storm & thunder

Ha az élet tenger, akkor én egy békés sziget lehetnék rajta. Egy aprócska, homokos partú, pálmafákkal tűzdelt kis szigetecske, ahol simán éhen és szomjan lehetne halni, mert annyi az esély a túlélésre, mint hópihének a tűzhányóban.
– Mester, Mester! – Yun Tong úgy rontott be a konferencia terembe, mintha az élete múlt volna, ettől függetlenül szava olyan volt számomra, mint fül mellett a szél. A jó pár évezred alatt igazán kiismerhetett volna, hogy mindennek időt hagyok, pont annyit, amennyit szeszélyből megengedhetek magamnak.
– Lei Zi... – Feleségem neve könnyen szökdécselt ki ajkán. Könnyű volt elhagyni őt, mintha csak mély levegőt vennék, mely hullámokat vert ereimben. Nem léptem be többé az ajtón, de még a falunk kapuján sem. Nem érdekelt semmi akkor, ami mögöttem maradt, a sivár jövőbe tekintettem vihartól zavart szemmel, és ekképp néztem régi, tiszta fiatalságának tűnt egének messzijét, tudtam ő várni fog és én nem jövök vissza hozzá, talán soha többé.
Az évek teltek, emléke tüze skarlátvörösbe borulva parázslott, nem hagyva maga után mást, mint könnyed, a múlttal elszálló hamut. Aztán elfelejtettem. Pedig a mai napon a kába világ vad hangjai között suttogása utat tört...  Segélykérő, könyörgő suttogás, hogy mentsem meg. Megtegyem? Káosz karmai úgy szorongatták, mint egy összetörni képes rongybabát, de akkor milyen nőt is vettem el...?
– Hozd a kardom! – Szavam dübörgött a mozdulatlan levegőben, alakom rezonált, legszívesebben levedlettem volna, mint kígyó a bőrét, szűknek éreztem ezt az emberi alakot. És mielőtt az érkező, sötét felhőkből kicsapott volna az első villám, én már nem voltam ott.  
De Lei Zi sem...


– Mester! Mester!
Sötét szemem hűvösen villan fel. Xiao Shi, a Yi Shi Technologies-től is meglepetten pillant a futó asszisztens után, aki hozzám érve suttogott diszkréten, nem megzavarva a tárgyalást, ahol az Új Kínai Kísértet Legendája c. játék alapplatformjáról volt szó, vagyis inkább próbálta meg manipulálni az én elveimet. Még nem tudja, hogy sikertelenül.  
– Nu Wa lemészárolta a Népi Gyűlés tagjait a Csarnokban, nyilvánosan végezte ki Xi Jinpingt.
Megszalad a szemöldököm a váratlan fordulatra. Körbekörzök érzékeimmel, mint keselyű a dög körül, végig sétálok az összes utcán Pekingben, megszállok minden lelket. És lám... Egy vén boltív alatt, ahol a Nap holtan zuhan, ott van a csöndes Hold...
Bőr alá furakszik, csontjaim közé szivárog, mint valami mérgezés. Izzó és perzselő, a bennem lévő jeget szublimálja, végig cikázik a gerincemen a hőtömeg, hogy ledöntsön lábamról az a mérhetetlen, intenzív elégedettség, mely a sárkánynőben található. Nu Wa tudna is szépen mosolyogni, ha az ajkát nem rágták volna le a férgek, ahogy a hulláit elintézte. Mindegyik egy-egy rovátka a lelkén, amitől nem fog tudni megszabadulni, de egy istennek hány ilyenje van?Néha a nagyobb "jóért" meg kell szolgálni.
Akár harang lenne az ég, miként lépkedtem, a lét pedig csak puszta fül, némaság, de furcsa és szétrepedő, minden egyes lépésre megtörő.
– Túl tettél magadon ma, mi célból? – Szavam, mint néma suttogás, ott ül a dögvészként nehezedő levegőben. Mindkettőnknek más dolga lenne. Nu Wanak uralkodni, míg a nekem nevetni. – Általában én szoktam temperamentumos lenni, de azt hiszem, kissé már öregszem.
Ketten voltunk és a mérhetetlen idő a holdtalan nappalon.


Színek ezrei, sem illat vagy íz, sem érintés, csak a mozgás, a bináris rendszer csodája, hogy két értékkel le lehet írni az univerzumot.


Nem volt nehéz a szerver elsőnek felküzdeni magamat, annál inkább "asszonyt" választani, mert Kondor Győzteséhez párban kell menni, de akkor már a top 10-ből választottam a legjobbat: Bei Zei Li.
Azonban... Elfelejtett ismerős köszönt vissza a profilodból. Talán egyszer ismertelek, pedig szépen és ártatlanul mosolyogtál, akár a kiolthatatlan, ragyogó nap, és másra aligha emlékszem. Arra annál inkább, ahogy hófehér, jeges bőrödet elfeketítette a rád omló föld, meleg takaróként terítettelek be vele, és az ég bámulja a remek csontvázadat, ahogy a húsrongyaidat sűrű lében megeszik a  nyüvek. A hullád már csak rémlik, léha álom, nem több, mint vázlat, amit gyorsan összeüt művész a szeplőtlen vásznon. Emlék, mely szertefoszlott nem hogy pár hét, pár nap alatt.
– Ez nem Lei Zi? – Yun Tong hívatlanul tolja be a fejét a képernyőbe, hogy ne láthassak tőle semmit.
– Én temettem el. – Hangomban nem szikráznak a zöngék. Méltatlan férj lennék első látásra, csakhogy kapcsolatunk pár évezrednél többet nem élt, noha nem váltunk el... vagy össze sem házasodtunk, ki tudja már. Évszázadokig egymás felé sem néztünk egészen Káoszig, mikor a Túlvilághoz kegyet kapott.
Lecsuktam a laptopot.
– Hova-hova?
– Találkozóm van.
De hogy kivel/kikkel, azt már nem árultam el. Mert valaki nem várt be, hát bevártam őt szépen.