Hello, stranger

Kajszibarack <3

Ha a családom megtalálása után még egy meglepetés fog érni, valószínűleg lehülyézem azt, aki ezt mondta. Ennél nagyobb dolog már nehezen történhetne velem. Hittem én ezt akkor. Aztán apám behívott, hogy szedjem össze a fiúkat, mert egy CIA ügynök bajba került, és valakinek ki kell hoznia, akik nem a hírszerzés. Persze, ilyenkor mindig minket ugrasztanak, de nem is baj, jobb, ha mi megyünk. Hideg fejjel gondolkodsz, ha valaki olyat kell, kimentsél, akit nem ismersz. A sógornőmért, vagy valamelyik unokaöcsémért, esetleg húgomért én is jóval idegesebb lennék, mint egy ismeretlenért.
Aztán megláttam az alanyt, akit ki kellett menteni a szorult helyzetből. Egy pillanatra csak pislogtam mikor felismertem a nőben Kaisat, mint aki még nem látott nőt életében. Emlékeztem rá, fiatal koromból, abból az időből, mikor a viking faluban nevelkedtem. Nem messze lakott tőlünk, kölyökkorunkban együtt játszottunk. A kardforgatás sokkal jobban izgatta már akkor, is mint a babázás, nem is csoda, hogy most CIA-s. Csak hát egy bökkenő volt, mépgpedig az, hogy neki már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna halnia. Hacsak nem olyan, mint én, vagy más… esetleg isten?! Az egyik emberem csapott tisztességesen hátba, hogy mozogjak már, nem érek rá itt tátani a számat, mert a kimentendő személynek nincsen már sok hátra, ha még sokáig bámészkodom itt.
Most meg itt vagyok, a kórházban, és várom, hogy magához térjen. Már ébren volt néhány percre, és valami olyasmit motyogott, hogy „üdv a félistenek között” Ezek szerint ő is olyan, mint én. Nagyszerű, nem hittem volna, hogy már jobban meg tudnak lepni életemben, erre tessék. Idegesen járkálok egy ideig fel-alá a szobában, nem örülök, hogy úgy alszik, mint akit fejbe vertek. Mintha soha nem akarna felébredni, pedig annyi kérdésem lenne. AZ utolsó ezek közül az „Elvihetlek vacsorázni?”, de ez is fontos lenne. Aztán, ahogy lassan kinyitja a szemét, rá mosolygok.
- Hé…jó reggelt hétalvó! Látod, nem tűntem el! Hogy érzed magad, hozzak esetleg valamit?
Nem tudok nem halál ideges lenni, mikor itt van, élő valójában. Pedig azt hittem soha többé nem fogom látni. A kérdések pedig egyre jobban kikívánkoznak, de nyugodt leszek, még egy kicsit. Nem akarom megijeszteni.

Maxie <3

Haragudtam magamra, egy apróságon csúsztam el, nem figyeltem eléggé, amikor az adatokat halásztam le Avramov egyik gépéről, amit a legtöbbször használ. Nem volt egyszerű a közelébe jutnom, kimondottan idegesített, hogy elő kellett adnom az ártatlan eltévedt turistát, aki rossz helyre tévedt be. Néha szembe köpöm az apámtól kapott örökséget, légy becsületes mindig, ja, általában sikerül is. Kivéve, amikor memóriakártyákat nyelek le, aztán egy vágóhídon végzem. Ha ezt túlélem azonnal jelentenem a kártyán található adatokat, sőt át is kell adnom azokat, nem lesznek boldogok a kihányt kártyák miatt, ez van.
Aztán nem igazán emlékszem arra mi is történt valójában, hangokat hallottam, fegyverek ropogását, meg egy enyhe pofont, felismertem legalább őket, SEAL-esek. Legalább túléltem, az egyiknek bele is hánytam az ölébe, ez nem volt szándékos.
Néhány percre azért magamhoz térek, és megállapítom, hogy Martinnak halottnak kéne lennie, mivel nagyon is élő, így biztos olyan, mint én. Ennek azért örülök, boldogabban is alszom vissza, mert a gyógyszerek kegyetlenül elnyomnak, hiába vagyok félig isten, a regenerálódás egész lassan megy.
- Hé..! Helyes, mert tudom hol laksz..vagyis még nem, de pár perc alatt kiderítem. Neem..vagyis, de egy kis víz egész jól esne, azt se tudom mikor ittam utoljára. Mégis mi történt? – próbálok felülni, úgy fektettek ide le, mint egy darab fát. – A legutolsó emlékem, hogy azzal fenyegetőztek felakasztanak a húskampóra, előtte meg mindenfélét csinálnak velem..Ugye a kártyákat eljuttattad a felsőbbeknek? – pislogok rá ijedten, nem kerülhetnek rossz kezekbe. Ha nem lennék ágyhoz kötve máris folytatnám, amit elkezdtem.
- Örülök, hogy élsz. -

Kajszibarack <3

A legmagasabb szürrealitások újabb lépcsőfoka az, amikor egy SEAL bevetésen látod meg újra álmaid nőjét, és az említett hölgyemény nem sokkal utána az öledbe adja ki a gyomortartalmát. Nem kevésbé gusztustalan, hogy nekem kell végigtúrnom, hogy meglegyen belőle az a fél kisujjkörömnyi kis valami, ami egy memóriakártya, és amit a feletteseinknek kell eljuttassunk. Nem értettem, hogy apám miért engem küldött erre a feladatra, amíg meg nem láttam Kaisat. Hirtelen minden világosabb lett, bár így sem segített a teljes sötétségen, amiben mostanság tapogatózom. Apám perverz humorára vall, hogy éppen engem küldött a kártya és ezzel az ügynök után, bár ki tudja....talán semmi köze nem volt hozzá, és csak a sors gondolja úgy, hogy vicces dolog rajtam rugózni, megint. Sosem fogom megtudni. Egyenlőre örülök neki, ha felébred, és nem csak azt nézhetem végig, ahogy kitolják a fémtálcán. Apám meglincselne, és az ő anyja vagy apja is, legyen akárki is az. És én is úgy érezném, hogy kudarcot vallottam, egyrészt mint katona, másrészt, mint barát. Már ha barátság volt az, ami köztünk volt, és nem valami sokkal, sokkal több. Ha nem váltunk volna el olyan viharos gyorsasággal, talán már egy kazal kölykünk lenne, meg már talán unokáink is. Elmondtuk volna egymásnak, hogy mik vagyunkm vagy hát....akkor még csak ő tudta. Én csak azt tudtam, hogy élek, és hogy ember vagyok, legalábbis akkor még annak hittem magamat.Mennyit tesz pár száz év.
- Azt megnézem, ahogy a kórházi ágyadból nyomozni kezdesz, Csipkerózsika! -vigyorodom el egy pillanatra. - Víz, víz....áhh, ott van, máris adom! -oda ugrom a kancsóhoz, hogy kitöltsem neki amit kért. - Parancsolj, víz. Hogy mi történt, hát....felakaszttottak a szóban forgó kompóra, meg megpróbálták kivágni a gyomrodból a cuccot. Aztán arra nem számítottak, hogy a SEAL-t küldik, hogy megtaláljunk. Nem tudom mi a rák van azon a kártyán, de már az elnök asztalán vigyorog, ne aggódj! -mondom, miközben óvatosan vissza tolom a párnára, nem kell még felülnie neki.
- Én is örülök, hogy te élsz -mosolygok rá.- Sok minden történt, mióta nem láttalak. Például kiderült, hogy ki a vérszerinti apám, meg az is, hogy van egy kazal testvérem. Hirtelen jött a dolog, még félig én sem emésztettem meg. Na és...veled mi a helyzet?

Maxie <3

Sosem gondoltam volna, hogy ő lesz a megmentőm, olyan régen láttam már, magamban el is temettem. Hisz akkoriban még nem tudtuk egymásról, hogy félistenek vagyunk, vagyis én tudtam magamról, viszont nem találkoztam sűrűn apámmal, most sem. Azért megköszöntem neki azt, hogy félek a kutyáktól, már egy csivavától is képes vagyok sírni. Lehet egyszerűbb lenne Fenrirnek megköszönni, végtére ő harapta le a hatalmas Tyr kezért, mert neki muszáj volt vagánykodnia. Ami még fontosabb élek, és ez Martinnak köszönhető meg a csapatának. Hiába vagyunk hosszú élettel megáldva mi könnyedén meghalhatunk.
- Hah! Csak adj egy telefont és még azt is megmondom mikor volt utoljára hörcsögöd. – kuncogom el magam óvatosan, maga a létezés is fáj, pedig amikor helyben hagytak azt hittem nem ilyen súlyos az eset. Tévedtem. – Köszönöm szépen. – egy hajtásra megiszom a pohár tartalmát. – Höhh, majdnem velem is eljátszották a texasi láncfűrészest, mondjuk levágta előtte a csávó lábait, aztán besózta amikor felrakta a kampóra..esküszöm nagyon beteg elméjük van a halandóknak is. A lehető legjobbkor értetek akkor oda, hisz élek. Nekem csak az volt a feladatom, hogy megszerezzem őket, valami maffiás a tag, az elemzők majd megoldják a dolgot. – bociszemekkel pillantok rá, nem akarok feküdni, akkor sem, ha tegnap még az volt biztos, hogy túlélem a kínzásokat.
- Ha tippelnem kéne, és jól érzem akkor Árész az apád..nem is csodálkozom miért van egy kazal testvéred. Az én apám egyébként Tyr, viszont nekem nincs sok testvérem, nem mindenkinek jön be a félkarú rabló. Legalább sokáig tudunk találkozni, bejártam a világot, főleg a háttérben munkálkodtam, az évszázadok nem tettek nekünk olyan jót, például utáltam azt az időt, amikor szavazni se szavazhattunk. A ruhákról meg ne is beszéljünk, a fűzőt is utáltam, meg a sok szoknyát. Egyébként mit mondtak mikor hagyhatom el ezt a helyet? -