Atargatis

Kevesen ismerik azt a fajta szerelmet, amely oly lánggal ég, hogy felemészti a szerelmeket. Rómeó és Júlia kutya füle ahhoz képest, amelyen történetünk hőse, Atargatis ment át.
Nem érdemes az elejétől kezdeni. Senki sem kíváncsi arra, miként jött a nő a világra. Az emberek sem firtatták soha: ő mindig is volt számukra. Nevezték őt így, úgy, amúgy, és Atar teljesen rendben is volt a halandókkal. Sőt, kedvelte őket. Köztük járt, szórta áldását, termékeny nők és vágyakozó férfiak maradtak lépte nyomán. De nem Ő utána kívánkoztak, hanem egymásért. Sokáig volt ez, Atargatis olyan volt, mint egy gondoskodó anya, aki vörös tincseibe rejti a gyermekeit, ha azoknak baja van. Harmóniában élt magával és a világgal, mindaddig, míg saját énje őt is utolérte.
Maga se tudja, hogyan lett halálosan szerelmes, de az lett. Figyelte a férfit, napról napra. Követte őt nesztelenül, légiesen. Elvarázsolták őt a markáns vonások, a görög isteneket megszégyenítő test. Csak egy bökkenő volt: hogy a férfi halandó volt.
Atargatis hónapokig gyötrődött saját szerelmének súlya alatt, míg végül egy nő bukkant fel a férfi életében. Nem hagyhatta... nem szabadott volna, de megtette. Megjelent, mint egy ember. Haját finom kontyba fogta, ruhája tisztább volt a csillagok fényénél, és olyan lenge, akár a napfény, ahogy átszűrődik a fák levelei között. Kosárral a kezében sétált, a kosár tele volt, bár már arra sem emlékszik, mivel szedte tele. Nem volt célja a tartalmának, csak a sétának: a férfi tekintete rá szegeződött, s ő a saját, égkék pillantását bele fúrta, s onnantól kezdve sose hagyta el.
- Eltévedt netán? - hallotta a majdhogynem remegő hangot. Az istennő aranyosnak találta, és bátornak, hogy íj szépségében is megmerte szólítani.
-Nem. Nem tévedtem el. - válaszolt neki. Hangja akár a legszebb dal, amely könnyeket csal a szemekbe.
Atargatis nem tévedt el. Céltudatosan haladt, és megszerezte magának a halandót. Fura volt neki ez a dolog. Más istenség gyakorta a földre jár, de nem ő. Neki ez volt az első... és az utolsó.
Az együttlét boldogságát lassanként felemésztette a félelem. Két év szinte semmi az isteneknek, ám neki még is hosszúnak tűnt ez az idő, mit oda lent töltött. A férfinek megígérte, hogy csak is az igazat mondja el, és felfedte valóját. De talán nem kellett volna ennyi időt töltenie vele... mert csak még jobban ragaszkodott, mint valaha.
Rettentően félt attól, hogy valaki elveszi tőle a szeretett férfit. Saját magát lovalta bele a paranoiás gondolataiba. Egyre többfelől és mindenkitől félte a támadást, miközben a férfi borostája, és az évek azt igazolták, hogyha nem más isten, hát a Halál magával ragadja majd. Nem engedhette neki. Nem viheti el, ő maga teszi meg, hogy örökké vele maradjon. Így történt, hogy Atargatis egyik szintén ilyen túlgondolt, vérgőzös napon tőrt döfött szerelmének bordái közé, és gondoskodóan engedte le a padlóra.
- Atargatis! Őszinteséget ígértél... Miért? - nyögte haldokló szerelme, ő pedig látva a vért, és azt, hogy ez immáron valóság, lassan észhez tért. Butaságot csinált.
- Szeretlek. - ez az indok. Ez minden válasz, amelyet adhatott. Megőrjítette őt az érzés, olyan őrületbe kergette, olyan féltékenységbe és féltésbe, hogy ezt tette végül. Arra várt, hogy ordítson vele. Hogy elátkozza őt, de ez nem történt meg, és ettől csak még jobban fájt neki. Ahogy oda hajolt hozzá, érezte bőrén utolsó leheletét. Nem sírt tovább. Várt. Ám az, amire vágyott, hogy szerelme vele marad, lelke övé lesz, nem történt meg. Másé lett.
Van az a fájdalom, az a szenvedés, amelyhez sem könnyek, sem a hangok nem elegek. Atargatis összetörte a saját álmait, szerelmét és érzéseit. Napokig szorongatta a holttestet, még a legyek és a bűz sem üldözte el.
Legszívesebben soha nem engedte volna el, de kénytelen volt, mikor a falu népe észrevette a pásztor eltűnését. Alig tudták lefejteni a tetemről. Mert már nem volt más, csak egy tetem. Szerelme már nem rejtezett a testben, elvették tőle. Elvitték valahova. A rózsaszín köd lassanként elkezdett feloszlani elméjéről. Nem érezte magát istennőnek. Mocskosnak érezte magát, egy földönfutónak. Saját átkot kreált, saját magára, míg a tengerbe sétált élettelen, üveges szemeivel: lecserélte istennői életét egy szirénére, a lábait uszonyokra. Ez az egy gyilkosság is elég volt ahhoz, hogy egyből vérvörösek legyenek pikkelyei, és szégyenét tükrözzék. És emlékezett is rá.

Annyi év telt el, hogy nem is számolta. A gyász az eszét vette, ő pedig mások életét: "ha ő nem lehet azzal, akit szeret, akkor mások se lehetnek" alapon. Uszonya olyan gyorsan feketedett be, mint soha senkié, amilyen tiszta és üde volt lelke azelőtt, olyan nehéz és alávaló lett később. A "valódi" szirénekkel ellentétben neki annyi bűne volt, hogy nem csak az uszonya, de a haja is olyan fekete lett, mint a nyúlós, föld alól nyert olaj. Uszonya a mélytengeri sötétségbe olvadt, és méltán volt listáján sok vadásznak.
Több százezren vesztették hajókatasztrófában az életüket miatta, mert a sekély, vagy veszélyes vizekre csalogatta a hajósokat. Több száz ember halálát okozta vízbe fojtással, és torkuk átharapásával, míg végül ő lett a szirének fekete királynője. Habár mindenki tudja, hogy népét inkább csak azért vezeti és védelmezi, mert hozzásegítik őt még többek bukásához.

Egy nap azonban ez az erő sem volt elég. Elkapták, és fejjel lefelé húzták ki a vízből, minthogy egy szigonyt át lőttek csillagtalan éjszaka szín uszonyán. Talán nem is szerencse volt, hogy eltalálták...
Vágyta a fájdalmat, mert már csak az jelentette neki az életet. Az tudatta vele, hogy még él, hogy nem csak saját gyűlöletének és gyilkosságainak rabja. És meg is kapta. A vadászok sok mindent kipróbáltak rajta. Ő pedig hagyta. Egy idő után nem is fájdalomra, inkább a halálra várt. Arra várt, hogy kifundálják, mi is öli őt meg, de nem sikerült. Atargatis nem csinált semmit. A türelme rengeteg. Nem szólalt meg, nem énekelt, ám ha valaki túl közel jött a vízhez, és esélye volt rá, megragadta, hogy megölje.

Amíg pedig nem érkezett el az ilyen alkalom, hogy vallatóját elkapja, addig csak hallgatja, és figyeli, azt a borzongató kisugárzását. Lát benne valamit.. valamit, amit csak egy ragadozó láthat egy másikban.