It's been too long without you

Cernunnos & Morrigan

Nyugalmas délutánnak indult ez is, mint mindegyik. Haza értem a munkából, picikét zsongó fejjel, fáradt vagyok a zsivajgó lelkek miatt, akik folyamatosan a boncteremben kellemetlenkednek. Megsimogatom a madár fejét, majd a konyhába sétálok, hogy töltsek magamnak egy pohár bort. Nem épp szakrális áldozat, de alkohol, és egyenlőre ez is bőven elég. Aztán a nappaliban lévő kis kályhához sétálok, hogy befűtve kellemes meleget varázsoljak a nappaliban. Átöltözéssel nem vesződöm, a bonctermi formaruha kényelmes, csupán hajamat engedem le. Egy pillanatra elnézem az egyik hullámos tincset, keverdeik bele még némi szőke, de már megfakult, egészen kifehéredett. Ezt okozza velem a szeretett férfi, a másik felem hiánya. Erőtlen lettem nélküle, és a fiunk nélkül, Deirdre maradt az egyetlen, akiből valamennyi erőt meríthettem. Kortyolok egyet a borból, és bele bámulok a lángokba, kellemes meleg, de nem fogható a Nap simogató melegéhez. Éppen kezdenék bele süppedni az önsajnálatba, mikor hirtelen mind az öt holló egyszerre kezd fülsiketítő károgásba. Illetve másoknak károgás, nekem inkább olyan, mintha öt férfi próbálná túlkiabálni egymást, hogy valami jön. Na igen, nekik jobbak az ilyesfajta érzékeik. De mielőtt még megszólalhatnék, hirtelen, a semmiből terem előttem egy férfi. És nem akármilyen férfi, hanem A férfi. Cernunnos. . A pohár csengve esik ki a kezemből, ahogy felpattanok. Hatalmas, kaján vigyorral áll előttem, amitől elfog a késztetés, hogy behúzzak neki egy isteneset, de a következő pillanatban már mozogni sem bírok. Két erős karja átölel, ajka pedig máris forrón, mohón tapad az enyémre. Ennyit tesz 500 év. Azok a sértő, fájó szavak, amiket egymáshoz vágtunk szinte elégnek szenvedélye tüzében, és egy pillanat tiltakozás után inkább nyaka köré fonom két karomat, hogy a nyakán és a fején támaszt találva húzzam közelebb magamhoz. Ha ez csupán egy szép álom, akkor is ki akarom élvezni minden pillanatát

Morrigan&Cernunnos

Az egyszerűbb utat választottam, amit azóta naponta meg is kellett bánnom. Bázel jó hely, de a telek kegyetlenek tudnak lenni, viszont a nyarak is. Egyetlen ismerős látogatott ott csak, mert neki felfedtem a hollétemet, Agrona. De minden percben meghaltam kicsit, amiért nem hozta magával Morrigant is. Legalább jófej kölyköket taníthatok, még az ifjúságuk virágában vannak, élvezik az életet és az örömöket amiket az élet eléjük vet. Én ezt nem mondhatom el magamról, mert akármekkora marha vagyok, mélyen belül a keserűség élesen bennem van. Hiányzik a családom, a feleségem.
Ahogy megközelítem a nejem otthonát, még teleportálás közben is érzem, hogy a hollói riasztó üzemmódba kapcsolnak. Még szerencse, hogy Dee örömmel adta meg a címet. Végre itt van előttem A Nő. Életem nője, halálom és pusztulásom. De senki másnak nem adnám őt és nem cserélném le soha, mert senki sem érhet fel hozzá számomra. Még így fehérlő hajjal is csodaszép. A vigyoromtól tudom, hogy mekkorát verne rám, de eleget vertem én mást, hogy pontosan leszarjam. Inkább magamhoz vonom, hogy forró csókot adjak neki, olyat, amilyet csak én, a Nap tudok neki adni. A fájdalom elenyészik a szerelem tüzében és minden kereknek tűnik ismét. A nyakam köré fonódnak kecses karjai, én pedig a derekára simítok. Magamhoz simítom és végigsimítok a hátán, amikor a nyakamhoz bújik és egy csókot adok a hajába.
- Ezek szerint én is hiányoztam neked? - a szemtelenségem semmit sem változott az évek alatt azért.

Cernunnos & Morrigan

Nem is éreztem, hogy milyen nagyon magányos vagyok, legalábbis eddig. Dee itt lakik nem is olyan messze, de nem járok a nyakára, felnőtt már, nem kell, hogy azt hallgassa, hogy az anyja mennyire keserű, és mennyire egyedül van. Azzal nyugtattam magam, hogy én rendben vagyok így is, nincs szükségem a férjemre. Hiszen évszázadokig nem beszéltünk, mióta elvitték tőlünk a fiunkat. Megerőltetés volt minden áprilisban átadni, és minden októberben átvenni az irányítást tőle. Agyamba bele égtek a hatalmas máglyák és az ünnepségek, amin a követőink nekünk áldoztak, és amikor hatalmas, királyi trónusán úgy szeretett, ahogy egyetlen férfi sem lett volna képes rá. Nem tudom, mikor silányult ez hideg kézfogásokra és személytelen főhajtásokra, de tudom, ki volt az oka. Az az arrogáns, öntlet boszorkány, Morgana la Fey, aki azóta is minden nap azt kívánja, bár meg sem született volna, mert sorsa sokkal rosszabb a halálnál. Nem hagyom bosszú nélkül, hogy elragadta tőlem a fiamat, és elszakította tőlem a férjemet.
De mindez már nem számít, csupán az, hogy most újra itt van. Újra körém záródnak karjai, és úgy csókol, mintha még soha nem csókolhatott volna. Aztán, ahogy elválok tőle, és a nyaka hajlatába hajtom a fejem, nem bírja ki, muszáj pimaszkodnia. Halk nevetés hagyja el számat, és felnézve rá, kicsit meghúzom szépen ápolt szakállát.
- Mégis mit gondoltál, te hibbant? Hát persze, hogy hiányoztál. - bújok újra hozzá, karjaimmal a karjai alatt átnyúlva ölelem át törzsét, már amennyire át érem. - Minden pillanatban, mintha a szívem a testemen kívül dobogott volna...és az éjszakák...- harapom el a mondat végét sokat mondóan, és simulok hozzá tovább. Felnézek rá, hogy magamba igyam vonásait, amiket olyan régóta vágytam már látni. Tehát mégsem álom, valóban itt van, karjai valóban körém záródnak, és mintha nem is történt volna semmi sem, több mint fél évezreddel ezelőtt. Egyik karommal elengedem a hátát, hogy gyengéden az álla alá simítsak, kicsit kacérkodom vele, figyelem, ahogy a madarak szépen lassan kirepülnek az ablakon, meghagyva nekünk a privát szféránkat. Kicsit megmosolygom őket, néha olyanok, mint a tollas gyerekek.
- Kérsz egy pohár bort, vagy valami erősebbet? Azt hiszem, van mit ünnepelnünk.

Morrigan&Cernunnos

Amióta csak tanítok és fiatalok vesznek, tulajdonképpen csak ők tartják bennem még a nyarat, mert Morrigan nélkül az sem az igazi. Hiába vettem magam körbe bohém halandó barátokkal, akik bármikor szívnak és isznak velem, ők is csak annyit tudnak, hogy különélek a nejemtől. Az április és az október akkor is mindig a legdepresszívebb időszak az évben nálam, mert élénkel él bennem, hogy miként adtuk át egymásnak a stafétát, amikor az erőink csúcsán a visszafogottság tünete nélkül szerethettem őt, ahogy csak egy férfi tudja szeretni szíve szerelmét. Ez mostanság már csak a részemről lesütött szemek és zsebre dugott kezek között, motyogással történt meg. Mert tudom, hogy le Fay már árthat nekünk, de amit tett az marandó károkat okozott mindenkiben.
Viszont ennek vége, nem bírtam tovább nélküle egy perccel sem és újra ott van, ahol lennie kell. A karjaimban. Mintha újra belészeretnék, mert szerintem azt érzem, csak talán erősebben is. Végigsimítom a haját is, ahogy bújik, mint valami kisholló. Elnevetem magam arra, ahogy meghúzza a szakállam, pedig arra kényes vagyok, költök rá annyit, mint egy nő sminkszerekre.
-- Honnan tudjam mit gondoltam, szerinted mennyit voltam én józan? - nevetek kicsit, de újra átölelem, szorosabban. - -Az én szívem itt volt veled végig. Az éjszakák nem olyan hidegek voltak, ahogy én azt szeretem veled. - sóhajtok kicsit, majd lepillantok rá egy mosollyal és végigjártatom a mutatóujjam az állán. Ez nem álom és nem is csak egy ígéret, hogy itt leszek vele, mert itt vagyok vele. Fél millenia hülyesége válik porrá. Szinte dorombolok arra, hogy megérint az állam alatt és a tekintetemen már látszik, hogy merre csatangolnak a gondolataim megint. Szerencsére a madarak kirepülnek, nem az ő szemeiknek való ez innentől.
-- Mindkettő jöhet, ha már ünnepelünk. Megkésett október? - vigyorgok rá.

Cernunnos & Morrigan

Nem voltam ugyan az nélküle, hogyan is lehettem volna. Ha valami olyan heves lánggal ég, mint a mi szerelmünk, nem marad utána semmi más, csak színtelen, szürke parázs. Mégis, mélyen a szürkeség alatt ott lapul a vörös zsarátnok, amiből újabb hatalmas lángok nőhetnek ki. Most is éppen ez történt. Nem számít, hogy hol járt, mit csinált, kikkel volt, most itt van velem, ahova tartozik. Ahogy én mellé tartozom. A csendes halottasházban nem kérdeznek sokat, éppen nekem való hely volt az. Csak azt tudják, hogy csúnyán össze vesztem a férjemmel, és már egy pár éve külön élünk. Megvan már az pár száz is, mert mind a ketten ostobák és makacsak vagyunk. Mégsem váltam meg soha a gyűrűtől, ami azt jelzi: hozzá tartozom. Akkor sem, ha csupán magányos éjszakáimon járt vissza a régmúlt, hogy az álmok ne hozzanak megnyugvást, csak még hevesebb vágyakozás. De nem akarom ezt, nem akarok lesütött szemmel állni előtte, amikor átveszi tőlem az uralmat. Érezni akarom őt újra, erejét, vadságát, mindent elsöprő szerelmét.
Nem hittem volna, hogy valaha erősebb szerelmet érezhetek iránta, mint amilyet eddig, most mégis, mintha minden mondat után újra, és erősebben szeretnék belé, mint eddig bármikor. Változott, hisz mind változunk, és mégis változatlan, büszke királyként magasodik fölém. Én pedig boldogan simulok hozzá, kellemesen megborzongok hajamat szántó ujjai nyomán.
-Nem akarom tudni, hogy mit szívtál vagy ettél, amitől ennyire elszálltál! -csóválom meg a fejem egy mosollyal, mindig is ilyen volt. - De tudod mit...két csökönyös vén szamár vagyunk, hogy eddig ezt nem mondtuk el egymásnak.
Kicsit megemelem az államat, ahogy végig simít rajta. Újra az a pajkos szikra játszik a szemében, amit annyira szeretek, amitől önmaga lesz. Ha más férfiakra nem is igaz, hogy 7 másodpercenként a nőkön jár az esze, rá biztosan.
-Valami olyasmi -kuncogok, és lábujjhegyre pipiskedve, résnyire elnyílt ajkakkal közelítsek az övéi felé, hogy mielőtt csókban forrnánk össze elrántsam a fejemet. Finoman meglököm a két vállát, közben a nagy karos fotel "varázslatosan" mögé suhan, hogy lehuppanjon bele. -Várj itt!-kacsintok kacéran, majd a konyha felé veszem az irányt. Van egy üveg whiskeym, amit neki tartogatok már nem is tudom mióta. Gyors mozdulatokkal készítem el az italát, magamnak pedig töltök egy pohár bort, és még arra is van időm, hogy boszorkányságom segítségével átöltözzek a formalin szagú egyenruhából. Nem kell sokat gondolkozzak, a "kis fekete" tökéletes az alkalomra. Lassan sétálok vissza hozzá, hogy a kezébe nyomjam a poharat, majd egy laza mozdulattal az ölébe fészkeljek.
-Pár száz éve már őrizgetem a whiskeyt, de azt hiszem ez a tökéletes alkalom. -emelem felé a poharat egy mosollyal - Kettőnkre....és arra, hogy újra Egy lettünk!

Morrigan&Cernunnos

Minden rá emlékeztet. A hideg, a hó, a szél... Gyakorlatilag, ahogy átadtam a stafétát, onnantól szenvedtem folyamatosan és nem csak a téltől, hanem attól, hogy nem mellette keltem és nem vele feküdtem le aludni. Kínzás. Nem mintha nem lett volna pár illetlen ajánlat irányomba, de akkor is mindig az övé vagyok és soha nem lettem volna képes elfogadni egy ilyet sem, előbb végzek magammal. Emlékszem még, hogy milyen hevesen próbálta felkelteni a figyelmemet, pedig én is teszetosza voltam. De a szerelmünk forróságának csak az emlékét őrizhettem egymástól ilyen távol, pedig nagyon szívesen emlékeztettem volna minden egyes találkozásunkkor.
Teljes vagyok megint, itt van a karjaimban és nem is akarom elengedni most, hogy annyi mindent kell pótolnunk. Csak vele vagyok ilyen erős és ilyen büszke, mert tudom, hogy kiegészíti a hiányosságaimat.
- Hát, engem kéne szívnod, attól iszonyúan elszállnék. - nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg azért. - Ebben igazad van, de túl vagyunk ezen a kis bökkenőn is.
Kalandozik az agyam, rajta, mindig csak rajta, mert tudni akarom, hogy semmit sem változott-e azt pedig csak egy úton lehet rendesen kideríteni.
- Vagy több száz megkésett kis ceremónia... - ahogy lábujjhegyre áll, úgy simítok a hátsójára, szinte epekedve várom, hogy megkapjam az ajkait, de elkapja a fejét, amire elégedetlenül morranok egyet. A fotelbe huppanok és úgy nézem őt éhesen. - Ám legyen... - eleget vártunk, de ha még egy kicsit kell, lehet nem halok éppen bele. De rejtegetni sem tudom magamon, hogy közben merre van megint a fejem. Szabályosan felhörrenek, ahogy meglátom a fekete ruhában. Hány másodperc alatt tudnám vajon leszaggatni róla? Átveszem a poharat és szusszanok, ahogy az ölembe fészkeli magát, ösztönösen felsimítva a combján.
- Az alkalom, te, minden tökéles... - emelem én is a poharamat. - Kettőnkre és az egységünkre. - mosolyogva koccintok vele, hogy lehúzzam az italt, majd ha ő is ivott, akkor alattomos módon csókolom meg őt, ha már olyan csúnyán helyben lettem hagyva.

Cernunnos & Morrigan

Sosem tudtam elviselni a meleget, de mellette valahogy mindig sikerült túltennem magam a nyarakon. A perzselő szellő akár az ő csókja is lehetett volna, a napsugár akár a keze finom simítása. Csak egymás mellett bírtuk ki, nélküle olyan volt, mintha megolvadnék a nyári forróságban, pedig nem zavart mindig a meleg. Mikor mellette ébredtem minden reggel, nem bántam, ahogyan akkor sem, mikor együtt hajtottuk álomra a fejünket. Egymásnak eremtettek minket, de mégsem voltunk képesek belátni ezt sokáig. És mikor külön voltunk, akkor is vissza akartam szaladni hozzá. Újra a karjaiba simulni, bocsánatot kérni, hogy ostobán viselkedtem, de túl büszke voltam hozzá. Szívem mélyén őrízgettem hát a perzselő emlékeket, belülről égetett a hiány folyamatosan.
De ez már a múlté. Minden fájdalom tova szállt, egy pilllanat alatt, ahogy átölel, és újra az én erős és büszke férjem, akit olyan nagyon szeretek és aki mellett az lehetek, aki igazán vagyok.
-Ne legyél türelmetlen! -kuncogok sokat mondóan, most, hogy végre itt van mindent megtesze neki majd, amit csak akar. - Nem ártott már túl lendülni ezen az "apró" bökkenőn, de végre túl vagyunk rajta. És nem lesz több ilyen.
Elvigyorodom, ahogy a keze hátra kalandozik rajtam, szemét már félig lehunyva  várja a csókot, amit végül nem adom meg neki, legalábbis egyenlőre. Kicsit még tu várni, kicsit még legyen türelmes, neki is jobb lesz, ha eléggé felspannolja magát. Ahogy kilépek a konyhából, nem tudom elrejteni a vigyoromat. Egy pillanat alatt le tudná szaggatni rólam a ruhát, de már én is elgondolkodtam rajta, hogy vajon mennyire drága az inge, és milyen gyorsan tudnám megszabadítani tőle. Újabb kuncogással jutalmazom, ahogy a keze ösztönösen a combomra simít, egy hosszú halk sóhaj távozik belőlem a forró érintés nyomán.
- Számomra pedig te vagy tökéletes! -mosolyodom el és követem a példáját, ahogyan a pohara tartalma egy pillanat alatt eltűnik. Majd a követlkező pillanatban már birtokba is veszi az ajkaimat, olyan forrón csókol, mint még talán soha ezelőtt. Nem tiltakozom én sem sokat, karjaimat a nyaka köré fonom, és úgy adom meg neki amire vágyott, a heves és szenvedélyes csókot. Soha többé nem engedem, hogy bármi közénk álljon.

Morrigan&Cernunnos

Csak mellette vagyok képes elviselni a hideget, a szelet, a havat. Az én nyaram teszi a teleit tökéletessé és hiába voltam ennek teljes tudatában, mennyi ideig voltam ostoba. Sosem volt szó globális felmelegedésről Európában amíg mi egy egészet nem alkottunk és optimálisan nem tartottuk egymást. Az ő hűvössége az én forróságommal alkotta meg a kerek egészet, ami a világot mozgatta. Télen kihaltak a nyári rovarok, amik nem kellettek, nyáron pedig minden tökéletesen beérett és aratásra várt, hogy jöjjön a feleségem tele. Egymást tartottuk életben, ha azt nézzük. Ezzel együtt pedig a halandóinkat is, akik tőlünk függtek. De hülye voltam és nem rohantam a jegesen ölelő karjaiba, akármennyire is akartam, mert mi ilyen makacs teremtések vagyunk. Csak emlékeimben élt a valódi hidege, ami engem élővé és mozgóvá tett. Perpetuum mobile vagyunk.
Itt van és most ha bármelyik halál jönne sem megyek el innen, szívem szerelme mellől. Vele együtt vagyok erős és az akinek lennem kell. Aki pedig életem szerelmétől el akar választani, az meg fogja szenvedni a következményeit.
- Mondani nagyon könnyű... - szinte fájdalmasan csücsörítek, mert már hiányzik az érintése is. - Soha. Adok inkább Vaksihapsinak egy Fimbulvetrt mint még egyszer ezt.
Inkább egy sokadik kataklizma, minthogy távol legyek tőle. Tudja mire ingerlem magam, amit sikeresen el is ér, mert ahogy a látóteremen kívül van fájdalmas arcot vágok és az ujjaim mozgatom ki ösztönösen, megpusztulok nélküle, mégis várat, de remélem nem sokáig, mert felcsavarom magam az első villanypóznára és nézhet. Az állkapcsom is vigyázzba vágja magát a ruhájától, hogy lehet valaki ennyire elképesztően, észveszejtően gyönyörű? A kezem magától mozog, nem én vagyok az ura, csak szerelmes vagyok, halálosan. A hosszú sóhaját megjutalmazom a sajátommal, mert vigyázzban áll minden szabad hajszál a tarkómon is tőle. A bőre jeges, az ő szezonjában vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem kaphat tőlem forró szerelmet.
- A Teremtés sem tud nálad szebb nőt gondolni sem. - szusszanom, majd ahogy a pohár az asztalt éri, úgy csókolom őt minden létező nyár forróságával. Nem voltam tőle még ennyi ideig távol, pokolian hiányzott, hiába olyan helyre mentem ahol még tisztelnek is minket, akkor sem volt velem és ez is fájt. Nem tudom magam visszafogni, a tűzforró kezeimmel simítok végig a bordáin a derekára és ültetem szemben magammal az ölemben, hogy a csodás tincsei közé túrhassak mohón, a másik kezemmel pedig a nyakán cirógassak és a ruhája pántját kezdjem lehúzni.

Cernunnos & Morrigan

Most, hogy itt van, már nem is kérdés, hogy nem fogom többet elengedni. Bármit megteszek azért, hogy mellettem maradjon. Szeretnék, és fogok is még gyermeket adni neki, mert tudom, hogy ez a leghőbb vágya. Mindig is nagy családot akart. Én is szerettem volna, ha Nuada mellett még lehet más gyermekünk is, de az élet közbe szólt. Talán, most végre újra egy család lehetünk, és vissza állhat az a rend, amit mi kialakítottunk. Erőtlenek voltunk egymás nélkül, és nem tudom, mit tett volna hosszú távon a környezettel, ha nem találunk újra egymásra. Az emberek már klímakatasztrófáról beszélnek. Mi kellettünk hozzá, hogy újra vissza álljon a rend, ketten, egy párként, nem pedig külön-külön.
Elkuncogom magam, ahogy kicsi büntetésemre felhördülve reagál. Már a mennyekben érezte magát, én pedig lerántottam a földre...de ha egy kicsit türelmes lesz, akkor olyan gyönyörökben részesítem majd, amilyenekre már régen áhítozik. Az sem érdekel, ha néha már nem bírta tovább, és ki kellett engedje a gőzt, ilyet nem tud másik nő nyújtani neki. Ő az enyém, én ismerem úgy, mint a tenyeremet, senki más.
-Miért, egészen jól bírod! -helyezkedem el egy apró vigyorral az ölében,  és már érzem, hogy nem volt hiába való a „kiöltözés”. Nem sokáig fogunk mi már beszélgetni, úgy érzem. -És, úgy mégis, mihez kezdene vele, te nagy eszű? -nevetem el magam.
Nem jutok már több szóhoz, mert nem engedi. Kapok még egy gyönyörű, arcpirító bókot, majd megcsókolom, úgy rám tapad, mintha össze akarna olvasztani bennünket. Csókjai, érintései forróak, akár a nyári napsugár, én pedig érzem, hogy minden hideg gátlásom elolvad. Kezeim elkalandoznak felsőtestén, az egyik befut az inge alá, hogy a hátán hagyjam kézjegyemet, a másik pedig a mellkasára simul. Pontosan tudom, mit akarok, ám ahhoz előbb ki kéne bontakoznom a szenvedélyes csókcsatából. Kezeim lassan az arcára kúsznak, hogy óvatosan de erélyesen eltoljam a fejét. Fájdalmas elválnom tőle, de valami sokkal kellemesebb következik ezután. Lassan emelkedem ki az öléből, hogy a ruha pántját lassú, fájdalmasan lassú mozdulatokkal letolva felfedjem éjfekete csipkés fehérneműmet. Valószínűleg ez sem fog sokáig élni, de nem bánom. Előre hajolva két kézzel combjaira támaszkodom, hadd csodálja meg idomaimat, kicsit bele is marok. Tekintetemet kacéran az ő éhes szemeibe fúrom, így térdelek elé, hogy combjait cirógatva felnézzek rá. Nem akarok most a mágiámra hagyatkozni, két kézzel lassan bontom ki a nadrág övét és gombjait.
-Segíts kicsit! -búgom neki kéjvágyó hangon, majd mikor egy leheletnyit megemelkedik, a nadrág szélébe akasztva karmos kezemet, egy gyors mozdulattal húzom a bokájáig az anyagot. Nem kell sokat várjak, hogy vissza rogyjon a fotelba, nekem pedig több sem kell, munkához látok. Tudom, hogy mennyire szereti ezt a fajta kényeztetést, hisz akkor nem célozgatott volna rá, én pedig nem utasítom el. Örömmel hallgatom most is sóhajait, mintha még nem elégítettem volna ki így soha. Nincs hozzá fogható férfi, ez nem is vitás, én pedig mindig apró rezdülését imádom. Megőrülök érte, nem is tudom, hogy tudtam eddig nélküle élni. Minden  porcikám egyre jobban sóvárog, hogy ne csak a számban érezzem férfiasságát, de megszakítani sem akarom a gyönyörét. Én még tudok várni, de ez neki most jár. Sok száz év van most ebbe a néhány fülledt pillanatba sűrítve.