Fairy dust ~

Valamikor régen botlottam én bele ebbe a manóba, azóta meg úgy ragaszkodom hozzá, mint senki máshoz. Ő volt az, aki összeszedett a patak partján miután csúnyán összeakaszkodtam Oberonnal. A féltékenység teljesen elvette az eszét, persze az már mindegy volt, ha valamelyik udvarhölgyemmel feküdt össze. Én meg ne beszélgessek egy férfival se, mert biztos az ágyamba akar mászni, ami egyébként királynőként elég nehezen oldható meg, sőt egyáltalán nem. Nekem mindenkivel beszélnem kellett, és szükségét is éreztem, másképpen egy királyság nem működik rendesen, ez viszont már a múlté. A tündérek szétszéledtek az egész világban, én New Yorkba jöttem, követtem a manót. A manót, akinek visszaszereztem a szerencséjét, még Hádész se tud ellenállni egy kis tündérpornak, és szívességnek, amit egy tündér tud nyújtani.
Úgyhogy boldogan dugom a kulcsot a zárba, és fordítom el, hogy be tudjak lépni a házába. Ahol természetesen megint kupleráj van, most viszont fontosabb dolgom van, a rendrakás később is ráér.
- Hé Nagyfiú! Kapd el!- dobom az érméjét, majd lehuppanok mellé a kanapéra. – Nagyon szívesen. Ráérsz meghálálni. – nyomok csókot az arcára. – Egyébként milyen napod volt? – kíváncsiskodom, nem kell arról tudnia, hogy az exférjemmel is összefutottam, magamba puffogok egy kicsit, elég az.

A napjaim mostanában leginkább dögunalmasnak mondhatók. A főnököm, az a felkapaszkodott alviláglakó, Hádész, egy ideje nem hívott, aminek kimondottam örülök. Fizikai fájdalmat jelentett mellette lenni, minden idegszálam csak arra tudott koncentrálni, hogy egy apró aranyérme lapul a zsebében. Ez a régi, kopott, jelentéktelennek tűnő tárgy nekem többet jelentett akárminél, hiszen abban rejlett lényem valója. A szerencsémet lopta el az a mocsadék, és meg tudnám fojtani érte.
Mivel a fedettpályás távolbanézés című sportnak hódolok ma, így van időm gondolkodni. Elkalandozom, és arra eszmélek, hogy nosztalgiázom. Arra gondolok milyen volt, mikor a kis patak partján rá találtam Mab-ra, arra a nőre, aki megváltoztatta az egész életemet. És arra, hogy milyen volt, mikor megtudtam, hogy követett ide, ebbe a betondzsungelbe.
Annyira elmerengek, hogy fel sem tűnik, hogy nyílik az ajtó, és az sem, hogy a délelőtt még kellemesen hűvös Gunniss a kezemben már húgymeleg, és mégcsak bele se ittam. Vidám rikkantás, majd valami landol az ölemben. Valami hideg. Fémes, és csillogó. A szerencsém.
Csodálattal pislogok a mellém huppanó nőre, nem is tudok szóhoz jutni.
-Zseniális vagy Tündérlány! -nevetek fel, és egy gyors mozdulattal az ölembe kapom, nem túl nehéz feladat, hiszen olyan kicsike. Nem is tudom, minek nevezném ezt, ami közöttünk van. Mert ahhoz, hogy azt mondjam "barátság extrákkal" kicsit túl szoros, szerelemnek meg túl laza. De most nem érdekel.
- Mit számít már, hogy eddig milyen volt! Most változtattad életem legjobbjává! -röhögöm teli szájjal, és lopok egy gyors csókot ajkairól. - Neked hogy telt a napod?

Tudtam, hogy örülni fog a szerencséjének, ki ne örülne neki, ha visszakapná azt, ami régen elveszett? Pedig azt hittem nehezebb lesz az Alvilág urával egyezkedni, de kihasználtam, hogy kapzsi, még így is, hogy ő a leggazdagabb isten. A tündérpornak senki se tud ellenállni, így van ez mindenkibe kódolva, túlságosan is kevesen vagyunk, hogy mindenkinek adjunk, éppen ezért vadásztak minket egy ideig.
- Zseniális? Kihasználtam egy kapzsi istent, ehhez nem kell nagy tehetség. Hamarabb is megtehettem volna. – bújok hozzá miután az ölében kötök ki, na igen, neki aztán tényleg nem nagy dolog, hogy ide-oda rakosgasson, jó párszor megkaptam már, hogy a polcra fog feltenni, ha szemtelenkedem.
- Igyekszek a tündér! – nevetek fel halkan, és hosszan viszonzom a csókját. – Ó, hát tudod csak a szokásos, gyerekek..mese..alvás..aggódó szülők, nem normális exférj, de még mielőtt meg akarod ölni, nem csinált semmit. Csak a szokásos hülyesége, hogy figyel, nem értem mi baja van még mindig.. Nem én csaltam meg őt, és egyébként több száz éve volt. Baj van a fejében, hatalmas. – szusszanok fel kuncogva, aztán elterülök az ölében. – Most, hogy végre megvan a szerencséd, nem kötődsz már a csúnya istenhez, mit fogsz csinálni? – érdeklődöm, mert tényleg kíváncsi vagyok rá, mi van, ha nem szerepelek többet a tervében. Sosem beszéltünk arról mi is van közöttünk.

Hirtelen hasít belém a szabadság érzése, ahogy a fényes aranytallér a kezembe simul. Szabad vagyok, nem köt már a kényszerű hűség a göröghöz, azt csinálok amit akarok. De mit is akarok? Fogni a tündérkét, és olyan messzire menni innen, amennyire csak lehet. Vissza az erdőkbe, a hűvös patakok közé, ahol igazán önmagunk lehettünk, ahol először találkoztunk. Olyan helyre vinni, ahol az a barom Oberon nem tudja zaklatni többé, és felfogná, hogy már nem az ő felesége, ez a nő már hozzám tartozik, bár ezt sosem mondtuk ki ilyen nyíltan. Mintha a "szeretlek" szót fájna kimondani, vagy valami bajunk lehetne belőle. Azt hiszem inkább csak annyira sok fájdalom ért már bennünket, hogy megfontoljuk, hogy kimondjuk-e ezt a súlyos szót. Pár száz éve már fontolgatjuk.
- Hádész egy idióta, de azért kell fondorlat, hogy túl járj az eszén -csavarom az ujjam köré szórakozottan egy szőke tincsét, miután csókjával eltelve elégedetten hátra dőlök. Szavait hallva azonban újra felmegy bennem a pumpa, és szívem szerint megfojtanám a királykát.
- Titania, ez nem ilyen egyszerű! Fel kéne már végre fognia, hogy már nem az ő felesége vagy, és tovább lépnie. De majd én elmagyarázom neki! -szusszanok, de nem tudok sokáig dühös maradni, mikor az ölembe bújik. Így, emberi alakban is olyan kicsi, hogy zsebre tudnám tenni, de minden apró kis porcikáját egyesével imádom. Nem is értem, miért nem tudom kimondani, azt az egyszerű, 8 betűs szót. Hisz nincs mitől félnem.
- Látod, ez egy jó kérdés -nevetek, adva egy puszit szőke hajába. - Nem nagyon csináltam semmit már egy ideje, a mások elverésén kívül. Lehet, hogy azt kéne tovább vinnem...és jól meg kéne vernem Oberont.
Nem tudok túl lendülni ezen. Senki se zaklassa, kövesse az ÉN csajomat, vagy számoljon a következménnyel. A két méter magas, csupa izom, vörös hajú következménnyel. Mert bár nem mondom ki, hogy szeretem, tűzbe mennék a tündérlányért, és nem engedem, hogy az a rohadék tovább cseszegesse.

Most már nem köti őt senki, és semmi Hádészhoz, végre a maga ura lehet. Nagyon haragudtam rá, amiért mással gondolkodott, nem az agyával. Akkor is mentem utána, figyelni kellett rá, még nagyobb hülyeségbe keveredett volna. Bár ettől nagyobba tudott volna? Nem hiszem, de jobb félni, mint megijedni. Ő szedett össze miután Oberon-nal végeztem. Csúnya veszekedés volt, nem hittem volna, hogy majd pont egy leprikónban fogom megtalálni azt, amit a tündérkirályban sosem találtam meg. Csak az a fránya szó..a szeretlek, az nem jön a számra. Egyszer biztos sikerül majd kinyögnöm, addig is éldegélünk szépen, viszont hiányzik már az erdő.
- Kapott egy jobb ajánlatod..meg egyébként is, megmagyaráztam neki pár dolgot. Tudod, mint egy ovis kisgyereknek. – vonom meg a vállamat kedvűen. Tulajdonképpen a felesége is ott volt, azt hiszem ő hordja náluk a nadrágot.
- Akkor sem éri meg a fáradtságot, hogy megmagyarázd neki azt, amit amúgy is tud, csak nem érdekli. – nézek rá szigorúan, vagyis inkább próbálok rá nem tudok úgy hatni, mint a kicsikre, akik csendben maradnak, ha azt mondom nekik nincs több mese.
- Nekem lehet van egy ötletem.. – apró kis kezeimmel átölelem. – Nem fogok igent mondani arra, hogy verd meg Oberont, igen se, a lényeg, hogy ne tudjak róla. Utána haza mehetnénk..nem tartozunk ide, és egyébként is biztosra veszem, hogy Írországban, vagy Skóciában is van ovi, ahol tudnék dolgozni, neked is találunk majd valami normális munkát, ami nem illegális. Otthon lehetnénk. – pislogok rá hatalmas kérlelő szemekkel. Nem szeretem ezt a betondzsungelt, miatta viseltem el, meg a gyerekek miatt, akik majd kapnak egy jobb óvónénit, nekem haza kell mennem a manómmal.
- Mert.. – szusszanok fel halkan. – Nem akarlak elveszíteni valami hülyeség miatt, ahhoz túlságosan is..sz..szeretlek. -

Mikor először találkoztam Titaniával, és elmondta, miért sírdogált a patak partján, először az fordult meg a fejemben, hogy hogyan lehet ezt a nőt nem szeretni. Kedves és jólelkű, nem mellesleg kellemes látvány a szemnek. A tündérkirály mégis képes volt eldobni magától mintha sose számított volna. Hülye barom. Én viszont kaptam az alkalmon, kézen fogtam a tündérkét, hogy megvigasztaljam.
Nem is tudom, mi a frászt gondoltam, mikor hagytam, hogy az a görög luvnya így elcsavarja a fejemet. De hát, háború volt, régóta távol voltam a tündéremtől, úgy éreztem ennyire szükségem van. Ha Oberon hülye barom, akkor én címeres vagyok, amiért hagytam magam tőrbe csalni. És tessék, a "csajom" szerezte vissza létezésem középpontját, a szerencsémet. Nem tudom, hogy ez rám nézve ciki-e, vagy rá nézve hatalmas dicsőség. De nem is számít, szinte semmit. Itt van, és ami fontosabb, az imádott nő is itt van még mindig mellettem.
- Néha a kisgyerekek is jobban értenek egy kiadós verésből -vigyorgok, szorosan magamhoz húzom, ahogy kicsi kezeivel át ölelem. - De eskü, nem fogsz tudni róla semmit. Majd csak azt kell kitalálnom, hogy Gwyn előtt mivel magyarázom ezt ki - vakarom meg vörös szakállamat. Nem mintha Gwyn ap Nudd mostanában annyit törődne velünk, jobban le köti, hogy hülyeségeket írkáljon össze.
- Jól van tündérem, menjünk haza. Nekem is hiányoznak az erdők és a mocsarak -simogatom a hátát, nem kell sokat győzködni. Viszont az a bizonyos sz betűs szó szíven talál. Annyi ideje készülök már rá, hogy kimondjam, erre tessék, egy ilyen kicsi nő tökösebb mint én. Boldogan, bár inkább bárgyún mosolyogva csókot lehelek a homlokára, nem is tudom hirtelen, hogy mit is mondhatnék.
- Én is szeretlek téged! -mondom ki végül egyszerűen. - Sokkal jobban, mint hogy megint hülyeségbe keveredjek. Szóval, nem fogsz elveszíteni.

Kilian megmentett azon a napon, amikor sírva talált rám, persze ezt a mai napig nem tudja, nem is akarom neki elmondani, szerintem nagyon jól tudja. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok csinálni, miután Oberon olyan csúnyán bánt velem. A tündérek felét is vitte magával, aminek mondjuk nem örült az isteni felettesem se. Akivel szintén találkoznom kéne, jó messzire elvándoroltam tőle, de nem tehetek róla, követtem a manót, nehogy hülyeséget csináljon, és így is sikerült. Legalább már megszabadítottam Hádésztól, az isten úgyis talál magának még nagyobb balekot, akit ugráltathat.
- Meg se hallottam ezt a sületlenséget, nem verünk kisgyereket, még nagyot se. Remélem világos voltam, mert elverlek. – húzom össze a szemeimet, nagyon fog félni ettől a kijelentéstől, rettegni fog. – Szerintem Gwynt nem fogja érdekelni mit csinálsz vele, már akkor elengedte Oberont, amikor engem megbántott, ő már nem tartozik közénk. Kívülálló lett, ahogy azok is, akik követték. – vonom meg a vállamat egy aprócska sóhajjal.
- Azt hittem több percembe fog kerülni, hogy meggyőzzelek, kezdem azt hinni, beteg vagy. De tényleg azok vagyunk, a honvágy is lehet egy betegség. – végül csak kimondom, ami évszázadok óta nyomja a kis szívemet. Szeretem, csupán sose találtam rá megfelelő alkalmat, hogy elmondjam mit is érzek, egyrészt féltem…másrészt..fogalmam sincs, talán nem akarok úgy járni, mint Oberonnál. Tudom, hogy nem fogok, mégis félek kicsit.
- Ez azt jelenti akkor békén hagyod az exférjem? Hazamegyünk és ott kezdünk viszonylag normális életét. Nem tudom mennyire lehetséges ez, majd kiderül. Holnap beadom a felmondásomat, aztán pakolászhatunk, sikerült összeszednünk jó pár holmit, nem akarok mindent itt hagyni. Úgyhogy amire nincs szükségünk eladományozzuk, mit szólsz hozzá? – nyomok csókot az arcára.

Titania volt álmaim nője, ez akkor és ott a patak partján kiderült számomra. Abban a pillanatban bele zúgtam, ahogy megláttam, mint vak ló a gödörbe, pedig nem volt éppenséggel szívderítő látvány. Sírt, és össze volt zavarodva, aztán mikor nagy nehezen kihúztam belőle, hogy mi a baj, minden világos lett. Férfiak. Zseniálisak vagyunk benne, hogy megbántsuk a nőket, és nem gondolunk egy percet sem a következményekre. Csak megcsináljuk a magunk baromságát, mondván, hogy a csajok úgyis erősek, felkaparják magukat ebből. A Tündérkében is megvolt a potenciál, hogy ezt megtegye, de nem akkor és nem ott. És láss csodát, kellettem hozzá én is. Azóta is egy felhőn repkedek a föld fölött 10 centivel, hogy ez a csodálatos nő tényleg az enyém, akkor is, ha az isteni fejes lehet nem nézné ezt jó szemmel. Bár Gwynn....fura fazon. Vele nem lesz bajom, lekötik a firkálmányai.
- Rettenetesen félelmetes vagy baby -vigyorodom el, és megpuszilom a homlokát, ahogy morcos hörcsög arckifejezéssel trónol az ölemben. - De Oberon nem egy nagy gyerek, hanem egy orbitális pöcs. Gwynn meg leszarná, hogy megverem-e , vagy sem, szóval ez eldőlt. Nem fogom hagyni, hogy terrorizáljon. Ha most jól megagyalom, egy életre leszáll rólad, hidd el.
Át ölelem vékonyka derekát, ahogy homlokon csókol, boldogan mosolygok rá. Nem kellett soáig győzködjön, hiányzik a Felföld, az otthonom. Vele pedig tényleg meg tudnék ott telepedni, nem csak az erdőkben rohangálnék, mint egy igazi flúgos.
- Ha nem jön oda utánunk, a  hülye állatja, akkor békén hagyom. Ha követ, addig verem, míg azt is elfelejti, hogy ki vagy. És igen, megpróbálunk berendezni egy normális életet és végre valahára boldogok leszünk, anélkül, hogy bárki zavarna minket. Ránk fér már. Úgyhogy, holnap szépen amíg el vagy, össze szedem azokat a holmikat, amiket el akarok vinni, a többi meg mehet a szegényeknek. Meg nézek repjegyet is, aztán mehetünk, amerre látunk.