Victoria Lockwood

Sztüx és Pallasz gyermekeként láttam meg a napvilágot, valamikor az idők hajnalán. 3 testvéremmel az első pillanattól úgy vigyáztunk egymásra, mintha csak mi négyen léteznénk a világon. A fiúk, Kratosz és Zélosz mindent megtettek volna, hogy megvédjenek Biét és engem, de persze nem kellett minket annyira félteni, mint hitték. De hát ezek a fiúk már csak ilyenek. Felnövekedésünk során végig elválaszthatatlanok voltunk, ahogy vagyunk a mai napig is. Szüleink elsőként álltak a nagyvágyó Zeusz mellé, hiszen egy új kor eljövetelét sejtették az isten uralmával. Mi pedig követtük őket, hiszen lojális gyermekek vagyunk. Így lettünk végül Zeusz végrehajtói, akik segítettek megszilárdítani uralmát.
Ahogy az emberek életébe is elkezdtünk beavatkozni, mint a négyen kicsit más irányba indultunk, de soha nem feledkeztünk meg egymásról. Értem pedig két másik isten kezdett marakodni, pontosabban egy isten és egy istennő. Zeusz gyermekei voltak ők, féltestvérek, a Háború és a Vérontás úrnője és ura, Pallasz Athéné és Árész. És bár szívem a szilaj Árész felé húzott, tudtam nagyon jól, a győzelemnek nem lenne szabad az értelmetlen vérontást pártolnia. Nem kellene mellé állnom, hiszen bár elepedek érte, ő meg se lát engem. Miért is látott volna, mikor ott volt mellette a gyönyörű Aphrodité. Én, leányi naivitásomban mégis bevallottam neki, hogy hogyan érzek. Hatalmas hiba volt. Nem hogy nem fogadta közeledésemet, de ki is kacagott, össze törve ezzel a szívemet. Ekkor a józanész győzedelmeskedett a szív felett, én pedig végleg Athéné mellé pártoltam. Vele együtt hagytam el az Olümposzt, és szívem szerint soha többé nem tértem volna vissza. Dühös voltam, és fájt a szívem, soha többé nem akartam látni Árészt. Eldöntöttem, nincs szükségem férfira, két fivéremet leszámítva, olyan leszek, akár az amazonok.
Athéné mellett szinte a világ összes csatáját megjártam, ám változó volt, hogy kit pártoltam. Athéné bölcsen igazgatta a történelem folyamát azáltal, hogy kit engedett felülkerekedni egy- egy csatában. Én pedig végre hajtottam, amit elrendelt, magam is belevetve magamat a harcok sűrűjébe. Elememben voltam a csatamezőn, karddal a kezemben, hiszen erre születtem. Másrészt, a harc, a vérontás segített elterelni a figyelmemet arról, hogy Árész is ott van, és hogy ez nekem mennyire fáj. A tudat, hogy a férfi akit szeretek mással van, és még csak hallani sem akar rólam, nem tekint nőnek. Ez fájt és frusztrált, éppen ezért a harc hevében életem ki magamat. Persze testvéreimről sem feledkeztem meg, hogyan is tehettem volna, hiszen még gyermekkorunkban megfogadtuk egymásnak, hogy jóban rosszban kiállunk egymás mellett. Időről időre vissza tértem hát hozzájuk is, hogy személyes harcaikban segítsem őket, hogy végül a fejükre tehessem a győzedelmes babérkoszorút. Büszke vagyok sikereikre, hiszen azok az enyémek is. Velük együtt én is többre jutok, de számomra mindig ők voltak, és ők lesznek az elsők.
A modern korban így segítettem vezető pozícióba mindkét fivéremet, és csodálatosan csinálják. Legfőképpen Kratosz, hiszen a vezetés, az uralkodás a vérében van. Az emberek szeretik mint elnököt, ő pedig láthatóan élvezi, hogy imádott feleségével az oldalán a világ egyik vezető hatalmát irányítja. Én pedig, mint alelnök, most is a keze alá dolgozok, igyekszem olyan tanácsokkal ellátni, amik előbbre mozdítják helyzetünket. Szeretek vele dolgozni, igazán jó főnök, és engedi, hogy teljesen kibontakozzak. Egyetlen egy dologtól intett óvva, de hát a kishúgok dolga az, hogy ellent mondjanak a bátyjaiknak. Árész évezredek után rá jött, hogy mégiscsak engem szeret, mégis én kellek neki, és el jött hozzám. Én pedig, fenttartásokkal ugyan, de adtam neki egy második esélyt. És úgy tűnik, komolyan gondolta a dolgot, mert nagyon igyekszik. Hát, majd meglátjuk, bár szerintem ha újra át ver, és össze töri a szívemet Kratosz először engem ver agyon „Én megmondtam!” felkiáltással.