R・I・O・T

Sose használd nyílt téren a Sasaki nevet. Ezt mondta nagyapám nekem, mert a nevem több kérdést hoz mint a Kojima itt Japánban. A yakuzaklánok legnagyobbikának az egyik közvetlen gyerekeként kicsit vesszőfutás néha az élet, de megtanultam egyensúlyban tartani az életemet. Kouichinak sikerült úgy manővereznie mindent, hogy LOCK a strandbergen is képes legyen a teljes tudásával játszania a gitárt, Ran meg, könyörgöm Ran. Úgy eltanulta tőle a DJ manővereket, mintha a legtermészetesebb lenne. A fellépőruhánk alja teljes kék LED világításban pompázik, az övét kivéve, mert neki csak a fülese világít teljesen. Nekem a basszusgitárral nehezebb mozognom, de Ran úgy szökken fel a pulton a mélynyomóra, hogy öröm nézni, én pedig fél lábbal taposok fel. A backstageből is érzem, hogy bámulnak minket, pedig még mindig csak előzenekar vagyunk minden téren, még nem teljes a felhozatal. A fiam lenne a legjobb DJ nekünk, de Kenji nem engedi. Így a vakító kék LED-jeink a közönség kék fényeivel vibrálva spanolnak fel mindenkit, már ha lehet még olyat egy Roselia koncert után. Mondjuk három másik félvérrel a színpadon mindig szórakoztatóbb, még ha a koreai alelnök lányai is. Hozták anyuci elmebaját, mint én.
Az éjszaka közepén már a Kabukichō tetőin vagyok. Van egy muksó, aki nagyon szúrja a nagyapám szemét, úgyhogy megölöm. Felkapszkodom az utolsó fokon a tetőre, majd az illetéktelen alak mögé teleportálok, aki az én áldozatomra pályázik. A fejéhez szegezem a pisztolyt és kioldom a biztosítékot. Saachan? Csak az tudja ezt a nevem, akinek legalább érintőlegesen volt dolga a Bushiroaddal, mint kiadó. De megcsap az illata és morranok egyet.
- Sang Ye Jun. - most, hogy fényesre van élezve az erőm hála a koncertnek és a közelségének, így kilométerekről felismerem a gyermekem apját és egy cinikus kis mosollyal húzom le a maszkom, hogy lássa a sötét kis vigyorom, majd szabályosan mellé lépek a tűsarkúban és úgy lövöm ki vaktában a célpontot, mert őt fürkésztem. - Túlestem rajta. Tán csak nem tetőnosztalgiád van?

Élvezem az előzenekart, akárhányszor látom Saachant hevesebben dobban a szívem. Szerelmes vagyok, és nem mindig tudom tagadni a többiek előtt, azért is lépek le mindig hamarabb a bandától, nincs szükségem keresztkérdésekre. Időre van szükségem azt meg nem ők adják, úgyhogy megkímélem magam nagyjából a migréntől. Mert azért kínzom magam, hogy pihenés helyett is őket nézzem, de Ran se pihen, mondjuk szerintem ő olyan állapotba került Sun Jintől, mint aki speedezik állandóan.
Pont ezért örülök annak, hogy a tetőn vagyok megint, kell is kis kikapcsolódás. Nekem pedig a gyilkolás jelenti azt, mint a kuzinnak. Nem is számítok másra, egy emberes, akarom mondani istenes munka a bérgyilkosság is. Erre tessék megkapom Sakurát. Nem is csodálkozom azon, hogy a fejemhez szegezi a pisztolyt. Én se vagyok rest, viszont eszem ágában sincs megölni.
- Örülök, követsz amúgy? – vigyorodom el egy pillanatra leszedem a kendőmet is, és kivételesen hagyom, hogy ő vigye el az úriembert. – Gratulálok, szép lövés, nem mintha csodálkoznom kéne rajta. Igen, szeretek nosztalgiázni, csatlakoznál hozzá? – döntöm félre a fejem egy szusszanással. Közben persze elrakom a fegyverem, én ezt ma már nem fogom használni. Meg eléggé pofátlan is vagyok, úgyhogy magamhoz húzom egy csókra, ennyi jár nekem, hogy átengedtem neki a tagot.

Ritka nagy megtiszteltetés kéne hogy legyen, hogy egy majdnem teljesen istennőkből együttes után mi félvérek képviselhetjük magunkat. A Nam lányok a legjobb barátnőim, mondhatni. Egymást képesek lelőni, főleg ha Ran is velünk lóg, mert ő is annyira tolerálja a faszságot mint mi. Semennyire. Volt pár pillanatom két éve Ye Jun mellett amikor akaratlanul megsimítottam a kezét, de szerencsére senki nem látta. Szerencsére Ran sem a tökölős fajta, úgy ugrik át a Raise A Suilen ruhába, hogy rekordokat dönt, nem mint aki most adott egy másfél órás brutális koncertet. Látom Sun Jint, hogy méregeti Rant a szerelésében, de érzem, hogy én is mustrálva vagyok. Neki nem ad az ilyesmi erőt, nekem igen. A fél órás koncertünket végigtombolják. PAREO hajába már bele van építve a set, mert annyit pörög és headbangel. LOCK ugrál. MASKING a dobokkal könnyebb helyzetben van. Ran-sama meg a napelemes örök energia.
Belegyalogolt nyílegyenesen a saját felségterületembe. Ez Sasaki terület. Mi a francot várt, apám? Ő lent rendezi a fogsorokat. De anyám vére durván látszik rajtan, ahogy rászegezem a pisztolyomat. A Golden Gai körül mit várt tényleg... Meg se kéne, hogy lepjen az ereje, a nagybátyja is megfordul felénk, de ő udvarias. Csak megmosolygom azt, hogy fegyvert szegez rám. Nem tudjuk egymást megölni. Nem miatta oldottam ki a szeget.
- Megbocsáss, de a Kabukichō kellős közepén vagy, ami Sasaki territórium. - végre lehúzza a kendőt, én pedig oda sem vetve lövöm a szemei közé a célpontom. - Déja vu? A legutóbbi ilyen találkozásunkkor is én vittem a célpontot. Megeshet. - nem kötöm még az orrára, hogy lett abból egy fiúnk is. Mire felmérném a terepet húz magához egy csókra, hogy kicsókoljuk egymásból az élőt és a holtat is. Kínzó lassúsággal kezdem el a ruháitól megfosztani.

Tudom, hogy a területén járok, egyébként az lenne a csoda, ha nem, szinte egész Japán az övék, úgyhogy mindegy lenne merre járok, ha éppen elfogadok egy munkát. Persze be is jelentkezhetnék, viszont még mindig nincs bennem annyi udvariasság, mint Woo Jinben. Amúgy is ritka, hogy erre járok, az európai városokat sokkal jobban szeretem, van ott valami, ami még jobban kihozza belőlem az adrenalint.
- Megbocsátok, tényleg. Szerintem tök mindegy hova mennék, majdnem minden a tietek. – vonom meg a vállamat könnyedén. – Nevezhetjük annak is. Talán mégsem vagyok annyira udvariatlan, mint hittem magam. Megeshet, hát jól van. – nem mintha hagynék neki választást, kétszáz éve várok arra, hogy ismét egymáséi legyünk. Érezni akarom az ajkait az enyémen. Annyi épeszem még van, hogy a hotelszobámba teleportáljam magunkat, ott nyugodtan tudom vetkőztetni. Nem akarok most elsietni semmit sem, nem egy gyors numerára vágyom, viszont eldöntöm az ágyon, hogy fölé támaszkodva tudjam végig csókolgatni a nyakát, majd a kebleit.

Lehet, hogy a színpadon kívül csak egy yakuza vagyok én is. De pont a nevem súlya miatt nem dobálózhatok a nevemmel, hanem élvezem csendben a vérfürdőt, ami néha rendezhetek. Vannak normálisak akik legalább becsekkolnak vagy egyenesen kérnek tőlünk egy igen zsíros melót, de Ye Jun pont nem ilyen. Pofátlan egy alak volt mindig is, az a csoda, hogy így 200 év után felbukkant itt is újra.
- Nekem kell megbocsájtanom, gaijin. Tudom, a nagyszüleim és a szüleim igen aktívak voltak a klánnal együtt. - majdnem büszke is vagyok. - Most már a backstage-en kívül megint csak tetőn látlak, mi ez ha nem az. Szerénységből hiányt szenvedsz, én lőttem le a mukit míg te dugtál engem. - csak szusszanok a válaszra. 200 év hirtelen ér engem is utol, hogy az egy különleges éjszaka volt és lehet, hogy még hiányzott is nekem ez a halálfi. Élvezettel csókolom őt, de érzem, hogy elteleportál minket a hotelbe. Valami kattant benne, valamiért inkább ágyban akarja. Kiszabadítom a ruháiból az ajkaira sóhajtozva. Nem tudom mit művel velem, de élvezem. Van egy gyanúm, hogy most nem csak egy kósza dugásra vágyik. Hagyom, hogy eldöntsön, de a nyakamat érő csókokra már a hajába túrok élvezettel felnyögve, igencsak mocsok módon a hátára marva. Meglepetten nyögök fel, ahogy a kebleimre tér át. Nyughatatlan lélek vagyok, a kezemmel kényeztetem kicsit és hergelem őt, bár már nem hiszem, hogy lehet jobban.

- Van nevem is, nem kell gaijin-nak hívnod. Volt idejük aktívnak lenni, nem azért a két yenért. – szusszanok halkan, nem mintha én olyan fiatal isten lennék, háromezer év után mondjuk már senki se számolja. – A legutóbbi levelemben írtam, hogy hol találkozhatnánk, de úgy látszik nekünk a tetőn a legjobb találkozni. Mintha te nagyon szerény lennél úgy mondod, legalább dugás közben is profi vagy, nélkülem ezt nem tudtad volna meg. – vigyorodom el egy pillanatra. Kár lenne tagadni, hogy hiányzott nekem ez a félvér. De nem itt akarom megmutatni neki mennyire is hiányoltam a társaságát. Kifejezetten örülök, hogy nem tiltakozik ellene amiért a hotelbe hoztam magunkat. Minden egyes kis sóhaja mosolygásra késztet. A nyakába nyögök, ahogy megérzem a hegyes körmeit, el fogja venni az eszem, ha tovább folytatja. Csak morranok egyet a kebleire, amikor a kezét máshol érzem meg, nem mintha ennél jobban tudna hergelni, azt viszont teljesen eléri, hogy egy mozdulattal birtokba vegyem őt a nevét sóhajtva. Nem bírom ki, hogy ne csókoljam ki belőle a napvilágot, miközben közepes tempóban mozgok.

Csak szusszanok egyet arra, hogy volt idejük. Mit gondolt, nagyapám shogunokat, majd a yakuzát táplálta az erejével, még szép, hogy beleártjuk mi is magunkat.
- Dolgom volt éppen, nem értem miért a levelezés a hobbid, én csak elnyesem a torkát azoknak akik irodalomra akartak tanítani. Nem, én érzelmileg vagyok egy nagy nulla, úgyhogy részemről ez tényközlés volt. Nem volt olyan információ aminek birtokában javultak a statisztikáim. - egy pillanatig bírom csak a vigyorát nézni. Lehet tényleg hiányzott nekem. Hogy ringattam-e magam abba a tudatba, abban a hónapban amikor a Roselia tagja voltam, hogy bőven elég neki a rajongók imádata? Persze. De csak kellettünk mi egymásnak. Le fogom kaparni az arcát, ha így mosolyog és nem fogja tényleg a fiúnk elhinni, hogy nem rám ütött. A nyögésére végigfut rajtam a boldogság és még durvábban karmolom őt, nem lesz a hátán ép pont. Az őrületbe akarom kergetni, az én őrületembe. A morranására most én vigyorgok, érzem, hogy mennyire keményen akar engem. Ahogy belém hatol, úgy sóhajtok fel összeszorított szemekkel, hogy amikor kinyitom, akkor már vérvörösen világítsanak. A nyakára karmolok, ahogy csókolom őt, de mohó vagyok, fölé kerekedek, hogy a hajam kisöpörve az arcomból kezdjek brutális tempót diktálni rajta.

- Mindenkinek kell valami hobbi, nekem a levelezés az, akkor is, ha egyirányú a dolog, nos, nekem eszem ágában sincs irodalomra tanítani téged, még élni szeretnék. Félvér vagy, tudom, ne keressek benned sok érzelmet. Igaz, de akkor is mondhatjuk, hogy javultak a statisztikáid. – akkor is szép emlék marad az a tetős este. Nekem biztosan hiányzott, és kínszenvedés volt amíg velünk turnézott, mint Roselia tag. Nekem aztán nem lényeg, hogy mennyi rajongó sikít, meg mennyi várja, hogy csináljak vele mást, én egy személy mellett akkor ébredni, ő pedig egy cseppet sem könnyű eset. Kérnem se kell, hogy durvábban karmoljon, ha meg nem tudok a hátamon aludni sem probléma, mert miatta nem leszek képes rá. De ma még meg fogok őrülni, miatta. Kellemes borzongás fut végig rajtam a szemei miatt. Vigyorogva nézek fel rá, remek kilátást nyújt nekem, egyik kezemmel a csípőjére markolok a másikkal a keblét kezdem el kényeztetni, ha már azon van, hogy én megőrüljek, szívesen viszonzom.

Mondhatni nosztalgikus az emléke annak az időszaknak, amíg a lányokkal voltam, minden nap volt célom, nem csak az ölés. Annyi érzés mondjuk nem szorult belém, hogy féltékeny legyek vagy pofákat vágjak, mint a két kis hülye. De elég sokat örököltem a nagyanyámtól, hogy kicsit meggyötörjön az emlék. Kétszáz év sem enyhíti a vágyat ha feltámad. Nem fog a hátán aludni, ezt garantálni fogom neki. Nem mintha lenne tapasztalatom mással, de azt tudom, hogy ő mitől örül meg és olyan mocskosan akarom őt amennyire csak lehet. Végigkarmolom a mellkasát a markolására és cseppet sem halkan élvezkedem rajta, megkapja a kilátást is amit annyira akart. Remegve sikoltok fel ahogy elkap az élvezet, de nem bírok és nem akarok leállni a mozgással. Azt akarom, hogy alattam vesszen meg.

Nem kicsit örülök annak, hogy nem lettem elhajtva, de megtette volna is várok rá amennyit kell, türelmes vagyok, azért írtam neki leveleket. Pedig elé is állhattam volna, de nem, muszáj volt várnom, legalább egy kicsit több érzelme legyen, vagy akármi. De ugyanúgy vágyott rám, mint én ő rá, de amilyen mocskosan játszunk most egymással azt a tetőn nem lehetett volna kivitelezni. Nem élvezném a kilátást, amit kapok, és nem bírna véresre karmolni se, amitől csak jobban megbolondulok. Nem vagyok halk én sem, szerencsére nem is kell attól tartani, hogy dörömbölni fognak az ajtón, a nagyanyja megint olyan szobát adott, ami hangszigetelt. Érzem a gyönyörét, de még mindig többet akarok belőle kapni, néhány durva mozdulat után kényszerítem magam alá, hogy az ajkait vegyem birtokba, és továbbra is durván mozogjak benne, amíg el nem kap engem is az élvezet.

Ha akartam volna sem küldtem volna most el, majdnem megadtam neki magam két éve is, mert hiányzott. Főleg a levelei miatt is, amiket megőriztem mindig. Amikor magányos vagyok és szenvedek, akkor mindig elővettem őket, amiknek könnyezés volt a vége. Érzek iránta, nem is keveset, amit nem tudok rendesen kimutatni. Mostanra már sóvárgok érte pokolian, utolért minden létező érzés és vágy. Amit nem bírtunk volna a tetőn levezetni most már. Meg akarok adni neki mindent amire vágyhat, de ő sem fogja vissza magát. Iszom magamba minden nyögését és sóhaját, az összes mocskos kis hangját akarom magamnak, megadva érte cserébe a sajátjaimat, mert eszméletlenül élvezem hallgatni is, hát még amit művel velem. Pokoli erővel sújt le a kéj rám, remegek rajta, de ő csak eldurvul tőle, amit már képtelen vagyok nem sikoltozva élvezni. Hagyom, hogy leteperjen engem és vadul, tomboló szerelemmel csókolom őt, mindenét végigkarmolva, még a hátsóját is, tökéletesek a mozdulatai, én pedig nem úszom meg egy második orgazmus nélkül őt. Ahogy megérzem a lüktetést ami a gyönyörét megelőzi, már magamon kívül vagyok, ölelem magamhoz a nevét nyögve minden mozdulatára, hogy élvezettel sikoltsam a nevét amikor elönt a forróságával, újra gyönyörrel ráfeszülve.
Amikor végre kapok levegőt, akkor simítok a nyakára egy érzéki csók idejére, hogy szinte kezesbárányként bújjak hozzá, majd a nyakára csókolok.
- Szeretlek, Ye Jun. Kár lenne tagadnom is.

Most már úgysem engedem el magam mellől, végre velem van, kétszáz évet szenvedtem, szenvedtünk. Hallottam róla, még akkor is, ha nem reagált egy levelemre se. Boldogan viszonzom a csókját, és ölelem magamhoz, ahogy bújik, minden részem fáj, de akkor sem akarok gyorsabban regenerálódni. Nyöszörögve fekszem a hátamra, és húzom magamhoz, hogy a hajába tudja csókolni.
- Én is szeretlek, Sakura. Tagadni? Ezután? Azt se tudom holnap, hogy fogok kimászni az ágyból, mert rendesen elintéztél. – vigyorgok szélesen. – És mivel úgysem tudok jelenleg mit csinálni nyugodtan bevallhatom, hogy tudok a fiúnkról, találkoztam vele úgy hatvan éve, kiette a kezemből a müzlit. – most fogok tényleg meghalni, de ha már bevallotta az érzéseit, akkor nekem meg ezt kellett elárulnom, éppen elég ideig tartottam magamban ezt a titkot.

Mély sebeket okozott minden levele minden egyes alkalommal, de hiába áztattam a könnyeimmel őket, nem volt közelebb attól hozzám, de most itt vagyunk. Valahogy mindig felderítette az aktuális címem, élhettem a semmi közepén is. Kár volt menekülnöm az érzéseim elől, főleg most hogy csókol és ölel magához, pedig rendesen megcakkoztam, őszintén megvallva. Bújok hozzá ahogy a hátára fekszik és magához húz, szusszanva egyet a csókra, ami a hajamat éri.
- Ki kell paterolnom az ágyból akkor, mert vagy a menedzseretek vagy valamelyik testvéred cibál ki majd. - vigyorgok vissza rá. De megáll bennem az ütő és nem jó értelemben a következő mondatára. Felvilágít a szemem és fogok egy párnát, hogy először a fejére szorítsam, majd istentelenül elpáholjam vele. Az én kezemben egy párna is egy katana.
- Megfojtalak. De őt is. Miért nem szólt nekem egyikőtök se? Mégis hogy az égben találkoztál vele, azt hittem a nagyapám mindig olyan munkákat adott neki, hogy véletlenül se akadjatok egymásra? A müzlit megérdemelted, mert nem tőlem örökölte azt! - a fejem is piros a méregtől.

- Megígérem, hogy időben ébredek fel, és a saját szobámból fognak engem elővarázsolni…- nem mintha nem sejtenék a többiek, hogy Saachan után húzom a nyálcsíkot, de akkor is, most még óvatosan kell a pályán lépnem. Főleg mert lehet túl sem élem a mai éjszakát, viszont mégis mit gondolt, hogy nem vigyáztam közösen Areumra a fiúnkkal? Nyöszörögve kérek tőle kegyelmet, ne egy párna miatt haljak már meg, akkor inkább szúrjon le egy katanával.
- Jó, az is szebb halál, mint egy párna miatt meghalni. Nem igazán tudtam, hogy kéne kezdeni. Mármint csá szívem, a fiúnk kiette a kezemből a müzlit, amiért a mai napig durcás vagyok, meg azért is mert nem szóltál róla, hogy létezik? Szerintem nagyapád nem tudta, hogy én is ott leszek, mivel eléggé jól elrejtőzöm vagyok beolvadok az emberek közé. Igen, azt gondoltam, hogy én vagyok a saras, amiért ennyit eszik. Sakura, ne haragudj, így is elég nehéz, hogy Areumot is hébe-hóba látom mostanság. -

- A te szobádban vagyunk, észgép, én elvileg otthon kéne legyek. - billentem félre a fejem, hogy mennyire szét tud hullani fejben néha, elég vagyok én hozzá neki csak és kész, vége is van menten. Tudja minden testvére és bandatársa is szerintem, hogy mióta epekedik értem, mert volt idő amikor nem tudott a szemeimbe sem nézni, mert a melleim figerészte teljes odaadással és állandóan körülöttem volt. Amiből megszületett Areum, akire ezek szerint a fiúnkkal együtt is vigyázhattak, mert olyan kami nincs, hogy ne. Most még a nyöszörgését is élvezem, hiába vallottam be, hogy szeretem őt.
- Le tudom robbantani a fejed úgy is, ne aggódj. Komolyan egy ovis vagy néha... Mondjuk elém állni... Nem ezzel a kérdéssel, de akkoriban nem igazán tudtam mit kezdeni azzal, hogy jöttél, láttál, megdöntöttél a tetőn és lett egy fiúnk, a lányunk azért ennél normálisabban lett jó pár fokkal. Lehet annyira nem látott bele a Manhattan tervbe, meg bízott Kouichiben és a zsenialitásában, csak azzal nem számolt, hogy bármelyik apai felmenője, főleg az apja ott lehet. Láttad te is a közös turnén, hogy állandóan evett valamit... - nehézkesen sóhajtok fel a bocsánatkérésre, de lerakom a párnát. - Felgyorsultak az események kissé a mostani közös turné miatt, de én is kevesebbet látom őt, mint szeretném, úgyhogy átérzem. De ha velünk lenne rendesen, akkor azonnal lebuknánk. -

- Mi? Ja tényleg. Már megint el vagyok varázsolva, de ez persze miattad van, nem is miattam. Jó, tényleg otthon kéne lenned, hm..akkor az én hibám is részben, hogy itt vagy. – nem ismerném be teljes mértékben, ketten kellettünk ehhez a művelethez, egyedül teljesen más lenne az eredménye. Teljes mértékben megérte, hogy körülötte legyeskedtem, Areum egyszerűen tökéletes kislány, a fiúnk meg a másom, úgyhogy ő csak részben tökéletes.
- Nem tennéd meg, nem nevelnéd egyedül a lányunkat. Igen, tényleg egy ovis vagyok, ezt csak most tűnt fel neked? A lányunkat normálisan hoztuk össze, sőt, ha esetleg most is várandós leszel akkor ez is elég normális gyerekcsinálós este volt, csak úgy mondom. A többiek a környéken se voltak, én vállaltam önként, hogy ott leszek, mint vallatótiszt, aztán belibbentem a kicsi énhez. És neki még nincs is hat testvére, hogy mindig egyen…- azért megkönnyebbülök, amikor lerakja a párnát, rögtön bögyre is hajtom a fejemet, mert szomorú vagyok.
- Tudom, hogy lebuknánk, de azt már átrágtuk, hogy egyszer színt kell vallani, mi is van közöttünk, mármint nem a testvéreimnek, ők nem vakok, de a te hozzátartozóidnál jelenésem van, két gyerek után már illene. – nézek rá kiskutya szemekkel, vállalom, ha az apja a halálba akarna küldeni, mondjuk nagyon érdekes lenne a dolog,

- De annyira, hogy egy hotelszobát nem tudsz megkülönböztetni a házamtól? Kend rám, de te miattad van. Részben? Teljes egészében a te hibád, hogy itt vagyunk, ha nem kapsz el, akkor én otthon vagyok már rég. - vonom fel a szemöldököm, mert csak sikerült megint addig fűznie az agyamat, hogy ágyban kössünk ki. De őt ismerve viszont...
- Nem törném össze a szívét, hogy megöltem az apját, ez lehetséges. Nem, elég sűrűn mondtam már neked szerintem, főleg miután megszületett a lányunk. Normálisan, mondhatni, de valaki cseleskedett a papírjaimmal, hogy a neje legyek, de a nagyapám összes katanájára, már most sejtem, hogy a kis terved, hogy ikreket akarsz, azt most meg is tetted... Te is legalább annyira minden lében kanál vagy, mint a fiad, nem tudom mit vártam. Tudtam, hogy parancsot kapott, hogy el kell magát fogatnia, de az meg nekem fáj, hogy egyikőtök sem volt képes elém állni, hogy találkoztatok, ne tojáshéjakon lépdeljek állandóan. Egy van neki, aki még kicsi, de már próbálja egyébként elcsaklizni a kaját tőle. - szusszanok fel, de hagyom neki, hogy a párnája legyek megint, valamiért mindig jobban érzi magát, ha oda fekhet.
- Igen, igen, azt is mondtad, hogy egyszer rendesen el is akarsz venni... Ők nem, gondolom azt is tudták hamarabb, hogy van már közös gyerekünk, mint hogy te bevallottad volna nekem, hogy tudsz róla. De igen, két gyerek után illendő lenne, főleg ha most is felcsináltál. - pillantok le rá, de most nem átkozom szét a fejét. csak sóhajtok egyet a kiskutya szemeire, átkozott legyen, de tényleg.