Maeda Tadao

- Maeda-senpai! - rohan hozzám Ran-chan egy apró vigyorral az arcán. Nem hagyja Amaterasu mosolyogni sem rendesen ezt a gyereket. Csak fegyvernek neveli, esküszöm. Tárgyjelzőkkel utal magára, ami miatt csúfolják őt. Egyszer megsúgta, hogy ágya sincs, egy bisento állványon alszik a szentélyben.
- Igen, Ran-chan? - térdelek elé, amire a kezembe nyom egy rajzot. Ő magát természetesen halálosan precízen lerajzolta fegyveralakjában, de a másik két alak. - Ők kicsodák? - mutatok rájuk.
- Amaterasu-sama és Maeda-senpai! - szinte megbotránkozva néz rám a kisasszony. - Szeretném, ha az Úrnőnek is úgy mosolyogna, mint nekünk szokott. Lehet ő is mosolyogna.
Én csak zavaromban és kínomban elnevetem magam. Azóta vagyok szerelmes Amaterasuba mióta az eszemet tudom és az egyik legszebb nap volt nekem, amikor elvált Tsukoyomitól.
- Nagyon kedves tőled, Ran-chan. Kislányhoz képest nagyon-nagyon jól figyeled meg a környezeted. - dicsérem meg és megsimogatom a fejét.
- Bisentohoz képest. - reflexből javít ki, ami fájdalmas nekem. Ez a lány, komolyan. Szerintem a nevelőanyja nem is törődik a létezésemmel.
- Kislányhoz képest, Bousaid Ran. Már úgy írsz és olvasol mint egy felnőtt, pedig jövőre leszel három.
- Inkább vegye el Amaterasu-samat, Maeda-senpai! - csapja hátra a tincseit és elszalad az udvaron.
Ha tudná, hogy ez az álmom...

Ran felkerül óvodába, az utolsó napon pedig meg kell jelennie minden szülőnek, gyámnak. Ami kínzás nekem, mert leghátul ül Amaterasu, feltűnően kerülve a pillantásom. Végig a földet nézi, pedig öltözhetett volna civilben is, de ő a papnői szerelésében ült be szülőire. Kiosztom a papírokat, majd a végén megfogja a zakóm szélét Amaterasu, amire megáll bennem az ütő is.
- Köszönöm, hogy vigyázott Ranra. - közli velem, majd felkel és elhagyja a termet. Én pedig tátott szájjal nézek utána. Az volt a napja, hogy elmentem jegygyűrűt és karikagyűrűket választani. Tiszteletben tartom Ran kérését, de a saját álmaimat is.

- Mossatok kezet alaposan! - majd megmutatom a kicsiknek a rituális mosakodást, hogy is kell mielőtt jinjába lépünk. Érzem magamon Amaterasu tekintetét, még ha a belső szentély rejtekéből is, de érzem. Most pár év után először tértem vissza a földre, hogy újra bölcsisekkel foglalkozzak. A táskámban most is ott lapul a jegygyűrű, amit a napomnak szánok. Meghajolunk illedelmesen a torii előtt, majd bemutatom nekik a pontos áldozást, hogy 5 yennel illik igazából és hogy mit lehet és mit nem. A tanítótársam mosolyog, hogy visszaviszi őket a bölcsibe, én pedig a belső szentély felé veszem az irányt, csak felmutatva a kis lapot, hogy én ide bejöhetek. Más nincs bent, csak ő, úgyhogy letérdelek illedelmesen és mélyen meghajolok.
- Amaterasu-sama. Fontos kérdéssel járulok Ön elé. - majd magam elé csúsztatom a gyűrűs dobozt. - Én, Fukurokuju, a kezét kérném házasságban, Amióta létezem szeretem Önt és az idők végezetéig szeretném, ha boldog lehetne, velem.