Brian & Jasmine

Brian &Jasmine

Csak fekszem az ágyon, aminek nincs jó illata, gyógyszer..és valami más az amit érzek rajta. De azt nem tudnám megmondani, hogy mi az ami nem tetszik, örülnöm kéne, van a fejem felett tető, egyedül vagyok a szobában, vagyis ez így nem igaz a gondolataim velem vannak. Mindenki valami támadásról sutyorog, én nem emlékszem semmire, arra se hogyan kerültem utcára. Nem tudom ki voltam, a nevemet se tudom, ide is úgy kerültem, hogy behoztak a rendőrök, azt mondják őrült vagyok, paranoiás. Nem igazán értem a történéseket, az első napokban sikerült átvernem a nővéreket, most már megvárják biztos beveszem-e a gyógyszereket, azt mondják segít legyőzni a démonjaimat, nem fognak bántani a pirulák miatt. Tévednek. Rosszabb lett, sokkal rosszabb, mintha valami a mélybe húzna, s nem akarna elengedni, minél erősebben koncentrálok arra ki is lehettem, annál több rémálmom lesz.
Nyílik az ajtó, ösztönösen kuporodom össze az ágyamon, a vékony takaró alatt didergek, kint meleg van biztosan, de napok óta fázom. Hiába kértem még egy plédet, nem adtak, egy senkinek nem jár.
- Látogatója jött, kisasszony. – kedves hangja van, Nicole nővér nem bánik velem úgy, mint egy darab ronggyal, mindig kedves velem. Óvatosan megrázom a fejem, nem ismerek senkit, végül kicsit köhögök, aztán krákogok, hogy hang jöjjön ki a torkomon, majd a számon. – Nem ismerek senkit, nővér..ne engedje be, bántani akar.. – nézek rá könyörgő szemekkel, hátha meghatom. – Nem lesz itt sokáig, pár percig rabolja az idődet, engedd be..Lehet felismered. – aprócskát bólintok, nem tudom mit mondd ezután az alaknak, aki látni szeretne engem, mert nem hallok el odáig. Tekintetemmel végig pásztázom az idegent.
- Egy lépéssel se jöjjön közelebb az ágyamhoz. Nem tudom ki maga, azt se tudom miért jött ide. Az lenne a legjobb, ha elmenne innen. Biztos nem én vagyok az, akit keres. Engem nem keres senki..azt mondta.. – mutatok a halántékomra, a picike hang itt bent azt mondta nem vagyok értékes, nem emlékszik rám senki se, ahogy én se. Nem fognak értem jönni. Nem kellek senkinek sem.

zene || megjegyzés || szószám || ×

For whom the bell tolls

Szabályosan vonszolom magammal Éogant az elmegyógyintézetbe, ahol feleségem épp van. Az én feleségem, a First Lady, Nüx nem rohadhat itt. Épp ezért mentem addig, ameddig az Őrző velem nem jött. Káosz veszte után roppant teljesen össze. "Teljes lélekfragmentálódás". Ez a technikai neve ennek, az Őrző szerint. Már pedig ő látott ilyet korábban is, sőt az anyja méhében is átélhette. A pultnál takarom kicsit az arcomat, hagyom Evant beszélni, hiába lett ő is felfedve, az elsők között. Neki az orvosi tekintélye egy ilyen intézményben többet ér, mint az, hogy én vagyok az elnök. A nővér, Nicole kísér minket a kórteremhez.
- Én kint fogok maradni. Hallani fogod amikor beavatkozok és ő is. Jellegzetes, kis harang hangjai vannak. - motyogja nekem Evan, én pedig csak biccentek. Meg sem lep, hogy harangok... Közben a nővér elmondja, hogy a nejem most már szedi a gyógyszereit, valamit még magyaráz az Őrzőnek a "compliance"-ről, meg egyéb olyan pszichiátriai dolgokról, amihez nekem ugyan semmi közöm. Int nekünk a nővér, hogy várjunk kicsit kint, én a kezeimet tördelem, Evan a falnak dől és a szemeit mielőtt lehunyná, lilán felvilágítanak.
Hallom Nüx hangját, amire a bátorságom is visszatér. Nem érdekel, hogy mit tett vele a támadás ellenünk. Gyászolom még Oizyst, nem bírom egyedül. Sosem voltam sokáig távol tőle. De ő akkor is a feleségem, amit az sem változtat meg, hogy széttöredezett.
- Óvatosan Elnök úr, a neje igen labilis állapotban van. - motyogja nekem a nővér, amire bólintok és beljebb lépek.
- Rendben. - ahogy a halántékára mutat, úgy hallok fejben egy apró kis harangszót. Az Őrző nem késlekedik. - Nos, a hang igen nagyot hazudott, attól tartok. Más esetben meglepődnék, hogy nem tudod ki vagyok... De egészen biztos, hogy téged kereslek, mert mindig is veled voltam. - az ágya szélére teszek képeket. Rólunk, a gyerekeinkről, amióta a fényképezés létezik.
- A nevem Kratosz. Halandók között Brian Thomas Ingram, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. - ding. - A te neved Nüx, az éjszaka istennője. A titanomachia idején ismerkedtünk meg. Az előtt váltál el Erebosztól. Pár nappal később össze is házasodtunk, majd megszületett az első gyermekünk, Morosz. Utána pedig nos... a görög istenségek jelentős százaléka a mi tőlünk származik. - ding. - Mindig is együtt mozogtunk, együtt dobbant a szívünk és pár napnál többet nem töltöttünk külön. Attól a pillanattól fogva szerettelek, hogy megláttalak. - ding. - Manapság te vagy az Egyesült Államok első hölgye. Apád felébredt álmából és megtámadta a Fehér Házat is. El akart pusztítani mindannyiunkat, a vérvonalunkat, a legfiatalabb fiúnkat felhasználva ellenünk. De a terve részben kisiklott. Sikerült végezni vele, viszont hatalmas árat fizettünk. - ding. - Elveszítettük Oizyst, felfedte apád a kilétünket a halandók előtt. - sóhajtok. Lassan konstansan hallom a kis harangokat, ahogy próbálja Éogan összerakni a kirakóst benne.

Even if it takes all night or a hundred years || ×

Brian &Jasmine

Egyedül vagyok, pedig a nővérek azt mondták van családom, akkor miért nem keresnek? Biztos csak egy aljas hazugság, amivel nyugtatni akarnak, nincs senkim, ezt megmondta az a hang a fejemben. Nincs rajta kívül senkim, néha ő se jelenik meg, el akar hagyni ő is. A végén tényleg egyedül fogok itt meghalni, nem keres engem senki. Legalább hagynának békén a nővérek is, bár néha jó, ha valaki hozzám szól, mégis inkább hagyjanak egyedül. Mégsem teszik, jött valaki hozzám, miért? Nem akarom, hogy idejöjjön, mégis itt van. Nem válaszolok, csupán óvatosan nyúlok a képekért, az egyiknél vonom fel a szemöldököm.
- És ezt hagytam a feleségedként? – mutatom fel a bajszos képet, de mellette biztos én vagyok, ennyire nem hasonlíthat rám más. Nem értek semmit. A fura csilingelést se, így inkább figyelek a férfi szavaira, végig nézem újra, és újra a képeket. Néha megdörgölöm a halántékomat a harangocskák miatt, tűnjenek már el! De mintha megszabadulnék a képzeletbeli szikláktól, amik a vállaimat, meg a mellkasomat nyomták eddig. Érzem magamban az erőt, amit több ezer éve birtoklok, előjönnek a szárnyaim, egy pillanatra a szembogaram is teljesen fekete lesz. Az Éjszaka visszatért.
- Egek..mennyit bírsz beszélni, ha valakit meg akarsz győzni valamiről. – borulok a nyakába, sírásra görbült szájjal mondjuk, de azt hiszem jelen pillanatban megengedhetem magamnak az istenes sírást. – Nemcsak Oizyst..több gyerekünk meghalt, és mások gyereke is, hogy Ephraimot megmentsük. A világot megmentsük Káosztól, ami sikerült, mert ha nem akkor nem lennénk itt. Nem tudom mennyi ideig tart míg stabil leszek, legalább vigyázhatsz rám megint. – nyomok egy csókot az arcára. – Egyébként azt viszont érzem, hogy az unokaöcsém mindjárt összeesik, talán bejöhetne. -

zene || megjegyzés  || szószám || ×

For whom the bell tolls

Korábban, sokkal korábban akartam idejönni, de Éogan mindig megállított. Hidegen közölte, hogy a töredezett léleknek be kell állnia egy fázisba, hogy dolgozni lehessen vele, nem mehetek csak úgy vakon bele a nagyvilágba. Nem úgy, ha az ő segítségét is akarom. Elmagyarázta a bonyolult folyamatát a lelkeknek, de megegyeztünk abban, hogy maradjon az övé az animancia. De természetesen addig is naponta kértem ki minden létező kis infót a nejemről. Készségesen közölték, hogy bevette-e a gyógyszereit, hogy viselkedik a terápiák során, satöbbi. Tudok róla, hogy elmondták neki az ott dolgozók, hogy igenis van családja, noha ő nem hisz nekik. De ez nem marad így sokáig. Zöld lett a lámpa a helyreállításhoz.
Elmosolyodom, ahogy pont azt a képet szúrja ki magának. Fragmentálódás a tököm, egész biztosan a nejem.
- Úgy másfél óráig, utána orvul megtámadtad egy borotvával. - nevetem el magam az emlékre. Fürkészem az arcát. Kicsit nehezen emészti eleinte a szavaimat, a képes bizonyítékokat. A csilingelésre dörgöli a homlokát. De majd elmondja Evan, hogy mi a franc ennek a pontos neve, mert az Őrzőknél mindig mindennek van valami kacifántos neve és történelme. Elmosolyodom, ahogy sikerül a terv. Ez pedig kiszélesedik, amikor visszatér az ereje.
- Akár egész éjszaka vagy száz évig is, de nem én kaptam a pofátlanság istene rangot akkor sem. - ölelem szorosan magamhoz. Végigsimítok a haján, ahogy elsírja magát. - Sokat kellett áldozni a győzelemért. Én is tettem olyat, amit lehet más körülmények között nem tettem volna, de Ephraimért és a jövőnkért tettem. Persze, hogy sikerült. Hékás, ráléptél az útra, innentől már könnyebb lesz csak. - mocsok módon belefordulok a csókjába. Az ajtó felé pillantok, ha már be lett hívva Evan, akkor jöjjön.

Even if it takes all night or a hundred years || ×

Heart made of glass, my mind of stone

Berath harangjai nem szólnak mindenkiért kegyből vagy szeretetből. Berath egy 1600-as években élt női Őrző volt. Megélte a negyvenet, de mindenesetre a "Sápatag Lovag" néven élt tovább. Rémesen anaemiás volt, az arca és a bőre, mint a pergamen, a saját testét emészette fel az, hogy a lélekfregmentáció rejtelmeibe ásta bele magát oly hévvel. Lovagnak azért hívták, mert kicsit sem volt nőies. Közöltem Kratosszal, hogy nem térdelek bele futóhomokba. Főleg, hogy a feleségének lelkének a dinamizmusa még tud hová mozdulni és kiforrni, nem lehet mindig mindent az ő svungjával elintézni, bármennyire is szeretné. Az egyensúly mindenhol van, csak nem ott ahol szokott lenni, ahhoz túl sokat veszített a panteón, hogy így fél lábon ugráljunk. Verina ereje csapong jobbra-balra és nem hiszem, hogy az örömtől, hogy meghalt az apja. Ahogy intézkedik az elnök, úgy fürkészem őt. Mi járhat a fejében... Nem merek belemászni, mert anyám egyszer elrúgta a pöttyöst nála és pontosabban kétszer, de a vége az lett, hogy karanténban születtem meg. És akkor még a kedves és lágy agresszorok közé tartozik amikor nem mérges, de amikor az... Anya mondta, hogy ő lepattant egyszer az elméjéről teljes erejében, én nem pedig nem leszek ostoba, különben is tartogatnom kell az erőmet.
- Dr. Evan MacFarlane vagyok, NYU Tisch Kórház Neurológia. - tartom fel az osztályvezetői igazolványom, amire az adminisztrátor egy kicsit riadtan néz rám. - Mrs. Ingram ügyében jöttem, az Elnök úrral egyetemben. - pillantok kicsit hátra, amire valósággal lesápad a hölgyike és futva megy Nicole-ért. Ő már csak szusszan egyet. Vajon miért rezel be mindenki itt, ha egy kicsit nagyobb rangú és tudású orvos bukkan fel a horizonton. Elindulunk a kórterem irányába.
- Én kint fogok maradni. Hallani fogod amikor beavatkozok és ő is. Jellegzetes, kis harang hangjai vannak. - nem fogok neki még egyszer abba, hogy a szokásos bőnyállal magyarázzam el a hogyannak a miértjét is. Inkább figyelek az ápolónő szavaira. Eleinte sok gond volt a gyógyszer compliance-el, főleg ami az olanzapint illeti, de még mindig nem találják a tökéletes dózist, mert továbbra is vannak auditív hallucinációk és egyéb hallási percepciói. Lehet nem is kell teljesen elhagynom a testem. Még mindig őrzi magában a töredékeit. Érzem, főleg így közelebbről, csak nem tudja összerakni őket, innen erednek a téveszmék. A lélek egy a szervezetnél is bonyolultabb védekező rendszerrel lett megáldva. Viszont a feleségem esti és reggeli kiégett arckifejezései a tanúi rá, hogy mennyivel nehezebb is kezelni ezeket, mint a testi nyavalyákat. Én a lélek és a test között mozgok papíron.
Csak félig ereszkedem alá a lelkek világába, ahogy belép Kratosz a kórterembe.
- Sápatag Lovag, Éogan Mac an t-Saoir, Tartarosz és Panakeia fia kéri erődet. - motyogom a lilás térbe. Még mindig furcsa, hogy így, rendes bemutatkozással azonnal a rendelkezésemre áll minden amit a többiek eszeltek ki és lett a sajátjuk. Elkezdem bejárni a teret. A testem a hallja a szavakat, én pedig követem a hangot a lélekben a töredékek felé. Mint valami kincsvadászat. Megjelenik a kezemben a zöldes fényű kis harang. Megkondítom a reagáló töredék mellett, ami rögtön a helyére ugrik. Egészen addig csinálom, amíg kerek, egész nem lesz. Még egy picit lent szoktam maradni a síkban, hogy odafigyeljek arra, hogy miként reagál a munkám, de a nagynéném aljas vádja, miszerint mindjárt összeesek, felhúz. Mindig elfelejtem, hogy a legközvetlenebb rokonaimon kívül senki sem érzi azt, amikor egy felem fent van, a másik a lilában.
Egy halk köhintéssel lépek be a kórterembe, láthatóan jól vagyok. Kicsit fáradt, de egyébként jól. Aki szeretne helyettem lélektöredékek után szaladgálni és ennyi felé figyelni, annak hajrá.
- Nincs én nekem semmi bajom, obszervációt tartottam csupán. Bocsánat a kicsit zajos segítségért, de ez a legstabilabb módszer. - vonok kicsit vállat. - Nos, működött, úgyhogy én szíves engedelmetekkel haza megyek a lányomhoz. Nektek is sok megbeszélnivalótok van. Uram. Nagynéném. - biccentek illedelmesen, majd köddé válok.

Dyrford || ×