My Valkyrie

Sosem voltam nagy híve a női katonáknak, paradoxnak tartottam őket. Tipikus „A nőnek a konyhában a helye” macsó katona voltam. Aztán jöttél te, és fél lábbal kockásra rúgtad a seggemet.
Mit is mondhatnék rólad. Valkűr vagy, tehát ízig-vérig harcos, kemény és rettenthetetlen. Mindemellett megvan benned minden női báj, amivel bárkit el tudsz varázsolni. Egy tünemény vagy, én pedig az első pillanatban gyűlöltelek ezért. Parancsnokhelyettesnek kerültél az osztagomhoz, és a szőr is felállt a hátamon a tudattól, hogy egy nő legyen a helyettesem. Az embereim persze elájultak tőled, és már az első bevetés után az egekig magasztaltak. Én meg csak morogtam. Egészen addig, amíg egy esős estén ketten nem ragadtunk egy gödörben valahol Afganisztánban, a kereszttűzben.
Akkor, ahogy ott ültünk, a terepszínű ponyvával a fejünk felett, és beszélgettünk, valami kialakult közöttünk. Meg értettem, hogy nem volt könnyű életed, bár valódi identitásodat nem tártad fel nekem. Valami olyan mozdult meg bennem, amint 600 éve halottnak hittem.
Azóta, ami ott még csak egy aprócska szikra volt, az ma már lángolássá nőtte ki magát, mégis kénytelenek vagyunk parázzsá szelídíteni. Ha csak nem akarunk mind a ketten hadbíróság elé menni, titkolnunk kell az érzelmeinket, így igyekszünk a katonák előtt ugyan olyan nyersen beszélni egymással, mint az elején. Vicces, hogy közben már az összeköltözést tervezgetjük. De nem baj, ez a kis titkolózás talán jót is tesz a kapcsolatunknak. Ki tudja, minden esetre, nagyon várlak!