Katharina Silverman

Kezdjük egy tézissel! Tegyük fel, hogy az élet szép. Vegyünk egy közösséget, amely tökéletes. Egy helyen élnek, ugyan abban a dologban hisznek, a családok szeretetben és megértésben élnek. Minden reggel palacsinta és forró kakó várja a vidáman ébredő lurkókat. Apuci készül az aznapi feladataira, anyuci pedig nem él másért, mint hogy hites urát és a csemetéit kiszolgálja. Mindenki egyformán osztozik az anyagi javakon, senki sem gazdagabb, mint a másik, mindenki törődik a másikkal. És akkor most vegyük ennek az utópisztikus társadalomnak a vezetőjét. Egy jóképű, karizmatikus férfit, aki Isten szavával boldogságba vezette bárányait. Aki csak a közösségért él, akinek minden szava Szentírás, és akire mindenben számíthat a közösség. Ez a férfi példás vezető, és még példásabb apa. Szereti, és tiszteli feleségét, büszke egyetlen leányára, és mindent megtesz az ő boldogságuk érdekében.
Szépen hangzik, igaz? Nos, ha megtetszett, akkor van egy rossz hírem: gondolatban éppen most csatlakoztál egy szektához. Ami kívülről ugyan csodálatosnak tűnik, hiszen egy eldugott völgyben élnek, a maguk ételét termelve, a saját gyermekeiket tanítva és láthatóan minden rendben van. Azonban senki sem lát a felszín alá, csak aki jobban megnézi. Nem látják, hogy minden nő a közösségben a Bölcs felségjoga, az ő asszonya, és a 18-adik születésnapján köteles elé járulni, hogy a vezető élhessen az első éjszaka jogával. Senki sem látja, hogy a feleségét rabszolgának tartja az az állat, miközben más nőkkel hempereg, és hogy a saját lánya sem volt kivétel ezalól. Nem tudják, hisz nem tudhatják, hogy az Ítélet Napja már közel van ezen gyülekezet számára, hiszen szeretett prédikátoruk egyre inkább unja őket, és hamarosan a csoportos öngyilkosságba vezeti majd őket.
A Bölcs, azaz Jonathan Silverman nem más, mint az apám. Egy olyan ember árnyékában kellett növekednem egész életemben, aki nem tisztel sem Istent, sem embert. Aki gondolkodás nélkül küldött máglyára több mint 20 nőt, boszorkányság vádjával, mert ezek a nők nem feküdtek le vele, vagy nem ajánlották fel lányaik szüzességét. 22 évig néztem, ahogy az a rohadék veri anyámat, a legkisebb csekélységért is, ő pedig nem tesz semmit, nem áll ki ellene, és nem védi meg magát. Nem tudtam sajnálni, csupán szánalmat éreztem iránta. Nem egyszer fordult elő, hogy mikor este betakart, leült az ágyam mellé, és elmondta: az, hogy apám lerészegedik az áldozati bortól, és részegen megveri őt, mind Isten akarata. Hogy az Úr így teszi próbára a hitét, és ő úgy érzi, eddig jó katonája volt. Mélységesen megvetettem őt ezért, de minden ilyen mondatával csak erősödött bennem egy furcsa érzés. Valami motoszkált bennem, valami nem evilági, de nem szóltam róla senkinek.
Alig voltam 6 éves, mikor az erőm először megmutatkozott. Hatalmas viharba keveredett az iskolabuszunk. A hátsó széken ülve figyeltem, ahogy a sofőr egyre nehezebben tudja kormányozni a csúszós úton a kisbuszt. Küzdött még egy darabig, aztán hirtelen elengedte a kormányt, azzal a felkiáltással, hogy őt már az sem érdekli, ha mind meghalunk. A busz hatalmas sebességgel száguldott az úton, egyenesen az árok irányába, de hirtelen, mintha valami erő elkapta volna a kormányt, egyenesbe jött. Szerencsére senki sem látta a hátsó sorban megszeppenten ülő lányt, aki ősi angolszász nyelven kantálja az egyszerű varázslatot, pedig előtte azt sem tudta ki az a Morrigan. Mikor a sofőr vissza nyerte uralmát a jármű felett, én csak megdöbbenten bámultam ki az ablakon, amin túl egy hatalmas fekete madár eredt a busz nyomába. Feketén suhant, akár egy árnyék, és engem követett.
Az évek során egyre több és több varjú szegődött hozzám. A 22-edik születésnapomon már volt legalább 10, akik folyton a nyomomban jártak, ám akkor már nem volt ismeretlen előttem az úrnőjük. Ha lehet egy vad tippem, neki és a társainak köszönhetem, hogy élek. Nem tudom mi történt a világban, de óriási káosz volt. Én mégis védve éreztem magam, és a házunk pincéjében át tudtuk vészelni a nehéz napokat. Apámat viszont ez sem győzte meg, hogy az, amit hisz, hamis. Sőt, mikor véget ért, kitűzte a Mennybemenetel napját. Azt a napot, amin az egész szekta öngyilkos lesz, és engem sem akart kihagyni az őrült tervből, sőt. Engem akart előre küldeni, áldozati bárányt akart csinálni belőlem. És anyám hagyta volna. Felöltöztetett, oda vitt az oltár elé, ahol apám már a kést szorongatta. Úgy adott oda, mint egy állatot, és ha nem folyamodom varázslathoz, nem tudok kiszabadulni. A gyülekezet szeme láttára téptem le magamról az áldozati ruhát, és ott, mindenki előtt felesküdtem Rájuk. Morriganre, a Halál úrnőjére és édestestvérére, a Mészáros istennőre, Agronára. Megtagadtam apám kitalált istenét, majd kirohantam a teremből, sarkamban a felbőszült tömeg. Abban a pillanatban nem jutott el a tudatomig, hogy mire vagyok képes. Csak futottam, amerre a lábam vitt, be az erdőbe. A varjak pedig követtek. Ők mutatták meg a búvóhelyemet, egy elhagyott rókalyukat. Mikor bemásztam, csak akkor jutott eszembe, hogy milyen képességek birtokában is vagyok. Így varázslattal kicsit kiszélesítettem a keskeny járatot, hogy egymagam kényelmesen elférjek benne. Majd haza szaladtam, abban a tudatban, hogy nincs otthon senki. Besurrantam a szobámba, felkaptam pár ruhát, párnát, pokrócot, majd akár egy szellem elillantam onnan. Egész otthonosan sikerült berendeznem a kis búvóhelyemet, bár amikor néha meghallom a kutyák csajolását össze szorul a gyomrom. Napok óta itt vagyok, imádkozom az istennőimhez, hogy segítsenek rajtam, miközben a saját apám kutyákkal kerestet, hogy vissza vigyen abba a nyomorúságos templomba, és kioltsa az életemet. Ha kell, örökre az erdőben maradok, de nem veszek részt az őrültségeiben.