James Knight

Hajónapló, 1692 május 26.
Ahogy távolodunk Amerika partjaitól, egyre könnyebb a szívem. Több, mint 20 embert mentettünk ki arról a gyalázatos helyről, de még így sem eleget. Többen választották inkább a lassú kínhalált, mint hogy vissza térjenek Angliába. Soha nem fogom megérteni az embereket, de egy dologban biztos vagyok: Prométheusz hatalmas hibát követett el, amikor megalkotta őket. Kicsinyesek, és gyilkolják egymást, minden ostoba, kicsinyes hülyeség miatt. Jobb volt a Föld nélkülük, nekem aztán nem hiányoznának, ha végleg eltűnnének. Ez az évezred is borzalmasan véres, megszámlálhatatlan tengeri csatát láttam már, nem beszélve azokról a szerencsétlenekről, akik inkább a tengeren portyáznak, mert abból van valami reménységük arra, hogy megéljenek. És ezeket az embereket kellene nekem levadásznom. Kalózokat, akiknek az az egyetlen bűnük, hogy szeretnék túlélni ezeket a lehetetlen körülményeket. És hát persze, van közöttük nem egy istenség is. Többször vetett már a sors össze hozzám hasonlóval a tengeren. De most az a fontos, hogy ezeket a férfiakat és nőket, akik a hajófenékben reszketnek, biztonságba helyezzem az ámokfutó boszorkányüldözőktől. Attól nem félek, hogy mit fogok kapni a feletteseimtől, mert mióta csak létezik Királyi Haditengerészet, én vagyok a feje. A feleségemtől már egy fokkal jobban tartok. Ő a mindenem, de ha túl soká vagyok távol, vagy veszélyes vizekre hajózom, fúriává változik, és nincs menekvés a haragjától. De talán most máshogyan lesz. Minden esetre, én felkészültem a legrosszabbra.

Napjainkban: 400 év telt el, de mit sem változott a helyzet, már ami Téthüszt illeti. Most sem akartam mást, mint egy hosszú hadgyakorlat után letenni magamat a kanapéra, de ahogy beléptem az előszobába, máris egy díszpárna landolt az arcomban, és a szokásos: "Hol jártál ilyen sokáig?!" monológ. Amihez most semmi türelmem nincsen. Fáradt vagyok, heteket töltöttem a tengeren, ami önmagában nem lenne probléma, ha nem életképtelen kadétokkal lettem volna összezárva. Így csupán egy szó nélkül felkapom imádott nejemet, és bevonulok vele a nappaliba, hogy ott a kanapéra huppanva szorosan magamhoz öleljem.
- Attól még egy idióta vagy! -morog velem, de azért hozzám bújik. Nem is ő lenne.
- De a te idiótád! -világítok rá, és fejemet fáradtan a kanapé támlájára engedem. - Na és, hogy vannak a gyerekek? Már aemelyik hajlandó néha életjelet adni magáról, végülis, csak a szüleik vagyunk, minek is foglalkozzanak ők velünk.
- Túl véresen veszed a dolgot! -korhol kedvesen. - Hiszen olyan sok gyerekünk van.
- Meg unokánk, és dédunokánk! -hümmögöm- Jó lenne legalább néhányról tudni