The Mother of Lightning

"Az égen csak úgy cikáznak a villámok, mintha minden egyes fénynyaláb csak versenyt futna egymással. De a látvány egészen szemet gyönyörködtető. Ahogy a sötét fellegekkel takart égbolton fel-felvillannak a fények, amik még a szinte átláthatatlan vízfüggönyön, az esőcseppek zuhatagán is áttörnek, egészen nagy nyugodtsággal töltik el a szívét. És boldogsággal. Mintha ezelőtt még ilyen megnyugvást még sosem érzett volna. Hisz itt van mellette Ő is. Ő, akire, ha csak rápillant, egy széles mosoly terül el az arcán. Aki mellett úgy érzi, bár sose lenne vége ennek a pillanatnak."

- És ez pedig itt a mi csodás teakonyhánk... Isteni kávét tud főzni ez a szépség itt, szóval ha megkívánnád, csak nyugodtan. Állni fog a rendelkezésedre.
És ezzel pedig véget is ért a túra a Sengqu Games épületében. Ez az első napja itt. Az első napja az új életében. Igaz, nagyon zavaros a fejében még minden, de tudja, hogy már jó úton halad. Nem is tudja, miért jelentkezett erre a grafikusi állásra rögtön az után, hogy a városba költözött, csupán csak az érzései vezérelték erre. És mégis felvették, így most ő  cég egyik legújabb, nagy reményekkel teli grafikusa.
- Ha van bármi kérdésed, ne fogd vissza magad. Azért vagyok itt, hogy segítsek az első hetekben. De biztos vgyok benne, hogy hamar beilleszkedsz majd... - a lány kedves mosolya pedig egészen nyugtatóan hat rá. Az elmúlt hetek olyan zavarosak voltak a számára, de most, ahogy a lány szemébe néz, érzi, hogy kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba. Legalábbis abba, amiről azt hiszi, hogy a valóság. Egy átlagos ember, egy grafikus életét éli, semmi többet.
- Köszi... De azt hiszem, megleszek...

"A villámok most is ugyanúgy cikáznak az égen, mint annak idején. Mist mégis minden más. Most a fényeket nem követi a mennydörgés. Most nincs ott az a vízfüggöny, a zápor andalító hangja most nem nyugtatja. Mert Ő már nincs itt. Elment, és tudja jól ő is, hogy soha többet nem tér vissza. Elhagyta őt, és a falujukat is, vissza sem nézett. És nem maradt más, csak a napokig tartó néma tánca a villámoknak. "

- Lili... Megint álmaid férfijával játszol...? - löki is meg a vállát a lány nevetve, ahogy közelebb hajol a laptop kjelzőjéhez. De ezzel Mei Li-t nem zökkenti ki, a teljes figyelme a játékra öszpontosul. Még csak  kérdésre sem válaszol, csupán csak egy halk kacaj tör fel az ajkai közül. De nem is kell válaszolnia, a lakótársa úgyis tudja, hogy mi lenne a válasz. Mióta csak összehozta őket a sors ebben a játékban, nem telik el olyan nap, hogy ők ketten ne vinnének végig egy-egy küldetést. És nem telik el olyan nap, hogy ne nézné meg a profilját annak az idegen férfinak, aki mégis olyan ismerős számára. Hisz az álmaiban szinte mindig őt látja. Vagy leglábbis egy férfit, aki nagyon hasonlít arra, akivel jelen pillanatban is játszik.
Régen nem álmodott. Csupán csak az elmúlt néhány hónapban kezdte el látni azokat az álmokat. Mintha csak egy régi élet emlékképei lennének, olyan tiszták az álmai. De egyben olyan zavarba ejtőek is. Főleg mióta meglátta az Ő profilját. Akinek az arca olyan ismerős, mégsem tudja hová tenni. Nem tudja, hogy miért álmodik, és miért ilyeneket. Miért Róla...? Kicsoda Ő...?
- Bár tudnám ki vagy...

"Lei Gong...!
Szinte már csak halk, elhaló suttogás az, amit ki tud szűrni ajkai közül. De ő tudja. Tudja, hogy célt ér, hogy akinek szól, meghallja, és a segítségére siet. Igaz, már évszázadok is elteltek, mióta utoljára látta őt, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljon rá. Megtanult nélküle élni, s most mégis Ő az első, aki után kiált a bajban. Mert a Káosz túl nagy, túl erős... S talán az évezredek alatt most először érez valami újat. A félelmet. A félelmet attól, hogy tényleg nem látja Őt újra.
Kérlek segíts, Lei Gong... "