Urd

A testvéri szív színtiszta gyémánt, gyöngédsége határtalan!

Minden kezdődött valahogyan, még az én életem is. De már nem tudnám megmondani, hogy hogyan és mikor, de hát mindennek van kezdete…ahogyan vége is. Gyermekkorom homályba vész, egyedül húgaim arca az, amely mindig élénken villan fel a homályos emlékek között. Bár, elég nevetségesnek tartom, hogy épp a Múlt nornája nem emlékszik a gyermekkorára, de talán nem is baj. Annyi más ember múltját kell fejben tartanom, hogy a sajátomra már nem maradt kapacitásom.
Egy biztos: mindig én voltam a tyúkanyó hármunk közül. Vigyáztam húgaimra, valamilyen szinten még nevelgettem is őket, ahogyan a mai napig is igyekszem félig anyai jótanácsokkal ellátni őket. Nem állítom, hogy legidősebbnek lenni könnyű. Én hozom a szabályokat, ez mindig is így volt, míg ők (főleg Skuld) meggyőződésesen lázadnak. Szerencsére türelmes természettel áldott meg a Mindenek Atyja, aki történetesen az édesapám is, így nem esik nehezemre tolerálni őket. Micsoda szerencse!
Annak idején nem nagyon mozdultunk ki csarnokunkból, ami az Yggdrassil gyökerei között, az Urd forrásnál található. Hát igen, a forrásról kaptam a nevemet, sebaj. Skuldot, aki valkűr is, néha-néha hadba szólították, én pedig, mint az első völva, néha elmentem Midgardra, hogy segítsem az embereket, de ezt leszámítva kevés mozgás volt felénk. Csak ültünk, és szőttük a Sors fonalát, istenekét és emberekét egyaránt. Megterhelő feladat volt, hiszen mind tudtuk, mikor fognak nehézségek elkövetkezni egy-egy fonálon, és mikor jön el az a pont, amikor elvágjuk, ezzel véget vetve a fonálhoz tartozó személy életének. Nem mondhatnám, hogy szerettem ezt csinálni. Ahhoz túlságosan szeretem az embereket, hogy olyan borzasztó csapásokat mérjek rájuk, amiket már akkor láttam, mikor a fonál éppen csak kifutott a kezemből. Ha rajtam múlt volna, minden lénynek, embernek, állatnak és istennek egyaránt hosszú, könnyű, és boldog élete lett volna. Ráadásul az elmúlt idők minden borzalma is az én vállamon nyugodott. Én nem felejthettem el, olyan könnyen, mint mások, hiszen a Múlt mindent megőriz. Valószínűleg emiatt lettem csendesebb és magamba forduló, bár húgaim mindig igyekeztek, és igyekeznek felvidítani. Csodálatos testvérek, semmiért nem adnám őket, még akkor sem, ha ők néha úgy érzik, basáskodó házisárkány vagyok. Mégis, ha bármelyiküket elveszíteném, az olyan lenne, mintha kitépnék a szívemet a helyéről, és még egy tőrt is megforgatnának sebben. Mindig aggódni fogok értük, mindig félteni fogom őket, és örökké törődni fogok velük, hiszen már csak ők maradtak nekem.

Mikor tudja meg az ember, hogy igazi szerelmet élt-e át?
- Mikor elmúlt a szerelem. Ha megsiratjuk: igazi volt; ha föllélegzünk utána: hamis érzés volt.

A szerelem úgy lépett be az életembe, akár egy villámcsapás. Nem számítottam rá, és nem sejtettem, hogy éppen egy olyan férfi iránt fog fellobbanni, aki nem lehet az enyém.
Ritka madár volt nálunk a vendég, de Ő kíváncsi természet volt. Tudni akarta a sorsát, bár tudta, hogy nem mondjuk majd el neki egykönnyen. Engem azonban elvarázsolt, rögtön, amint meglátta. Hihetetlenül jóképűnek láttam, gyönyörű, tiszta kék szemeivel, szikár alakjával, és kedves hangjával. Le vett a lábamról, nem volt menekvés. Ám nem mondtam el neki a sorsát, csak egy-két szép pillantásért cserébe. Ő azonban kíváncsi volt, és elkezdett gyakorta feltűnni nálunk. Nem tudtam, hogy csak azért, mert valahogyan ki akarja csikarni belőlem a sorsát, vagy, mert én is tetszem neki (bár, ebben az eshetőségben először kételkedtem), de olyan állhatatosan járt hozzánk, szinte minden nap, ami meglepő volt. Sokat beszélgettünk, és ahogy lassan megismertük egymást, valóban szerelem szövődött közöttünk. Én pedig végtelenül boldog voltam.
Akkor is boldog voltam, mikor elmondta, hogy el kell vennie egy másik nőt. Nem zavart, mert tudtam, hogy engem szeret, de nem vehet nőül, hiszen nem hagyhatom el a csarnokot. Látogatásai, és légyottjaink nem szűntek meg, sőt, csak még szenvedélyesebbé váltak, én pedig úsztam a boldogságban. Boldogságomban botor módon elmondtam neki, hogy fiatalon fog meghalni, ám megeskettem, hogy senkinek sem mondhatja el, hogy tőlem tudja. Így is tett, az édesanyjának azt mondta, álmot látott korai haláláról. Ám Őt minden és mindenki szerette, így anyja megesketett mindent a világon, hogy nem fog ártani fiának. Így is tett, ám a fagyöngyöt elfelejtette megesketni, így az ármányos Loki azt használta fel, hogy az életére törjön, és sikerrel járt. Ohhh annyi könnyet férfiért még nem ejtettek, amennyit én ejtettem őérte, fájdalmam leírhatatlan volt. Tudtam, ha nem mondom meg neki, akkor is fiatalon hal rémes halált, de így magamat hibáztattam. Azt már nem tudtam, hogy Hél engedékeny lett volna, és azt mondta, ha minden és mindenki megsiratja Őt ezen a világon, vissza térhet. Nem hallottam már, hogy egy óriásnő nem siratta meg, így nem jöhetett vissza, olyan mélyre temetkeztem gyászomba, hogy süket lettem a világra. Ez a férfi Baldur volt, az én egyetlen és igaz szerelmem, akit oly kegyetlenül ragadott el tőlem a végzet.

Van úgy, hogy mindenünk megvan a világon, és még sincs nálunk magányosabb ember - ez a magány legbizarrabb formája.

Testvéreimmel a modern korban sem váltunk el, hiszen egy fedél alatt lakunk, éppen úgy, mint annak idején. Ha ők nem lettek volna mellettem, valószínűleg nem élem túl a szeretett férfi elvesztését, bele haltam volna a bánatba. Lassan azonban megtanultam ezt eltemetni magamban, újra nevetni, újra mosolyogni, zsörtölődni, ha a lányok rendetlenséget hagynak maguk után. Megtanultam élni nélküle, de soha nem feledem el. Nem született és sosem fog születni olyan férfi, aki pótolhatná őt számomra.
Nem igazán értek a modern világhoz, de talán nem is akarok. Jól megvagyok, mint jósnő, hiszen ehhez értek a legjobban, és a hazugság mindig jól fizet. Javasasszonyokra már nincsen szükség, maradt hát a tenyérjóslás, a „boszorkánykodás” és az, hogy mindenkinek azt mondom, amit hallani akar. Vicces, néha már-már komikus jelentek tudnak kikeverni apró hazugságaimból, ami szórakoztat. A lényem egy része mégis üres. Csupán félig vagyok boldog.