Dietrich Belmond előtörténete

A vekker a szokásos helyéről szólt, a szokásos időben, ráadásul a szokásos idegesítő vinnyogásával. Minden reggel komoly küzdelmet kellett vívnom magammal, hogy ne ököllel altassam el örökre ezt az istenek verte, öreg és kopott ébresztőórát, de végül mindig megenyhült rajta a szívem. Szükségem volt rá, bár könnyen pótolható lett volna, így leginkább az tartott vissza a tulajdon véremben és fogaskerekekben tocsogó gyilkosságom elkövetésétől, hogy ez a kis szerencsétlen szerkezet, ez a rettenetes szörnyeteg, mely valódi ragadozó módjára rántott magával minden nap elején magával az éberség kellemetlen világába, magamra emlékeztetett. Furcsán hangozhat, de olyannyira saját valóm jutott róla eszembe, hogy rendszeressé vált, hogy napjaimat egy kiadós sírással kezdtem, ahogyan szemem megállt az öreg vekkeren. De mennyire hasonlított rám! Már rozsdás, kopottas megjelenésével mesélt, akárcsak én mindarról, amin keresztülmentem; a szirének énekének és az én drága, egyetlen Eurüdikémnek emléke már szinte teljesen kikopott belőlem, sokszor úgy éreztem, hogy a legtöbb halandó jobban ismeri a dolgok akkori folyását, mint jómagam. Sajnos nem volt sok időm a múlton rágódni, hiszen mindezek után eseménydús évek következtek. Már hogy is ne következtek volna, mikor mindenki kíváncsi volt az akkor még Orpheusz hírében álló halhatatlan dalnoknak, aki énekével még az alvilág urának is annyira meglágyította szívét, hogy az magától szokatlan és valóban furcsa döntést hozott! Mindig is bántam, hogy nem haltam halálnak halálával rögtön, mikor visszahajóztam a Sztüxön az én Eurüdikém nélkül! Hogy siratnám én őt a mai napig, hogy tölteném minden éjszakámat azzal, hogy felidézem emlékét, azokat az együtt töltött forró éjszakákat és a finom ajkait, melyeknél csak a közülük selymesen kiosonó szavak voltak finomabbak. Oh, az istenekre mondom, már régen magammal kellett volna végeznem, még évszázadokkal azelőtt, hogy azok a szörnyű gondolatok kezdték még álmatlanabbá tenni amúgy is nyugtalan és túlontúl éjszakáimat, melyek miatt most is gyötrődtem. Rettegtem és iszonyatosan, valóban szörnyen feszélyezetten éreztem magam és szorongni kezdtem, amint belegondoltam, hogy az idő folyásával ellentétben szellemem, alkotásaim és emlékem nem halhatatlanok. Olyannyira nem, hogy már-már úgy éreztem magam, mint akit egészen elfelejtettek, nem csak a halandók, nem csak az istenek, de tulajdon személyem is, így szellemként éltem saját életemet; a változás reménye ugyan minden reggel simogatni kezdte arcomat egy pillanatra, de hamar abba is maradt és nem hagyott mást maga után, csak végtelenül emésztő és fájdalmas gyötrődést. Egy görcs lettem. Már nem is tudom mikor, de ezektől a gondolatoktól vezérelve költöztem ki Iowaba, hogy ha már elfelejtenék, tegyék ezt szépen és csendben, ne akadályozzam őket ebben; természetesen ez közel sem volt olyan jó ötlet, mint amennyire elsőnek tűnt, így itt, a földi pokolban hamar új barátokra leltem. Alkohol és marihuána mámorában töltöttem legtöbb napomat, hiszen azok legalább egy kis időre elfelejtették velem, hogy hol is tart feleslegesen hosszú, szenvedéssel teli életem. Tudom, nem szép ezt belátni, de hamar fogjuk lettem és egészen ezidáig valahogyan nem is igyekeztem kitörni csontjaimat éppen kellemetlenül ropogtató szorításukból.
Ma reggel viszont különösen rossz érzés fogott el, ahogyan szemem az ébresztőóráról a félig üres whiskys üvegre szaladt. Harag volt ez, nem vitás, bár sokáig tartott felismernem, hiszen talán kedvesem elvesztése óta nem éreztem még csak hasonlót sem; egész egyszerűen nem volt időm rá. Most viszont más volt, dühösen vetettem le a takarót petyhüdt testemről és hátamat önmagam előtt bizonygatva kihúztam, úgy rohamoztam meg a fürdőszobát, hogy az átlagosnál jóval alaposabban megmossam arcomat, majd pár percen keresztül némán bámuljam saját arcomat a tükörben. Rettenetes volt a látványom. Valóban vénemberré lettem, legrosszabb rémálommá, aki beletörődött abba, hogy senkit sem érdekel. Ezt így nem hagyhattam! Dühösen hördültem fel és a következő pillanatban már ruháimat ráncigáltam magamra. Ismét olyan hirtelen hoztam döntést, ahogy szoktam, viszont reménykedtem benne, hogy ezúttal nem hogy nem fogom megbánni, hanem egyenesen hálás leszek önmagamnak ezért a kirohanásomért; úgy véltem, még menthetem emlékemet és ezáltal önmagamat, ha kellőképpen hagyom azt felidézni. Összepakoltam a legfontosabb dolgaimat (ezalatt néhány ruhát, kaját és temérdek mennyiségű hangszert és zenélésre alkalmas akármit kell érteni) és siettem a legközelebbi vonatállomásra. Még aznap el akartam hagyni az államot és elutazni valamelyik nagyvárosba, hogy régi ismerősökkel találkozzak és újakkal ismertethessem meg magamat és művészetemet; Orpheusztól nem szabadul meg a világ ilyen könnyen!