Sasaki Sakura

Amikor Ame-no-Uzume azt mondja, hogy mész az együttesükhöz basszerosnak a koreai turnéra, nem mondasz nemet. Nem akartam keverni a kiskanálban a szart azzal, hogy beugrok, de az ő basszerosuk nem tud jönni tényleg. Be is zárkóztam a stúdióba, hogy begyakoroljam a számokat. De ahogy nézem a teljes számokat valami feltűnik. Kinyitom az ajtót és kikukucskálok és látom az éppen iszkoló picurit.
- Ran-sama. Kérdés. - intek a stúdióba, hogy jöjjön be, amire bejön és megáll előttem olyan egyenesen, mint egy jó bisento. - Kihez írod ezeket a dalokat? Kim Sun Jin? - bökök az Opera of the Wastelandre épp. Ez egy szerelmes dal, ennyi jutott nekem Benzaiten véréből, hogy ezt fel tudom mérni. Éktelen vörös lesz a csöppség feje, amire elröhögöm magam.
- Csak kellett a repertoárba pár másmilyen dal is. Semmi különös. De sietnem kell. - mutogat zavarában az ajtó felé, amire még röhögve hagyom, hogy leléceljen.

Élvezem a kibontakozgató káoszokat a turné alatt. Nem kell magam visszafognom, szabadon játszhatok, utána meg pofátlanul szórakozom a két kicsi szerelmi agóniáján. Lehet rajtuk látni, hogy őrjöngenek, ami valahogy még erőt is ad nekem. A backstageben figyelem csendes, sötét vigyorral ahogy egymást fojtogatják miután a picúrka hozzávágta a gitárt. De nem bírom ki, hogy ne röhögjem el magam szét lesznek robbantva. Rinko és Ako feszült csendben leskelődnek, amíg a fiúk lélegzetvisszafojtva nézik a jelenetet. Kivéve az egyik. Sang Ye Jun azóta van a sarkamban, ahogy megérkeztünk. Néha el-eltűnik, de utána további részében az időnek vagy a figyelmemet akarja felkelteni vagy csak simán bámul. De nem azért jöttem, mint Ran, engem nem mozgat az ilyesmi kicsit sem. Persze, azt elismerem, hogy hümmögtem egyet mikor póló nélkül láttam, de a rajongók meg majd megvesztek. Na meg egyébként is... Nem érdekel engem az ilyesmi. De valamiért kísértetiesen ismerős nekem.
Beülök a buszba, Ye Jun meg mellém huppan. Nem szólok hozzá, csak mikor szabályosan bevágja Sun Jin a mosdóajtót, akkor váltunk a lányokkal egy pillantást, amire én csak felnevetek.
- Mi olyan vicces? – néz rám a Halálfi, amire én csak ciccentek egyet.
- A kalitkába zárt kismadarat most fogja úgy megdugni az énekesetek, hogy egyik sem tudja világát se. Örülj, hogy van másik mosdó. – de nem nézek rá, inkább az ablakon lesek kifelé. Pedig hallom, hogy duzzog, hogy ő is csinálna mást a mosdóban. Hát felőlem sót is nyalhat.

Tettem én a Roselianak egy szívességet, most szeretném, ha visszakaphatnám. A saját projektem négy tagú. De most az én gitárosomnak van ütemezési konfliktusa. Fiatal még az együttes és Kenji már megengedte, hogy visszakapjam. Egészen vidáman kopogok be Ranhoz. Ugyanott lakunk, de én pár ajtóval arrébb.
- Igen? – pillog rám meglepetten. Pedig korán kerestem fel, nehogy megzavarjam őt valamiben. Csak egyszer volt részem olyasmiben amiért ő szenved, de annak sem lett egyszerű vége.
- Megkaptam az engedélyt a RAS-hoz. Amíg nem legalább a gitáros nem ér rá, addig nem szállnál be ideiglenesen? Aztán majd szerzek DJ-t is. – próbálok nem ugrálni. Ideiglenesen a fiam, Kouichi fogja felvételre feljátszani a trackjeit, de van vokál része is a DJ-nek. Ahhoz kell nekem Ran karakteres hangja. Az EXPOSE 'Burn out!!!' esetében pedig az elmebeteg gitárja is kell.
Ő csak bólint.

Eljön a Rausch und/and Craziness nyitónapja is. Még mindig nincs DJ-nk, de van egy érzésem, hogy hamarosan lesz. A két szekció közötti szünetben mi vagyunk a vendégek. Ran egy kicsit újra a régi énje lehet. Lendületből lépünk fel féllábbal a mélynyomóra, hogy megmutassuk, hogy nem csak egy jó játékos, de igenis jó előadó is. Ye Jun egy halk szusszást hallat ahogy elmegyek mellette. Ismerem ezt az illatot.

Az éjszaka közepén már a Kabukichō tetőin vagyok. Van egy muksó, aki nagyon szúrja a nagyapám szemét, úgyhogy megölöm. Felkapszkodom az utolsó fokon a tetőre, majd az illetéktelen alak mögé teleportálok, aki az én áldozatomra pályázik. A fejéhez szegezem a pisztolyt és kioldom a biztosítékot.