előtérben, főleg miután megmondta, hogy gyermeket vár, pontosabban kettőt is. De ehhez kellett apám faragatlan viselkedése is, egyébként nem tudnám titkolni, hogy ő az egyik szülőm, anya megközelítése azért egy fokkal kellemesebb volt. Szerencsére Izanami is segít, nem tudom miért, talán neki is csak annyira lenne szükség, hogy figyeljenek rá. Mindenkit vele ijesztgetnek, most pedig azért segít, hogy Ran életben maradjon, meg a kicsik. Nagyon nem tetszik, hogy feketét könnyezik, miért? Miért van benne egy másik isten ereje is? Remélem kiszedik belőle. Nem akarom elveszíteni, nem élném túl. – Mert egy fasz vagyok azért. Te voltál, aki miatt megjött az eszem nem más miatt. – tudom, hogy sok dolgom lesz, egyáltalán arra, hogy az ikrekkel lehessek, az elég messzi álom, hogy vele. - Nem fogom elengedni. – nézek még Izanamira utoljára. Sután bólintok, szinte hálásan tekintek az ofudát hozó istenre, és elveszem a kulcsokat. – Köszönöm. – teleportálok el Rannal a karjaimban, miután kinyitom az ajtót a fürdőbe viszem, muszáj letisztogatnom a vérétől, és a könnyektől is. - Nem akarok tiszteletlen lenni, de muszáj, hogy levetkőztesselek, és betegyelek a kádba. Biztos van itt majd valami tiszta ruha is számodra. -
A fájdalom miatt igen negyedleges dolog lett, hogy más isten ereje is belém lett tuszkolva gyakorlatilag. Volt egy csillanásnyi remény az életemben, hogy talán rendben lehetnek a dolgok, még akkor is, ha a karrierem, ami a legnagyobb büszkeségem az életben, azt kell feláldoznom a gyermekeimért. De se az apjuk, se az Úrnőt nem érdekli, eldobtak maguktól egy rongyot. Mégis valamiért itt van Sun Jin, valamiért mégis próbál életben tartani és könyörög, hogy maradjak életben. Izanami sem az a fajta, aki bárkinek is segítene a hírek szerint, de lehet ő is olyan félreértett mint én. Elvégre a férje azért zárta ide, mert itt lent csúnya lett... Nehézkesen még, de jobban veszem már a levegőt, mint korábban. Úgy érzem magam, mint egy vonatszerencsétlenség. A fejem olyan, mintha háború tombolna benne, keményen vesztésre állok. - Azt hittem mindvégig, hogy gyűlölsz, főleg ahogy elküldtél. Ne túlozz, érzem rajtad, hogy nem igaz ez így. - szuszogok nehézkesen, mert össze vagyok zavarodva rendesen. Nem tudom, hogyan akarja helyrehozni a bűneit. Körülnézek a jinjában, látom Amaterasu tekintetében a páni félelmet. Persze... Tadao-senpai égitest istenség, az időmágia mestere. Nincs erőm felsikoltani sem, ahogy elhagyja a tömény feketeség a testem. De egy kicsivel könnyebb az elmém és érzem, hogy gyorsabban gyógyulok. Csak biccentek nekik mielőtt elteleportálna velem Sun Jin. Ha nem lennék gyenge, biztosan cirkuszolnék, hogy engedjen el, de azonnal. A fürdőbe visz. A tükörben látom, hogy a hajam teljesen matt a véremtől ami beleszáradt, a ruhám is csurom vér és feketeség. Felnyüsszenek egy kicsit a szavaira, de leülök, pontosabban inkább omlok a kisszékre. - Próbálok annyira levetkőzni, amennyire tudok magamtól... Addig elfordulnál, kérlek? - pillantok rá gyengén még, de ha megteszi, akkor a nagyja ruhámat leveszem óvatosan, fel-felszisszenve, csak a fehérneműmmel gyűlik meg a bajom kissé.
Aprót szusszanok, mert igaza van, részben miatta jött meg az eszem. A többit a szüleim okozták. – Kibukott belőlem a démoni vérem, és rendben van annyiban igazad van, hogy nemcsak te segítettél felnyitni a szemem. Anyám keze is elég rendesen benne volt, apámé meg szó szerint. – helyre fogom valahogy hozni ezt az egészet, amit csináltam. A hogyan egy nagyon jó kérdés. Őszintén szólva nem igazán érdekel most Amaterasu, mármint érzem a félelmét, de nekem Rannal kell törődni, nem vele, neki itt van a másik isten. Legalább megszabadítja Rant a sötétségtől is, pont elég vagyok neki én, meg amit műveltem vele, nincs szüksége egy másik idegen erejére. Tudom, hogy legszívesebben a saját lábán jönne be a fürdőbe, viszont most nincs rá lehetősége, állni se bír még. - Ahogy óhajtod. – fordulok meg, inkább a padlót kezdem el fikszírozni, hogy véletlenül se kapjak a fejemre, hogy engedély nélkül bámulom. - Ha esetleg arra gondolsz, hogy itt hagyjalak akkor most közlöm, hogy nem foglak. Akkor sem, ha visszanyered az erődet és esetleg úgy gondolod csinálsz velem valamit, megérdemlem amúgy is. De nem szeretnék kimaradni a gyerekeink életéből, a tiedből se. Igyekezni fogok, hogy jó apa, és jó társad legyek. – nem nézek rá, mert ugye fürdik, viszont minden szavamat komolyan gondolom. Ha kell ezer évet fogok teperni, hogy bebizonyítsam tényleg szeretem.
Csak csendesen figyelem a szusszanását, előlem nehezen fogja ezt eltitkolni. - A démoni éned látványosan tud engem gyűlölni, meg kell mondanom. Fenébe... megkérdeztem Eun Ha-t, hogy a próbateremben vagy-e, miattam kaptál apádtól... - meg sem kellett volna kérdeznem, annyit tudok már róla, hogy ő is olyan szűk körben közlekedik mint én. Ha nem látnám az Úrnő mélységes bűnbánását, akkor a szemére hánynám az összes bűnét, de az időbörtönben szerintem Tadao-senpai a nevemben is megtette már. A tükröt látva, meg hogy elhagyja az erő a testem tudom, hogy kié volt egykoron ez a pusztító szörnyű erő. De elég lesz nekem most azzal megküzdeni azzal amin az imént keresztül mentem. Majdnem megöltem magam és az ikreket is, akik úgy tűnik, brutálisan szívós kisbabák, mert nem esett bántódásuk vagy a testem ösztönösen védte őket mindentől. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy tiltakozzak az ellen, hogy a fürdőbe hozzon engem, de akkor is szégyellős vagyok, rémesen. Hiába vagyok tőle várandós sosem látott ruha nélkül és elől deszka vagyok, hátul meg léc. - Nem vagyok nagy látvány amúgy sem. - motyogom kicsit, majd elkezdem kimosni a vérem a hajamból, hogy előkerüljön a majdnem fekete a kék szakaszokkal. Lenézve látom meg, hogy tényleg feltűnő még mindig a hasam. De áttérek a karjaim megtisztítására, a fényre gyógyulok, úgy tűnik nagyapám gondolt rám is, nem kevés UV lehet a lámpákban. Befejezem a törzsem, amikor megszólal, bennem meg a lélekjelenlét is kékhalált hal. Elsírom magam a szavaira. - Gondoltam rá, hogy elküldelek, őszintén, hogy tartsuk magunkat ahhoz amit a próbateremben egymás fejéhez vágtunk, de képtelen lennék rá. Nem fogom tudni nélküled végigcsinálni. Igen, bántottál, olyannyira, hogy majdnem belehaltam, mert inkább eldobtam volna az életem magamtól, minthogy a te teljes megvetésed árnyékában kelljen felnevelnem őket, ott lent a Jomiban. Most láttál majdnem teljesen halottan, egyelőre megelégszem ennyivel, mint büntetés neked. H-Hogyan? - habogom, majd leejtem a szivacsot és fájdalmasan sóhajtok egyet. - Kérlek segíts, nem bírom a hátam megmosni... - halkan kérem őt, félszegen. Ennyit az erős nőről, akinek nem kell férfi a háznál. De ha megfordul, akkor láthatja is, hogy egy ikerterhesség egy olyan nőn még feltűnőbb akin az is látszik, ha szörpöt ivott.
- A démoni énemmel nem is vagyok kibékülve, sosem leszek. Ha nem kérdezed meg is nyakon ragad szóval tök mindegy, így is úgy is az lett volna a vége, hogy anyám szedálja őt. – vonom meg a vállamat, meg egyébként is megtörtént, kár lenne ezen nyavalyognom. Tudom, hogy majd Amaterasu és Ran egyszer megbeszélik miért került bele még egy isten ereje, persze csak akkor, ha sokkal jobban lesz a gyerekeim anyja. Ami nem tudom mikor fog megtörténni, remélem mielőbb, noha elég nagy fasz voltam. Örülök, hogy mind a hárman jól vannak. Szerencsére nem is tiltakozik, biztos azért mert nincs ereje, mondjuk nekem se lenne energiám vele harcolni. Le kell fürdenie, kész. - Azt amúgy eldöntöm én, mármint Ran, neked annyi önbizalmad van, mint egy kavicsnak a tó mélyén. – forgatom meg a szememet, nem mintha látná, de tényleg igazam van, és nemcsak szerintem van így, hanem a többiek szerint is. Eun Ha néha csak a fejét fogta, amikor elfutott mert normálisabb voltam, és bókoltam neki. Hallom, ahogy elsírja magát, viszont még mindig nem fordulok meg, nem kaptam rá engedélyt. - Nem mintha hagynám, hogy a gyerekeink nélkülem nőjenek fel, meg hát otthon biztos kinyírnának, azért a gerincem megvan. Együtt fogjuk végig csinálni. Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy a Jomiban kötsz ki. Nekem bőven elég volt félig holtan a karjaimban tartanom téged. Nem tudom hogyan leszel jó apa, társad, másoknál olyan könnyedén megy, és be kell látnom, hogy volt előttem jó példa. – a szüleim lehet nem normálisak halandó szemmel, viszont számomra, számunkra igen is azok. - Rendben van. – bólintok egy aprócskát, majd megfordulok, aztán úgy helyezkedem el, hogy meg tudjam mosni a hátát. - Olyan vagy, mint aki lenyelt egy sárgadinnyét, aranyos. – mosolygom el a szemeimet, tényleg tetszik amit látok. Nagyon óvatosan mosom a hátát, attól tartok, hogy még így is fájdalmat okozok neki. - Egyébként van még egy fontos kérdés, hol szeretnéd őket nevelni? – nekem mindegy, követem őt most már bárhová.
- Örülök, hogy te sem preferálod, engem ráz még mindig a hideg tőle. Nem mondhatom, hogy pont így képzeltem el a napomat. Milyen nap van egyáltalán? - dörzsölöm meg kicsit a szemeimet, nem élőnek való a Jomiban lét. Nem várom a napot, hogy meg kelljen tárgyalnom az Úrnővel a ma történteket, de talán már nem csak egy fegyvert lát bennem, akit forgatnia kell, mert anyám sem hiszem, hogy véletlenül kapott lelket. Egy másik útra léptem rá, ami az anyaság felé vezet, amire először balesetként, majd életem legnagyobb csapásaként, majd most pedig kiderül, hogy miként tekintek rá, egyelőre örüljek, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor. Kótyagos vagyok a vérveszteségtől, de próbálja már a szervezetem kompenzálni a vesztett vért rendesen, nem hullaszínem van. Megtorpanok a szavaira és lendületből küldöm meg az egyik szappannal a fejét. - Na és mire legyek büszke mégis? Még hogy te döntöd el... Én meg valami komoly istenség vagyok... - ha azt hiszi, hogy nem ismerem annyira, hogy tudom, hogy a szemeit forgatja így háttal is, akkor eltolta. Az egyik mellékhatása az együtt töltött időnknek ez. Tudom, hogy próbált bókolni, hogy így vagyok szép meg úgy, de pont nem volt a neveltetésem mellett kapacitásom arra, hogy szociális készségeket csiszoljak magamban. Ott is hagytam őt a gondolattal, hogy nem fegyver vagyok, hanem egy fiatal nő. -Volt egy rövid kis idő ami után elmondtam neked és az Úrnő elé álltam, amikor azt hittem, hogy ha kérném se akarnád őket látni az életben sem. Remélem nem hátrálsz ki ebből... Vagy ott helyben a szentélyben haltam volna meg vagy a száműzetés, nem volt másik opció soha. Izanaminak is, azt hiszem. Nekem már az is szokatlan, hogy nem üvöltünk egymással vagy egyáltalán összetett mondatokban beszélünk. - szusszanok egyet. Ő látott példát, én mit láttam? Semmit, csak a nagyapám és Hügit, már amikor elengedett egyáltalán hozzájuk. - Köszönöm. - szusszanok fel, mert akármennyire is szeretnék már inkább a nagy kádban áztatni magam, akkor sem mehetek bele csurom véresen. - Pedig csak a hetedik hétben vagyok. - elvörösödök, most már van annyi vér bennem, meg egyáltalán a látvány, hogy így mosolyog rám és a szavai iszonyúan zavarba hoznak. - Jó kérdés... Most már te is tudsz teleportálni, kisebb távolságokat biztosan, én rugalmasabb vagyok, meg ha kiesek a bandákból sem olyan feltűnő. - szusszanok fel. - Összevéreztelek téged is, neked is le kéne mosakodnod. A kádba akkorra már lehet be tudok mászni. - pillantok rá félszegen.
- Sajnálatos módon akkor is velem van a démoni énem is. Én se úgy gondoltam, hogy majdnem meghalsz a karjaimban. Jó kérdés, tudod, hogy miképpen kezelem a napokat, dátumokat. – szusszanok fel halkan. Sehogy. Ha van valami arról szólnak nekem, én meg megyek, ennyi az egész. Bedurcázom a szappan miatt, meg is dörzsölöm a tarkómat. Jó, megérdemeltem. - Legyél büszke a gyerekeinkre, mondjuk. Igen, én döntöm el, hogy mi tetszik benned, és el kell, hogy mondjam, végre érzem, nőként gondolsz magadra. Ez pedig nagyon is tetszik, nem bisento vagy. Hanem a gyermekeim anyja. – - De biztosan akartam volna látni őket, mégis félig én kellettem hozzájuk. Nem fogok kihátrálni…Elhiszem, hogy nem lett volna más opció.Valószínű neki is annyi kéne, hogy a gyerekei figyeljenek rá. Tény és való többet üvöltöztünk egymással, mint nem. – vonom meg a vállamat. - Bármikor. – mi nem tartjuk a fürdési szokásokat, a japánok még mindig ezt meg tiszteletben is tartom, kivételesen. - Biztos azért látszik, mert vékony vagy, nem tudom, sosem leszek terhes. – engedek meg egy apró kuncogást. - Jól van, akkor majd megbeszéljük ezt is. – - Tényleg. Észre se vettem, nem mintha ez lett volna a legnagyobb problémám. Rendben van, ha egyedül be tudsz mászni a kádba, akkor mosakszom. – állok fel, most úgy figyelek rá, mintha üvegből lenne, nem szeretném, hogy elessen vagy bármi baja legyen.
- Azért remélem nem fogok túl sokat találkozni vele ezek után, főleg a picik miatt. Azt hittem először, hogy csak képzelődöm, hogy ott vagy és a karjaiban vagyok. Úgy mint én. Hátha legalább egy óra van a házban. – sóhajtok kicsit. Különös, hogy mennyi mindent csinálunk pontosan ugyanúgy, mégis teljesen másképp. A szappant pedig nagyon is megérdemelten kapta, hogy gondolta mégis, hogy valami tárgy vagyok neki, a tulajdona? - Legalább valami jók is vannak bennem. Azt, hogy te mit eszel rajtam az valóban a te dolgod, de úgy mint személy a saját értékeim szerint lennék. Amúgy meg mi is tetszik neked rajtam egyáltalán? Tényleg... Fel sem tűnt nekem. Szoknom kell még ezt a megnevezést, gyermekeim apja. – - Te mondtad akkor, hogy nem akarsz tőlem semmit, mi más következtetést vontam volna le? Az igaz, hogy ha nem vágok hozzád egy gitárt és nem kapsz el a fürdőben, akkor... De rólad van szó. Kissé végletes helyzetbe kerültem, de legfeljebb pár hétig tudtam volna titokban tartani. Remélem, hogy eztán fognak rá is figyelni. Vagy üvöltöttünk vagy nem is szóltunk egymáshoz, úgyhogy fejlődőképesek lehetünk. – sóhajtok kicsit - Szóval ezután is segíteni fogsz, ha már akkora lesz a pocak, hogy nem tudok hajolni? – óvatosan kérdezem tőle. De tudom, hogy nálunk más a fürdési szabály, viszont hiába nem tudom kifejezni, hogy tiszteletben tartja, attól azért még örömmel tölt el. - Az is látszik rajtam, ha szörpöt iszok, tudom. – nevetek, ami tőlem ritka dolog, szerintem nem is hallott még nevetni. - Korea is tökéletesen megfelel nekem, neked van családod, nagyapám meg mint egy szál vérrokonom, át tud jönni. – - Eléggé. Tudom, de úgy nézel ki, mint egy horror film túlélője, én meg úgy néztem ki, mint Sadako. – felkelek óvatosan, noha már nem szédülök és beülök a jó meleg vízbe egy immár nyugodt sóhajjal, úgy ülve, hogy nyugodtan mögém tudjon ülni, ha szeretne.
- Hidd el, hogy nem fogsz vele többet találkozni, azt hiszem azért volt ennyit előtérben, mert tagadtam az érzéseimet irántad. Bár az lenne az egész, egy hatalmas képzelődés. Óra biztos van, meg talán egy naptár is. – gondolkodom el, a telefonom nincs nálam úgyhogy nem tudok puskázni hány óra van, és milyen nap. Nem tárgyaként gondolok rá, hanem, mint nőre, bár tuti azért kaptam a szappant mert rosszul fogalmaztam. - Most még benned, de amúgy meg alig várom, hogy kint legyenek. Jól van már,na, nem vagyok olyan, aki megszabályozza milyen legyél. Az egész lényed Ran, tényleg. Szoknunk kell, hogy gyerekeink lesznek, és normálisak vagyunk egymással. – - Nem tudom mit vontál volna le, most már mindegy, nem? Igen, ha ott nem kaplak el, akkor nem történik meg ez, viszont minden okkal jön, nem? Titkolnod se kell, senki előtt sem, valószínű amúgy is tudja már mindenki, hogy várandós vagy, és tőlem. Talán fognak végre figyelni rá is, elvére az Úrnőd is helyre jött agyilag, ahogy láttam. Én is hiszek abban, hogy fejlődünk, lassan, de fejlődünk. – - Természetesen, micsoda kérdés ez? – hökkenek meg egy pillanatra, ha így akar fürdeni akkor segítek neki, nem fogok megfutamodni a feladat elől, most már nem. - Nem én mondtam, kivételesen! De elismerted. – nevetek vele én is. - Akkor azt hiszem ezt is megbeszéltük, marad Korea, Szöul, van családom, akármennyire is idegesítőek, viszont az enyém, meg már a tied is. – - Azzal egyetértek, hogy Sadako ikertestvére lehettél volna. – elhiszem neki, hogy tiszta vér vagyok, mert látszik ahogy mosakszom, végül bemászom mögé, és magamhoz is ölelem, ha hagyja magát. - Tudod már a nevüket egyébként? Innen nagyon aranyos ez a pocak. – vigyorodom el szélesen, meg is simogatom, ha szabad.
- Az ikrek érdekében könyörgöm is ha muszáj, egy második ilyet már nem fogok túlélni. Figyelhettem volna én is jobban, kaptam régen egy démonvédő ofudát, ami világított a közeledben sokat, akkor hátrálnom kellett volna. De boldog voltam, hogy ott voltál velem. Vagy valami csúcselektronika biztosan akad itt. Inari építette ezt. - szusszanok fel. Csak a fürdőn látszik, hogy igencsak luxuslakás. Most már nem fogom elviselni, hogy ha tárgyként akar kezelni, akkor keressen magának mást, mert ennyi volt az, hogy egysíkú vagyok. - Komolyan? - meglepetten pislogok rá. Érzem, hogy őszinte, ami újdonság. Könnyek is szöknek a szemembe. - Kivéve ha olyan ruha van rajtam és szó nélkül kiparancsolsz belőle. - a szavaira iszonyúan vörös leszek. - Ez kölcsönös, mindent szeretek rajtad, a nevetésedtől a duzzogásodig. Szoknunk kell, hogy fel kell építenünk egy funkcionális családot is, együtt. - - Most már mindegy, de senkinek nem kívánom azt a pár percet. Soha semmilyen megbánás nem volt bennem amiatt, hogy akkor elkaptál és még utána is hányszor, inkább örültem, hogy az ártatlanságom annak adtam akit szeretek. Ez igaz, túl késő sajnálkozni bármiért is. A RAS biztosan jelezte a Roselia felé is, hogy gyermekeket várok és nem nehéz kitalálni, hogy kitől. Úgy tűnik, hogy Tadao-senpai sikeresen szerelmet vallott neki, úgyhogy a remény megvan, hogy Izanaminak is jobb lesz. Elég viharos volt eddig a kapcsolatunk, csak normális tempóban tudjuk majd helyretenni. - - Egy félős, első váradósságában lévő kismama kérdése? - válaszolom megszeppenve. De megnyugtat, hogy mellettem lesz ha már tényleg nagyon bálna leszek majd. - Kivételesen, de hallottam ám azt a megjegyzést is. Igen, elismerem, ijesztően vékony vagyok. - nevetek még egy kicsit. Megmelengeti a szívem a nevetése hangja. - Legalább rendes családban nőhetnek fel, velem ellentétben. Az idegesítő család is sokkal több, mint ami nekem jutott. - elmosolyodom arra, hogy most már az én családom is az övé. - Hogyan is a családom a tiéd? - Csak a tükörből elnézve is durva volt. Sajnálom, hogy úgy kellett látnod engem. - szusszanok egyet, majd óvatosan nézem őt, ahogy megmosakodik, de csak pár pillanatokra, mert nem kaptam engedélyt. Ahogy mögém mászik és átölel, azonnal bújok is hozzá, mert szükségem van rá. Élő, nőnek érzem magam a gyermekei apjának a karjaiban. - Még nem, amint megtudtam mentem hozzád, hogy közöljem a hírt, úgyhogy kell majd egy fiú és egy lány név is. Te tényleg meg vagy veszve a látványomtól várandósan. - vigyorgok vissza szerelmesen és hagyom, hogy simogassa. Most nyugszom meg teljesen végre.
