Kojima Kouichi

Állok az Aizu Hanko Nisshin-kan kapujában 10 évesen és édesanyámra, valamint dédapámra pillanatok.
- Mit fogok én itt tanulni?
Dédapám ciccent egyet, majd felsóhajt.
- Kouichi, ez a legjobb iskola egy olyan tehetséges fiúnak mint neked. Csak a nagy szamuráj családok fiai tanulhatnak itt. Itt fogod a bushidot elsajátítani, írás, olvasás, költészet, csillagászat, harcművészetek...
- De anyával akarok maradni. – nézek fel édesanyámra, akinek a tekintete olyan üres mint a rizses tálam szokott lenni, de most látok némi fájdalmat benne.
- Kouichi, drága fiam... Szükség van a tanulásra, neked is. Itt mindent megtanulhatsz ami most kellhet neked.
Közelünkbe lépdel az igazgató és meghajol dédapám és anyám is, én is követem a példát.
- Szóval ő Kouichi, az unokaöccséd, Takeru. Ah, látom rajta, hogy fantasztikus tanuló lesz. Gyere fiam, most kezdődik az életed hátralevő része.
Így lettem először szamuráj, az Edo korszakban.

- Le fogják dobni őket. Hatodika és kilencedike. - lépek a dédapám elé, aki most éppen a Birodalom haditengerészeti minisztere, Yonai Mitsumasa. A dédanyám megrettenve néz rá. - Truman ragaszkodik hozzá, tegnap sikeresen kipróbálták a Trinity-t is. Vége.
Szerencsére az elektromossághoz való affinitásom megadta a kellő képességet is ahhoz, hogy kiadjam magam egy koreai lótifuti kis fizikusnak is, aki a papírjai szerint a megszállt Csoszonból menekült. Anya nem sokat mesél arról, hogy ki az apám, de annyi szent, hogy nem anyára hasonlítok, pont ezért vagyok pokoli jó kém a Manhattan terv berkeiben.
- Nyomást gyakorlok a császárra és a többiekre, kapitulálni fogunk. Picsába, hogy megint Inarinak lett igaza. - morog az öreg villámisten és zaklatottan sóhajt.
- Fel kell készülni arra is, hogy ennek utózöngéje is lesz, nem csak a rengeteg halálos áldozat. Nem sokára hazatérek. - biccentek, majd elteleportálok.
Parancsba kaptam, hogy fogassam el magam és úgy okozzak egy kis káoszt. A kihallgató szobában ülök érzelemmentes arccal, amikor belép egy férfi, akire felpillantok. Lehetetlennek mondanám a helyzetet, de mégsem. Csak cinikusan szusszanok.
- Na, ez lesz életem legviccesebb kivallatása. - szinte pofátlanul vigyorgok.

Voltam én sok minden azóta. Suszter, szabó, baka, kém... De sosem tudtam kibontakozni őszintén. 10 évvel ezelőtt az asztalomhoz ült egy férfi egy kávézóban. Hanazono Kenji. Mindenki ismeri a nevét a zenei világban itt, ha ő nem lenne, akkor nem lenne ennyi sikeres zenész az országban.
- Kojima Kouichi. Nem könnyű téged megtalálni. Hallottam a kompozícióid. Mit szólnál ahhoz, ha azt csinálhatnád amit szeretsz és nem kéne reflektorfényben sem lenned?
Csak vigyorogva nyújtom a kezem. Nem találtam a helyem a világban. A világ talált nekem helyet.
- Anya. - pillantok az épp katanát karbantartó anyámra, aki felnéz rám, én pedig átadom neki a hangszert a tokjában. - Tudom, hogy tetszik a basszusgitár hangja. Játssz rajta.

Nem meglepő, hogy Yuki nem tud jönni velünk, elvégre a halandók számára ő Kannon Bosatsu, akkor már inkább az a meglepő, hogy anyám igent mondott arra, hogy jöjjön, tehát nekem is jönni kell. Szinte feltűnésmentes vagyok, csak néha kapom el az egykori vallató tekintetét, de ő sokkal inkább anyámra koncentrál. A lányok néha kérdeznek tőlem a hangtechnika kapcsán, de főleg Kenji szokott zargatni, hogy tegyem le egy kicsit a fülest. De az én figyelmem sem kerüli el, hogy alacsonyan száll egy gitár és megint üvöltőmeccset tart egymással Sun Jin és Ran. Elég megszokott jelenség lett az utóbbi. Anyám biztosan érzi, ahogy én is, de nem fogjuk Eun Ha-tól megkérdezni, hogy amúgy apátokba mennyi démonvér szorult?

A projekt végre ott tart, hogy a Rausch und/and Craziness két főszáma között a Raise A Suilen lép fel. Szerencsére Ran tudja kezelni a pultot rendesen, mert hiába vagyok leszerződve, a művészi szabadságom megmaradt. Nem kell arról tudnia senkinek, hogy Ludvig Forssell csak egy báb, mert én szereztem a Death Stranding és a Metal Gear Solid V zenéjét is.
Anyámék a LED-ekkel megtűzdelt ruháikban lépnek fel, elég cyberpunk lett a szerelésük. A fiúk közül páran figyelik, ketten elég erősen a minikoncertet. A Roselia, hogy ugrál hátul az meg sem lep, szoktak pogózni is, ha olyan napjuk van. Nem értem miért jó, hogy egy rock együttes után egy inkább keményebb és elektronikusabb banda lépjen fel egy k-pop banda előtt, de hát jól van.
A koncert után társulok én is csapatokhoz szemüvegben, egyszerűen öltözve. A feszültséget lehet tapintani az étteremben, ahogy megindul Sun Jin Ran felé. Anyám hátradől egy ördögi vigyorral és úgy figyeli őket, még a sörét is lerakja. Genetikai állományom másik fele és a testvérei azok lefagytak mint az egyszeri ember a zimankóban. Mindent egybevéve... A nagyanyám biztos marha jót mulatott azon az estén.