Noel Lance

Fegyelmezett neveltetésben volt részem, és ez a fegyelem egész életem során végigkísér. Azt szokták mondani, hogy az első néhány évben ért ingerek alapján alakul ki a későbbi személyiségünk.
Nálam ez a következőképp alakult:
Az első emlékeim óvodás koromra tehetők. A szüleim kínos precizitással vasalt ruhában ültek a gyerekekre méretezett padok egyikén, és hallgatták a mesemondó versenyt. Első lettem, de nem voltak megelégedve a teljesítményemmel. „Ezt otthon jobban is tudtad” – mondták, vagy valami ehhez hasonló hűvös megjegyzést kaptam hazafelé az autóban. Gyerekként sokszor éreztem magam megbántottnak, de így felnőtt fejjel teljesen érthető, hogy miért voltak ennyire merevek.
Apám jogi pályán mozgott, annak minden lépcsőfokát megmászva kemény munkával jutott el negyvenes éveire, államügyészi magaslatokra. A neve a szakmai berkekben egyet jelent a feddhetetlenséggel, míg a bűnösök számára a biztos büntetéssel.
Anyám épp ilyen precíz asszony, de mindaz a kedvesség és szeretet, ami apámból hiányzott – vagy legalábbis nem tudta jól kimutatni -, az anyámban duplán megvolt. Hét nyelven beszél folyékonyan, nyelvészprofesszorként számtalan egyetemen tartott vendégelőadást, emiatt sokszor utaztam vele az Államokon kívül is.
A tanulmányaim mellett először zongorán tanultam játszani, majd később áttértem az orgonára, de sose akartam zenész lenni. A zenei tanulmányaim mellett apám elvárta a klasszikus táncot és a küzdősportot. Utóbbinál személyesen kísért el több keleti harcművészeti iskolába, hogy megtaláljam a leginkább testhezállót. Így kezdtem hét évesen taekwondo-ni, és annyira tehetségesnek bizonyultam benne, hogy apám mindenképp a katonai pálya felé akart terelgetni.
Nekem merőben más elképzeléseim voltak, de tizenhat éves koromig ennek egy hangot sem adtam.
Hosszú évek hiábavaló próbálkozását követően végre megérkezett a húgom, Lindsey, a szüleink figyelme pedig rá fókuszált. Az addig kemény apám szívét az első pillanatban vajjá olvasztotta a fürtös kis tündérke. Imádtam, s talán ez az érzés hozta meg azt a bátorságot, hogy szembe forduljak apám akaratával. Tudtam, hogy Lindsey-nek csak akkor lesz könnyebb gyerekkora, ha kitaposom előtte az ösvényt.
Megmondtam a tanév végén a szüleimnek, hogy ott akarom hagyni a katonai iskolát és át akarok jelentkezni az orvosi előkészítőre. Anyám azonnal mellém állt, aki a szíve mélyén soha nem is akarta, hogy akkora veszélynek legyek kitéve, amit a katonaság jelent. Apám hosszan nézett a szemeimbe, érezhetően mérlegelt pro-kontra, majd leülve a kedvenc foteljába összefonta egy pillanatra az ujjait. Klasszikus mozdulatsor volt ez tőle, bár leginkább ez az ügyészségen volt látható a záróbeszéd megkezdése előtt. Legnagyobb meglepetésemre rábólintott a váltásra, de annyit kikötött, hogy bármerre is szakosodok, a legjobbnak kell lennem a területemen.
Így végeztem az utolsó középiskolás évemet az orvosi előkészítőn, majd szakadtam ki a család mindennapi vérkeringéséből. Keményen tanultam az orvosin, s bár egy kanál vízben meg tudnám fojtani azt, aki az orrom alá dörgölné, de épp olyan precíz és maximalista ember lett belőlem, mint az apám.
Az egyetemi évek alatt nyakamba zúduló tananyag-tsunami és vizsgahegyek közepette szinte észre se vettem, hogy a húgom kiskamasszá cseperedett. A rezidensi éveim letöltése után volt egy könnyebb időszakom gyakorló szakorvos jelöltként, így újra több időm lett a családomra. Lindsey rajongva csimpaszkodott a nyakamba, akárhányszor hazamentem. Hozzám hasonlóan ő is taekwondo-zott, és többször is gyakoroltunk együtt. Teljesen más volt már akkor is, mint én. Életvidám, vibráló és eleven madárka. Apám soha nem mondott nemet egyetlen kérésére sem, de csak mértékkel használta ki a kenyérre kenhetőségét. Lindsey volt a híd köztem, és apám között, neki köszönhetően lett sokkal jobb kettőnk kapcsolata is.
Harminckét éves koromra szereztem meg a gyermek szívsebész szakorvosi diplomámat. Apám a diplomaosztót követően életében először nyújtott kezet, és gratulált a hosszú évek kemény munkájáért, aminek köszönhetően elértem a kitűzött célomat.
Majdnem pontosan tíz év telt el azóta, hogy szakorvosként dolgozom a város gyermekklinikáján. Talán elvárható lenne, hogy magánéleti eredményeket is felmutassak, de őszintén szólva nem tudok. Nem sok időm van magamra, vagy másokra a hivatásom mellett, így ez idáig csak olyan nők fordultak meg az ágyamban, akiket nem vittem volna haza bemutatni. Senkit nem szoktam átverni, már az elején leszögezem, hogy semmi komolyat ne várjanak ettől a kalandtól, de persze óhatatlanul akadnak nők, akik mégis valami többen reménykednek.
A szüleim hetven körül járnak már, borzasztóan szeretnének unokákat, de Lindsey részéről talán nagyobb esély lehet rá. A húgom pszichológiát végzett, viszont még nem választott szakirányt. Úgy döntött, hogy huszonhat évesen előbb körbeutazza a világot, majd a magába szívott tapasztalatokkal hazatérve meghozza a döntését.
Azt gondolom, hogy a kettőnk kapcsolatának is jót tesz az, hogy most egy ideig nem találkozunk. Az utóbbi években kettőnk között kialakult feszültség már a szüleinknek is feltűnt.
Ahogy minden családnak megvannak a maguk csontvázai a szekrényben, úgy a miénknek is. Jobb a zárat nem feszegetni az ilyen szekrényeken…