Sofia Camille Chamberlain

Tavasz - A Central park ilyenkor a legszebb a számomra. Tavasz van, csicseregnek a madarak, rügybe borulnak a fák és a hideg téli napokat felváltják a kellemes tavaszi napsütéses időszakok. Ilyenkor mindent pozitívabban látnak az emberek is és legfőképpen azért mert a legtöbb szerelem is ilyenkor szövődik, akárcsak az én esetemben. Sokan mondják, hogy a szerelem nem válogat és ha nem vigyázunk akkor könnyedén megégethetjük magunkat. Tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg így van. Most mégis folyamatosan azon kapom magam, hogy az ő arcát rajzolgatom a naplómba és folyamatosan felé kalandoznak el a gondolataim, még úgy is, hogy tudom nem lenne szabad.
- Hát te meg mi az ördögöt csinálsz itt? - lépett oda hozzám az egyik osztálytársam, miközben én elmélyülten firkálgattam.
- Mi? Hogy, én? Semmi különöset. Egyébként is kell ahhoz különösebb oknak lennie, hogy itt üldögéljek? - pillantottam fel rá riadtan, miközben olyan szél sebesen csuktam be a naplómat amennyire csak emberileg lehetséges.
Nagyon remélem, hogy még csak véletlenül sem látott semmit abból amit csináltam, máskülönben elkezdenek pletykálni a suliban mindenféle zagyvaságot arra pedig semmi szükségem. Éppen elég, hogy azt titokban tartsam, hogy kik is a szüleim és a nagyszüleim. Na nem mintha amúgy bárki is hinne nekem. Az lenne a minimum, hogy kényszerzubbonyba csomagolnak és a legközelebbi diliházba vinnének.
- Aha, azt látom. Na mindegy... Láttad már az új lányt? Azt mondják egy kicsit hibbant. Majdnem eltörte Derek könyökét. Miatta most nem tud játszani a meccsen. - siránkozott, miközben még néhány könnycseppet is elmorzsolt szegény Derek "pöcsfej" Hammil miatt.
- Még ilyet. Talán meg kellene keresni és megköszönni neki amiért csak jót tett a csapattal. - vigyorogtam rá, majd felálltam és mindenféle köszönés nélkül elsétáltam tőle.

Nyár - Egy egész szemhunyásnyi időnek tűnt az a pár hónap amióta megismertem Calla Smith-et, aki azóta a legjobb barátnőmmé lépett elő. Nem gondoltam volna, amikor először találkoztam vele, hiszen akkor majdnem leharapta a fejem és igazán hasonlított egy mérges kis tigrisre. De amikor felfedtem előtte a titkomat minden megváltozott. Azóta pedig folyamatosan egymás nyakán lógunk és minden jel szerint ezzel a lehető legtöbb embert kiakasztunk a közvetlen környezetemben. De őszintén ez kit érdekel? Mi jól megvagyunk és ez a lényeg, nem?
- Calla, ne csináld már! Jó buli lesz, majd meglátod és amúgy is az idődbe belefér, nem? - néztem rá reménykedőn, miközben felfelé ráncigáltam az emeletre a szobám irányába.
- Majd meglátod, hogy nincs is jobb mint a Mexicói tengerpart. Meg ha szerencsénk van akkor még lehet, hogy nagyapa is beugrik egy kis időre. Akkor meg talán még meg is tudhatunk valamit a biológiai szüleidről. - győzködtem tovább egyre lelkesebben és lelkesebben, miközben végre sikerült őt bevonszolnom a szobámba, hogy végre nekifogjunk pakolni.
- Most mond azt, hogy nem járnál jól ha végre igent mondanál. - pislogtam rá hatalmas nagy bocsi szemekkel.
- Na jó, legyen! De csak azért mert addig úgy sem hagynál békén. - méregetett gyanakvóan, miközben én szinte örömtáncot jártam a gardróbom előtt .

Ősz - New York-ot joggal nevezik a világ legnyüzsgőbb városának, ami szinte sohasem alszik. Itt mindig történik egy-egy különleges jelenség és érdekes esemény. Nem véletlen, hiszen rengeteg mitológiai lény és istenség él a városban, a hozzám hasonló félistenekről nem is beszélve. Most viszont mégis minden olyan csendesnek és nyugodtnak tűnik. Ősz van aminek köszönhetően gyakran elered az eső, mint most is. Apró vízcseppeket rajzolva a kávézó ablakaira, sokaknak okozva ezzel bosszúságot. Számomra viszont sokkal többet jelent ez az időjárás, mint azt bárki is gondolná, hiszen én okoztam. Máskor is előfordult már, hogy a bennem tomboló érzelmeknek hála úgy sikerült használnom a képességemet, hogy nem is voltam tudatában. Pontosan emlékszem az első ilyen alkalomra, ami után egy nappal megkaptam apától a gyöngysoromat. Fogalmazzunk úgy, hogy nem teljesen értettem egyet a szüleimmel abban, hogy hogyan és hol is kellene nekem voltaképpen élnem. Ennek a "parányi" vitának lett a következménye, hogy rászabadítottam Staten Island-re az addig látott legnagyobb hóvihart. Mindezzel nem is lett volna mondjuk akkora probléma, ha amúgy nem szeptember van és a város többi részén nincs éppenséggel 30°C fok.
Hála annak, hogy anya istennő, apa pedig félisten, sokkal zabolátlanabb az erőm, mint normál esetben ami miatt fokozottan ügyelnem kellene az ilyenekre. Viszont valljuk be őszintén, hogy a tini korszak és a fokozott hormonok nem tesznek túl óvatossá senkit. Így aztán jöhetett az erő megkötésére a gyöngysorom és a jóga meg a meditáció, aminek hála most nem hóvihar tombol odakint az utcákon, csupán hatalmas cseppekben esik az eső. De miért pont eső? Hogy reprezentálja a könnyeimet amiket valójában nem hullajthatok. De hogy mégis miért nem az egyenlőre maradjon meg az én titkom. Elég ha annyit tudtok, hogy itt is mint minden szomorú történetben, egy férfi áll a háttérben.

Tél - A hóval borított csizmám magas sarkainak jellegzetes kopogása hangosan verődött vissza a falakról ahogy végigsétáltam az épületben. Minden egyes lépéssel céltudatosabban haladtam előre a hatalmas végeláthatatlan folyosók sokaságán. Egyenesen az apám irodájába tartottam és még a titkárnője sem akadályozhatta meg, hogy beszéljek vele. Pedig eléggé ügyesen próbálkozott, de Ő számomra sosem jelentett akadályt. Alapvetően nem vagyok egy szívtelen, gonosz és őrült nőszemély, de ha kell akkor olyan is tudok lenni. A mostani alaklom pedig pontosan egy ilyen alakalom volt. Hiszen gyűlölöm ha a hátam mögött intézkednek és ezt a szüleim nagyon jól tudják. Mégis mindig én vagyok az utolsó aki megtudja az életét érintő fontos dolgokat, ami ha engem kérdeztek nagyon nem helyénvaló így.
- Ez mégis mi akar lenni apuci? - néztem rá kérdőn, miközben letettem elé a levelet hogy pontosan láthassa mégis miről beszélek.
- Most nem igazán érek rá erről vitatkozni mi hija!- pillantott fel rám a papírjai közül, pontosan úgy ahogy minden egyes alkalommal amikor beteszem a lában erre az elátkozott helyre.
- Márpedig MOST fogunk róla beszélni! Mégis hogy gondoltátok... - kezdtem bele a vitába amikor meghallottam a hátam mögül egy kis neszt. Fogalmam sem volt róla, hogy valaki van még apán és rajtam kívül az irodájában. De mire megfordulhattam volna, hogy arcot párosíthassak az illetőhöz megszólalt és onnantól nem volt nehéz dolgom felismerni kiről is van szó.
- Pont olyan tüzes vagy, mint a nagymamád! - mosolygott rám a jól megszokott ördögi mosolyával.
Tulajdonképpen szeretem a nagyapámat, hiszen semmi okom nincs arra, hogy ne szeressem és hogy őszinte legyek, vele találtam meg eddig a leginkább a közös hangot a családomban ami azért furcsa egy kicsit ha azt vesszük figyelembe mennyire különböznek is az elveink.
- Tudom. Ez volt az egyik dolog amiért apa létezhet. Ezer éves történet. - mosolyogtam rá játékosan, miközben közelebb sétáltam hozzá.
- Ne szemtelenkedj velem, te lány! - nevette el magát, miközben szorosan megöleltem.