Eun Hui & Yeong Jin

Nem volt szép dolog magam mögött hagyni Csoszont főleg most, hogy az öcsém is feltűnt, de majd egyszer találkozom vele. Nem rondítok bele egy amerikai katona életébe, azzal még ráérek, különben is biztos nagyon elfoglalt az istennővel, amit nem irigylek tőle, mert magamat, és apámat ismerve lehet nekem nem jön össze a következő évezredben sem. Nem mintha feleséget keresnék, félreértés ne essék, elég, ha reggelre eltűnik mellőlem, vagy én mellőle.
Meglepetten érzek valami furát, itt mintha kicsit erősebbek lennének az érzékeim, mondjuk ez görög terület, bár akkor is csoszoni vagyok, nagy ritkán még imádkozom is az isteneinkhez. De a különleges erő felé veszem az irányt, a lábaim mintha maguktól mennének, meg is bújok az egyik lámpaoszlopnál, oké annyira nem bújok, lazán dőlök neki, s nézem végig mit művel a nő. Minden elismerésemet megkapja, akkor is, ha nem lát még. Majdnem felnevetek ahogy felém vakkantja a nevét.
- Kim Yeong Jin. – mutatkozom be, s lököm el magam a lámpától, hogy átsétáljak hozzá. – Ha az érzékeim nem csalnak az egyik istennőnkkel találkozom éppen. Milyen szerencsés férfi vagyok, és még azt is láttam mit művel egy japán kutyával. Kezdem azt hinni mégis mellettem van a szerencse. Szóval mibe kerül, hogy megtudjam az igazi neved? – döntöm félre a fejemet egy pimasz vigyorral, maximum leszúr, amibe nem fogok belehalni, Árésznak hála, néha egész figyelmes apa, vagy csak ellopta valakinek a karperecét, ami miatt nem tudnak halálos sebet ejteni rajtam. Mindegy, a lényeg az, hogy nem halok meg.
- Illetve elkísérhetem a szálláshelyére? Elég veszélyesek az éjszakák errefelé. -

- Ki mondta, hogy ólommal nem lehet jól lakni... - törlöm meg a kardot a kabátom ujján és leeresztem a puskát. Volt itt Washingtonban is egy szövetkező japán csapat, akik Csoszon bukását akarták. Ahogy fordulok, akkor érzem meg a közelségét. Megpillantom az utcalámpa fénye alatt, hogy gyönyörködik a művemben. Boldogan legeltetem rajta végig a tekintetem. Most érzem csak igazán erősnek őt, nem Csoszonban, pedig azért ott is felkeltette a figyelmem elég hamar és elég viharosan. Bebizonyította akkor nekem, hogy érdemes használnom az álcázást, ugyanis hiheti azt, hogy hány nővel is hált, mindig csak velem volt. Reggelre eltűntem mellőle, hogy ne fogjon gyanút, de a függőségem csak ő volt képes kielégíteni úgy, ahogy az nekem tökéletes is.
Sejtelmesen mosolygok a válaszára. Ha így néz rám, akkor kénytelen leszek engedni a csábításnak, hogy felfedjem magam. Közelebb sétál hozzám, én pedig szinte kacéran pillantok rajta végig. Szendének látszó tekintettel pillantok fel az égre.
- Nem csalnak az érzékeid, kicsit sem. Szerencse, botorság, sok neve van annak. Mibe kerül? Én vagyok az egyetlen akihez imádkozol is, Kim Yeong Jin. - nevetem el magam miközben, finoman végighúzok egy tőrt az állán, a tekintet amivel megteszem még ismerős is lehet neki.
- Csak mert ilyen szépen kérte, noha tudok magamra vigyázni. - fordulok a szállásom felé egy veszélyes kis mosollyal és elindulok, szinte kéretve magam, hogy kövessen csak.

Valami oknál fogva nagyon ismerős nekem ez a mosoly, de nem tudok rájönni, hogy miért, végülis nézett már rám így több nő is, úgyhogy biztos ezért. Nem is foglalkoztat különösebben a dolog, inkább azon jár az eszem mennyi időbe fog telni mire kiszedem a ruháiból.
- Sosem szoktak. Áh, így már minden világos. Talán azért, mert csak a Hold érdemli meg, hogy egyáltalán imádkozzak is. – emelem meg automatikusan az államat a tőre miatt, noha ezt a kirívó tekintetet se most láttam először.
- Igen, azt észrevettem milyen jól tud magára vigyázni. – jegyzem meg egy mosollyal az arcomon, és engedelmesen követem. Minden porcikámmal akarom őt. Vagy megbabonázott, vagy megátkozott, tök mindegy, csináljon velem amit akar.
- Szóval azonkívül, hogy imádságokat hallgat, embereket öl, igazán lenyűgöző. – nem kell sokat lépnem, hogy utolérjem, egy fejjel kisebb, mint én. Nem mintha valamire tartanám a japánokat, jelenleg, pár évvel ezelőtt még semmi bajom nem volt velük. De csoszoni vagyok, hiába az apám Árész, és hiába kaptam kiképzést is a japán istenektől.
Még mielőtt bemehetne az épületben húzom magamhoz, egy hosszú csókra, úgysincs senki az utcán, aki megbotránkozhatna ezen, amúgy sem érdekel, nem otthon vagyunk.

Egyszer megtudja az igazat, hogy egyetlen nő volt csak az ágyában, mert egy féltékeny zsarnok vagyok ami őt illeti, de ismerem a tekintetet a szemeiben, mint a saját tenyeremet. Úgy ugrott a feladványról a másikra, hogy öröm nézni, az én szemeimben még láthat némi sejtelmességet, de megint egy húron pendülünk.
- Ne igyál előre a medve bőrére, Árészfi. Hm, nem is vagy eszetlen sem, tetszik. - nem buktatom le magam, nem kérdezem miért, mert én vagyok az oka annak, amikor nekem imádkozik, akkor meg is adom magam neki. Vért serkentek a tőrrel, hogy utána az ajkaimhoz emeljem és lenyaljam róla a vérét. Ezt nagyon szeretem az ágyában is csinálni vele, most is átkozottul felpörget.
- Úgyhogy puszta udvariasságból jöhetsz velem. - húzom az agyát, de érzem, hogy hűségesen követ engem. Érzem rajta, hogy majd megveszik értem, de én is érte. Szerelmes vagyok ebbe a bolondba és magam sodrom bajba.
- Valamint az én fényem alatt zajlik otthon az igazi élet, nem az utcán sertepertélés. - felelek neki egy mosollyal. Próbálok kisebb levegőket venni, mert magamba innám az illatát, de még nem szabad. De a türelem örömöt terem nekünk. Megint.
Mielőtt megérinthetném a kilincset, érzem az erős karjait, ahogy magához húz, én pedig ösztönösen karolom a nyakánál át, hogy szenvedélyesen viszonozhassam a csókját. Az sem zavarna, ha itt tenne magáévá, de inkább felteleportálom magunkat a szobámba, mert meg fog őrülni ha az emeletig kellene így mennie.

Mindig is vonzott a Hold, anyám sosem értette, hogy miért szeretek teliholdkor mászkálni az erdőben, utána már a Go úrnak panaszoltak be a többiek. Végül elértem azt a kort, hogy egyedül is vadásszak már nem bánta, mindig a legjobb szarvast kapta meg. Aztán nemcsak vadászni jártam az erdőbe, de azt sosem kötöttem az orrukra.
- Ó, nem teszem, tisztában vagyok vele mennyit érek. Meglepő, hogy eszem is van? – nevetek fel halkan. Voltak idők, amikor előbb járt a kezem, mint az agyam, de az már régen volt, és így sikeresebb is vagyok. Csak vigyorgok egyet, felőlem annyiszor veszi a véremet, amennyiszer akarja.
- Pusztán udvariasságból megyek veled. – semmi hátsószándékom nincs, hogy esetleg megszenteljem vele az ágyat.
- Szóval egy igazi kukkolóval van dolgom. Nagyszerű. – megbolondít az illata, kedvem lenne már itt nekiesni, aztán mindenki hallaná mennyire is jól csinálom a dolgomat.
Derekára simítom az egyik kezemet, másik kezemmel a hajába túrok, nem lettem megszurkálva, máris több esélyem van mindenre. Széles vigyor költözik a képemre a teleportálás miatt, de inkább azzal foglalatoskodom, hogy kivarázsoljam őt a ruháiból. Nekem ő kell, más nem. Mindig utána epekedtem, de valószínű ezt tudja is.

Tudtam amikor megszületett, hogy lesz egy igaz hívőm, aki az én fényemben keresi a világot és önmagát is majd. Láttam felnőni így, a haragos kölyökből remek vadász lett, én pedig felfedtem magam neki az egyik éjszakán és elég volt egyetlen érintés, hogy mindkettőnk sorsára éktelen pecsétet tegyünk. De teljesen nem fedhettem fel magam, mert így kapott magának egy célt, hogy miért fohászkodjon.
- A harcos annyit ér amennyit a tettei. Kissé, előbb szokott a kardotok járni, mint az eszetek. - kuncogok kicsit csak. A nevetését imádom. Szabályosan fáj, hogy szerelmes vagyok belé. Szedd magad össze, Dalnim. A vigyorára csak jobban forr a vérem, tudom, hogy élvezi a fájdalmat, nagyon is.
- Pusztán udvariasságból bámulod a hátsóm is? - nem bírom megállni, hogy ne pimaszkodjak vele. Tudom, hogy hol fogunk kikötni és bár már ott lennénk.
- A Kukkolóval, köszönöm. - a mosolyom kihívó és fokozódik felőle az érzés, hogy kezdi a fejét veszíteni, amivel alattam is vágja a fát. Bekúszik az elmémbe az emléke, hogy először miket tett velem, meg utána még sokszor és teljes erővel üt meg az illata, amire leszaggatnám a ruhákat róla.
Elveszek a karjaiban és halkan nyögök, ahogy a hajamba túr, le tudnám szúrni is, de később is kaphat az édes fájdalomból. A vigyorára elönt a forróság és késsel szedem ki a ruháiból, nem érdekel, ha a bőre is bánni fogja. Mohón kapaszkodom a hajába, hogy az ágyba ránthassam és visszatapadjak az ajkaira. Érzem mennyire sóvárog utánam.

- Akkor állíthatom, hogy nagyon sokat érek. Nem tagadom valamikor régen én is előbb rántottam kardot, mint gondolkodtam volna, de szeretem, ha verekednem kell. – nem tehetek róla, szeretek talpig véresen kijönni még mindig egy-egy kocsmából. A véremben van, hogy elboruljon az agyam, és másokkal is ezt tegyem. Élvezem, ha péppé verhetek másokat, de azt is, hogy végig húzza rajtam a tőrt.
- Természetesen, pusztán véletlenül bámulom. – válaszolom a tőlem legtöbb komolysággal, ami most telik tőlem.
- Elnézést. Főkukkoló. – viszonzom a mosolyát, meg fogok őrülni ettől a nőtől, vagy már megtettem, mert érzem magamon, hogy letépném a ruháit. Csak rá tudok gondolni, és arra, hogy másnak sosem fogom átengedni. Nem érdemlik meg, én igen.
A nyögése édes dallam a füleimnek, ma este sok ilyet fogunk egymástól hallani, és még mást is. Elégedetten nyögök fel én is, nem érdekel a ruhám épsége, az övéi se érdekeltek. Viszonzom a csókját, aztán a nyakára harapok, miközben a kezemmel térképezem fel a tökéletes testét, sóvárgunk egymás iránt, de még azt akarom, hogy szenvedjen.

- A tettek hangosabban beszélnek, a szó elszáll, Árészfi. Apád fia vagy, látszik rajtad, az öklöddel vagy diplomata. - pillantok rá futólag, de tudom milyen, ha tehetné mindig vérben tapicskolna. Kifordul néha magából, de nem csak ha ütlegelnie kell, az ágyban is ilyen tud lenni, de nagyon, van, hogy fájdalomért, többért könyörög.
- Még jó, hogy nem kivágott ruhában jöttem, mert szedhetnélek ki a dekoltázsomból is. - elvigyorgom magam, mert nem bánnám annyira azért.
- Elfogadom a bocsánatkérést... részben. - a másik részét az ágyban kell úgyis megtennie, mert szakad a cérna, de rettenetesen, mindkettőnknél. Mint egy felhő, úgy fon körbe újra a birtoklási vágya, de ez most végleges, nem a pillanatnyi hévtől van.
Ma megkap engem teljesen, nem kell végre titkolnom semmit előle. Szisszenek egyet a nyögését hallva, ilyen elégedettnek még nem hallottam őt talán csak legelőször. Nem bánom, hogy tépi a ruháim, most másként nem is lehetne. Felsikkantok a harapására és tűélessé változtatom a körmeimet, hogy szinte szaggatva marjam a hátát és a gerincét végig, de azt lassan, szinte kínozva őt, ahogy ő kínoz engem a kezével, ha már én szenvedek, akkor ő is fog. A teljes őrületét és tombolását akarom.

- Touché. Most megfogtál, teljesen igazad van. Annyira már nem, de tény és való, hogy az öklömmel jobban szeretek diplomata lenni. – ijesztő mennyire ismer ez a nő, viszont ha kukkol mindenkit, aki érdemes rá, akkor annyira már nem is lepődöm meg.
- Tényleg kár, de megelégszem a hátsóddal is, jelenleg. – vonom fel a szemöldökömet jókedvűen.
- Rendben…akkor küzdök azért, hogy teljesen elnyerjem a bocsánatodat. – a kihívás tüze ég a szememben, meg a birtoklásé is, de azt felőle is érzem. Egyáltalán nem bánom, más nő nekem úgysem kell, csak ő.
Végre az összes ruhadarabot sikerül róla letépnem, egy pillanatig gyönyörködöm a tökéletes testében. Az utolsó csepp józan eszem is akkor tűnik el, amikor kimarja a hátam. Rá is markolok a csípőjére, újra a nyakába harapok, de pár csepp vére is kiserken amit nem hagyok veszni. Határozott mozdulattal merülök el benne, és tapadok az ajkaira.

- Vagy szétverni a falat, ha egy igazi szépség elhagyja a hálód. - teszem hozzá. Ha azt hiszi, hogy csak kukkoló vagyok, akkor pisloghat, de mindig miattam verte az öklét véresre a falban, ha akart volna egy reggeli második fordulót is azért.
- Jelenleg azt kapod amit látsz, később tárgyalunk a többiről is. - a hangom derűs, akár az arckifejezésem is, mert tudjuk mindketten merre tartunk éppen.
- Rendesen meg kell küzdened majd érte, nem leszek kegyes és kegyelmes sem. - tetszik amit látok a tekintetében. Egymást akarjuk, nem csak testileg, de végre eljött ennek is a szent napja.
Szinte éhesen sóhajtok, ahogy végre meztelenek vagyunk és alaposan megnézem őt magamnak, igen, ő kell nekem. Elérem a célomat ahogy rám markol, amivel egy újabb nyögéssel jutalmazom meg őt, majd a tarkójánál marok a hajába, ahogy vért serkent a nyakamból és reszketeg sóhajjal élvezem ki, ahogy még azt is magáénak akarja. Gyönyörrel teli a sikolyom, amikor megmártózik bennem és szinte őrjöngve csókolom őt, ahogy a hátsójára marva biztatom őt. Nem érdekel hányan hallják ezt most.

- Tényleg egy kukkolóval van dolgom. – kicsit azért meglepődöm, mert igaz, amit mondott, vertem szét az öklömet jó párszor, mert eltűnt mellőlem reggelre az a szépség, akivel előző éjjel mindenféle mocskos dolgot csináltam.
- Benne vagyok. – inkább benne lennék, de úgyis sikerül majd ez is. Van időm, bár eléggé türelmetlen vagyok miatta. Kihozza belőlem a legrosszabbat, és a legjobbat is a nő.
- Ne könnyítsd meg a dolgom, szeretem a kihívásokat. –
Szerelmes vagyok, azt hiszem ilyen érzés ez, csak ő jár az eszembe, meg az, hogy minél több hangot kicsalogassak belőle. Mindent hallani akarok tőle ma este. Sikolyára csupán egy sötét mosoly kúszik az arcomra, az őrjöngő csókja pedig mindennél édesebb most. Meg is adom neki, amire bíztat. Újra és újra elmerülök benne, el akarom törölni az utolsó csepp józan eszét is.

- A Holddal. - rántom meg a vállaimat, mert még nem kéne elszólnom magam, hogy szívesen maradtam volna folytatni azt amit az éjszaka csináltunk, de mindig bennem volt a tudat, hogy máshogy fogjuk folytatni.
- Bennem lennél. Ne akard megigazítani a nadrágod, akkor is látszani fog. - javítom ki és lehet még meg is előzöm őt, de ismerem, nagyon is. Tapintható a türelmetlensége, de az enyém is. Egymást hajtjuk újabb és újabb magaslatokba, jó és rossz téren is.
- Eszemben sem volt ilyen ostobaságot csinálni.
Szeretem őt, nagyon régóta és veszett módon. Most pedig nem kell titkolnom sem előle, mert érzem felőle is, hogy egy hajóban vagyunk, aminek csak hangos és gyönyörű vége lehet. Az összes nyögését a bőrömben és a füleimben akarom. A sötét mosolyára végigszalad rajtam a forróság és mintha még sosem csókolt volna igazán, semmihez sem fogható. Az izmaim és a hátam megfeszülnek minden mozdulatára, én pedig tökéletes harmóniában mozdulok vele, mert a saját testemmel és gyönyörömmel akarom őt elevenen megkínozni. Nem akarom, hogy gondolkodjon, csak a gyönyörnek áldozzunk. Együtt.

Csupán bólintok arra, hogy kivel van dolgom. A Holddal magával, aki nem egyszerű nő, de nekem akkor is ő kell. Pont azért, mert nem egyszerű eset.
- Eszem ágában sem volt megigazítani. – a lényegre tapintott, de sajnos nem szó szerint, viszont hamarosan erre is sor fog kerülni.
- Ennek kifejezetten örülök. –
Nem kell visszafognom magam, egymásra vagyunk hangolódva. Reagálunk a legkisebb mozdulatra is, lélegzetre, őt nekem szánták, vagy engem neki, tök mindegy. Szerelmes vagyok, menthetetlenül. Elégedetten, kifulladva, végezzük mind a ketten, és a karjaimban tarthatom. Ennél több jelen pillanatban nincs szükségem, csupán élvezem, hogy a hajam csatakos az izzadságtól. Minden részem sajog, és holnap még mindig látszani fog a karmolása, harapása.

Vegytiszta boldogságban úszunk mindketten és a szerelemben. Ilyen egy tökéletes éjszaka együtt, azt hiszem, mindent megadva a másiknak. Ön- és kielégült vagyok, izzadt, de az sem érdekel, hogy mindenem sajog jelen pillanatban, mert az oka az eget rengető volt. Így a karjaiban, hogy nem kell attól tartanom, hogy reggelre fel kell szívódnom ülepedik le bennem, hogy őszintén szeretem őt. Még így viharverten is, mert diadalmas látványt nyújt. Az alsó ajkamba harapva nézem végig magamnak és simítok végig a mellkasán, hogy egy csókot is nyomjak rá.
- Teljesen megbocsájtok, Kim Yeong Jin. - sóhajtok fel, még mindig hallatszik a hangomon az mélységes boldogság ami átjár. Közben az ujjaimmal megcirógatok pár karmolást és harapást, amit rajta ejtettem. Kicsit feljebb húzódom rajta, hogy egy szerelmes csókot adjak neki.

Boldog vagyok, de amint kezdek tisztulni agyilag csap meg a felismerés, amiről még nem szólok. Egyébként az évezred marhája cím is az enyém lehetne. Az első csodálatos estémet, több száz éve pont olyannal töltöttem, aki kiköpött mása volt Dalnimnak. Méghogy a papnője… A keze után nyúlok, hogy csókot nyomjak rá.
- Azt hiszem megdolgoztam a bocsánatodért. – szusszanok fel boldogan. Viszonzom a csókot, közben az oldalát cirógatom.
- Mondd csak mit kellett volna tennem, hogy hamarabb felfedd magad előttem? – kérdezem kíváncsian. – Mert csak hozzád imádkoztam, akkor is, amikor a japánoknál voltam… Átkozott boszorkány vagy, Dalnim. De csak az enyém. -

Érzem, hogy elkezdi kapiskálni az igazságot. Hagyom még főni kicsit a levében azért, nem fedem fel rögtön az összes lapomat előtte. Azt hiszi vannak papnőim... Bolond. Betiltották azt. De ha ő az évezred marhája, akkor is az enyém. Elmosolyodom, ahogy a kezemért nyúl és csókot nyom rá. Tud ő romantikus is lenni.
- Csodálatos munkát végeztél. - szusszanok én is, majd hosszan csókolom, végigsimítva a mellkasát.
- Pucérkodnod. - közlöm vele nemes egyszerűséggel. - Én pedig hallottam minden imád és válaszoltam is rájuk. Vállalom, hogy az vagyok, elvégre ezért is rúgtak ki a mennyei udvarból. Csak a tiéd. Szeretlek, Kim Yeong Jin, remélem tudod. - támaszkodom meg a mellkasán és úgy fürkészem.

- Állok a rendelkezésedre, most már bármikor. – simítok a hátára csók közben, végül a derekán pihentetem meg a kezem.
- Pucérkodnom? Ezt nem igazán mutattad felém, pedig még énekeltem is volna neked pucéran. Te sem vagy épeszű. – nevetek fel. – Szóval minden egyes imámért vagy álmomban jelentél meg, vagy álcáztad magad. Nem érdekel, hogy kirúgtak, legalább velem lehetsz. Igen, tudom, hogy szeretsz.Én is szeretlek téged. – nézek rá mosolyogva, tiszta szívből szeretem ezt a nőt.
- Szóval, ha egyszer úgy döntök elveszlek, eszembe se jusson engedélyt kérnem, igaz? – szórakozottan nyúlok egy tincséért.

- Nem mintha el akarnám hagyni az oldaladat... - sóhajtok boldogan a simítására, a kezébe simulva. Átkarolom őt, boldogan.
- Igen. Eszméletlen látvány vagy pucéran, nem tudtam volna magam visszafogni. Holdistennő vagyok, nem normális. - kuncogok kicsit. - Ohó... rájöttél. Igen, de egyszer láttál így is. Rajtam kívül pedig nem háltál más nővel sem, egyébként, mert magamnak akartam a gyönyöröket amiket adni tudsz. Igen, veled lehetek, amikor csak akarod. Azóta szeretlek, hogy először a szabadban, a holdfényben magadévá tettél... - a mosolyára szinte elolvadok és jobban bújok hozzá. Ő életem szerelme, tagadni sem tudom.
- Eszedbe ne jusson. Ha el akarsz majd venni, csak vegyél el. - nézem ahogy a hajammal játszik.

- Akkor mindig itt leszek neked. – ígérem meg neki, csókot nyomva a homlokára.
- Örülök, hogy így gondolod, egészen jó érzés ezt hallani, igyekeztem, hogy így nézzek ki. Igen, tapasztalhattam teliholdkor, hogy mennyire nem vagy normális. – most, hogy rájöttem a dolgokra. – Mondtam, eszem is van, nemcsak izmaim. Tudom mikor, az első alkalommal, kék ruhában mászkáltál az erdőben, nekem meg vadászni kellett volna. Akaratos, birtokló nőszemély vagy, ez tetszik. De nem hiányzik a fenti élet? Minden egyes nap sóvárogtam utánad…Nem létezett számomra más nő, viszont még féltékeny is vagy, mert volt néhány fura haláleset, gondolom te voltál a felelős. –
- Rendben van, nem fogok menni. Ha annyira helyre hoztam a sérüléseket, amiket okoztál nekem, megkérem a kezed a rendesen is. Valami oknál fogva úgy jöttem el Csoszonból, hogy itt megtalálom a feleségem. -  

- Én pedig neked. - mosolygok az ígéretére és az állára csókolok.
- Most mondjam, hogy tudom? De mindig is örömmel lestem, ahogy dolgozol az amúgy is tökéletes testeden. Ó, tényleg, cakkoztalak ki nagyon durván olyankor. Akkor vertél be a falaknak is párat. - hümmögök kicsit. - Vártam, hogy mikor áll össze a kép benned, pedig az orrod alá dörgöltem volna. Az csodálatos éjszaka volt, mindkettőnknek. A kedvencem az a ruha, de szerintem a tiéd is. Tudom mit akarok és meg is szerzem. Ez leginkább te vagy, mert vagy a szívem minden vágya. Nem, dögunalmas ott. Én pedig utánad, azért is vártam minden imádat, de te inkább ezt az alakomat akartad őszintén és szerelemből... Igen, az vagyok, ne tegye a kezét mindenféle luvnya a férfira akit szeretek. - dohogok.
- Én pedig rendesen igent is mondok akkor is. Megtaláltad. Igaz egy istennő, Csoszonból, de itt találtál meg.

- Megbeszéltük. – hunyom le a szemem a csókjára.
- Nem, nem kell mondanod. Félpucéran viszont imádkoztam hozzád, de nem volt elég, ezek szerint. Igen, és igen. Telihold után szerettelek volna reggel is elkapni, hogy jól érezzük magunkat, de te leléptél. – grimaszolok. – Annyira rendes vagy, hogy hagytál agyalni ezen. Tényleg csodálatos volt, nem is értettem mit akarsz tőlem, szűz voltam. Gyönyörű voltál abban a ruhában. Sikerült megszerezned. Egyezzünk ki abban, hogy mind a kettőnk ilyen. Ah, akkor jó is, hogy mellém kerültél, legalább nem fogsz unatkozni. Még akkor is sikerült eljönnöd, amikor háborúba mentem…Ne féltékenykedj, semmi okod rá. – nevetek halkan.
- Tulajdonképpen csak a nadrágomat kéne megtalálni, abban van a gyűrű, de mivel hozzám jössz ráér reggel is. – csókolom meg egy vigyorral.  

- Azt hiszem, hogy azokért az imádkozásaidért is megjutalmaztalak bőkezűen. Túl vad vagyok olyankor, holdkóros, lebuktattam volna magam, de a jövőben szerintem nagyon fogod várni a teliholdakat. - megmosolygom a grimaszát, mert tudom jól, hogy mit tettem vele olyankor. - Ugye? Kimondtad a kulcsszót, eszem ágában sem volt, hogy ne én legyek az első is neked. Megvan még az a ruha... Majdnem az utcán is, teszem hozzá. Egyezzünk ki, elvégre pár évszázadot tepertél, hogy sikerüljön. Nagyon remélem, mert nem viselem jól az unalmat. Sikerült, mókás helyzetekbe is hoztalak vele. Most már... De azért megnézem volna, hogy mit reagáltál volna, ha valaki körülöttem legyeskedik. - pimasz kis vigyort villantok rá.
- Melyik cafatját? Ráér, most már úgyis bármikor teljesen megkaphatsz. - átölelem őt, ahogy viszonozom a csókját,

- Ó, de még mennyire meg voltam jutalmazva. Holdkóros, milyen meglepő a holdistennőnél. A következő teliholdat már nagyon várom, azt hiszem ennél jobban ki leszek cakkozva. – szusszanok fel nagyon elégedetten. – Teljes mértékben. Nemcsak az első, az egyetlen lettél. Komolyan? Bár arra lehet inkább vigyázni kéne, úgyhogy teliholdkor biztos nem azt vedd fel. Nem mintha zavart volna, ha az utcán esünk egymásnak, nem hiszem el. Főleg, mert a kedvenc helyünk az erdő. Többet is tepertem volna, szerencsére kegyes voltál velem. Eddig unatkoztál, szépség? Számodra volt mókás, nekem azért annyira nem, bár tény és való, hogy nem panaszkodhatom, csak azért, hogy nem tudtalak magam alatt tudni. Tudod azt még mindig megnézheted. – pillantok rá kicsit sötéten.
- Oh, hát remélem a zsebe egyben maradt. Hogy fogok lelépni ruha nélkül holnap? Bármikor is. – simítok végig a hátán, a kezemet meg a hátsóján pihentetem meg.
- Szóval mi a terv most, hogy megölted az itteni japánokat? -

- Nem is vártad a reggelt akkor és még csatába is nyűgösen mentél, mert hiányoztam. Egy régi jó barátnőm nevez Holdkórosnak mindig. Se ülni, se állni, se feküdni nem fogsz tudni normálisan. - nevetem el magamat. - Amiért mindig is rohadt büszke leszek majd magamra. Igen, megtartottam, mert tudom, hogy milyen hatással van rád. Nem, de egy nagyon hasonlót, amit nem sajnálok, attól még bevethetek, igaz? Nem zavart volna, de így is kényelmes volt és több mozgásterünk is volt. Az erdők miattad különlegesek nekem. Meg jókor voltál, jó helyen, valamelyik Végzet isten kegyes volt. Csak miattad nem, de apám egy zsarnok, úgyhogy ha nem miattad, akkor más miatt kirúgattam volna magam onnan. Nem panaszkodtál, inkább nyögtél, az álmokban kevesebb a fizikai korlát, úgyhogy roppant cifra álmokkal jutalmazhattalak meg. Kíváncsi vagyok most már. - a tekintetében lapuló sötétség nagyon is tetszett mindig.
- Szerintem azt nagyjából épen hagytam. Mert én hogy fogok, te sem kímélted a ruháimat? Megtaláltad mindkét dolgot amit kerestél. - simulok a kezébe, élvezem, hogy hol pihenteti a kezét meg rajtam.
- Valószínűleg hazatérek Csoszonba. Neked mi a terved?