Yo-Han & Sun Jung

Halk sóhajjal lépek be az új kórházba, az előzőt muszáj volt ott hagyni, akkor is, ha álcával dolgoztam ott. Legalább itt is maradhatok egy ideig. Az egyik folyosón sétálok az eligazítás után, amikor ismerős dúdolást hallok az egyik nyitott ajtónál. Az ütő is megáll bennem, sietős léptekkel haladok a hang irányába.
- Te mit keresel itt? – meresztek nagy szemeket arra a férfira, akit egyébként szeretnék utálni, de nem megy. A francba is, most megint léphetek le. Pedig csak most érkeztem ebbe a kórházba,miért nem szólt nekem senki, hogy Yeom-ra itt van? Olyan szépen éltem eddig, nem is gondoltam rá olyan sokat, csak amikor valamelyik fiam meglátogatott, majdnem mindegyik hasonlít az apjára. Legalább egy lányt igazán összehozhattunk volna, de úgy látszik mivel az apámnak lányai vannak, nekem csak fiaim lettek, mert több gyereket biztos nem szülök. Nem érdekel, hogy sok időm van.
- Kifogyott a szerencsém..Mindegy, most közlöm, hogy nem érdekel mit akarsz mondani. Felfogtam, hogy a lány akivel láttalak az unokahúgod volt. Utána mondjuk eleget láttam, komolyan a szemem előtt is képes voltál mindenféle nőcskéknek udvarolni. Én hülye meg még mindig szeretlek. – puffogok kicsikét, nem ismerte fel az álcámat, jó ez az álcázás lényege, de akkor is! Eszébe se jutott az a nő, aki hét gyereket szült neki, és fel is neveltem mind a hetet, közösen,azért nem vagyok olyan lelketlen, hogy ne legyen a gyerekeknek apja. Nem is fújok rájuk, ha esetleg meglátogatták. Utoljára még csúnyán nézek rá, aztán kirohanok a teremből, nem kereshetek másik kórházat, de másik területet igen, úgyhogy ezt fogom tenni. A sürgősségin nagyon jó lesz nekem.  
 

Sun Jung & Yo-han

Csendben dolgozom a papírok felett, egy újabb beteg ment el, úgyhogy ez megint több köbméternyi papírmunkával jár. Főleg a részvétnyilvánító levél részét utálom a dolognak. Ezek a családok réges régen megfeledkeztek már az itt fekvő idős hozzátartozóikról. Az ápolók, és mi orvosok lettünk a családjuk, nincs már semmi keresnivalója itt a vérszerinti családnak, sokan nem is igénylik.
Nyugodt, délelőtti meditálásomból egy ismerős hang ránt ki, amire felkapom a fejemet.
Parietegi áll előttem, hús-vér valójában, és éppen arról faggat, hogy mégis mit keresek én itt. Egy pillanatra csak pislogok rá, mint a ponty a szatyorban, nem egészen értem a kérdést.
- Öhmmm….itt dolgozom? –teszem fel a kérdést, az irodám ajtajára elég világosan ki van firkálva, hogy én vagyok az osztály főorvosa, de nem vetem a szemére. Eddig nem volt itt, gondolom ma kezdett itt dolgozni, és a nevem is elég átlagos.
Ahogy itt áll előttem, viszont hirtelen rengeteg érzés áraszt el egyszerre. A legtöbbet elnyomja, hogy még mindig őrülten szeretem, és hogy hiányzik. Hiányoznak az együtt töltött napok, ahogy a gyerekeinket neveltük, bár soha nem házasodtunk össze. Még az is hiányzik, ahogy dohogott velem, bár ebből most ismét kapok. Rá jött, végre, hogy az, amin akkora hisztirohamot kapott, végül is semmiség volt. Nem tudhatta, hogy Deirdre az unokatestvérem, és meg kell hagyni, gyönyörű nő. De nekem mindig gyermekeim anyja lesz a legszebb a világon.
A fejemhez vágja, hogy még mindig szeret, annak ellenére, hogy a szeme láttára udvaroltam más nőknek, ami nem tudom, hogy mikor történt meg, de ha ő mondja, biztosan úgy van. Egyszer-kétszer bele bonyolódtam néhány flörtbe, de semmi több nem volt. Kapok még egy ronda pillantást, majd kiviharzik az irodámból. Gondolkodás nélkül pattanok fel, hogy utána rohanjak, el kell csípnem, még mielőtt elhagyja az osztályt. A csukódó liftben látom meg, és úgy kezdek el sprintelni, mint aki az életéért fut, beugorva mellé, épp, mielőtt össze csukódna az ajtó.
- Pedig meg fogsz hallgatni, ha érdekel, ha nem! –kapok el kezeit, kicsit még lihegve. – Szeretlek….még mindig szeretlek, és borzasztóan hiányzol. Te is, és a fiúk is. És nem tudom, honnan tudsz róla, hogy kikkel flörtöltem, de szó sem volt udvarlásról. Akármi is történjen, akármit is mondjunk egymásnak, nekem örökké te leszel az egyetlen.

Komolyan miért vagyok én ennyire szerencsétlen? De most komolyan, miért az a sorsom, hogy a gyerekeim apjába fussak? Na jó, nem futottam, mert mint kiderül itt dolgozik, honnan kellett volna tudnom? Nem ismertem a halandó nevét egészen mostanáig. Egész átlagos a neve, mint nekem, csak semmi feltűnösködés.
- Jól van..rájöttem. – forgatom meg a szememet. Akármennyire szeretnék küzdeni az érzés ellen, hogy szeretem, nem megy. Főleg mert itt áll előttem, és az emlékeket senki sem veszi el tőlünk, emlékszem rá, hogy várta az összes gyerekünket. Mind a ketten drukkoltunk lányért is, és ahogy most nézem a kiskutya szemeit képes lennék azt mondani, hogy hozzunk össze még egyet, hátha lány lesz. De nem szabad, pont ezért hagyom faképnél az irodájában. Vagyis csak szeretném, viszont utolér a liftnél, átkozott vacak, miért nem lehet gyorsabb? Kicsit megszorítom a kezét, ahogy elkapja az enyémet, eszem ágában sincs elengedni.
-Én is szeretlek, nekem is hiányzol, a fiúkkal meg tudsz telefonálni is, a modernkorban élünk. Chö…ennyire ne legyél sötét halálistenkém. Még mindig szeretem magam halandónak álcázni, neked meg még mindig elég két szép szempár. Akkor házasodjunk össze, úgyis azt hiszi mindenki már rég megtetted, biztos örülnének a fiúk is. Rosszabbak vagyunk, mint a szüleid. – bújok hozzá egy pillanatig és csókot nyomok az arcára, végül megnyomom a liftgombot, menjünk szépen vissza az irodájába.
- Tulajdonképpen nekem tényleg te vagy az első, és egyetlen. Kibírtam veled kilenc évet, aztán beléd szerettem, pedig nem vagy éppen egy bolyhos kismacska. – nevetek fel. – És jó választás ez az osztály, könnyebben tudok segíteni nekik. De még mindig dohányzol, a végén meg ne halj miatta, meg a kávétól se.  -  nézek rá nagyon komolyan.  
 

Sun Jung & Yo-han

Ha valaki azt mondja, két hete, hogy újra látom álmaim nőjét, aki nem mellesleg a gyerekeim anyja is, valószínűleg csak rálegyintettem volna, aztán ott hagyom. Parietegi, éppen ebben a kórházban, hagyjuk már. Eleve, mi a fenét keresne éppen itt, másrészt valószínűleg kínosan ügyel rá, hogy nagy ívben elkerüljön. Erre most itt van, belép az irodámba, majdnem leharapja a fejemet, majd kiviharzik. Hülye lennék még egyszer elengedni, egyszer elég volt.
Sem apám, sem anyám nem épp egyszerű esetek. Mikor úgy döntöttem, hogy na császtok, holnaptól a koreai panteon tagja vagyok, már akkor sejtettem, hogy valami sötét, kellemetlen és viszolygást keltő feladatot fognak a nyakamba sózni, és igazam lett. Apám a japán Halál, és a koreai lettem. Így egyrészt nem szabadultam meg véglegesen az öregemtől, meg a hibbant kelta nénémtől sem, másrészt nem szereztem túl sok rajongót. Valahogy a Halállal senki sem akar barátkozni. Aztán jött Ő. A Nő! Meglátott bennem valamit, amit még néha én sem láttam magamban, megszeretett és mellettem maradt. Szült nekem nem kevesebb, mint hét fiút. Minden terhessége maga volt a mennyországjárás. Nagyon szurkoltunk, hogy kislány legyen, de a hét fiúnak is örültem, hogy is ne örültem volna, mikor életem szerelme adott életet nekik. Kicsit megszelídültem áltatuk, bár a világ szemében igyekeztem fenntartani a látszatot. Akkor voltam jó nagy hülye, mikor először elengedtem, még egyszer nem követek el ekkora hibát. Halkan felhorkanok a kijelentései hallatán, még mindig megvan a humora, ez igazán felemelő, bár néha rettenetes akasztófa poénjai vannak. Nem baj, így szeretem.
- Telefonálni, minek nézel te engem? -elvigyorodom- Néha még levegőt venni sincs időm, amúgy meg hívom őket rendszeresen, de hát na, sokan vannak. Elég, elég, de te meg sunyi vagy néha….de a te szemeidnél szebbeket úgysem találok hiába keresem. Házasság, hmmm, kicsit megkésve, de jobb később, mint soha. Na igen, az öregeim…velük is beszélnem kéne már végre, már nem akarom egy kiskanál vízbe belefojtani őket. -elmosolyodom a puszira, évezredek óta nem esett ilyen jól semmi. Megölelem a derekát, ahogy sétálunk vissza az irodába, most már csak azért is kapaszkodni fogok belé, mintha az életem múlna rajta.
- Jó osztály ez, bár elég sok melót is ad nekem, de hát az öregek már csak ilyenek. De téged imádni fognak, mindenki imád téged, még én is, pedig nem hittem volna, hogy belém szerethetsz. Nem is volt soha cél, hogy bolyhos kiscica legyek, az maximum neked leszek, ha senki sem látja. -elvigyorodom, ahogy a dohányzást említi. – Hát már ezt a kis örömet is el akarod venni tőlem? De ha igen, akkor kérek mást helyette, abba bele se fogok halni talán. -mondom egy kaján vigyorral, majd egy laza mozdulattal felcsapom a vállamra, és elindulok vele az iroda felé.

Nem mintha nagyon figyeltem volna a fiaimra, pedig jobban belegondolva utaltak rá, hogy az apjuk is itt van. De miért is kellett volna nekik hinnem? Mindig hárítottam, ha Yeom-rat emlegették, mert haragudtam rá, bár most már nem tudom megmondani miért. Megszokás lett ez egy idő után nálam. Pedig én voltam az egyedüli halandó, aki kibírta a rossz természetét, amit erősen tagad, pedig volt olyanja. A gyerekeink után lett sokkal jobb a személyisége, én azért egyedül kevés lettem volna ahhoz, hogy ennyire megváltoztassam. Viszont egyáltalán nem tudom tagadni, hogy szeretem, akkor sosem mentem volna utána álcában.
- Aki halad korral, vénember. – kuncogok halkan. – Te hívod őket, én menetrend szerint szoktam őket meglátogatni. Sunyi? Néha? Ugyan kérlek, mindig az vagyok, és amúgy is tőled tanultam mindent, csak magadat okolhatod. Ne is keress, itt vagyok. Örülök, hogy a házasság kérdését is tisztáztuk, nem mintha rohanni kéne vele, ráérünk, csupán a fiúk miatt lenne végre jó. Nahát, még a végén elhiszem, hogy a Nagy Yeom-ra képes volt felnőni. Igazán rád férne egy családi találkozás, úgyhogy menjél szépen a szüleidhez. – ideje már, hogy egy nagy és halálian boldog család legyünk, ehhez meg félre kell rakni a hatalmas makacsságunkat. Vigyorogva karolom át, ismerem már egy ideje, a polipom lesz nagyon sokáig.
- A legidősebb fiúnk biztos segít, ő is itt dolgozik. De ne panaszkodj egy cseppet se, te jöttél erre az osztályra. Nekem mindegy, hogy hol vagyok, a gyerekosztályon is jól éreztem magam, itt is jól fogom. Fordítva is igaz, még istennő is lett belőlem, mert kiharcoltad magadnak. A dorombolást majd gyakoroljuk, az nem megy. – felvonom a szemöldököm a következőkre. – A perverz mindened. Nem mintha azt a dolgot nem kaptad volna meg, amikor együtt voltunk, és akkor is dohányoztál. – meglepetten sikkantok, ahogy felkap a vállára, komolyan nem normális, ezt eddig is tudtam mondjuk.
- Tudok amúgy járni, és egyébként is udvariatlanság csak úgy felkapdosni a nőket. – szusszanok megadóan, úgysem fog letenni. – Dolgoznom is kéne, még csak ma kezdtem, erre már meg akarsz rontani? – csípek a hátsójába, ha már tehetetlenül lógok szórakozom én is.