Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Jasmine Ingram

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Hétf. Nov. 20 2017, 19:22

Hétf. Nov. 20 2017, 19:16

Hétf. Nov. 20 2017, 18:39

Vas. Nov. 19 2017, 20:42

Vas. Nov. 19 2017, 14:52

Szomb. Nov. 18 2017, 20:36

Csüt. Nov. 16 2017, 15:37

Szer. Nov. 15 2017, 23:53

Szer. Nov. 15 2017, 20:31


Share | 
 

 Olivia & Azurite

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Olivia & Azurite   Pént. Márc. 10 2017, 21:28


Shadya & Penthesilea
Surprise, i'm back! Did you miss me?

Az elmúlt napok emlékei mind összemosódtak a fejemben. Ez az egész így hetekkel az ébredésem után is olyan hihetetlennek tűnt, olyan zavarosnak, hogy bár már egy ideje ugyan benne éltem, még most sem tudtam feldolgozni ezt az óriási változást, ami a világban történt. Még mindig idegen volt számomra a legtöbb modern technológiai – abban sem voltam biztos, hogy ezt egyáltalán így nevezik – dolog, de néhány dolgot már sikerült megtanulnom erről az új világról. Például, hogy ezek a guruló fémszörnyetegek, amikben az emberek utaztak, azok az autók. És ez még csak egy új dolog volt a sok közül, amit még meg kellett volna tanulnom ahhoz, hogy boldoguljak ebben az új életben. Szerencsére akadt, aki segítsen nekem a tanulásban, én azonban a legkevésbé sem vágytam erre. A régi életemet akartam. Vissza akartam kapni azt, ami az enyém volt. Valamint válaszokat akartam. Tudni, hogyan lehetséges, hogy újra az élők között jártam. Ugyanis nem voltam bolond, arra magamtól is sikerült rájönnöm, hogy Akhilleusz kardja nem csak egy karcolást ejtett rajtam a Trójai háborúban. Aznap éjjel, az a kard véget vetett az életemnek. Most mégis itt voltam. Éltem. Egész biztos, hogy nem véletlenül. Tudni akartam, hogy miért.
A Bermuda-háromszög rejtette a kérdéseimre a választ, valamint a kulcsot a régi életem visszaszerzéséhez. Majdnem két héten keresztül kutattam, mire erre sikerült rájönnöm. Onnan pedig nem volt visszaút.
Hajtott a kíváncsiság, a ragaszkodás és valami, amit talán hiányérzetnek, honvágynak neveznék, egy belső késztetés, ami nem hagyott nyugodni és egyre csak azt sulykolta belém, hogy menjek oda, keressem meg a választ a kérdéseimre, valamint szerezzem vissza a hőn áhított életemet.
A sziget, ami a háromszög közepén nyugodott hatalmas volt és csodálatos. Emlékeztetett arra a helyre, amit régen az otthonomnak neveztem. Már a puszta látványa elegendő volt ahhoz, hogy megértsem, miért ezt a helyet választották amazonjaim a letelepedéshez. Magamba ittam az erdő látványát, mélyen beszívtam a természet illatát, ami sokkal több oxigénnel töltötte meg mellkasomat, mint a modern városok füstös levegője.
Kezdetben a part mentén sétálgattam, be-behatolva az erdő zöld sűrűjébe, bolyongva egy kicsit a természet lágy ölén, óvatosan fedezve fel a sziget rejtelmeit. Később elhagytam a partot és ahogy eljött az esti szürkület, úgy hatoltam egyre beljebb a fák között. Úgy sejtettem, hogy a sziget közepe nyújtott otthont a népemnek, így egyenesen arra vettem az irányt. Ahogy sötétség egyre inkább felütötte a fejét, úgy gyúlt egyre több fénypont az éjszakában, ám nem csak az égbolton, hanem a fák között is. Égő fáklyák szórták langymeleg fényüket, amely jelezte számomra a pontos utat. Közeledve a fényforrásokhoz, már hangokat is hallottam, ezért a lehető legóvatosabban próbáltam meg megközelíteni a várost.
Ha a szokások ennyi év elteltével sem változtak, nagyon oda kelett figyelnem, hogy egy őrszem se repítsem belém nyilat a nagy lopakodás közben.
Igazából fogalmam sem volt róla, miért kellett lopakodnom. Megtehettem volna, hogy feltartott kezekkel, megadásom jelképeként, vitetem be magamat az újdonsült vezetőjük elé. Én azonban a nehezebb utat választottam. Már csak azért is, mert nem akartam zűrzavart kelteni a hirtelen felbukkanásommal, ám a döntő érv mégis csak az volt, hogy ki akartam próbálni, vajon még mindig annyira jó voltam-e ebben, mint régen.
Talpam alatt halkan zizegett az aljnövényzet, ahogy sietősen osontam keresztül a felállított őrpontokon, majd pedig megbújva a házak árnyai között, a falakhoz tapadva folytattam utam a jelenlegi vezető szállásáig, amiről feltételeztem, hogy csak az lehet, amelyik előtt őrök álltak.
Kisebb probléma, de nem olyan, amit ne tudtam volna orvosolni. Csuklyámat mélyen az arcomba húzva, gyorsan és hangtalanul mozogtam, szinte néhány pillanat alatt ütöttem ki az őröket. Bár nem akartam komolyan bántani őket, azonban azt sem akartam, hogy tudomást szerezzenek rólam. Jobbnak láttam hát,  ha legalább egy rövid időre eszmétetlenné teszem őket. Aztán mire magukhoz térnek, már mindegy lesz.
Könnyedén léptem át a két amazon testét és mimdenféle kopogást mellőzve, benyitottam.
Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám odabenn, nem tudtam, hogy mégis mire kellett volna számítanom, egyedül abban voltam biztos, hogy ezt kell tennem.
Beléptem az ajtón, majd pedig gondosan becsuktam azt magam mögött. Ha az új királynő itt tartózkodott, egész biztosan felfigyelhetett jöttömre, a kérdés már csak az volt, hogyan fog reagálni a jelenlétemre?!
Már úgy éreztem nincs rá szükség, hogy arcom továbbra is takarásban maradjon, ezért lerántottam fejemről a csuklyát.
Azt akartam,  hogy bárki is álljon immár az amazonok élén, biztosan felismerjen.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Szer. Márc. 15 2017, 21:39


Penthiseliea & Shadya
Hetek teltek el azóta, hogy Hüppével beszéltem arról a dologról, hogy alkut kötöttem Hádésszal volt királynőnk miatt. Éreztem, hogy itt van, újra lélegzik, közöttünk jár, még pedig abból, hogy napról napra gyengébb lettem. Napról napra gyengébb, emberibb lettem, nem tudok ezzel mit kezdeni, nem tudom hogyan kellene a dolgokhoz állnom, egyszerűen érzem. Utálom ezt érezni, hogy gyengülök. Egy kereső hadjáratot indítottam el több felé  a világon, de leginkább Amerikára összpontosítottam, viszont azt nem árultam el senkinek, hogy kiről van szó. Csupán annyit mondtam, hogy egy amazon megszökött, akit meg kell büntetni. Elég ha csak ennyit tudnak. Ez is sok….
Nővérem azóta se hagy békén, tudja, hogy nem  a teljes igazságot mondtam el neki, hogy részleteket elhallgattam, ami azt illeti igen fontos részleteket. Például, hogy miért tettem azt amit. De azt még se vallhattam be neki, hogy fontos volt nekem, hogy annyira fontos volt, hogy képes lettem volna az életemet adni érte. Sőt alkut is kötöttem. Utálom őt, hogy ezt megtettem, utálom magam, hogy megtettem. Rájöttem, hogy ami halott volt az annak is kell maradnia, mindennek meg van az oka, semmi sem történik csak azért mert a sors ezt írta elő. Akik e szerint az elv szerint élik az életüket…. azok buták, nem is tudom hogyan gondolják, hogyan lehet így élni? De továbbra is fent kell tartani a látszatot, az amazonok nem neszelhetik meg, hogy gyengébb lettem, és ez napról napra csak rosszabb lesz. Hülye voltam akkor, hiszen csak az érzéseimre hagyatkoztam, a gyászt amit Pentseleiea elvesztése okozott ilyen dolgokra sarkallt. De ahogy teltek, múltak az évek, évtizedek, évszázadok, egyszerűen megfeledkeztem erről az alkuról, egyszerűen nem figyeltem oda rá. Úgy gondoltam nem is fog életbe lépni, de ahogy egyre inkább gyengültem, tudatosult bennem, hogy de egykori királynőm újra lélegzik.  Az csak ront a helyzeteken és egyre inkább idegesebb, egyre inkább kétségbeesett vagyok, hogy nem találják sehol. Egy egykori amazon csak fel kell tűnjön valahol, hiszen biztosan össze van zavarodva, és biztosan nem tudja hogy mihez kezdjen magával. Ami azt illeti az is biztos, hogy  nem is tudja hogyan került oda, ő sem tudja hogy mi történt.  De nem kergethetem őt, miután meghalt nem is tudom hogyan, de szép lassan a kezembe vettem a dolgokat. Az amazonok hallgattak rám, azt tették amit szerettem volna, harcoltak értem és velem,  így tudtam, hogy mit kellett tennem. Én lettem az új királynőjük, parancsoltam nekik, először nem akartam ezt a címet, nem akartam irányítani én csak harcolni akartam  a csatákban, ezt élveztem a legjobban. De egyik napról  a másikra történt a dolog, úgy hogy közben nem is tudtam tenni semmit sem, magával sodortak az események és mire észbe kaptam már én voltam az aki parancsolt nekik, ők pedig hűen hallgattak rám, Azóta is így van,  gondolom ha egy csata folytán én is meghalok akkor  más valaki lenne itt. De nem így történt. Tudom, hogy egyszer vissza jön hozzánk, és akkor mit kellene tennem, mit tegyek? Vissza is adnám neki, meg nem is,  de az is lehet, hogy megszerettem ezt az érzést. Adrenalinnal tölt el a tudat, ha harcolunk ha értem harcolnak, talán baj ez? Én ezt nem hiszem, szerintem ez nem gyarló dolog, és én is ezt fogom tenni. Tudom, hogy őt illetné a korona, de az is igaz, hogy ő már réges régen meghalt, így már nem övé, abban a pillanatban elvesztette, hogy Achilleusz ledöfte a kardjával, ő pedig elvérzett ott a csatamezőn. Most már azé a korona aki utána felkarolta az amazonokat. Hosszú, kegyetlen hosszú ideje tartom össze ezt az apró közösséget itt, a Bermuda háromszögben, és hidd el volt dolgom bőven ebben a mai, modernizálódott világban sokkal nehezebb volt a dolgom, mint annak idején. ha valamit el akartunk rendezni kihívtuk egymást, kard a kard ellen. természetesen mai élnek a szabályaink, itt mi uralkodunk eme apró földrészen. De a külvilágban nem, ott nem ez történik, ezért is van nehéz dolgunk most…
Lüppa egy ideje elment, így egyedül voltam itt, az ablakon bámulva kifelé gondolkodtam arról hol is lehet egykori királynőm, mit is kéne kezdenem  a helyzettel, mert hogy valamit kell ezzel tisztába voltam. Csak a mit volt a nagy kérdés, csupa nagy betűkkel. Ijedten rezzenek össze ahogy hallom, hogy csukódik a szoba ajtaja, reflexből húzom elő a csizmámba rejtett tőrt, úgy fordulok meg.  Elkerekednek a szemeim, ez ő, imádott királynőm.  Első gondolatom, hogy a nyakába ugrok. Ez nem túl amazonos tett lenne,  a szívem csak úgy dübörög a mellkasomban, félő, hogy ő is meghallja.  Majd döntök. Úgy teszek, mintha meg sem ismerném, igen ez jó taktika lesz.
-Ki vagy? Hogy jutottál be?- szólalok meg hűvösen miközben teszek egy lépést felé, azt az ötletem elvetem, hogy hívom az őrséget. Még nem.

music: valami ● notes: sok szeretettel     ● words: xxx ● ©️
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Szomb. Márc. 18 2017, 13:05


Shadya & Penthesilea
Surprise, i'm back! Did you miss me?

Fogalmam sem volt róla, hogy egész pontosan mit akartam. Az életemet? Igen. De ötletem sem volt, hogyan szerezhetném vissza. Igaz, volt egy elképzelésem. Úgy gondoltam, ha egyszerűen felkeresem a népem és megmutogatom nekik magam, hogy „igen, itt vagyok, élek!”, akkor majd minden a helyére zökken. De persze nem voltam naiv, tudtam, hogy a dolgok sosem működhetnek ilyen egyszerűen. Biztos voltam benne, hogy a megmaradt amazonok új vezetőt választottak maguknak, vagy ha nem is választották, valakinek akkor is vezetnie kellett őket. Valakinek ki kellett állnia értük. Valakinek… vigyáznia kellett rájuk és felelnie értük. Csak remélni tudtam, hogy ez olyan személy lehetett, aki méltó volt az amazonok vezetésére. És annak ellenére, hogy ezt reméltem, egy részem mégis szerette volna, ha valaki olyannal találom szemben magam, aki alkalmatlannak bizonyul erre a szerepre. Talán csak azért, mert akkor valamivel könnyebb dolgom lenne visszakövetelni a pozíciót és nem nehéz szívvel párviadalra hívni, hogy életét kiontva visszaszerezzem, ami nekem jár.
De persze megint előre szaladtam gondolatban. Egyelőre még az sem volt biztos, hogy egyáltalán alkalmas lennék-e újra királynőjüknek, vagy, hogy akarják-e, hogy megint én vezessem őket.
Akartam a trónt, és bármit megtettem volna érte. Azonban számomra az is fontos volt, hogy az embereim mit akartak. Hiszen ők voltak a családom, a leszármazottaim, a vérvonalam, a mindenem. Nem hagyhattam figyelmen kívül az akaratuk. Soha nem is hagytam, soha nem is fogom.
Ezért sem tudtam, hogy mit akartam jelenleg elérni azzal, hogy belopakodtam a városba, hogy kiütve az őröket bejuthassak az új királynőhöz. Látni akartam. Ez tény. De hogy az után mi lesz? Még számomra is rejtély. Egyszerűen csak tudni akartam ki ő és tudatni vele, hogy bizony én is itt vagyok.
Mintha már csak ezzel is arra ösztönözhettem volna, hogy önkéntesen szolgáltassa vissza a trónomat. Persze tudtam, hogy ez butaság, egy igazi amazon sem válna meg harc nélkül attól, amit már megszerzett. Én valamiért mégis reménykedtem benne, hogy ez úttal nem kell vért ontanom. Nem mintha ellenemre lett volna, csak nem szívesen vetettem volna véget egy olyan amazon életének, aki egészen ez idáig vezette a népemet. Ez egy ördögi kör.
Bent voltam. Ez eddig jó. Na de hogyan tovább? Elvégre nem volt kész tervem. Nem tudtam, hogy vajon nekem kellene-e felfedező útra indulnom a lakrészén, hogy megtaláljam a jelenlegi királynőt, vagy inkább hagynom kellene, hogy ő találjon én rám. Elvégre, biztos voltam benne, hogy meghallott és, hogy megtalálna. A kérdés már csak az volt, hogy melyik esetben fogadott volna barátságosabban.
Azonban időm sem volt kitalálni, hogy mit kellene tennem, épphogy csak levetettem fejemről a csuklyát, már fel is csendült a vezető hangja. Egy szörnyen ismerős hang, aminek hallatán megborzongtam.
Lassan fordítottam a hang irányába a fejemet. Tekintetemmel azonnal megtalálva a forrást, egy röpke pillanatra elidőztem a látványban. Nem számítottam rá. Bár számíthattam volna. Shadya nagyszerű amazonom volt az uralkodásom alatt, az egyik kedvencem, akire mindig is számíthattam. Gondolhattam volna, ha valakinek, akkor neki sikerül egyben tartania a népünket. Most mégis meglepett, hogy ő állt velem szemben.
- Arra nem lesz szükség – böktem fejemmel a kezében tartott tőr irányába. Nem akartam harcolni, nem azért jöttem, hogy az életére törjek, így semmi szükségét nem láttam, hogy megvillantsuk fegyvereinket.
- Ne mondd, hogy nem ismered meg a volt királynődet, Shadya – a hangom érzelemmentesen csengett, arcvonásaim sem tükrözhettek különösebben érzelmeket. Már réges-régen megtanultam hogyan rejtsem el azt a kis maradékot is, ami még maradt bennem, és nem szándékoztam leleplezni magam azzal, hogy hagyom kiülni meglepettségemet és enyhe örömömet azzal kapcsolatban, hogy újra láttam.
- Leütöttem az őröket – válaszolom, mintha csak valami lényegtelen apróságról lenne szó, ezzel pedig nem csak a hangosan feltett kérdésére feleltem, hanem egyértelmű célzást kapott arra is, hogy felesleges lenne az őreit hívatnia, úgysem jönnének.
Közelebb léptem a lányhoz, aztán lassan ellépdelve mellette, körbejártam őt, alaposan szemügyre véve minden egyes vonását, változást és ismerős vonásokat keresve rajta. Végül megállapodtam vele szemben, halvány, alig észrevehető mosolyra húztam ajkaim.
- Szóval te lennél az új királynő? Szép pozíció, minden elismerésem – biccentettem, ténylegesen is elismerve őt és a jelenlegi pozícióját, azonban még mielőtt azt feltételezhetné, hogy csak azért jöttem, hogy kiüssem őt a nyeregből és visszakapaszkodjam a trónra, gyorsan megelőzöm őt a beszédben. – Bocsáss meg nekem, amiért így rád törtem, azonban jobbnak láttam, ha az amazonok nem vesznek tudomást a visszatérésemről, egyelőre. Azért jöttem, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre és abban reménykedtem, hogy talán te, mint jelenlegi vezető, tudsz majd nekem ebben segíteni…

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Szomb. Márc. 25 2017, 22:54


Penthiseliea & Shadya
Meglepődöm. Ez túl gyors a számomra, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kénytelen leszek szembenézni a helyzettel. illetve pontosítva az a helyzet, hogy nem akarok szembe nézni vele. Amikor megjelenik a szemed előtt, erőszakosan tudtodra adva, hogy de igen is foglalkoznod kell egy helyzettel, akkor nem mehetsz el mellette. Ujjaim szorítják a tőrt, oly annyira, hogy ujjbegyeim kifehérednek, érzem ahogy a hideg fém a húsomba vág. Jáde zöld íriszeim lassan futnak végig egykori királynőm körvonalán. Gesztenye barna fürtjein, gyönyörű arcán, nefelejcskék szemein, telt ajkain, formás idomain, mit a csuklya alatt rejt. Eddig azt kívántam, hogy Lüppa minél hamarabb érjen vissza, de most már inkább azt kívánnom, hogy később térjen vissza. Képtelen vagyok megszólalni, eszembe jutnak azok a pillanatok amikor még élt.
Már egészen kicsi koromtól kezdve fogtam kardot, az amazonokat úgy nevelik, harcra készen, hogy gyilkoljanak, háborúzzanak. Apámról sosem tudtam semmit, még a nevét sem, nem is volt fontos sohasem. Hiszen csak annyi érdeme volt, annyi joga, hogy megtermékenyítse anyát. Gyanítom utána kivégezték. Számomra nem több, csupán egy arc nélküli, név nélküli valaki, akinek köszönhetem az életem. Bár nem éreztem köszönetet soha, inkább csak ez természetes, szükséges dolog, ami szükséges fajunk fen maradásához. Anyám viszont sajnos hamar meghalt, még egy éves sem voltam, amikor az egyik csatában életét vesztette. Penthiseliea volt az aki kiképzett a harcra, a csatára, ő tanított meg arra is, hogy csak a kard által lehet tisztességesen küzdeni. Valamint arra, hogy csak akkor harcoljak az ellenféllel, ha legalább olyan erős, mint én. Hiszen ha egy gyenge embert győzök le, az csak az én gyengeségemet jelzi, az nem győzelem, sokkal inkább veszteség. Emlékszem amikor először mehettem harcolni tizenhat éves voltam. Mindenkinek azt magyaráztam, hogy már vagyok olyan profi, erős, és gyakorlott, hogy mehessek. De senki nem hitt nekem, legfőképp a királynő, mindenki azt mondogatta, hogy még gyerek vagyok ehhez. Aztán megelégelte, és felajánlotta, mutassam meg, hogy tényleg jó vagyok, akkor az oldalán harcolhatok a királynőnek. Ez is csak egy edzésnek tűnt, hiszen mindennap szoktunk legalább négy órát, de tudtam többről van szó. Ha nem vagyok elég jó, húsz éves koromig szóba sem hozhatom a dolgot. Így hát kardot ragadtam, be akartam bizonyítani neki, hogy vagyok elég érett, hogy megtanított remekül, most már csak annyi dolga van, hogy rábólintson. Bemutattam minden olyan helyzetet, amit tanított, hogy hogyan kell támadni, megvédeni magam, mindent úgy csináltam ahogy ő mondta. Olyan jó nem lehetek, mint ő, hiszen ő mégis csak a királynő, de hasonló igen. Azt akartam, hogy érdemesnek találjon arra, amazonnak születtem, hogy harcos vér csörgedezik az ereimben. Nehezen, de sikerült rá vennem. Az volt életem legboldogabb napja. A legrosszabb amikor meghalt, amikor Achilles kardja keményen döfte át a mellkasát, nem akartam hinni a szememnek. Úgy éreztem a szívem szilánkokra törik, hogy vele együtt halok meg én is, a lelkem biztosan. Hosszú hetekig nem voltam hajlandó kimenni a sátramból sem. Senki sem mert hozzám szólni, hajtott a bosszúvágyam, a gyász, a fájdalom, megmérgezett, mindenre hajlandó voltam, hogy vissza kapjam. Kétségbeesetté váltam. Űztem a harcot, a halált kívántam, a legveszélyesebb helyzetekbe kevertem magam, csak, hogy harcolhassak, az amazonok elkezdtek felnézni rám, követni. Meghalt a királynő, kellett egy vezető, egy másik királynő. Lüppa addig mondogatta, hogy mire észbe kaptam már én voltam az újabb királynő, nem akartam, de megtörtént. Közben találkoztam Hádésszal is, alkut kötöttem vele, ha egyszer vissza kapom őt, újra élhet, akkor lemondok amazonképességeimről. Nos, nem tudom, hogy ez neki miért is érte meg, de nekem nagyon, a szívem ujjongva várta a pillanatot, hogy életre keljen, hogy bevallhassam neki azt amit nem volt alkalmam: ő jelentette nekem mindent. De ahogy múlt az idő, teltek az évszázadok szép lassan elfelejtettem, szívem lassan bele nyugodott. Nem gondoltam, hogy Hádész beváltja az alkunkat, abban a reményben vezettem a népemet, a népünket, hogy az alvilág istene is megfeledkezett az alkunkról. Egészen pár héttel ezelőttig, mikor elkezdtek jelentkezni a tünetek. Világossá vált számomra, hogy újra él, bemeséltem magamnak, hogy már nem jelent semmit a számomra. Csupán egy volt királynőmet, ki meghalt egykoron, réges rég. Évszázadokkal ezelőtt. De a szívünket nem csaphatjuk be, ez ma teljesen nyilvánvalóvá vált. Hánynom kell magamtól, az a húsdarab a mellkasom csontjainak börtönében úgy viselkedik, mint egy naiv, szerelmes fiatal szív. De ha ráhallgatnék akkor nem lennék amazon, legalábbis nem jó, akkor nem vezethettem volna őket Penthiseliea halála után oly hosszú ideje.
A kezemben lévő tőrre pillantok, majd újra az arcára, az egyik felem eltenné a tőrt, de a kezemben hagyom, csupán leengedem magam mellé. Elővigyázatosságból.
-Pentshileiea?—kérdezek vissza hihetetlenül, megrökönyödve, játszva a szerepemet, mit sem vesztet szépségéből, sőt ha lehet még gyönyörűbb, mint egykoron. Csupán felvonom az egyik szemöldökömet válaszát hallva, mit ki nem mondott kérdésemre felelt. Azért jutott be ilyen könnyen, na nem mintha ez sokáig gondot okozott volna neki. Várom a pillanatot, hogy vérmes szemekkel rántsa elő a kardját, vágja ki a szívem, hogy újra a trónjára ülhessen. De nem történik meg, nem értem az okát. Majd szinte meglepődve hallom szavait, arcom semmitmondó és közönyös, ahogy hallgatom őt. Közelebb lép, eljátszom a gondolattal, hogy hátrálok, de legyőzöm ezt. Körbe jár lassan, vajon mit akar, csak ez kattog a fejemben, semmi másra nem tudok gondolni. Miért nem támad rám?
Felvont szemöldökkel hallgatom dicsérő szavait, nem tudom valóban bóknak szánta, vagy csak játszik velem. Mielőtt válaszolhatnék gyorsan folytatja, még szét nyitni sincs időm.
-Te halott vagy,- jegyzem meg csöndesen, nem bántó hangsúlyban,- láttam maikor Achillés megölt, mégis… hogyan lehetsz itt? –kérdezem tőle ahogy újfent rápillantok. Haha. Jó móka. Az biztos, hogy nem fogom bevallani neki, hogy szerelmes vagyok… voltam belé, nem bírtam elviselni a hiányát és alkut kötöttem.
-Csak megtörtént.- mondom neki célozva, hogy hogyan lettem királynő, lassan leteszem a tőrt az asztalra, az egyik szekrényhez lépek veszek ki egy kancsó bort, két poharat.
-Higgyem el, hogy csak a kérdések érdekelnek? Miért gondolod, hogy én tudok segíteni ebben, hogyan ? Nem vagyok boszorkány, varázserővel.- mosolygok lágyan, majd töltök neki is, és magamnak is, az egyik poharat át nyújtom neki.
-De ha így gondolod… természetesen segítek amiben tudok,- emelem fel a poharat,- visszatérésedre, bár nem tudjuk, hogyan, miért. – jegyzem meg.

music: valami ● notes: sok szeretettel     ● words: xxx ● ©️
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Csüt. Ápr. 13 2017, 20:09


Shadya & Penthesilea
Surprise, i'm back! Did you miss me?

Volt valami varázslatos a váratlan újratalálkozásokban. Valami, ami örömmel töltötte el megfeketedett lelkemet és megdobogtatta kővé dermedt szívemet.
Nem számítottam rá, hogy ilyen hatással lesz rám. Nem gondoltam volna, hogy a látványa, az, hogy újra látom szép vonásait, gyengédséggel töltenek majd el. Magamnak is nehezemre esett bevallani, de hiányzott. Hiányzott ő, hiányzott a többi amazon, az otthonom, az életem. Az életem, ami most úgy éreztem, hogy teljesen üres maradt volna, ha más állna itt velem szemben. De nem más volt itt, hanem ő. Ő, aki egy volt a kedvenceim közül. Akire támaszkodhattam. Akiben megbíztam. Akivel törődtem.
A tudat, hogy életben volt, hogy nem veszítettem el, valami ismeretlen, kellemes érzéssel töltött el. Mindazonáltal, keserű ízt hagyott maga után a számban. Nem örülhettem neki teljes szívemből, mert látványa mit sem változtatott azon, amit el akartam érni. Shadya pedig bizonyos értelemben az utamban állt mindabban, amit akartam.
Figyeltem, ahogy leereszti a tőrét. Okos lány. Én sem bíztam volna meg saját magamban. Ám jelen helyzetben valóban semmi szüksége nem lett volna fegyverre. Nem az volt a szándékom, hogy felfordulást okozzak és itt helyben, erőszakkal visszavegyem a címemet. Volt még időm. Nem siettem. Ráadásul előtte amúgy sem ártott volna felvilágosítást szereznem mindarról, ami a népünkkel történt, mialatt én az alvilágban tengődtem. Mert így, szinte tudatlanul, halvány elképzelésekkel, magam sem láttam értelmét, hogy visszaszerezzem uralkodói rangomat.
Felismert, ezt előbb láttam a szemeiben, minthogy kimondta volna a nevemet. Apró mosolyt küldtem felé válaszul, mielőtt lassan körbejártam volna, hogy közelebbről, alaposan is szemügyre vegyem. Üdítően hat rám a látványa, hogy ilyen erősnek és magabiztosnak látom, azt jelenti, hogy biztos kezekbe került a hagyatékom. Büszke voltam rá, ennek pedig hangot is adtam, ha komolyan vette elismerésem, ha nem. Ez tény volt, és valamiért azt akartam, hogy tudjon róla.
Nevetéshez hasonló hang szakadt fel belőlem arra a kijelentésre, hogy halott lennék. Hát igen...
- Annak kellene lennem, tudom - arcom mosolygósból, ismét komolyra vált, ahogy feleleveníti a csatamezőn történteket. De most már legalább biztos voltam benne, hogy valóban úgy estem el, ahogy méltó egy igaz amazonhoz. - Fogalmam sincs, hogy miért vagyok mégis életben - tanácstalanul ingattam a fejem, közben egy pillanatra sem vettem le hű amazonomról a tekintetem. Volt valami benne, a kérdése mögött, a szemében... Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi volt az, de gyanakodást ébresztett bennem, úgy gondoltam, hogy jobb lesz rá odafigyelni.
Annyiban hagytam kijelentését, ami nyilvánvalóan a királynőségre vonatkozott. Ő ezt mondta, de én tudtam, hogy a dolgok nem szoktak csak úgy megtörténni, mindig van valami ok, amit lehet sosem veszünk észre, de ettől még ott van. Ettől még ugyanúgy büszkévé tett.
Figyeltem, ahogy lassan leteszi a tőrt és előszedi a bort és a poharakat. Kíváncsian vártam, hogy ez az egész, ez a beszélgetés, vajon hová vezet majd el. Csüngtem a szavain, s ahogy hallgattam, az a kellemetlen érzés is növekedett bennem, ami azt súgta valami nem stimmel. Mintha nem mondott volna el valamit. Ebben pedig akkor váltam teljesen biztossá, amikor az utolsó hang elhagyta a száját.
Ennek ellenére én is megemeltem a poharam a köszöntőre, s miután egy nagy kortyot is leittam belőle, szépen visszatérhetek a lényegre.
- Ha hiszed, ha nem, jelenleg semmi sem érdekel jobban, minthogy választ kapjak a kérdéseimre. Nem feltétlenül a visszatérésemmel kapcsolatosakra - sokat mondó pillantással néztem rá, még egy halvány mosolyt is engedélyeztem magamnak. - Tudod, akárhogy is szemlélem a dolgokat, úgy vettem észre, a világ hatalmas változáson ment keresztül, Trója óta. Én pedig rengeteget kihagytam amíg... nos... - nem igazán tudtam, hogyan fejezhetném ki magam, így csak a pillantásommal próbáltam kifejezni magam. Úgyis tudja, mire gondolok. - A lényeg, hogy a tudásom hiányos ezt az új világot illetően. A legtöbb dolog odakint, távol ettől a szigettől számomra idegen. Te például tudtad, hogy azok a guruló fémdobozok, amiben az emberek utaznak, azok autók? - hitetlenkedve és mégis őszinte csodálattal beszéltem erről az újdonságról. Még mindig lenyűgözőnek találtam azt a rengeteg új találmányt, amit az emberek alkottak. S bár én nem láttam magamat kívülről, biztos voltam benne, hogy izgatott csillogás bújt meg a tekintetemben. - Elkalandoztam - ráztam meg a fejem - Arra akarok kilyukadni, hogy szeretném tudni mi történt a népünkkel a csata után. Hogy kerültetek erre a szigetre? Na és hol vannak a többiek? Lehet, hogy sokáig voltam halott, de ennél azért jóval több főt számolt az amazonok népe... - zúdítottam rá a kérdéseimet. Utáltam magam érte, amiért ezúttal én szorultam a segítségére. Igazából, hogy pont az ő segítségét kértem, még nem is ütött annyira szíven, mintha valaki olyanét kellett volna kérnem, akiben előtte sosem volt ekkora bizalmam. Az, hogy Shadya állt előttem, sokban megkönnyítette a dolgokat, de bizonyos szinten meg is nehezítette azokat. Még mindig kettős érzésekkel küzdöttem. És még mindig nem voltam benne egészen biztos, hogyan fogok ez után lépni.  

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Szer. Május 10 2017, 21:07


Penthiseliea & Shadya
Nem gondoltam volna, hogy újra látom őt. Pedig, ami azt illeti ez benne volt a pakliban, amikor Hádésszal alkut kötöttem ezért tettem, hogy újra élhessen ő. Amikor a szemem láttára halt meg, akkor úgy éreztem, mintha a szívemet kitépte volna, azt is magával vitte volna az alvilágba. Nem hittem, hogy valaha beforr a sebe, nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos volt nekem. De ahogy teltek az évszázadok egyszerűen elfeledkeztem arról mit tettem annak idején. Miért is ne feledkezhettem volna el róla, hiszen annyi minden történt, én csak vártam, hogy bekövetkezzen az amit természetesen nem akartam. Sok mindent nem akartam a halála után, ami aztán mégis megtörtént. Kezdve azzal, hogy királynő lett belőlem. Nem vágytam én ilyen babérokra, sőt azt sem akartam, hogy az amazonok kövessenek engem, csupán megtörtént az egész. Látták milyen keményen, szenvedélyesen harcolok, holott engem csak a bosszúvágy, a halálvágy hajtott, a legveszélyesebb helyzetekbe sodortam magam, a halál szélére. Mire észbe kaptam testvérem már arra emlékeztet, hogy követnek engem, hogy kell nekik valaki aki irányt mutat nekik. Nem lehetett bárki a vezérük, nem tudtam volna elviselni, hogy bárki egykori királynőm trónjára üljön, így inkább elvállaltam a feladatot. De vajon helyesen tettem? Azóta sok minden változott, a világ is, és én is. Azóta jobban össze kell tartani a fajunkat, sokkal nehezebb dolog, mint réges rég, hiszen ez egy gépesített, modernizálódott világ lett. A külvilág, a halandók személyben,(már amelyik tud rólunk) nem jelentünk mást csupán egy megfeledkezett, erőszakos, barbár kis csoportot. De én tudom, hogy nem így van, több évszázados munkám van abban, hogy nem haltunk ki, hogy sikerült fent tartanunk a látszatot. Természetesen lemorzsolódtak tőlünk, vannak amazonok, akik inkább beálltak ebbe a modern, női jogokért harcoló világba, és csupán a temperamentumukból látszik az, hogy kik ők valójában, sok ilyen akad, de akik maradtak azokat vasakarattal irányítom. Volt, hogy vadászoknak mondó halandók támadtak meg, ki akartak irtani minket, mondanom sem kell, hogy még egy csont darabot sem hagytam egyikőjükből sem.
Továbbra is szorongatom a tőrt, mit egykor tőle kaptam, a szívem azt súgja, hogy fátylat a múltra, mindenre, de óvatosnak kell lennem. Lássuk be, nem áll túl fényesen a szénám, tekintve hogy halott királynőm nekem köszönhetően él, és most itt van, nem hiszem, hogy nem akarja átvenni a helyem. Cöhh!
Nem játszhattam sokáig, hogy nem ismerem fel, nem is láttam sok értelmét, veszek egy mély levegőt, a mellkasom felemelkedik, majd lesüllyed, érzem kellemes illatának esszenciáját, legszívesebben megszagolnám bársonyos bőrét. majd látom íriszeiben, hogy dicsérő szavait mennyire komolyan is gondolja, de nem tudok ezzel mit kezdeni, hiszen mindketten tudjuk mi lesz ennek a végeredménye. Akármennyire is fontos volt nekem, és ami azt illeti mai is fontos, nem fogom átadni neki azt amiért hosszú ideje harcoltam, küzdöttem.
-Nekem sincs fogalmam,- szólalok meg egy pillanat után, majd megköszörültem a hangom,- úgy értem, hogy nem is hallottam ilyenről, és ha újra életben vagy, miért most kerültél elé, úgy értem mióta meghaltál több évezred telt el. Mi történhetett?- billentem oldalra a fejemet. természetesen, nálam senki jobban nem tudhatja mennyire is idióta voltam, és… talán szerelmes. Ezzel senki sincs tisztában, én magam is csak a halála után vettem észre. Lüppé talán sejtett valamit, de ő is inkább csak azt, hogy nekem fontos volt, talán az amazonok közül nekem a legjobban. Óvatosabban kell viselkednem, nem jöhet rá arra, hogy én tudom az igazat, hogy nekem köszönheti az életét. Meg kell játszanom a tudatlant, mindenki előtt, éppen elég, hogy Lüppé tisztában van a dolgokkal, sőt már sok is. Már most megbántam, hogy egy gyenge pillanatomban panaszkodtam neki, de jobb lett volna, ha nem teszem. Hiszen egy titok csak addig marad titok két ember között, ha az egyik halott. Ez pedig nem egy kis semmiség, az évek alatt megkeményedtem, de néha magányossá válok, amikor nagyon hiányzik az én Pentshiselieám.
Még egyet kortyolok a borból, majd leteszem az asztalra a tőr mellé, úgy látom arra tényleg nem lesz semmi szükség most, de jobb az elővigyázatosság.
-Oké, mi érdekel még a feltámadásodon kívül, talán pár kérdésedre tudok választ adni,- viszonzom a mosolyát egy apróval én is, majd a mosolyom egyre jobban terül szét az arcomon, igen értem mire gondol. Bár ez neki más, hiszen én láttam a világ fejlődését fokozatosan, míg ő csak bele csöppent, azt hiszem ez sokkal furcsább, ijesztőbb lehet.
-Az autókon kívül, még van sok furcsa találmány, érdekesek is akadnak. Előfordult, hogy el kellett hagynom a szigetet, és kimenni oda, de nem tetszett egyáltalán. Az emberiség hátrányára változott, azt mondják emberségesebbek lettek, barbárnak mondanak minket, holott képesek egy bombával egy egész várost felemészteni.- szólalok meg csöndes hangon.
Újra felemelem a poharam, és egy embereset kortyolok, halkan teszem vissza a helyére, elfordulok tőle, kezeimet mellkasom előtt keresztbe fonom, ahogy a földig érő ablak elé lépek. Kibámulok rajta, le a fajunkra, ahogy nyüzsögnek lent, miközben alig hallható a hangom.
-Miután megöltek, kétségbeesés lett úrrá az amazonokon, egyértelmű volt, hogy valakinek át kell vennie az irányítást. Engem nem érdekelt semmi, csak, hogy megöljem a gyilkosod, egyre keményebb, veszélyesebb, erőszakosabb csatába keveredtem, az amazonok elkezdtek követni, hallgatni rám. Ezt nem akartam, de mire feltűnt volna én lettem a királynő. Teltek az évszázadok, évezredek, a világ fejlődni kezdett, a görög mitikus lényekről, a természetfelettiről megfeledkezett. De volt egy titkos csoport aki tudott róluk, elkezdték üldözni őket, nem akartam, hogy fellazuljon a népünk. Útnak indultunk, ez kellően veszélyes hely a számukra, és mindenki számára, hogy ide akarjon jönni. Néhányukból példát statuáltam. De voltak amazonok akik nem akartak már így élni, ők beolvadtak, gondolom lett leszármazottjuk,amíg nem veszélyeztetik a fajunkat nem foglalkozunk velük, sokan meg is haltak, de akik elmentek önszántukból nem jöhetnek már vissza. –mikor szembe fordulok vele már nem látszik az arcomon az a keménység amiért küzdenem kellett, így elmesélve nem hangzik rossznak, de néha nagyon is az volt.
-És hogyan tervezted az egész dolgot, nem akarod, hogy tudomást szerezzenek rólad, de egy új jövevény érkezése mindenkinek szemet szúr, vagy a hálótermemben akarsz lenni?- kérdezem tőle kíváncsian.


music: valami ● notes: sok szeretettel     ● words: xxx ● ©️
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   Csüt. Jún. 15 2017, 00:08


Shadya & Penthesilea
Surprise, i'm back! Did you miss me?

Őrület volt ez az egész. Teljesen szürreális. Az, hogy itt álltam, lélegeztem, hús és vér voltam… ennek nem kellett volna így lennie. Már nagyon, de nagyon régen békében kellene nyugodnom mélyen a föld alatt, a lelkemnek végső megnyugvásra kellett volna térnie. De még mindig itt voltam. És még magamnak is féltem bevallani, hogy minden nap attól rettegtem egy kicsit, hogy ez csak egy véletlen, vagy valami rossz tréfa és bármikor véget érhet. Attól rettegtem, hogy egy este lehunyom a szemem és sosem ébredek fel többé. Nem, nem a halál volt az, ami megrémisztett. A halál csendes, hűvös, mégis olyan nyugodt. Az rémisztett meg, hogy talán nem lesz elég időm saját magamnak is bevallani az érzéseimet, hogy nem lesz időm megjavítani azt, ami széthullott, hogy nem láthatom újra egységben tündökölni az amazonok büszke népét. Ezt más talán nevetséges félelemnek gondolná, de egy olyan embernek, aki nem ismert mást az életében, csak a harcot, csak a bajtársait, csak a népét, húsát és vérét… annak más félelme nem igen lehet.
Igyekeztem elnyomni ezt a félelmet magamban. Oda a többi érzelem mellé, amiket mélyre eltemettem magamban. Ez egészen addig sikerült is, amíg újra fel nem emlegették ezt a témát. Mint most.
Most őrült módjára rohamoztak meg ezzel kapcsolatban az érzelmek. Zavarodott voltam, féltem, nem tudtam, hogy kiben bízhatok és kiben nem. Még a saját véremben sem bíztam. Egyszerűen nem tudtam megbízni Shadyaban sem. Volt valami… valami a szavaiban, a tekintetében, ami arról árulkodott, hogy sokkal többet tud, mint amennyit most elmond. Ennek ellenére nem püföltem tovább ezt a témát. Nem akartam. Mert hittem benne, ha tudna valamit, elmondaná. Vakon bíztam abban, hogy ér még annyit a hűség, mint a múlt századokban, és számíthatok rá.
- Nem tudom, mi történt. De biztos vagyok benne, hogy okkal vagyok itt. Én pedig ki fogom deríteni, hogy mi ez az ok – határozott voltam, már-már hajthatatlan ezzel kapcsolatban. Ez egy ígéret volt, amit mindenképpen be akartam tartani, bármire is derüljön fény a végén.
Kimondottan jól esett a bor. Szükségem volt rá. Nem is tudtam, hogy mennyire, amíg bele nem kortyoltam és újra a számba nem robbant minden aromája, magával sodorva minden emlékét annak, amit ez az íz jelentett számomra. A vacsorákat amazonjaim körében, a győzelmi koccintásokat… Hiányzott. Pokolian. S most már holt biztossá vált, hogy megint a részese akarok lenni ennek az életnek. Ahhoz pedig tudásra volt szükségem. Olyan tudásra, amit csak Shadyatól szerezhettem meg.
Minden figyelmem az amazonnak szenteltem. Csüngtem minden egyes szaván, ittam magamba a szavait, s ahogy egyre többet hallottam az új világról, a csodálatom egyszeriben semmivé lett iránta és inkább csalódottságot éreztem. Nem tudom miért. Nem is ismertem igazán ezt a világot, de amit eddig láttam belőle… nekem tetszett. Persze furcsa volt, nagyon furcsa, de érdekes és izgalmas is. Viszont most, hogy láttam Shadya arcán, s hallottam a hangján mit érezhet azokkal a bombákkal és pusztítással kapcsolatban… már nem is akartam annyira megismerni az új dolgokat.
Nem szólaltam meg, csak néztem, ahogy a lány iszik egy újabb kortyot, és az ablaka elé sétál. Én is ledöntöttem egy keveset az italból, s szótlanul vártam, hogy Shadya újra megszólaljon.
Eddig elképzelni sem tudtam, hogyan maradhattak életben az amazonjaim, hogyan tudtak ennyi ideig együtt maradni és átvészelni a körülöttük lévő változást. Most, hogy hallottam a történetet, fájdalmat éreztem. Úgy éreztem, hogy a szívem meghasad a népem története hallatán, s magamat hibáztattam, amiért nem lehettem itt, hogy segítsek nekik átvészelni ezt a korszakot. De egyben hálát is éreztem, amiért Shadya ilyen tökéletesen a gondjukat viselte.
Közelebb akartam menni hozzá, a vállára akartam tenni a kezem, meg akartam ölelni, magamhoz szorítani, hogy kifejezzem együttérzésem és hálám. De egyszerűen nem tudtam megtenni. Abban sem voltam biztos, hogy ő akarná-e, vagy csak eltaszítana magától. Lehet, hogy féltem a reakciójától?
Ezért csak ennyit mondtam:
- Hálás vagyok, amiért megosztottad velem a történeteteket. Nem lehetett könnyű, büszke vagyok rá, hogy mégis ennyien maradtatok, hogy egyben tartottad és megóvtad a népünk.
Nem igazán tudtam, most hogyan tovább, mi mást mondhatnék. Ezért kiürítettem a poharam, s azt gondosan visszahelyeztem az asztalra. Hálás voltam, amiért Ő szólalt meg előbb. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy osztozzam vele a hálótermén, de nem tartottam jó ötletnek maradni.
- Igazán nagyra értékelem ezt a kedves fogadtatást, a bort és a segítségedet, de nem hiszem, hogy maradnom kellene. Ahogy mondtad, észrevennék a jelenlétem, de én még nem állok készen felfedni magam előttük – sóhajtottam – Az igazság, hogy nem tudom, mit kellene tennem. Életemben először elveszettnek érzem magam – megnyíltam neki. Hogy miért? Nem tudom. Talán csak a bor miatt, rég volt, hogy utoljára ittam. De az is lehet, hogy szimplán csak bízni akartam benne. Hiszen ki másban bízhattam volna??




Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Olivia & Azurite   

Vissza az elejére Go down
 
Olivia & Azurite
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: Amerika más részei-
Ugrás: