Az Istenek Tanács nem olyan régen ült össze, hogy végre megvitassák a Káosz utáni zűrzavart, illetve fényt derítsenek néhány dologra, amit nem tudtak, vagy csak kevesen. Ilyen volt Zeusz halála is, amint megtudták ki is tette néhányan ott hagyták az ülést, mint Hádész, Poszeidón, akik szerint nem Kratoszt illette ez a dicsőség, ahogy az sem tetszett sokaknak, hogy Héra is meghalt Nüx keze által. A titánok is visszakapták az erejüket. Az egyiptomiak sem tétlenkedtek, a főistenüket Rét kivégezték, nem halt meg, sokkal rosszabb érte őt, démonná vált. Nekik is muszáj volt átrendeződniük, ezért lett Ízisz és Ozirisz a főistenük. Fenrir és Jörmungandr becsörtetett a Tanács helyszínére ledobták Frigga és Odin testét, ami maradt belőle, a helyszínen tartózkodó istenek megrökönyödtek, de a skandinávok már fel voltak készülve erre hiszen a Nornáktól megkapták a jóslatot több száz évvel ezelőtt. Baldurt nevezték ki a főistenüknek. A kisebb panteonoknak sikerült területeket kicsikarniuk, Awilix és Kukulkan megkapta Mexikót, helyet kaptak a Tanácsban, ahogy a többi főisten is, így a kelták is lecsillapodtak, valamint az indiaiak is csendben maradtak, ki tudja meddig? Egy biztos, az emberek és istenek a békeidőket élvezik.
log in
welcome back darling
multikapu
Lépj át egy más énedhez!
Név:
Jelszó:
chatbox
at last... drama!
they're here
they are our babies
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Akit csak tudtam, összetrombitáltam a nagy napra. Nem mondom, hogy boldog voltam, mikor ez az egész Káosz dolog kibontakozott, éppen akkor, mikor már éppen kezdett volna helyre rázódni az életem és a családom, de oda se neki. Az emberek ismét tudomás szereztek rólunk, és ezzel kapcsolatban még ambivalens érzéseim vannak. Nagyon sokan elkezdtek minket újra követni, de vannak jó néhányan, akik úgy érzik, jobb lenne istenek nélkül a világ. És Káosz megadta nekik a lehetőséget arra, hogy megtisztítsák tőlünk a világot. Most jött el a mi időnk. Most kell fellépni azok ellen, akik önkényesen bitorolják a hatalmat, most kell megölni őket, amíg még nem rendezik a soraikat, míg nincs új vezetőjük. Tudom, ez nem tűnik sportszerűnek, vagy igazságosnak, de mikor volt a Halál igazságos. A mai napon azonban ünneplünk. Megünnepeljük, hogy újra vannak követőink, áldozni fogunk, hogy felébresszük hajdan volt erőnket, és szunnyadó társainkat. Én leszek az, aki mindezt végrehajtja, leányom segítségével. Ma éjjel fürdeni fogunk a vérben, és ez a vér erőssé tesz majd minket. Megannyi árny, banshee és egyéb sötét szerzet bújt elő hívószómra az árnyékból. Nem kell, többé bujkáljanak, nem kell sötétségbe húzódniuk. Nem kell embernek tettetni magunkat, hiszen már tudják, kik és mik vagyunk. És sok boszorkány is most lépett előre a rejtőzködésből. Eddig féltek, hogy a családjuk és a társadalom majd megbélyegzi őket, de már nem tartanak semmitől. Büszkén vállalják önmagukat, azt, amik ők maguk valójában. Az én szolgálóim, papnőim, akiket hatalommal ruházhatok fel, ha úgy tetszik. A Stonehenge volt a legkézenfekvőbb választás a rituálé elvégzéséhez. Ahogy a tüzek lobognak, minden olyan, mint régen volt, én pedig erősebbnek érzem magam, mint valaha. Ahogy kilépek a hatalmas kör közepére, lányomra mosolygok. - Készen állsz, hogy újra az legyél, aki vagy, kis Halálmadaram? –kérdezem tőle szelíden, miközben megsimogatom az arcát. Ha nem itt és nem most lennénk, mások számára is idilli lehetne a kérdés és a gesztus, de számomra; számunkra ez az idill. Büszke vagyok a gyermekemre, és ha minden rendben megy, hamarosan istennővé lesz ő is, így elfoglalva méltó helyét a panteonunkban.
Nagyon örültem, amikor Galahad megérkezett hozzám, és csicseregni kezdett nekem, hatalmas áldozást szervez anyám. Végre! Itt volt az ideje, most hogy Káosz végre megmurdélt, tudomást szereztek rólunk a halandók is. Mondjuk engem akkor se ismernének fel, ha a homlokomra csapnám, hogy ki a jó istennő vagyok. El se hinnék, hogy Morrigan lánya vagyok, a köztudatban csak azt tudják, hogy Nuada van. Meh. Deirdre meg egy szerelmi bánatos luvnya volt, én bezzeg sokkal jobb vagyok. Ha a kovács nem jelenik meg többi, az se érdekel, miért is kéne? Sosem mondtuk ki egymásnak, hogy ásó, kapa, nagyharang. Szóval közünk egymáshoz annyi mostanában, hogy semmi. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben, a szomorkodás meg nem az én asztalom, azt meghagyom másnak. Főleg most. Most az ünneplésről fog szólni a napom, vagyis a napunk. Végre nem kell bujkálnunk a sötétben, akiket eddig a fű alatt tettem követőnké felfedheti magát. Megmutathatja, hogy még így is akar-e maradni velünk, vagy feláldozhatom őket, aztán örök időkre mennek nyaralni az Alvilágba. Boldogan pillantok végig az egybegyűlteken, majd megérzem végre anyámat is. Ez az ő estéje, én csak segédkezek neki. - Végre azok lehetünk, akik vagyunk. – mosolyom kissé vészjóslósabb, mint az övé, de boldogan bújok a kezébe egy pillanatra. Másnak ez borzasztó lenne, embereket megölni, nekem..nekem ez az okozza a boldogságot, és az erőt. - Vannak akik bujkálnak még, remélem, hogy hamarosan itt lesznek, kár lenne meggyilkolni őket, mert félnek..Szükségünk van mindenkire, főleg olyanokra, akik nem félnek. – ingatom meg a fejemet, még az itt lévőkben is látok egy kis félelmet. Azokban, akik nem vettek részt ilyenben soha. Mindent el kell kezdeni.
Annalee McLoughlin
kelta istenség
⌲ Foglalkozás :
Törvényszéki antropológus
⌲ Hozzászólások :
78
⌲ Csatlakoztam :
2018. Aug. 27.
Tárgy: Re: Sacrifices Hétf. Júl. 08 2019, 02:00
Mother & Daughter
Szükségünk volt erre, jobban, mint azt hittem. Erőtlenek, és szürkék voltunk, a sok évszázados elnyomás legyengített minket. De most itt a lehetőség, hogy újra erőssé legyünk, és hogy a lányom kilépjen az ismeretlenség homályából. Persze, ott volt a fiam, akiről a történetírás is tudott, de Dee csak az enyém volt. Az én kis Halálmadaram, lényem tökéletes mása, kegyetlen és vérszomjas, akárcsak én. Olyanná neveltem, amilyennek lennie kellett és nem mutattam meg a világnak, míg itt nem volt az ideje. És most jött el az ő órája. Ha tehetném, a kovácsot áldoznám fel, de nem ölhetek meg más istent. Hitegette a lányomat, Dee szinte sugárzott, mikor elmondta; ők ketten együtt vannak. Aztán lassan kihűlt a szerelem, a kovács pedig eltűnt. Nem volt méltó az én egyetlen leánykám kezére, de erre talán már maga Deirdre is rá jött. Nem számít, valahol a világban ott van az ő Cernunnosa, az ő tökéletes párja is, aki csakis arra vár, hogy végre találkozzanak. Alakomat megfestik a lángok, ahogy lányom oda lép mellém. Büszkén nézek rá, ahogy az ő szemében is elszánt tűz lobog. Nem apró áldozatot szereztem mára, sőt. Az ellenségünk egyik sarját, Zeusz egy félvér gyermekét, aki már hosszú ideje rontja a világ levegőjét. Terveim voltak mára, és ehhez egy isteni ivadék kellett, miért ne üthettem volna hát két legyet, egy csapásra. - Azokat, akik bújkálnak, mind levadásszuk! -válik mosolyom vérszomjasabbá, miközben lányomat figyelem. Nincs szükségünk gyáva árulókra, meg kell erősödnünk, hogy ismét erőssé legyünk. Óvatosan leemelem a köpenyt a vállamról, ez a ruhadarab annak jár, aki a szertartást vezeti. Deirdre mögé lépek, és óvatosan a vállára helyezem a köpenyt. Megsimogatom két felkarját, miközben lassan felveszem teljesen isteni alakomat. - Jól figyelj rám, kis halálmadár! Ezzel az áldozattal belépsz közénk, véglegesen istennővé válasz! Azt akarom, hogy a vére fesse vörösre a sziklát, legyen ez egy üzenet a fajtájának. A legkegyetlenebb és legfájdalmasabb halált halja, olyat, amiről álmodni sem mert!
Pár évvel ezelőtt még nem gondoltam volna arra, hogy a mai napon beléphetek végre az istenekhez. Elfogadtam nagy nehezen azt, hogy én nem vagyok teljes értékű isten, mint mondjuk anyám másik gyereke, aki a féltestvérem. Nem panaszkodtam soha sem, mindenki elfogadott félistennőnek, így is hatalmas erőre tettem szert, anyám saját maga tanított meg mindenre, ami fontos volt az életben maradáshoz, vagy ketten Agronával. Még a mostohaapám se zavar el, ha volt valami kérdésem hozzá, amihez a két nőszemély nem értett. Persze a szerelmi csalódástól ők sem tudtak megmenteni, nem is volt rá szükség, a saját bőrömön kellett megtapasztalni ezt. Nem kellemes dolog, viszont erőt tudtam belőle meríteni, s egyáltalán nem érdekel már. Egyszer biztos megtalálom az igazit, ha nem abba se fogok belehalni. Inkább a mai áldozatra fogok koncentrálni, félisten, nem is a gyengék közül, maga a hatalmas Zeusz gyermeke. Már nem olyan sokára találkozhat az apjával, ha szerencséje van. Senki se tudja hova került a görög főisten lelke, maga Hádész sem, mert nem került le az Alvilágba. Talán az enyészeté lett, s írmagja se maradt. - Csoportos áldozás legközelebb? – mosolyom körülbelül olyan vérszomjas, mint a mellettem álló nőé, nos..az alma nem esett messze a fájától, én biztosan ott maradtam a fatövében. Hatalmas öröm, büszkeség járja át a szívemet, lelkemet, Morrigan köpenyét nem mindenki viselheti, eddig csak csodálhattam benne az anyámat. Ma estére pedig az enyém lett. - Nem fogsz bennem csalódni. – hajtok fejet egy kegyetlen mosollyal. A megkötözött félistenhez lépek, levágom a szájáról a csomót, amivel betömték a száját. – Azt akarom, hogy sikíts..sőt! Sikítani fogsz. A segítség nem jön érted, azt sem tudják, hogy létezel, tudod az a kurva..áhh megvan Héra, még meg is köszönhetné, mert elintézem helyette a piszkos munkát.. – talpra rántom egyetlen mozdulattal, s a kőoltárra kötözöm ki, mind a négy végtagját. Előveszem a boszorkánytőrömet, kicsikét még körözök a nyaka előtt, azt akarom, hogy mindenét átjárja a félelem, megmutatom neki az alakomat, vérvörös szem, vérkönnyek csorognak végig az arcomon, a felkaromat mintha vérben áztatták volna, aztán teli tüdőből sikoltok, mintha én is egy banshee lennék, szerencsére nem. - Vége van.. – mártom tőrömet az ivadék szíve mellé, majd kitépem a szervet a mellkasából. – Fogadjátok hát áldozatomat.. – roppantom össze a még dobogó szívet, vére tálkába folyt, amit magamhoz is veszek, aztán anyámhoz lépek és összekenem az arcát, mintha egy ártatlan gyerek tenné ezt temperával.
Dagad a mellem a büszkeségtől, ahogy lányomat figyelem. Mindent tűpontosan végez, minden mozdulata kifinomult és elegáns, mégis, oly kegyetlen, hogy gyönyörűség már nézni is. Tökéletes gyermek, már akkor tudtam, mikor várandós lettem vele. Éreztem, hogy lány lesz, akkor még szentül hittem, hogy nekem csak lányom születhet. És az első pillanattól kezdve igyekeztem úgy nevelni, hogy tudja: ő többre rendeltetett. Nem marad örökké félisten, egy napon majd közénk emelkedik, elfoglalja majd helyét az oldalamon, mint a lelkek bírája, de közbe szólt a háború. Ám most, hogy felemelkedtünk a hamuból, eljött a mi időnk. Ahogy figyelem, a lányom kezében lüktető szívet, lassan láthatóvá válik valódi alakom. Testemen kirajzolódnak a harci rúnák, fekete hajamat pedig hollótollakkal ékesített sisak fedi be. Mélyet sóhajtok, ahogy Dee hozzám lép, és a friss, még meleg vérrel hosszú csíkokat fest az arcomra. Óvatosan kiveszem a kezéből a vérrel teli tálat, és a hátam mögött lévő oltárra helyezem. Lassú, kimért mozdulatokkal keverem el benne az erre az alkalomra gyűjtött varázserejű növényeket, porrá tört csontokat, majd kitépek egy szálat a hajamból, hogy azt is hozzá adjam. Csendesen mormolom felette a varázslatokat, bele adom minden erőmet, hogy minél hatásosabb legyen a keverék. Erőt, és védelmet fog biztosítani számára, hogy olyan erős istenként emelkedhessen fel, amilyennek mindig is lennie kellett. Ahogy a vérrel teli tállal vissza fordulok felé, hangom károgásnak hat. - Add a karjaidat leányom! -utasítom finoman, csak amolyan anyaian, de ellentmondást nem tűrve. Ahogy kinyújtja a karjait, a kezemben tartott fekete tollal elkezdem felfesteni rá az alkalomhoz megfelelő rúnákat. Kerül belőlük az arcára, a nyakára, és még a dekoltázsára is, igazán szép látvány, ahogy a hófehér bőrön csillog a friss, vörös nedű. Mikor mindezzel végzek, kiveszem a kezéből a boszorkánytőrt, a csendben figyelő sokadalom felé mutatom. - Ezen tőr vette vérét ellenségednek, vegye most hát szülőanyád vérét, hogy teljes fenségedben ragyoghass. - újra felé fordulva lassan megvágom a csuklómat, a véremet, ami majdhogynem fekete lassan a félvér élénk vörös véréhez csorgatom. - Testedben véremmel, légy te, Deirdre, a Halál kapujának őrzője, a holt lelkek ítélőbírája. Kegyelmedben bízva éljen és haljon minden lény e világon, hogy mikor kezem eléri őket, előtted méltók lehessenek a nyugodt Másvilágra! Ezekkel a szavakkal lassan a kezébe nyomom a vérrel teli tálat, közben csókot nyomok a homlokára. - Olyan büszke vagyok rád kicsim! -suttogom neki, hogy csak mi halljuk, senki más. - Igyál hát, és emelkedj fel! -kiáltom, mire a rengeteg oda csődült túlvilági lény, szörnyeteg és boszorkány hangos üdvrivalgásban tör ki. Újdonsült úrnőjüket éltetik, ahogy a három holló jelentőségteljes károgással körbe repüli leányomat. Elfogadták hát, és hamarosan valóban istennővé válik.
Anyu mindig csodálatosan fest, de akkor is jobban szeretem, ha az isteni alakjában van, akkor látszik mennyire erős kisugárzása van, és mennyire erős ő is. Még így a mostohaapám nélkül is, pedig együtt igazán tökéletesek. Csak az a ribanc Morgana. Ellopta tőlünk az öcsémet, akinél szebb, és aranyosabb medvebocsot sosem láttam. Elszomorító mindig olvasni Artio üzenetét is, hogy nem sikerült meggyőzni arról, hogy szeretjük és végre szeretnénk család lenni, ahogy az is, hogy az unokahúgom, és öcsémet ritkán láthatom. Figyelmesen nézem mit csinál, pedig többször láttam, mégis mindig képes vagyok új dolgokat felfedezni. Kinyújtom a karjaim, ahogy károgja. A fehérbőrömön csak úgy csillog a vér. Végre teljesen istennő leszek, eddig sem éreztem magam kirekesztve, talán azért, mert a hatalmas Morrigan az anyám és majdnem hozzánk tartozó isten, istennő ugrott a parancsára. - Vér a véredből! – mosolygok rá csillogó szemekkel. - Úgy lesz anyám! – hajtok fejet neki, átveszem a tálat, úgy fogom mintha az életem múlna rajta, tulajdonképpen tényleg az múlik rajta. - Örülök, hogy így gondolod. – súgom neki vissza büszke mosollyal az arcomon. Végül megiszom a tál tartalmát, különben feleslegesen öltem volna meg Zeusz félvérét. A Fantomhercegnő lettem, ezt ünneplik. Felveszem az isteni alakom, ami nem változik semmit, csupán rúnák jelennek meg a bőrömön. - Ünnepeljünk hát ezen a csodálatos éjszakán! – kiáltom el magam boldogan. - Anya...érzem, hogy valakinek szükség van rám. Muszáj titeket itt hagynom, de nem fogok veszni hagyni egy boszorkányt. - ölelem meg mielőtt elteleportálnék ahol a kisboszorkányt érzem.
