Claw our way up their system
Repeating simple phrases, someone holy insisted, I want the markings made on my skin to mean something to me again

HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
welcome
we are ancients' haven

Az istenek évszázadok óta békében élnek egymással. Nem volt ez mindig így, mielőtt 1220-ban az Istenek Tanácsa létrejött volna, a görög istenek gyakran piszkálták, csatáztak a skandináv istenekkel, az egyiptomiak próbáltak ebből kimaradni, ám Széth úgy gondolta, hogy remek alkalom átvenni a hatalmat, az összes isten felett. Ebben volt társa is, a csalás istene Loki, valamint Árész, mert az utóbbi kedvelte a vérengzést, az pedig hatalmas pusztítással járt volna, ha a három hatalom egymásnak feszül. Ám az egyiptomi isten türelmetlensége miatt hamarabb mért csapást a tanácskozókra, mint az eltervezett időpont. El is bukott a kísérlete, hogy megöli a Tanács fejeit. Persze, a cinkostársait is bemártotta, Árész büntetése hasonló lett, mint Prométheuszé, csak a háborúmániást a világ leghidegebb pontjához láncolták, Héphaisztosz nagyon élvezte a dolgot. Széthet megfosztották a hatalmától, csupán a halhatatlansága maradt meg, egészen addig, amíg be nem bizonyítja, hogy méltó a visszakapására. A triumvirátusból a legjobban Loki járt, vele nem tettek semmit, egyszerűen nem tudták rábizonyítani, hogy valóban benne lett volna a keze az összeesküvésben. Persze, ez nem azt jelenti, hogy megúszta, lehetséges, a két másik isten bosszút forral ellene. Szerencsére a főistenek megegyeztek abban, hogy hol telepednek le. Szétosztották maguk között a világot, sőt az Alvilágban is sikerült megegyezésre jutni. Azóta a béke tartós, vannak rebellisek, akik próbálják a szárnyukat bontogatni, rendszerint le is törik nekik.
log in
welcome back darling

Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
multikapu
Lépj át egy más énedhez!

Név:

Jelszó:



chatbox
at last... drama!

they're here
they are our babies

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (44 fő) Pént. Márc. 03 2017, 20:52-kor volt itt.
last posts
did you get one?

Kedd Szept. 19 2017, 18:02

Kedd Szept. 19 2017, 14:30

Kedd Szept. 19 2017, 14:21

Kedd Szept. 19 2017, 14:11

Hétf. Szept. 18 2017, 22:02

Vas. Szept. 17 2017, 20:30

Vas. Szept. 17 2017, 20:10

Vas. Szept. 17 2017, 19:39


Share | 
 

 dancing on the finest line

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

⌲ Hozzászólások :
57
⌲ Tartózkodási hely :
változó
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 06.

TémanyitásTárgy: dancing on the finest line   Kedd Márc. 14 2017, 22:22

Barclay & Luciel
we can skydive, free fall
Luciel Hae-jin Fell fázott.
A hideg, vihart ígérő szél a csontjáig mart, ahogy a Hudson folyó partján, sietős léptekkel szlalomozott az elhaladó emberek között, elfagyott, karcsú ujjaiban szorongatva a jobb napokat is látott telefonját. Üzenetre várt; hiszen már legalább negyvenhét perc eltelt azóta, hogy elküldte az utolsót Barclay Farran Fowler-nek, aki még a legszebb szavakkal élve is baszott válaszolni neki. Igaz, megszokta ezt már tőle;egy ideje rájött már, hogy talán túl közvetlenül közöl vele olyan dolgokat, amikre skandináv Jézus nem feltétlenül lenne kíváncsi, például a szexuális életének még legapróbb, mocskos részleteit is, vagy afféle random információfoszlányokat, hogy lehet úgy kibelezni és preparálni egy döglött macskát, hogy ne legyen minden vér-, és dögszagú. Csak idővel jött rá, hogy ami neki mindennapi kenyere, az drága lakótársának erősen traumatikus átélés volt, valami olyan, amit minden bizonnyal senkinek sem kívánt... Mert senkinek sem kívánt.
Még anyja, maga Anubis sem viselte volna ezeket rezzenéstelen arccal; nem, mintha valaha is próbált volna vele ilyeneket közölni, de számára is mindennapos dolog volt a holtak balzsamozása, így semmi esetre sem akadt volna ki pár preparálásra váró állaton, vagy valamivel többön, mint egy átlagosnak mondható vadászati múzeumban... Bár voltak dolgok, amiket neki sem mondott volna el, annak ellenére, hogy az évszázadok során, amiket vele töltött, biztosan tett olyanokat, amiktől anyjának titulált teremtője legalább két hátra szaltót csinált volna, ha nem többet.
De Barclay Farran Fowler nem szándékozott neki válaszolni; a telefon hallgatott akkor is, mikor a bírságot kockáztatva, az autója vezetőülésén ülve szorította azt a füléhez, halkan szitkozódva az orra alatt a férfira, akinek esze ágában nem volt felvenni a telefont, sőt, minden gyanúja szerint még ki is kapcsolta azt, metaforikusan felmutatva a középső ujját Luciel Hae-jin Fell felé, ha már fizikailag ezt sosem tette volna meg, mert nem volt olyan. Már évek óta élt vele és azt sem vette észre, hogy valaha is felemelte volna a hangját vagy a falhoz vágott volna valamit dühében; sokkal inkább csak árnyalatokat sápadt és döbbenten vonult vissza a szobájába, hogy elzárkózzon a külvilág (és Luciel) elől.
Az utolsó egyenesben már nem próbálta hívni; igazából nem is volt benne biztos, hol landolt a telefonja, miután dühében a hátsó ülésre dobta azt. Akármennyire is várta, nem csörgött; bár erről le is mondott, tekintve, hogy tudta, megsértette Barclay érzéseit - egy kicsit a halál faszára is kívánta magát emiatt, de ez az érzés egyből elmúlt, amint csak becsukta maga mögött a közös lakásuk ajtaját és a nappali közepén állva kiabált fel a másik férfi komfortzónájáig.
- Barvlay Farran Fowler, ha nem jössz le két percen belül és nem beszélgetsz velem, leszedem a szobád ajtaját! - És bár hangja határozottan cseng, keze remeg idegességében; csak reméli, hogy nem kell majd felmennie az emeletre skandináv jézushoz, mert azt egyikük sem köszönte volna meg; de ha ő egyszer meg akart beszélni valamit, azt muszáj volt itt és most, a lehető leggyorsabban, mielőtt valami újabb őrültséget csinált volna.

mia martina - beast • lesz ez még jobb is, csak várd ki • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

skandináv istenség

⌲ Hozzászólások :
10
⌲ Tartózkodási hely :
ਲ hiding in NY
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 07.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Vas. Ápr. 02 2017, 18:09

Halvány, meleg színű fények derengik be a kissé szűkös, de annál otthonosabb hálószobát, mely már oly sokszor nyújtott menedéket a skandináv isten számára, ha az egyébként is alacsony ingerküszöbét sikerült átlépnie valaminek – amihez az utóbbi pár évben szinte mindig köze volt nappalijának kanapéján elszállásolt, s pincéjét önkényesen kisajátító egyiptomi démonnak. Megszámolni sem tudja, hány alkalommal hagyta faképnél a laptopjára töltött korhatáros tartalmakkal, vagy épp a preparálásra szánt kisállatokkal, hogy szobája falai mögött leljen békére; s bár alapjaiban ez a helyzet sem különbözik a többitől, az apró tény, hogy épp az ágyán heverve folytatta le kínos beszélgetését, tudat alatt frusztrálttá tette. Mégis hová menekülhetne átgondolni a történteket, hagyni, hogy enyhüljön a felnyársalt szívét görcsösen szorító érzés?
Nem haragszik rá különösebben; hiába háborították fel az olvasottak, akaratlan is tudatosult már benne, szexuális ízlésük nem mutat rokon vonásokat. Tény, nem szívleli, ha erre minden egyes alkalommal emlékezteti, a megbocsátás isteneként azonban újra, és újra túlteszi magát a dolgon, amint sikerül elzárkóznia a külvilágtól, hogy szinte „rituális megtisztuláson” essen át.
Most viszont nem a baristával való fülledt kaland híre gyötri, nem a megszokott viszolygás köszöntötte ismét, hanem azon érzés, mely Helheimben ébredve uralkodott el rajta. Feltámadása óta kevés halandó akadt, akikkel kapcsolatba lépett, megosztotta otthonát, természetfeletti lényekkel pedig csupán a véletlen hozhatta össze, kilétét azonban sosem fedte fel, bőven elég volt, ha csak önmaga tekinti a leghitványabb istennek. Végül mégis befogadta Lucielt, hálóján kívül megosztott vele mindent, felfedte kilétét, bízva abban, az egymástól teljesen idegen pantheonjuk elég lesz ahhoz, hogy önmaga lehessen, mégis egyenlő félként tekintsék egymást. Régi társa már az önvád, azonban szerelemistenként betöltött szerepének megkérdőjelezése barátjától arculcsapásként, szinte árulásként érte; válasza után rögvest kikapcsolta telefonját, hogy ezzel nyíltan lezártnak nyilvánítsa beszélgetésüket.
Épp ezért nem várta, hogy a történtek után felbukkan; sosem űzné el otthonából -és ha így is lenne, gyanítja, visszatérne-, de jelenleg jobban értékelné, ha házon kívül töltené az éjjelt, vagy legalább ne ordítana fel hozzá. Remélte, békésen meglesznek egymás mellett, míg halottnak hitt önbecsülése ismét visszavonulót fúj, és képes lesz újra élvezni társaságát, szavait hallva azonban kénytelen szebb napokra félretenni a struccpolitikát.
Tétován pillant macskájára, hisz legszívesebben eleresztené a füle mellett a másik heves fenyegetését; amennyiben nem tervezte előre megölését, s szerzett be fagyöngyből készült fegyvert, nincs oka félelemre, nem árthat neki, mahagóni ajtaját azonban féltette, nem volt kedve beruházni egy újra a démon egy kósza indulata miatt. Kelletlen kapja fel hálóköntösét, hogy szinte maga feltépve ajtaját robogjon le a lépcsőn, míg tisztes távolságból össze nem fut tekintete Lucielével.
- Én viszont nem óhajtok most beszélgetni veled, főleg nem úgy, ha kiabálsz. - Próbál némi önbizalmat erőszakolni magára, remélve, nem esik át a ló túloldalára és kezd vérmes pincsiként csaffogni rá; magabiztossága azonban korán cserben hagyja, képtelen tartani a szemkontaktust. Figyelme áruló kedvencére téved, ahogy elosonva mellette a démonhoz pártol, elragadva tőle minden határozottságot, melyet képes volt ilyen rövid idő alatt összekaparni. Talán ideje visszavonulnia, elvégre sikerült tudtára adnia hallgatási szándékát, ha már a kikapcsolt mobilja nem volt elég nyilvánvaló, ezt elkönyvelheti személyes sikernek.
-…szóval most… megyek is – tétova szavait tetézi egy kínos biccentéssel, majd azonnal hátat fordítva lakótársának szedi lábait biztos fedezéke felé.

ropnivaló | nem a legjobb, de szeretettel készült *^*


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
57
⌲ Tartózkodási hely :
változó
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 06.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Kedd Ápr. 04 2017, 14:51

Barclay & Luciel
we can skydive, free fall
Olyan hosszúra nyúlik az a pár másodperc, amíg várja, hogy Barclay Farran Fowler lejöjjön az emeletről és végre beszélgessen vele, mintha legalább két évszázadra gyökeret növesztett volna a nappali közepén; valahogy sejtette, hogy a másik tényleg nem igazán akart beszélgetni vele, mindazok után, amit mondott neki, és elhatározta, hogy legközelebb valamivel diszkrétebb lesz majd, ha olyan téma került volna szóba. Nem is értette magát, egyáltalán ez miért stresszelte őt annyira; hiszen a skandináv istenség csupán az volt, aki kisegítette őt egy elég mély gödörből, amiben benne volt, odaadta neki a pincéjét, hogy dolgozhasson benne és kölcsönadta neki a kanapéját, hogy ne kelljen hajléktalanszállókon aludnia. Isteni anyjának, Anubisznak sem volt soha ennyire hálás egész halálában, mint ennek a férfinak, akit most azzal fenyegetett, hogy darabokra szedi a méregdrága, mahagóni ajtaját.
Tudta, hogy a lelkébe gázolt; bocsánatot akart volna kérni, de Egyiptom egész alvilági pantheonjának sötétsége tombolt benne, ami nem engedte, hogy ez az egy, apró szó átmenjen a torkán; hiszen az alvilág istenének nevelt fia sosem volt rákényszerítve, hogy bármiért is bocsánatot kérjen, így a szó nem is szerepelt a a szótárában, csak leírva, ahol nem volt szükség arra, hogy komoly szándékot is társítson hozzájuk.
Igazából száztizenhét másodperc után már tényleg elege volt a várakozásból; legszívesebben sarkon fordult volna, hogy soha többé ne térjen ide vissza, de aztán ragadozóra hajazóan kiélezett hallása felfigyelt a másik halk lépteire a folyosó halkan nyikorgó deszkáin és a macskájuk tappancsainak halk surranására; jobban sajnálja a mahagóniajtót, mint a kapcsolatát az egyiptomi démonnal, és ez a gondolat akaratlanul is félszeg, mégis fájdalmas mosolyt csal az arcára.
- Nem lettem volna rákényszerülve arra, hogy kiabáljak, ha nem bújsz el előlem a komfortzónádba, ahova sosem engedsz be. - És igazából karba tenné a kezeit, hogy ezzel nyomatékosítsa dühét, de letesz erről, mikor a macska, ami eddig Barclay oldalán állt, a bokájához dörgölőzött; és bár tudta, hogy ez nyilvánvalóan kiábrándítja és talán fel is dühíti majd a másik férfit, karjaiba veszi az állatot, remegő ujjait a puha bundába temetve. Mintha egész Egyiptom sötétsége is elhalványulna benne egy pillanatra, mikor végigtúr a macska puha szőrén, de csak pillanatnyi megenyhülés az egész, mielőtt szeme sarkából észrevenné, hogy a férfi, akiért igazából idejött, menekülni próbál előle. Egyszerre akarná útjára engedni és vissza is tartani, de végül ez utóbbi mellett dönt; és a macskát félretéve szegezi tekintetét Barclay hátába, minden figyelmét arra fókuszálva, hogy rég nem használt képességét, az árnymanipulációt működésre bírja és áthatolhatatlan, sötét falat emeljen a skandináv istenség elé, hogy ezzel vegye el a kedvét attól, hogy visszatérjen az emeletre - még ha a másik fénye elég rossz hatással is van a képességeire, gyengíti azokat és legszívesebben fel is adná, de tudja, ha most elengedi, talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaha is beszéltek. - Szóval, visszafordulnál, hogy ezt megbeszélhessük?
És tesz egy tétova lépést felé, nem törődve azzal, hogy ennél az árnyékokból készített fal, amit emelt, megremeg; és kedve lenne kínjában felnyüsszenni erre, mikor rájön, hogy a multitasking már nem erőssége, de még nincs olyan közel a másikhoz, hogy a csuklójára kulcsolva ujjait tartsa őt vissza, így csak szavakkal próbálkozik és pár desperate trükkel, amivel korábban csak halandókat ámított. Tényleg ilyen mélyre süllyedt volna csak azért, mert talán kezdett fontossá válni számára a sakndináv isten?

masta wu - come here • lesz ez még jobb is, csak várd ki • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

skandináv istenség

⌲ Hozzászólások :
10
⌲ Tartózkodási hely :
ਲ hiding in NY
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 07.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Hétf. Ápr. 10 2017, 22:41

Szavait hallva halvány bűntudat önti el annak ellenére, hogy igazából nem érzi teljesen helytállónak azokat. Sosem gondolta, hogy ezzel talán megsérti a másikat; noha valóban nem volt alkalma betenni a lábát hálószobájába, sosem jelentette ki hivatalosan, hogy tiltott terület lenne számára, csupán általában ő volt az, aki keresve a démon társaságát sétált a nappaliba, s csupán akkor vonult vissza, mikor kezdte elnyomni az álom, vagy épp pont előle menekült rejtekébe. Még csak nincs is semmi különleges dolog a helyiségben, amit óvna szemei elől, az egyetlen oda nem illő tárgy egy apró labda, mellyel az apportírozás nemes művészetét próbálta átadni Meadnek - természetesen sikertelenül.
Egy pillanatra felmerül benne, hogy lényegében minden joga meglenne hozzá, hogy ténylegesen kitiltsa onnan Lucielt, hisz tulajdonképpen ez az ő otthona, mely felől törvényadta joga ítélkezni, de amíg nem találja ki, hogy ott akar preparálni, vagy bizarr kéjlakot berendezni ott, nem tud felhozni indokot, miért ne engedné be.
- Kopoghattál volna – motyogja orra alatt mentegetőzve, szinte csak magának, óvakodva attól, hogy az egyébként logikus felvetésével a másik lelkébe tipor. Másokkal, más élethelyzetekben talán komikumnak számít, mikor csupán a legtermészetesebb, legkézenfekvőbb dolgok nem ugranak be, a jelenlegi helyzet viszont képtelen mosolyt csalni arcára. Elméjében cikáznak a gondolatok, mivel válthatta ki benne ezt a haragot, mert telefonjának kikapcsolását nem tartotta ekkora véteknek. Noha beletörődött már, az élet kevés területén kompatibilisek egymással, s valószínűleg sosem fogja megérteni, mit miért tesz, vagy szeret a démon, most szívesen belelátna elméje rejtett, -általa rettegett- bugyraiba, hogy legalább amiatt ne lenne bűntudata, mert nem tud rájönni, egyáltalán mi miatt kell furdaljon lelkiismerete.
Hiába vár megnyugvást attól, ahogy hősies kedvence kivív magának némi figyelmet, továbbra is erősödik a mellkasát szorító kényelmetlen érzés, így nem rest kihasználni azt a rövid időt, melyet a macska nyer neki, menekülőre fogja a dolgot – illetve fogná; egy pillanattal később döbbenten mered az előtte termett falra, mely elsőre inkább hat tátongó, sötét űrnek, melyhez hasonlót csupán akkor érzett, mikor ikerfivére felnyársalta szívét. Ha az nem verne egyre vadabbul, el is hinné, tényleg ez történt; így azonban kezét tétován az ében árny felé emeli, majd maga mellé hullajtja, ahogy rájön, fénye árt neki. Talán ugyanígy képtelen lesz valaha is átlátni a sötét éteren, amely körülveszi a férfit, ki talán épp ugyanígy akar most elillanni, mielőtt elérné, megérinthetné, végre tényleg megismerné. Hiába boldogítják egymást évek óta, tapasztalta jó és rossz szokásai széles tárházát, még mindig ugyanolyan idegennek, kiszámíthatatlannak tűnik, mint mikor először pillantotta meg pincéjében, ahogy az asztal fölé hajolva, kecses ívben tartva a szikét készült belevágni egy apró állat élettelen húsába. Bizarr, mégis gyönyörű látvány tárult elé, azonban ezen a kettősségen máig nem volt képes átlépni, sosem tudja, mire számítson tőle. Ez azonban nem jelenti, hogy feladná.
- Tüntesd el… - szólal meg végül bizonytalanságtól érces hangon, az előtte álló akadályra célozva, majd, hogy élét vegye követelésének, lágyabban, szinte sóhajtva fűzi hozzá – kérlek.
Aggodalma nem akar alábbhagyni, ugyanakkor annyi józan ítélőképessége még akad, hogy jobbnak lássa alávetni magát az egyiptomi akaratának, mielőtt óvatlan csak tovább rontaná a helyzetet. Inkább csak kivár. Vagy tétovázik. Földbe gyökerezett volna a lába? Nem mer ellent mondani, mégsem tud eleget tenni Luciel kérésének, legalábbis itt nem, ahol ennyire ingoványosnak hat a talaj.
- Odafenn megbeszélhetjük – vet végül véget önnön néma hezitálásának, kompromisszumot ajánlva fel, mely elképzelése szerint mindkettőjük számára megfelel; arra legalább rájött, hogy hozzá hasonlóan a démon is be akar jutni hálójába.


ropnivaló | olyan sok szeretettel készült, ami lassította a reag röptét <3 


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
57
⌲ Tartózkodási hely :
változó
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 06.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Kedd Ápr. 11 2017, 18:23

Barclay & Luciel
we can skydive, free fall
- Egyszer kopogtam, akkor sem engedtél be. - Hangja mintha egy feneketlen, sötét gödörből szólna; egész pantheonjának dühe éled fel benne, mikor Egyiptom minden árnyékából emel falat elé, visszatartva őt attól, hogy visszameneküljön a komfortzónájába. Igaz, Barclay-nak igaza volt; elég lett volna bekopogni, de az túl egyszerű lett volna - ráadásul megsértett önérzete nem engedte, hogy ennyire mindennapi megoldáshoz folyamodjon, muszáj olt utat engednie dühének, mielőtt megint olyan mélyre süllyedt volna, mint legutóbb, amikor felidegesítették: hogy lemenjen a pincébe és ízeire szedjen minden holttestet odalent, nem törődve azzal, megrendelésre voltak-e vagy sem, állatiak voltak-e vagy sem... Amíg darabokra szedhette őket, teljesen mindegy volt az is, hogy utána hosszú óráiba telt, hogy az alvadt vért lemossa magáról, összemocskolva a közös lakásuk királyi méretű fürdőszobáját - azt ott fent, az emeleten, amit Barclay szeretett használni. Direkt csinálta mindig; de most tomboló dühét nem így akarta kiélni, csak meg akarta beszélni, mielőtt megint elszállt volna vele a nem létező ló és olyat tett volna, amit később megbánhatott.
És kedve lett volna tovább kínozni árnyaival a skandináv istent, hiszen érezte a döbbent, üres félelmet, ami elárulkodott rajta, de minden határozottsága csak addig tartott ki, amíg a másik hangja meg nem törte a kínos, halott csendet; mintha csak ezer és egy, apró szilánkra hullott volna a fal, amit maga köré emelt, és ugyanígy tűnt el az árny is, amit elé állított - szétfoszlott a levegőben, mintha sosem lett volna, mikor Luciel Hae-jin Fell végre leejtette maga mellé a kezét egy rezignált gesztusban. Elég közel volt hozzá, hogy akár kezét kinyújtva hozzá is érjen, de ezt nem érezte helyénvalónak, csakúgy, mint a kettejük között lévő távolság semmissé redukálását sem; pedig mintha valami csak mágnesként vonzotta volna őt hozzá, akart beletúrni puha, ezüstszőke hajába, ujjait beléjük kulcsolva, hogy magához marja őt, kiragadva pantheonjának magasztos létéből. Magával akarta vinni egy olyan világba, amit nem volt joga ismerni, talán csak mondákból, amiket a halandók terjesztettek a világról, amiben a démon élt... De sejtette, hogy ez nem lett volna a megfelelő pillanat, így csak pár tétova pillanatig tartotta őt fogva ez a gondolat, aztán elhátrált, mintha csak égette volna a talaj acélbetétes bakancsainak vastag talpain át; először tisztázniuk kellett néhány dolgot, mielőtt instabil alapokra épített, provizorikus kártyaváruk a fejükre dőlt volna, magával ragadva mindent, amijük volt és amit hosszú évek alatt építettek fel, néhány tucatnyi konfliktuson és hullámvölgyön át. Nem akarta ezeket elveszteni; de egyelőre tökéletes úton volt ahhoz, hogy ez megtörténjen, és ez akaratlanul is keserű, állatias mosolyt csalt az arcára.
És igazából szentül hitte, hogy Barclay Farran Fowler most közli majd vele, hogy takarodjon a halál faszára és ne jöjjön többet vissza; hiszen démoni erejének prezentációja nem volt fair vele szemben, hiszen a skála két oldalán álltak, ő a maga sötétségével és Barclay, akinek már a puszta jelenléte is puha, meleg fénybe vont mindent; ennek ellenére csak két szót hall, olyanokat, amikre nem számított volna.
Odafent? Elméjének szüksége van néhány hosszabb pillanatra, mire felfogja a szavak jelentését, és nem kizárt, hogy ez idő alatt az isten már fel is ér; ebben az esetben sietősen rohan utána, előzőleg lerúgva a cipőit, hogy puha, macskára emlékeztető léptekkel érje már őt be és készségesen kimaradva a másik személyes szférájából kövesse őt az ajtóig, ami egész eddig zárva volt előtte.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - Kétségeinek csak akkor ad hangot, mikor már a nehéz mahagóni ajtó a szemei elé kerül; ha a másik be is lépne rajta, ő ezt nem teszi meg, csak sután áll meg az ajtókeretnek támaszkodva, mintha csak arra várna, hogy beinvitálják. Talán tényleg erre várt; de nem volt benne biztos, hogy Barclay a tudatában volt-e annak, hogy ha egyszer beengedi őt a komfortzónájába, a hálószobájába, ami egész eddig zárva volt előtte, azzal egy részét örökre odazárja majd; még ha nem is az ő fizikai formájában, de sötétségének egy részét, ami onnantól kezdve már oda is bekúszhatott volna, szabad bejárást adva a démonnal ezzel az elegáns bútorokkal berendezett szobába, amikor csak kedve tartotta volna. Nem volt benne biztos, hogy a skandináv isten erre készen állt; és talán ezért adta is meg neki a választás lehetőségét, hogy még visszavonulhasson, amennyiben nem állt volna készen arra, hogy a démont életének ennyire szerves részévé tegye... Hiszen joga volt választani, rangban mégis csak magasabban állt, mint Luciel; meg hát egyébként sem akarta ráerőszakolni az akaratát, hiszen a másik bármennyire is volt a megbocsátás istene, biztosan képes volt olyan lángoló gyűlöletre is, ami még egy démont is meghátrálásra kényszerített volna, ezt pedig nem akarta.

ten - dream in a dream • lesz ez még jobb is, csak várd ki • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar

skandináv istenség

⌲ Hozzászólások :
10
⌲ Tartózkodási hely :
ਲ hiding in NY
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 07.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Csüt. Júl. 13 2017, 17:01

Mély filozófiai vitát folytathatnának arról, vajon egy kopogás feljogosít e bárkit is arra, hogy be is lépjen az adott helyiségbe, valamint a bent lévő illetőnek kötelessége e azonnal ajtót nyitnia. Halványan képes felidézni az említett incidenst; akkor is épp fújt rá valami miatt, a már-már közösnek mondható macskájuk társaságában találta, miközben laptopján kétség kívül pornó volt kimerevítve. Néha azt hiszi, kezd toleránsabbá válni az ilyen élethelyzetek által, tényleg inkább találta furcsának a helyzetet, mint felháborítónak, azonban a prűdségét kritizáló szavai minden alkalommal átlendítik őt azon a bizonyos határvonalon.
Mindenesetre nem ez volt a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megvitassák, mikor jelenti a zárt ajtó, hogy tényleg nem akarja látni; sőt, a tény, hogy hátat fordítva neki menekülőre fogja, nyilvánvalóvá teszi, más témában sem kívánja megosztani vele nézeteit. Ha a másodperc törtrésze alatt nem állná el útját a tömény árnyfal, már kettesével szedve a lépcsőfokokat hágna fel az emeletre, így azonban kénytelen elkönyvelni magának egy vereséget.
Egy pillanatra úgy érzi, magával a Halállal nézne farkasszemet; mintha tonnás súly nehezedne mellkasára, szíve elszorul, majd vadul ver, hogy meggyőzze, csupán lakótársa lényének egy részének kivetüléséhez van (bal)szerencséje. Mint a fekete lyuk, mellyel a halandó tudósok riogatják a modern társadalmat ismeretterjesztő műsorokban, gravitációjával szinte vonzza, hogy hozzáérjen, s magával ragadja. Noha ezek az emberek azt is állították, tömege még a fényt is elnyeli, bármiféle megvetés nélkül tudja, nincs az a démoni fal, melyet ne lenne képes elsöpörni isteni erejével; viszont a hajdani bold, vakmerő hadúr már csupán a Baldr névben él tovább, átadva helyét lényében a fénynek, tisztaságnak, s jóságnak, képtelenné téve arra, hogy a gesztust nyílt támadásnak véve maga is ellenszegüljön. Ereje fitogtatása helyett szavaival éri el célját; apró győzelem, amiért cserében megadva a másiknak a végső diadal ízét iszkol fel a lépcsőn könnyed, légies léptekkel.
- Nem "akarom" – hátra sem fordulva emeli ki második szavát hanghordozásával, mintha csak a szóhasználat nem lenne helyes; nem kifejezetten ez az a helyzet, melyben kénye szerint cselekedhetne, sokkal inkább érzi szükségesnek, hogy feláldozzon neki, érte valamit. - De ez csak egy szoba, nem? – győzködi tulajdonképpen mindkettőjüket, ezzel talán végképp megfosztva a helyiséget minden eddigi értékétől. Bizonyos szempontból halandó tizenévesekhez volt méltó szobájának tiltott területté avanzsálása, de a tény, hogy ennek a másik is ekkora jelentőséget tulajdonított, vagy hasonlóan éretlenné tette, vagy kínosan éretté, amiért képes tiszteletben tartani egy efféle gyermeteg kikötést.
Noha nem magolta még be az összes halandó protokollt, halványan rémlik neki az ajtónyitási procedúra, így azt követve, de javarészt inkább improvizálva szökell át a küszöbön, hogy aztán szélesre tárja a mahagóni ajtót, majd pillanatnyi diszorientációja után 180 fokos fordulatot véve invitálja be.
- Bocsánat a rendetlenségért, már ágyban voltam – utal a zilált, félig a padlóra lógó takaróra, melyre kitartóan szegezi tekintetét, hogy még véletlen se kelljen a másikra pillantania, míg várja, hogy belépjen eddig féltett zugába. Nem csukja be maguk után a nyílászárót, hisz az egyetlen személy, akit kizárhatott volna már odabenn volt, valamint macskájának is hagyott esélyt a bejutásra, mielőtt az magányos unalmában lever valami értékes, törékeny tárgyat. Mikor először próbált meg házilag mézsört gyártani, az apró szőrgolyó nem támogatta törekvéseit, s az érlelés utolsó hetében lökte le a polcról, halálos ítéletet mondva az isteni nedűre, melyről maga a kedvenc is el lett nevezve. Bár lelkesedését csekély mértékben törte meg, s gardróbja alján most is épp rejteget pár üveggel, értékesebb tárgyait azóta is igyekszik macskabiztossá tenni, vagy legalább lekötni a kis garázda figyelmét. - A fotelt nem ajánlom, tiszta szőr, Mead kisajátította magának, pedig külön fekhelyet vettem neki, ha meg plédet terítek rá, vérig sértve ledúrja róla – fűzi még hozzá elhadarva. Akár beszédesnek is tűnhet, pedig pont azért fecseg feleslegesen, hogy addig se kelljen mást megvitatniuk. Bármi legyen is az oka Luciel kétségbeesett törekvéseinek, hogy társalgásba elegyedjenek, kizártnak tartja, hogy olyan súlyos végkimenetele legyen, melyekhez halála pillanatában szerencséje volt, de a másik talán szerencsésebb lehetett, nem akar csalódást okozni neki, hisz akármennyire is borzolja a kedélyeit, olyasvalakinek ismerte meg, akiben megbízhat, s az lehet mellette, aki szeretne lenni, még ha most nem is tudja, ki is az pontosan. Jobban belegondolva, igazából még sosem kérdezte, miként lelte halál ilyen fiatalon, s lett Anubisz démona; nem akar kéretlenül belekeveredni a magánéletébe, csupán annyi tapintattal, amit még eltűr neki, vagy tűnik szükségesnek az adott pillanatban, valamint a másik istenség ügyeihez sincs köze, hogy ilyenekről faggatózzon.
A takarót bámulva egyre inkább zavarja annak rendezetlensége, kényszercselekvésként lebbenti a levegőbe, hogy az lágyan suhanva, kisimulva borítsa be ágyát, ezáltal kényelmesebb ülőhelyet biztosítva a másiknak, azonban a ráncaiba rejtett telefonja hangosan zörögve landol laminált padlóján. Nem különösebben aggódik a Nokiáért, a köznyelvben legalább annyira sérthetetlen, mint jómaga, viszont akaratlanul is eszébe juttatja korábbi sms-es incidensüket, s szinte zaklatottan pillant fel Lucielre, remélve, hogy nem osztozik vele hasonló gondolatokkal.



Swimming Fool | nem tartott fél évig, de remélem megteszi xD a minőségért elnézést, sietnem kellett, hogy ne lopd a pofim xD ezt az olvashatatlan reagkódot meg egyszer lecserélem xD


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

⌲ Hozzászólások :
57
⌲ Tartózkodási hely :
változó
⌲ Csatlakoztam :
2017. Mar. 06.

TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   Csüt. Júl. 13 2017, 22:33

Barclay & Luciel
we can skydive, free fall
Maga sem tudta, hogy ez bátor vagy épp botor döntés volt tőle, hogy ennyi ideig tiszteletben tartotta Barclay azon rendkívül gyermeteg kérését, hogy ne tegye be a lábát a kis királyságába. De most, hogy már bent volt, el kellett ismernie, hogy valami teljesen másra számított, valami letisztultra és egyszerűre, ennek ellenére a hálószoba kifejezetten viktoriánus és arisztokratikus életérzést keltett benne. Le sem tagadhatta volna, hogy érezte, ahogy saját sötétsége lassan bekúszott a szoba sarkaiba, beleette magát a függöny anyagába és nehezen sóhajtott, tudva, hogy innen már sosem fogja tudni őt kiűzni; vajon Ő tudatában volt ennek?
- Ahhoz képest, hogy "csak egy szoba", elég sokáig rejtegetted előttem. - És szórakozottan vonja meg a vállát, ahogy testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, tekintetét közben még egyszer végigvezetve az egész belső téren; az ágy szinte csábítja, hogy a szélére üljön, közvetlenül azután, hogy a másik megigazítja rajta a takarót, de végül inkább az ablakpárkány mellett dönt, ha már a fentebb emlegetett kis szőrgombolyag, Mead, közben letelepedik törzshelyére, a fotelbe. De tekintete megakad az ágyon, és mikor végre szóra nyitja a száját, ténylegesen esélyt is kapva arra, hogy mondjon valamit, maga sem biztos már abban, mit is akarhatna mondani, mert eddig bármit is próbált, semmi sem vált be, még az se, ha csokit meg virágot hozott neki Valentin-napra, mint azt az idióta halandók szokták; és nem is értette egészen ezt a szokást, annak ellenére, hogy életének nagy részét emberek közt töltötte - mert nem volt olyan ember a múltjában, aki megért volna neki ennyit. Igaz, a skandináv istennel kapcsolatban sem volt teljesen biztos, hogy ez csak pillanatnyi faszcináció volt valakivel, akiben megfogta az, hogy nem volt olyan undorítóan sablonos, mint minden halandó, aki mellett elhaladt az utcán, vagy tényleg fontos volt-e a számára valaki, akinek egy szép, napfényes péntek délután elkezdett hullákat boncolni a pincéjében.
Aztán pillantása megakad a földre ejtett telefonon; korábban fel sem figyelt a koppanására, de most, hogy az utca lámpájának koszlott fénye visszacsillant a kijelzőjén, már nem tévesztette szem elől; és a másodperc egyetlen, apró töredékén át szemrehányó pillantással méregette azt, de úgy döntött, ezt már nem szólja meg. Annak mi értelme lett volna? Csak újabb vitába torkollott volna az egész beszélgetés, azt meg nem akarta, nem megint.
- Barclay... - Halk, elhaló sóhaj csak a neve ajkain, ahogy pillantását rá emeli, aztán visszaereszti az ágyra, próbálva összeszedni a gondolatait; bár sokkal egyszerűbb lett volna kibámulnia az ablakon az utcára, pillantását a túloldalon, a szemetesek tövében acsargó, kóbor kutyákra függesztenie, akkor legalább gondolatai nem kóvályognának el olyan irányokba, amilyenekbe nem kellene, meg nem is illik; és körmeit tehetetlen kínjában az alkarjába vájja, talán addig is, hogy vért serkentsen a hegekkel tarkított alkaron. - ...ne haragudj, hogy fa...rok voltam korábban.
És az utolsó pillanatban nyeli le a káromkodást, ismerve az Ő toleranciáját az efféle viselkedésre; egyszerűen csak nem akarja tovább bántani, de érezte, hogy minél közelebb próbálna férkőzni hozzá, annál nagyobb volt az esélye annak, hogy valamelyikük megégetné magát... De inkább Őt féltette, bár maga sem tudta már, mért.

zico - anti • lesz ez még jobb is, csak várd ki • ©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: dancing on the finest line   

Vissza az elejére Go down
 
dancing on the finest line
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Ancients' Haven :: Amerika :: New York :: Lakások-
Ugrás: