Brian Thomas Ingram

Time Lapse

Szabályosan elzúg mellettem Bia a csatatéren, én pedig csak egy fél pillanatra követem a szememmel. Szinte érezni, hogy Zélosz ostorozza a szemeivel. Vannak, akik a háborúk idején sem tekerik le a hülyeséget. Évezredekkel később nem lesz meglepő, hogy az erőszak istennője lett.
Én nem rangba születtem. Én a semmiből kapartam fel magam, miután anyám felvitt négyünket az Olümposzra, hogy Zeuszt szolgáljuk. Alárendelt voltam. Szolgáló, kidobó, fogdmeg. Mégis én lettem az, aki a királyok könyörgésébe foglaltatott, hogy segítsem őket útjukon. Én voltam a fegyver a kézben és a kéz, ami fegyvert fogta. Két végén égettem a gyertyát. Egy elfeledett árnyék a sarokban, a név, akit a huszonegyedik századra már szinte csak egy videojátéksorozatból ismertek a halandók. Az utolsó alkalom, amikor még teljesen harcos voltam, a Titanomakhia idején volt. A lábam szögként állt a talajba, materializáltam a lándzsát és nem gondolkodtam. Nem törődtem a saját épségemmel. Csak a diadal érdekelt. Béklyóimba verve harcoltam egy másik szörnyűségekkel teli gárda ellen. Az én döntésem volt? Nem. Másként döntöttem volna, ha az enyém jog? Kötve hiszem.
Mert többet nyertem, mint mások.

Unity

A diadal nálam nem ért véget ott, hogy piedesztálra lettünk emelve a testvéreimmel egy időre. A legtartósabb dolog az enyém lett: a nő, aki még ennyi idő után is velem van. Amíg az istenek fent dajdajoztak, addig én Nüx-el töltöttem az időm. A tetteim elégnek bizonyultak arra, hogy ne csak a szívét, de a kezét is elnyerjem. Voltam király, császár, gróf, herceg, de két valami tartós csak a címeim közül. Az apa és férj.
Nevezzenek ódivatúnak, de életemben egyszer sem kacsingattam ki. Azt hinné bárki, hogy az éjszaka istennője mellett nem könnyű lépést tartani, de az igazság az, hogy mindig is egyszerre léptünk. Megadtunk a gyermekeinknek mindent, amit egy szülő megadhat a világon. Legalábbis én szeretném ezt hinni. De amikor a mi sötétségünk és a családé is összegyűlik, valahogy fény lesz belőle.
De ha rosszat akarsz magadnak… próbálj meg a vérvonalamnak ártani. A lernéi Hüdra hozzánk képest kutyafüle.

I, Brian Thomas Ingram, do solemnly swear that I will faithfully execute the Office of President of the United States, and will to the best of my Ability, preserve, protect and defend the Constitution of the United States.

Én a mandzsettámmal szórakozom, amíg a nejem, megigazítja a nyakkendőm. Hegyomlással nyertem a választásokat mondhatni. Brian Thomas Ingramként, az USA 45. elnöke lettem. Függetlenként. Lassan végleges lesz a beköltözés is, mert az elmúlt hetekben még a rejtett kis földalatti magánbunkerünkben is végig jártunk Ohioban, dolgokat keresve, amik kellhetnek. Akkor találtam meg Ephraim babacipőjét, ami valamiért az egyik jogi lexikonomon csücsült. Ő most a legkisebb gyermekünk, 27 éves. Erisz állandóan a vérét szívta kölyökként, de titokban mindig elbánt azzal, aki ártani akart neki.
Nüx mosolya zökkent ki az emlékből. Látja rajtam, hogy elrévedtem egy csöppent. Magamhoz ölelem és csókot nyomok a homlokára.
- Menjünk. Szüksége van ránk most az országnak. – mosolygok rá, majd az ajtóban meglátom a fiam, aki látványosan feszeng az öltönyben. Mielőtt én elnevetném magam, a nejem előttem megteszi azt. Egyszer kap szabadnapot a gyerek Philoktétésztől és az Elwood-klántól, akkor is az apja beiktatásán kell lennie, egy másik Elwood mellett.
Holly be is kopog az ajtófélfán, nem foglalkozva azzal, hogy útban van a fiam.
- Elnök úr… itt az idő.
Rázzuk gatyába a szabad világ első oszlopát.